Úgy vettem észre, hogy ez az író, akiről szó lesz, szereti távolabbról kezdeni a dolgokat, vagy néha éppen távolabbról folytatni őket - olykor akár még látszólag oda nem illő fordulatokkal is. Ez tehát az ő magabiztos módszere, már ahogy észlelem.
     Másrészt azt is észrevettem még, hogy ez az író (ez a szóban forgó!) kedveli az imitációt is. Végül ezért döntöttem úgy, hogy egy recenzió imitációjával kedveskedek most neki, és ezen a módon szólok néhány sort a legújabb könyvéről.
     Akkor tehát néhány napnyival távolabbról kezdeném.
     A közelmúltban egy ételbemutatóval egybekötött vegetáriánus előadáson volt szerencsém részt venni. Jó kaják voltak, de ezt csak mellékesen jegyzem meg; ahogy az előadó is csak mellé- kesen jegyezte meg azt, ami utóbb, pontosabban az azt követő napon rendkívül fontossá vált számomra. Azt mondta ugyanis, hogy a legújabb, még csak mostanában született nemzedék gyermekei valami hihetetlen nagy érzékenységgel jönnek a világra. (Egészen más az aurájuk, pontosan így mondta, de ehhez én nem nagyon értek, úgyhogy ezt ebben a formában nem is taglalom részletesebben.) Nos, ami azt illeti, ez nagyon jó, végtelenül megnyugtató és reménykeltő dolog lenne, folytatta a vegetáriánus szakácsnő; csakhogy van ám egy hatalmas, egy óriási veszélye. Mégpedig az tudniillik, hogy amennyiben a világ nem lesz "vevő" az érzékenységükre, akkor ezekre az új érzékenységű gyermekekre a lehető legvacakabb elzüllés vár. A materiális szempontokat előnyben részesítő, rettenetesen eldurvult valós viszonyok közepette éppen ezek az új aurájú, minden eddiginél finomabb lelkű fiatalok válhatnak a legkönnyebben alkoholfogyasztókká és drogfüggőkké. Ez azért eléggé elszomorító - röviden hát, ennyit mondott erről a témáról az előadónő.
     Másnap délben egy kórházi váróteremben ücsörögtem, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy elragadóan bájos fiatal lány (Anikó). Azt kérdezte tőlem, hogy be tudnám-e állítani a mobilján az ébresztést, hajnali fél ötre. Gondolom, érthető, hogy az olyan lányoknak, akiknek vonzó bokájuk és gyönyörű szép lábujjaik vannak, bármikor örömmel segítek (ezzel biztosan mások is így vannak). Készséggel igyekeztem hát megkeresni a mobiltelefonján a kérdéses menüpontot, amikor a bájos lány megkapóan kedves hangon, teljesen váratlanul azt kérdezte tőlem, van-e valami közöm a kertészethez. Meghökkenve válaszoltam neki: tulajdonképpen igen, van némi közöm a kertészethez, ugyanis az apám kertészettel foglalkozik, sok-sok rózsája van neki, ezek között olykor én is meg-megfordulok kapálgatás, metszés, egyebek ürügyén. Megrökönyödésem csak tovább fokozódott, amikor a lány erre így szól: "Jól van, igen, akkor hát ezért érzem körülötted a rengeteg virágot." Nem találtam szavakat. Csak azt éreztem, hogy jó érzés önti el bensőmet, önkéntelenül elmosolyodok.
     Elárulhatom talán, hogy egy drogfüggő lányról volt szó, aki minden bizonnyal a poklok poklát járta meg tizenéves korára: veszekedések, verekedések, alkohol, erőszak, kábítószer, elszigetelődés, fejfájás, görcsök, hányinger, magány, elgyengülés, rosszullétek. Végül idegösszeomlással került be a kórházba. A mindössze néhány perc alatt, amíg beszélgettünk, úgy éreztem, hogy valami nagyon jó érzés kering körülöttünk: egy rendkívül érzékeny lénnyel, egy érzéssel, érzelemmel teli lélekkel találkoztam, akinek a közelében végtelen nyugalom töltött el, tetőtől talpig átjárt a szeretet és megnyugvás.
     Eldöntöttem ugyan, hogy nem fogom használni, de most mégis ide kell írnom, két kettőspont közé: angyal: ez volt az a szó, és ennek a különböző származékai, mint például angyali, angyalian, őrangyal, melyek eszembe jutottak akkor, abban a kórházi váróteremben. (Mintha angyalok lengtek volna körülöttünk, hogy így mondjam - nem csak metaforikusan.)
     Egyébként is lehetetlen lett volna nem használni ezt a szót, mert annak a könyvnek, amelyről jelen esetben írok, az a címe, hogy Nevetnek az angyalok. Garaczi László írta, ő az, aki most szóban forog. A könyv rövid írásokból, "bagatellekből" áll, az alcím szerint pontosan negyvenhét darabból (ez azért vitatható: az én technikámmal például csak negyvenöt-negyvenhatot sikerült begyűjteni). A cím nagyon jó, sőt kiváló, bevallom, azonnal megtetszett. Tudja ez az író, hogy mitől döglik a légy. Garaczi László nagyon tud címeket adni: ezzel a készséggel külön is foglalkozik az egyik bagatell, a Csodálatos vadállatok, melyben arról van szó, hogy micsoda remek időtöltés jó címeket kitalálni, és hogy a címek kitalálása lényegében egy önálló, nagyon jelentős irodalmi műfaj.
     A tévé mint szakrális objektum, rocksztárok hímvesszői, olasz turisták Magyarországon, a rabul ejtő heideggeri beszéd- mód, a világ legnagyobb techno-őrülete Berlinben, a Kos jegyé- ben született írók fölénye, a több mint gyanús internet, az élete utolsó tárcáját megíró Krúdy Gyula: efféle komoly és kevésbé komoly témákkal foglalkozik a könyv, de mindig könnyedséggel, garaczis bájjal, jóleső humorral. Az írásokból több minden kiderül, részben tehát az is, hogy vannak dolgok, melyeket a szerző kedvel, és vannak viszont olyanok is, melyeket nagyon nem. Így például nem szereti, ha a "monoklienyvező- berendezéseket" gyártó cégek hülyének nézik, nem szereti továbbá a reklámokat, meg a bugyuta, hülyébbnél hülyébb tudományos-fantasztikus filmeket; tulajdonképpen en bloc nem szereti a butaságot és a politikusokat. Azok a dolgok, amelyeket viszont szeret, nagyjából a következők: foci, tollaslabda, képzőművészet, jó nők, jó írások. Ez a szerző bevallottan szeret írni, és milyen jó az is, hogy szereti az életet. (Ja, majdnem kihagytam: az iróniát is szereti ez az író, persze.)
     Külön ki kell emelni egy nagyon kedves kis bagatellt, a tollaslabdázásról szóló írást. Viszonylag tömör címe van: Tollas. Arról szól, hogy a tollasozást egy teljesen szabályos ütővel és egy "merészen elvonatkoztatott" labdával, azaz "stilizált madárral" játsszák (pintynek is nevezik), többnyire strandon, a legjobb esetben egy lány és egy fiú. Jó játék, de az igazság érdekében az író kénytelen megjegyezni, hogy a tollasozás soha nem tudott kinőni a nagy testvér, a tenisz árnyékából, ráadásul strandi körökben a hetvenes évek közepén halálos csapást mért rá a frizbi. Ennek ellenére, folytatja töretlen lelkesedéssel, ma is vannak még olyanok, akik szeretnek tollasozni, aminek a magyarázata valójában roppant egyszerű: tollasozni jó dolog, ez pedig tagadhatatlanul az egyik legnagyobb előnye és erénye ennek a "parasportnak".

     Nagyon jó tollasozni.
     Azt is elmondom, hogyan.
     Nekem kell tollasozni a Ligetben egy lánnyal. Nap süt, fű zöld, szellő balzsamos, száll a pinty a levegőben. Nem beszélünk, megdöntjük az ezres álomhatárt. Nincs idő, kín, csömör, csak a játék örök ritmusa. A játék játszik minket. A pinty az öröm origója.
     És vár a hideg barna sör a fűben.

Nem is olyan nagyon áttételes módon mindezt az irodalomra is érthetjük: mert ha a játékosságot megnyújtva most úgy vesszük, hogy a tollasozás egyfajta szöveg, a lány és a fiú pedig nem más, mint olvasó és író, akkor azt a végeredményt kapjuk, hogy az irodalom előnye, hogy jó dolog. Írni és olvasni jó, az irodalom- ban feloldódik a világ keserve. Vagyis másképpen mondva ugyanezt: tollast játszani jó, fűben sörözni jó, a világ meg csináljon, amit akar (vagyis bekaphatja).
     Talán az egyik legfrappánsabb, legjobb, legfigyelemremél- tóbb, legderűsebb, leghatásosabb, legvigasztalóbb bagatell a kötet befejező írása (Költők a cicaszéken). Napnál is fényesebben kiderül ugyanis, hogy ebben a megkeseredett világban található még egy jó dolog, a költészet. (No meg a szűzhártya, de a szűzhártyát ezúttal hagyjuk meg másnak.) Szóval, a költészet is jó dolog, noha igaz, hogy őt ma le se tojja a világ. A költők mára eltörpültek, lényegtelenné váltak, nem közvetítenek többé ég és föld között. A költők ma csak ülnek a legalacsonyabb széken, és onnan próbálnak meglátni valamit abból, ami körülöttük történik (számukra érthetetlenül bonyolult, és tegyük hozzá, boldog- talanítóan értelmetlen módon). A közfelfogás szerint - melyet jelen írás esetében az író egykori iskolatársa, egy "tekintélyt parancsoló külsejű úriember" képvisel - a költők és a szépírók, mivel "haszontalan léhaságokkal" foglalkoznak, elvesztek a közösség számára. A társadalmi szerepük nagyjából annyi, mint a munkanélkülieké vagy a hajléktalanoké. Nem több. Csakhogy! És itt jön a tanulság: a költészet mégsem halt meg, és nem is halhat meg! Mert van néhány dolog a világban, néhány nagyon fontos dolog a teremtésben, amit az "üzleti esélyekről" tanakodó, pocakos úriemberek a rengeteg teendő és elintéznivaló miatt nem láthatnak meg. Azt például, hogy milyen szépen szállnak "a fényes és forró vízcsöppek a medence feletti gőzben". Erre vannak a költők. Megmutatják nekünk "ezeket a kicsi szépségeket és bolondosságokat és fájdalmasságokat", és ezzel mégiscsak arra emlékeztetnek, hogy "élni jó".
     Van ezekben az írásokban jó sok öröm. Fel van oldva ben- nük a világ keserve. Jó olvasni ezt a könyvet, jó olvasni ezeket a bagatelleket: felnevethetnek végre az angyalok. Hajnali fél öt van, egy ébresztőre állított mobil megszólal. Kijelzőjén az üzenet: "Nevess te is, Anikó!"