Hajnal óta esik. Az emberek, mint lépegető, tarka gombák fázósan húzzák össze magukat, ernyőik az eget döfködik. Akár az egykori vértanú szentek vagy keresztes lovagok, kik a maguk elé tartott kereszttől remélték a sátáni erőket távozásra bírni. De a modernkor impregnált vászon keresztjei sem nem csodatevők, sem nem mindenhatók. A sűrű, apró szemekben szitáló eső fölött nincsen hatalmuk. A nyirkosság ködburka lassú alatto- mossággal szivárog át a ruházaton, le egész a csontokig.
     Ilyen időben jó otthon lenni. Ráérősen hallgatni a teavíz duruzsolását, elmélázni a gázláng kékes lobogása fölött. Lefor- rázni a tavasz illatú bodzát és hársat a muzsikáló cserép- korsóban, amelynek festett virágos rétje - szarkalábjaival, nefelejcseivel, százszorszépjeivel és tulipánjaival - egy darabka tavasz. Lassú kavargatás közben nagyokat szippantani az aranyló páragőzből mézet csorgatva bele a kék pillés kerámia- kasból.
     Visszavonhatatlanul itt az ősz. Az ég mosott szürke, nedves pára burkolja a szemközti dombokat. A fák ledobják ezerszínű köntösüket, az aszfaltot elborítja a csúszósan málló szétázott avar, néhol egy pengeéles ezüst fényű fekete pocsolya, egy szétfolyó szivárványos olajfolt.
     Lassan másfél éve, hogy ide, e teremnyi teraszú tetőtéri lakásba költöztünk. Már első pillantásra megragadott a végtelen ég korlátlan szabadsága. Éreztem, itt közel leszek egykori otthonomhoz, nem lesz oly nehéz az elválás, ha jön a búcsú pillanata. S valóban, azóta is gyakorta nézem az égen vonuló felhőket, míg csak bele nem szédülök, vagy míg a nyakam meg nem gémberedik a sok felfelé tekingetéstől. Különösen akkor fog el valami furcsa kábulat, mikor a gyorsan rohanó piszkos szürke viharfelhők rései mögül éles fénnyel előtörő nap kékes vagy sárgás pászmákat von a szürke fellegekre. Máskor meg az tölt el csodálattal, ahogy a valószínűtlenül tengerkék égbolton a bárányfelhők, mint a vattacukrok lassan olvadón szálakra bomlanak.
     Ilyenkor érezni igazán, mily közel a világmindenség.
     Nemrég magam is részese voltam ezen égi csodának az angyalok karában. A felhőkön ücsörögve égi messzelátómon figyelgettem a hangyányi emberek gomolygó felhősávvonulását, a gyufásskatulyányi autók hullámzását a hol elkeskenyedő, hol kiszélesedő épületdobozok között, ahogy előrehatoltak vagy messzire lemaradtak, előszökkentek a keskeny, mély utca- szurdokokból a sekély fénytócsaterekre vagy a lassan hömpöly- gő körútfolyamokra.
     Ám egyszer sikerült meglátnom, a nagyváros nemcsak látszólag rendezetlen és értelmetlen mozgás, amely - mint egy duda bőrtömlője - egyszer pattanásig megfeszül, másszor lapulva elernyed megadva a ritmust a forgalom menetének, nemcsak csupa rendhagyóság és változás, nemcsak csupa eltévelyedés és összekapaszkodott vonszolódás, nemcsak csupa úttörés és úttalanság, egyetlen nagy ritmikus lüktetés és ritmusok kibicsaklása, elcsúszása egymáson, hanem az emberi tekintetek boldogságtól és boldogtalanságtól hullámzó hegy-völgye.
     Ekkor nyert értelmet előttem az élet, s elkezdtem vágyakozni az emberek közé a halhatatlanok örök egyhangúságából. Talán ezért, hogy első védencembe beleszerettem. Az én Vladimi- remnek - mint afféle művészembernek, filmrendezőnek - az élete tele volt érzelmi zűrzavarokkal. Bár gyaníthatóan ezek igencsak összefüggtek Marinával, filmjeinek és életének végzetasszonyával. Mert az én Vladimirem szelíd, türelmes, akár egy játék mackó. Épp válsága mélypontján volt, mikor kine- veztek hivatalomba. Előző őrangyala ugyanis idegi kimerültsé- gére hivatkozva kérte nyugdíjaztatását. Persze most is igaz a mondás: keresd a nőt! Férfi lévén védencéhez hasonlóan védtelen volt a női természet praktikáival és szeszélyeivel szemben, így lett tehetetlen és kiszolgáltatott báb Marina kezében. Női mivoltomnak is köszönhetem hát, hogy mesterem ajánlására a képző egyik kiválóságaként én kaptam a megbízást. Az arkangyali testület utolsó reménysugaraként - mint a gyengé/de/bb nem képviselője - csak én lehettem az, aki Vladimiremet a Marina keltette érzelmi örvény szívóhatásából kiszabadítja. Magabiztos fellépésemnek köszönhetően már az első veszekedéskor kivontam Vladimirt az asszonyi bűvkörből. Míg Marina minden színésznői és női trükkjét megcsillogtatva egyre féktelenebbül hergelte bele magát a veszekedésbe, addig én szelíden az ajtó felé tereltem Vladimirt. A vérbeli színésznő a sértődöttségtől és elképedéstől annyira kővé meredt, hogy a szó a torkára forrt. Képtelen volt megemészteni, hogy valaki bele- pancsolt az abgangjába, s azonnal bosszút esküdött. De még egy ellenséget szereztem. Cerubinot, Marina őrangyalát, ki köteles- ségszegéssel és részrehajlással vádolt és rögtön feljelentett az arkangyalok karánál. Valójában ő is csak reménytelenül és esélytelenül szerelmes volt védencébe. Mindenesetre engem csak mesterem kiállása és az arkangyali bíróság hallgatólagos együtt- érzése mentett meg a lefokozástól, ami egyenlő lett volna a száműzetéssel az angyalcsemeték neveldéjébe. Itt dadaként istápolhattam volna a nem mindig angyali teremtményeket, ám magam soha nem ismerem meg az anyaság érzését. Most, hogy érzem egy új élet formálódását testemben, helyét kereső rugdalózásait - csak most értem igazán az élet értelmét. Sejtem, mesteremet ifjúkorában szintén megkísértette az emberi lét csábító vonzása egy szerelem alakjában, de az angyalképezdébe kerülve lassan-lassan kihunyt belőle ez a vágy. Csak mikor az emberi gondolkodás jobb megértése végett az őrangyali világról képzelgő műveket elemezve néha-néha őrangyalok földi szerelmeiről olvastunk, akkor árulta el őt önkéntelenül is a tekintetében felvillanó fény, hangjának fátyolos remegése egy pillanat töredékéig. De az én figyelmemet ezek az apró jelek nem kerülhették el, mivel magam is órákig ábrándoztam hasonló történetekről.
     Számomra mindenesetre a tetőtéri lakás kiválasztásánál világosodott meg teljes fényében mesterem tanításának belső lényege, miszerint az emberi döntések mélyén mindig ott rezeg egy szikrányi előre kiszámíthatatlan irracionalitás. Nevezzük ezt végzetnek, véletlennek, vaksorsnak, szerencsének, hangulatnak, megérzésnek vagy ösztönnek. Vladimirem lakás iránti ellenér- zéseit mindhiába próbáltam észérvekkel legyőzni. Lepergett róla minden és én már kis híján belefáradtam az erőlködésbe, mikor a ház mögötti szűk sikátor virágzó gesztenyefáinak illatát felénk sodorta a szél. Vladimirem egy csapásra legyőzetett.
     Az embereket mozgató irracionalitás hatalmáról később is megbizonyosodtam, mikor első közös filmünk ötletét kellett Vladimirem számára sugalmaznom. Én pontosan tudtam, hogy ennek a filmnek rólunk, kettőnk szerelméről kell szólnia, de ő, mint a legtöbb hatodik érzékét vesztett, túlcivilizált, modern ember érzéketlenül elsiklott az általam sugárzott jelek fölött. Csak loholt antikváriumból antikváriumba, könyvtárból könyv- tárba téma után kutatva, hogy aztán esténként kimerülten bele- zuhanjon a vásárolt és kölcsönzött könyvekkel körülbástyázott fotelbe, s éjszakába nyúlón olvasgassa, lapozgassa a napi ter- mést, majd mivel semmit sem talált bennük, dühösen szétszórja őket a szobába, végül az egész napos rohangálástól, keresgéléstől és a liternyi esti kávétól nyugtalan álomba merülten dobálja magát, és közben félhangosan, összefüggéstelenül motyogjon. Hiábavalóan kereste, hol a cél, mert a tökéletes megvilágo- sodásnak csak a töredéke kerülhetett a birtokába. Kezdetben minden új erősen vonzó, ám ahogy varázsa megkopik, úgy hoz gyors kiábrándulást. Vladimirem is az új vonzásának a bűvköré- be szédült bele, elveszett a fel-felbukkanó tündérképek világába, és ha este még azt hitte, hogy az élet forrásából ivott, a reggeli józanságban kiderült, hogy az csak egy poshadt pocsolya volt. Már mindent kimert és kimerített, de mint a kerengő dervisek fognak egyre vadabb és őrültebb táncba, úgy fogott ő is egyre eszeveszettebbül újabb és újabb kutatásba. Miután már az elviselhetetlenségig fokozódott feszültséget képtelen voltam továbbra is elszenvedni, egy este a könyvkupac tetejére csem- pésztem a "TÉMÁT" egy csöppnyi belső izgatottság és a rátalálás reményének aurájába burkolva. A nyílt csábítás nem kerülhette el Vladimirem figyelmét. Mintha csak léghuzat pörgetné, felcsaptam a könyvet a tizenkettedik fejezetnél, mikor malaszttal és vigasztalásokkal telítetten a Párizs Champs-Élysees negyedét járó Miran angyal megpillantja az egyik zenés kávéház Bouchotte nevű énekesnőjét. Majd gyengéden, egy szellő érin- tésével megborzoltam Vladimirem haját, felkeltve benne a meg- foghatatlan és kiolthatatlan vágyat...