Tanulni kell a téli fényeket. Ahogyan a tavaszt jelzik elő: hol csak megfakuló-sápadó nosztalgiával, hol meg reményt ébreszt- ve. "Most tél van és csend és hó és halál" - hivatkozott a jelenre a romantika nagy szkeptikusának verse, melyben a békeidők nosztalgikus felidézése után a világ hanyatlásának előszava fogalmazódik meg; "most tél van, csend" - utal a vershelyzetre a kötetzáró és -címadó nagykompozíció végén Szabó T. Anna is, ám az ezredforduló húsvétját idéző szöveg- környezet más hangszereléssel más összefüggésekbe állítja a reminiszcenciát: mintha a megkönnyebbülő várakozáson lenne itt a fő hangsúly, s ez nemcsak azért volt várható, mert az említett opusban túlcsorduló életvágy és életenergia mutatkozik meg, hanem azért is, mert a kötetkompozícióban előzmény gyanánt éppen eléggé nyomasztóvá vált már a sötét erők hatalma. Vajon világképi érvényű szemléletváltozást is tükröz ez a fordulat, vagy inkább az önszuggesztió szándékát kell a háttérben feltételeznünk?
     Ha a válaszkeresést már a borító szemrevételezésével elkezd- jük, érdekes információkhoz juthatunk. Az imént mondottakkal ellentétben a címoldal fény-árnyék arányai derűsebbek, s a záró- borító látványa (meg az ott idézett szövegrész zárlata) borúsabb, nyomasztóbb. Elöl a romantikára jellemző kontrasztosságot érzé- keny árnyalatú átmenetek finomítják, a rövidke címszó sugárzá- sát pátosztalanítja a kisbetűs, egyszerű íráskép, az alsó sarkos elhelyezés. Bár a direktséget kerülni látszik ez a "látványterve- zés", a kettősségből, a szélsőségek küzdelméből mégis megjelenít valami lényegeset.
     Poétikailag és világképi szempontból, hangulatában és motívumkincsében egyaránt homogénebbenek tűnt költőnk előző kötetének (Nehézkedés) szerkezetileg is osztatlan versegyüttese. Ott szintén fontos szerephez jutott a ború bölcselete és képvilága, olyan kulcskifejezések felhasználásával, mint: hiánytalan sötét, roppant csöndű sötét víz alatt, beledől a sötétségbe, osztatlan sötét, sötét szivárog, legvégső sötét, a nagy sötétben súlyosabb sötét vonzza, űri sötét stb. Bár a mostani könyv fülszövegében található utalást, mely szerint a fény motívuma az arkhé minőségében szerepel, a versek tanúsága alapján el kell fogadnunk, mégis úgy látszik a két kötet közös bölcseletété tekintve, hogy a sötét alapvetőbb szubsztanciaként említhető.
     Tanulni kell a fényeket: árnyalatokat, jelentésüket, tanulni a láttatással együtt még magát a látást is. Ennek iskolájába vezeti be olvasóit Szabó T. Anna mint valamely pályaelhagyó fizikatanár, aki most már filozófus-fotóművészként kalauzol bennünket a fényjelek világában. Kiváló alkalom és szereplehetőség ez a költő számára az objektivációhoz, a tárgyszerű szemlélés és szemléltetés pozíciójához ("hátralépsz, / elkülönülsz, csak nézel").
     Bár az előző kötet metaforizáltan költészetté avatta már a gravitáció fizikáját is, költőnk eleve a fénytan, a fotózás szakkifejezéseinek többértelműségére, jelentésátvitelére alapozza kulcsmotívumai kiválasztását. Világképi vonatkozásban ez egyértelmű szenzualizmusról tanúskodik, melynek poétikai vetülete a képvilág érzékletessége, anyagszerűsége. Hűen az alapkoncepcióhoz és ahhoz, hogy érzékleteink forrása négyötöd részben a látás, igen gazdag, mintegy százas nagyságrendű szókincshányadot alkot a vizualitás terminológiája. Ebben egyaránt előfordulnak a látás-nézés fogalomkör szinonimái és származékszavaik, tárgyiasult alapszimbólumok (tükör, kép, üveg, szem, szemüveg, fotó, negatív, film), a (tér)geometria, optika polivalenssé tett szakszavai, és - bár nyelvi újításokban költőnk mindeddig sosem volt túl törekvő - szóalkotásai is jószerivel e tárgykörhöz kapcsolódnak (röntgensötét, vakszürke, fénykötél). Ha azonban e kulcsszavakat az előző kötetéivel egybevetve vizsgáljuk, a legfeltűnőbb talán mégis a színnevek kétszeresre bővült kínálata, illetve előfordulási arányuknak határozott megnövekedése, melyben talán szintén felfedezni vélhetjük az árnyaltabb láttatás ars poeticus szándékát.
     Míg a rögzíthető, azonosítható valóságot vizsgálva-keresve a költői láttatást minden ízében áthatja a karakteres érzékletesség, a bölcselő szemlélésnek érdekes ellenpontja néhol az érzékelő pozíció távolodásával/köztességével kapcsolatba hozható agnosztikus látásmód (Káté, Másképpen látás, A kenesei töltés, Titkosírás), s talán nem véletlen az sem, hogy ennek első jelentkezése e kötetben éppen egy "optikaprofesszor" hatásának is köszönhető ("Örök jelenidőben" - Egy félreolvasott Ferencz Győző-sorra).
     A megismerhetőség, azonosság bölcseleti kételyei nemcsak a képek vizuális hitelességében gondolkodó, hanem a szavak megjelenítő képességét is kételkedve mérlegelő művészi ábrázolás apropóján válnak termékeny feszültségforrássá költőnk számára. Szabó T. Anna - több verse (Szél, hold, eső, "Örök jelenidőben", Sirályfényképezés, Balaton) tanúsága szerint - csatlakozik a nyelvkritikai bölcselethez, s bár művei ilyen értelemben nem közvetlen tematizáltságúak vagy experimen- tálisak, van, ahol a problematika mégis hangsúlyozottan jelenik meg (Autófókusz, "A tiszta ismeret", Napóra, Másképpen látás), egy alkalommal pedig az alkotó sajátos nyelvi próbát tesz, a kimondás nélküli közölhetőség terrénumát az izolálás és a repetíció módszerével felderítendő:
 

úszni (láthatár) úszni (könnyű fény)
úszni (súlytalan) úszni (víz színén)
úszni (nincs a part) úszni (alkonyul)
úszni (messzeség) úszni (szótlanul)

                                (Balaton)

S ha már a kimondhatatlan megjelenítése bölcseleti alapon is fontos a költő számára, nem tekinthető véletlenszerűnek, hogy a szöveg gyakorta paradox módon fogalmazza meg, szemlélteti a jelenségek kettős, ellentmondásos, dialektikus természetét: "Üres tükör legyél, ha nézni kell", "egyhelyben áll, ki menekül", "ami nem övé, nem ismerheti - / és ami övé: már nem az, ami", "Akkor tehát ilyen / vagyok, ha nem vagyok", "Az idő, ég a víz fölött, / múlik és megmarad", "A tér / romlik és újul, de nem változik".
     Érdekes, hogy bár elvben az ismeretelméleti képlékenység bölcselete annak ellentmondani látszik, költőnknél mégis gyakori az aforisztikus megnyilatkozás. A tömörség, sőt az olykor sziká- ran leredukált nyelv számomra Pilinszky világával való rokonsá- got idéz, s ehhez a feltételezéshez kapcsolnám elsősorban, hogy Szabó T. Anna gondolkodásmódja az egzisztencializmushoz közeli vonásokat is mutat. Előző kötetéről szólva Mesterházy Mónika már hangsúlyozta, hogy a versekben erős és egyetemes szorongásélmény mutatkozik meg (Holmi, 1999/9.), s ez karakteresen jelen van az új kötetben is. A motivikus áthallások (fekete szorongás, rácsok, viszolygás, sötét, éjszaka, sivatag) mellett a szövegek rövidsége, érzékletessé tett fogalmisága, gyakorta egysoros vagy még rövidebb mondatainak feszültség- intenzitása szintén e kapcsolat meglétét valószínűsíti.
     Állandóság és változás, sötétség és fény mitikus távlatokba visszanyúló dialektikájával párhuzamosan elmúlás és élet kettősének egymásra hatása, kapcsolatuk permanenciája, ciklikussága is fontos témája e költeményeknek. Úgy tűnik, a bölcseleti alapkérdések szemlélése terén ebben jelentkezik a legteljesebb szintézis, mely motivikusan az immanens folytonosságot szemlélteti, s bár a Vörösmarty-féle idő- és történetbölcselet rokonsága itt is érzékelhető, a problematika megjelenítésével járó nyugtalanság mégis megnyugvásközelibb, szkepszise feloldhatóbb, mint az Előszó már megidézett látásmódjáé. Azt is látnunk kell azonban, hogy a könyvbéli szövegek e téren egy változásfolyamat végigkövetésének feladatát is megkapták, s míg a kötetkompozíció centrumában elhelyezett opusok (egyáltalán: a középső versciklus egésze) a szemléletmódbeli, hangulati mélypont árnyalt érzékeltetésével hatnak, addig - hosszú felvezetés után - a kötetzáró versek alapvető fordulat megérlelődésének és bekövetkezésének folya- matát teszik követhetővé. (Az említett végleteket tükrözik a fény-sötét motivikus szinonimacsoportok szövegeken és ciklu- sokon belüli előfordulási arányának végletei: a Sötétkamra című ciklusban ez 3 a 8-hoz, az Előhívás címűben már 2 az 1-hez, de még szemléletesebb, ha kiemeljük a középütt elhelyezett Éjjeli lomb - Baba-jaga - Boszorkánydal vershármas 0:12-es, illetve a záróvers 6:1-es motivikus arányait. A versek többségében őszt vagy telet idéző képeket találunk, a Fény mint kulcsvers azonban a húsvét kapcsán a tavaszt idézi.)
     A három versciklus összeállítása egyébként a fényképkészítés stádiumaihoz kötődik olyan módon, hogy egy-egy kulcsvers címe motivikus cikuscímmé is előlép (Autofókusz, Sötétkamra, Előhívás), egyszersmind modellezve, miféle szerepeket kap a fény a látás és a láttatás folyamatában. Ennél közvetlenebb kapcsolatban áll a fotózással a Népstadion metró-megálló nyolcrészes kisciklusa, amely Moholy Nagy László nyomán a képi látás módozatait tematizálva a képrögzítés nyelvi metodikáját hozza kapcsolatba a különböző fotótechnikákkal. Szabó T. Anna tudatos szerkesztéstechnikája ciklusokon belül főként a szomszédság motivikus-hangulati analógiájának koherenciájára épül, de fontosak a távolabbi kapcsolódások (pl. Pillanatképek - Hamu) csakúgy, mint a kötetek közti motivikus-tematikus összeköttetés (Vonat - Kísérlet borral és gyertyával; Nyírfa - Este; Lakás - Új lakás stb.), melyet kiegészítő jelleggel támaszt alá a háromszor négysoros szövegalakzatok kedvelése, a leíró szövegek és szövegrészek rendszeres szerepeltetése, illetve a szerep szerinti vagy az (ön)megszólító versbeszéd jelentkezése.
     Vajon tanulni kell-e még a tavaszi fényeket is, melyek sugárkévéje a hentespultokon a csúszós szívek és májak élénkvörösében, egy karnyi vastag marhagége vagy a pacal csipkefehérjében, dagadó tüdő nyálkásrózsaszínjében vagy éppen hagymák püspöklilájában, temetői beroskadt hátú kőangyalok fehérségében szórja szét spektrumát? A groteszkbe hajló, ironizáló búcsúzás elgondolkodtatja az olvasót, aki azért szívesen megadja magát a bizsergető nap, a - nemcsak halotti gyertyák, de - győzelmi fáklyák, a fákban őrjöngve keringő nedvek, a zengő madárdal erejének, bár bizonyára felfokozott kíváncsisággal azt szeretné, ha máris kezébe vehetné még teljesebb bizonyosságot várva-remélve Szabó T. Anna következő verseskötetét... (Magvető Könyvkiadó, Bp. 2002)