Volt egy árva kislány. N.-ben lakott. Arra..., az országhatár mellett. Ahol az őrtornyok állnak, éjjel fényszórók világítanak, és a taxisok nem vesznek fel idegent? Ott-ott. Arrafelé este eleresztik a kutyákat, az emberek puskát rejtegetnek az ágy alatt, a sufniban pálinkát, és a rendőrök terepjáróval járnak? Lehetséges. A határtól nem messze élt.
     Ez a kislány látni akarta a tengert. Igen, a tengert. Mert olvasott egy könyvben a víz morajlásáról, változó színéről, a sirályokról, a parti homokról, a napról, mely ott melegebben süt. A melegről. Tudod, milyen szép dolog a meleg? Tudod, jól van.
     A folyóparttól nem messze élt a kislány, és a határon túl, így mondták neki, olyan ország volt, amelynek a másik végén ott a tenger. A ten-ger. Hullámokkal, széllel, fehér felhőkkel a kék égen. Hajókkal a víz peremén. Tankhajókkal? Van, aki csak a tankhajókat látja, ha a tengert nézi. Van ilyen. De a tenger örök, a tengernek ez mindegy. Az ember a vízből jön, vágyódik vissza oda. Az elembe? Igen. Az elembe. A végtelenségbe.
     És ez a kislány vágyakozott. Éjjel feküdt az ágyában, nézte-nézte a mennyezetet, és a tengerre gondolt. Hogy ott majd minden gondja, baja megoldódik, ott megnyugszik végre.
     Aztán egy napon rossz jegyet kapott az iskolában, a nagymamájával is összeveszett, és akkor arra gondolt, eleget élt már ahhoz, hogy elinduljon. Nekivágjon az útnak. A messzi tengerhez.
     Pénzt? Igen, vitt magával.
     Éjszaka indult. Kimászott az ablakon és... Kutyát? Miért ne? Igazad van, a kislány kimászott az ablakon, szaladt a nedves fűben, és a kutya futott az oldalán. A kislány egyenesen nekiment a folyónak, úszott a hideg vízben, kiabálást hallott, a távolban kékes fények villogtak, valahol egy motorcsónak zúgott. A kislány reszketett, didergett, szívesen visszafordult volna, de nem. Miért nem? Mert el akart jutni a ten-ger-hez! A hullámokhoz.
     Átjutott a folyón, és ott volt az idegen országban. Hajnalodott, fázott, didergett a folyóparton.Aztán feljött a nap, ő elindult az úton Keletnek, és lám, minden ugyanolyan volt és mégis más abban az országban. A fák lombja vörösebb az országút mentén, az út keskenyebb, porosabb, a házak teteje kopottabb. Szegényebb? Igaz, szegényebb ország volt. A városi közlekedési lámpák nem villogtak olyan fényesen, nem volt aluljáró, sem híd, nem volt annyi felüljáró sem, és a buszok porosak voltak. De sorompó volt, körforgalom akadt. És a gyerekek? Gyerekeket nem látott. A kislány éhes volt, fázott, igen, a pénzét elfogadták, így evett valamit. Egy büfében, és közben arra gondolt, autóstoppal utazhatna tovább.
     Estefelé aztán a város szélén nagy teherautó vette fel. Öreg, rozoga jármű volt, a kislány úgy tett, mintha süketnéma lenne, ez jó, remek ötlet volt, ezért nem kérdezett a borostás öreg semmit, csak legyintett, a kutyát megsimogatta, aztán beszélt szép, dallamos nyelvén. Úgy magának. Így utaztak órákon át az éjszakában. A fülkében meleg volt, szólt a rádió, az öreg motyogott, a tenger felé tartott a teherautó. Teheneket szállított ez az autó? Kikötőbe tartott? Igen.
     Szóval a kislány ült a teherautóban, az öreg beszélt, motyogott, a kutya szuszogott az oldalán, odakint az éjszaka, és a kislány elaludt. Nem, nem félt. Miért kell mindig és mindenkitől félni? Mindenki rossz? Nem hiszem. Alvás közben az ember védtelen, ez igaz, de..., az alvás a bizalom jele. Álmodni? Az álom pedig az alvás értelme, nem?
     Hajnalodott, amikor a kislány felébredt. A teherautó egy kihalt parkolóban állt, az öregember a kormányra dőlve aludt.
     A kislány kiszállt, és ekkor meghallotta a morajlást. A tenger morajlását. A zúgást. A dombok mögött. És elindult. Lassan átment az országúton, amikor egy hang szólította meg.
     Egy tehén szólt utána a teherautóról. Hogy segítsen már, kérte. A tehén nem tud beszélni? Dehogynem, minden élőlény beszél, csak figyelni kell rájuk. Szomjas vagyok, mondta halkan a tehén. Itass meg. A kislány csodálkozott, honnan szerezzek vizet, kérdezte, és a tehén intett a fejével, hogy az öreg sofőrnél van víz. De a kislány félt. Nem merem, mondta, az öregember olyan kedves volt hozzám.
     Az lehet, mondta a tehén, de nekünk három napja nem adott inni. Három hosszú napja utazunk ezen a teherautón étlen, szomjan. Litván tehenek voltak? Igen, azt hiszem, Vilniusból jött a teherautó. Hová vitték a teheneket? Nem mindegy? Valahová...
     A kislány ott állt az országúton, és nem tudta, mitévő legyen? Van úgy, hogy az ember nem tudja, mi a helyes, mi a rossz, és van úgy, hogy az ember fél. A félelem mélységet ad az életnek. Az okos ember fél? Lehetséges. A kislány ott állt, és félt. Aztán belenézett a tehenek mélységesen mély szemébe, és megértette, ha most nem ad nekik inni, nem lesz nyugalma ebben az életben. Miért nem? Mert soha nem tudja majd elfelejteni, hogy... Igen. Soha többé. Hiszen amiről nappal azt hisszük, hogy elfelejtettük, az álmunkban visszatér.
     Olykor felejteni is kell? Lehetséges.
     Nos, a kislány, hajnal, országút, szomjas tehenek, szimatoló kutya, alvó öregember, a tenger zúgása, a víz áradó morajlása. A gyerekek közelebb vannak a tengerhez, nem érzed? A szelet is jobban értik, nem?
     A kislány közelebb lépett, felhajtotta a ponyvát, és ekkor látta, a tehenek oldala sebes. És ekkor látta, hogy egy tehén döglötten feküdt a többi között. Már puffadt a teste. És ekkor látta, hogy... Borzasztó? Ne mondjam tovább? Ne mondjam, milyen bűz áradt? Milyen megtört volt az állatok szeme? Hogy az állatok már egymást ették... Jól van. De tudnod kell, a fájdalomnak olykor gyógyító ereje van.
     És a tehén azt mondta, kérlek, itass meg. A kislány elvette az öregember kulacsát, és megitatta a tehenet. De a víz kifogyott, a többi tehén bőgött, nekünk is adj, mi is szomjasak vagyunk. Honnan vegyek, nincs több víz, suttogta a kislány. Egy falun jöttünk át, ott volt egy kút, válaszolta a tehén. De miben hozzak vizet, kérdezte a kislány. Nyisd ki a teherautót, terelj minket, mondta a tehén. A tenger pedig zúgott, morgott a sárga dombok mögött, és a kislány annyira szívesen szaladt volna, de a tehenek úgy néztek rá... Fájdalommal? Igen, fájdalommal.
     Jön a fájdalom, kérdezd meg, mit akar, végül is erről van szó, nem? Igen, és a kislány kiengedte a teheneket. Az állatok bőgtek, kiözönlöttek az útra, elindultak a falu felé, az öreg sofőr felébredt, kiabált, ostorral csapkodott, ez az utolsó fuvarom, eddig soha nem történt velem ilyesmi, holnap már abbahagyom ezt az egészet.
     És a tehenek futottak az úton. Érzik a vizet, gondolta a kislány, ahogyan én érzem a tenger közelségét. És futott a tehenekkel. Miért nem a tenger felé szaladt? Látod, ez jó kérdés. A szomjas tehenek futása vonzotta? Vagy nem is érzett semmit? Ki tudja? A mesében nincs miért. A tehenek beözönlöttek a faluba, ittak a kútból, afféle szökőkút volt ez, és az emberek álmosan tódultak ki a házakból, álltak a téren, csak nézték, ahogyan isznak-isznak az állatok. Volt, aki sírt. Valaki kiabált, valaki hátulról meglökte az öreg sofőrt. Valaki kiverte kezéből a botot. Zajongtak az asszonyok, kiabáltak a férfiak.
     Az ösztön békíti a lelket? Ezt honnan veszed?
     Igen, a koszos, poros, sebes állatok ittak a vízből, a kislány csak állt, az öregember pedig jajgatta, hogy ő soha állatot nem vert, de a tehenek a vágóhídra kerülnek, ő egy szerencsétlen ember. Éjjel-nappal úton van, ebben a vacak teherautóban élte le az egész életét, nem látja soha az unokáját, örökké sietnie kell, most felvette ezt a néma kislányt, felvette a kutyáját is, és most ez a hála. A kislány kiengedte a teheneket.
     Micsoda kár, ki fogja ezt megfizetni, és a hajó sem vár meg, jajgatott az öregember, a tömeg lecsendesedett, mindenki a kislányt kezdte nézni, ő pedig halkan azt mondta, a tehén szólította meg, ő nem tehet semmiről.
A tehén? Egy férfi kérdezte ezt. A faluból való? Igen.
     Én csak a tengert akartam látni, és a tehén kérte a vizet..., mondta a kislány. De hát a tehén nem beszél, mondta erre a férfi. Mindenki nevetett, beszélő tehén? Ugyan már.
     A kislány az állat elé lépett, a tehén erre félrenézett.
     Nem nézett a kislány szemébe. Mi volt ez? Árulás ez a félrenézés? Az volt, valóban. Az árulás pedig gyengeség? Talán az, de ki nem gyenge olykor? A gyengeség az élet része, nem? Aztán az emberek kiabálva összeterelték az állatokat, az öregember hozta az autót, és a kislány csak állt, nézte, ahogyan a tehenek békésén, csöndesen felmentek a teherautóra.
     Az öregember pedig? Odaállt a kislány elé, és azt mondta, hazudtál nekem. Nem vagy te sem néma, sem süket, sem bolond.
     Miért nem nézett a tehén a kislány szemébe? Még mindig ez foglalkoztat? Itt megakadtál, érzem. Minden élőlény szeretne túlélni. Azt remélte, így jobb lesz? Azt hiszem: a túlélés utáni vágy hatalmas zsarnok. Azt hiszem, ezen a ponton nem szabad ítélkezni senki és semmi fölött. Van, aki az életet szereti, és van, aki a sors értelmét? Lehetséges, hogy így van, sőt, így lenne jó, ha erre gyakrabban gondolnánk.
     Igen, a kislány sírt. Az öreg pedig megsajnálta, megsimogatta a fejét, aztán intett, szálljon be a teherautóba, és a kislány beült a fülkébe, az öreg sofőr pedig búcsút intett az embereknek, indított és elindultak az országúton. Némán.
     Egy idő után aztán feltűnt a kikötő, feltűnt a tenger. Az öreg megállt az út szélén, intett, a kislány kiszállt, elindult az ösvényen, le a tengerhez. Oldalán a kutyával. Miért adott volna pénzt az öregembernek? Nem értem. Hálás volt a segítségért, ez nem elég? A hála nem elég? A hála az emlékezés, nem?
     Szóval a kislány leült a partra, a homokba. Reggel volt, a víz csendes? Igen, a csend erőt ad, és a kislány úgy érezte, hogy ide-oda ringott a szürkés vízfelszínen tükröződő nagy ég alatt. Felette ringott? Lehetséges. A kutya szimatolt a parton, odébb emberek jöttek, nevettek...
     Az öregember?
     Az öreg folytatta útját a kikötőhöz, a teherautóról hajóba rakták át a teheneket, és a teherhajó hetekig bukdácsolt a nyugtalan tengeren. Délnek haladt? Afrika felé? Igen, Afrikába vitte a teheneket, egy vágóhídra. Az a rozsdás, öreg hajó...