Elöljáró figyelmeztetéséként hadd mondjam el, hogy aki berzenkedik a nemi élet irodalmi alkotásban való megjelení- tésétől, az előbb vegyen néhány leckét a (távol)keleti irodalmakból, vagy akár a középkortól indulva Rabelais Mestertől, és ezt követően kezdjen csak bele Zalán Tibor regényébe; akit bántanak a pina, a fasz, a baszás kifejezések egy szépirodalmi szövegben, az inkább kezébe se vegye ezt a könyvet; aki pedig kedveli a több szinten strukturált, "ügyesen szétgondolt olvasat"-ot nyújtó, vegyes műfajú, artisztikus prózát, az kapjon elő 1960 forintot és késedelem nélkül induljon a könyvesboltba. Megéri ezt a könyvet kezünk ügyében tudni.
     A regény egy naplóval kezdődik, amely magán viseli a szerzője javításait, kihúzásait, s egyfajta talált tárgyként működik a szöveg egészében: rövidre fogva, stilizálatlanul beszéli el a naplóíró (fiatal) nő találkozását, majd hónapokig tartó szenvedélyes szerelmét egy magánál jóval idősebb, gyanús egzisztenciájú férfival, el egészen e szerelem gyümölcsének elvetéléséig, miközben az egész történetre rávetül a lány folyton részeg, kegyetlenkedő, lánya megerőszakolását is megkísérlő apjának fenyegető árnya, mindaddig, amíg lassacskán ki nem úsznak a történetből, a napló helyébe egy újabb "talált tárgy", egy dilettáns novella kerül, amit a "megtaláló" ugyanúgy szétír, mint a naplót.
     A napló műfaja csábító terep. Kevésbé fegyelmezett és kevésbé stilizált a prózánál, bensőségesebb, keményebb, szigorúbb, feltáró inkább, mint palástoló, képlékenyebb a nagyepikánál, ennélfogva manapság szívesen élnek ezzel a műfajjal a szerzők. Zalán Tibor regényének prózai vonulata a beszédmódok váltakozása ellenére is a naplóban kifejezésre jutó folyamatos tudatfolyamként jelenik meg, elbeszélőközpontú, vallomásos (napló!) jellegű epikai világa egyfelől anekdotikus élményekből táplálkozva duzzad, másfelől pedig remekbeszabott novellákat olvaszt magába, mint például a ráktól megalázott férfi felmagasztosuló halálát megjelenítő, mesterien megírt, kedélyesen lírai szövegrész: szélherceg egyes szám második személyében előadott esete a biliárdgolyóval és találkozása a megnemesítő halállal; s ez a tudatfolyam mindvégig az eltévedést, a bomlást, a kimerülést, a leépülést, a halál felé vágtázást tematizálja. "Miért napló hát a végső ideál a régimódi »tárgyilagos opusz» tisztes babonája helyén?" - tette fel a kérdést a Szent Orpheus Breviáriumát író Szentkuthy Miklós még a múlt század harmincas éveiben, és imigyen válaszolt: "Mert ha egyszer gondolatnak csak a világ ezernyi árnyalatának örök-új konstellációit érzem, akkor, mivel először és utoljára gondolkozó vagyok, s nem élőlény: épp és csakis ezeket a konstellációkat kell, úgy-ahogyan, torzan, a leírás minden stílustalan önellentmondását vállalva, lerögzítenem. Ezek a gondolatok. Igazi intellektuális válasz a világra nem egy mítosz, nem egy filozófia, nem egy regény vagy esszé: ezek szigetelt fikciók, irracionális nárciszkodások, játékok, legjobb esetben langueurs trendes, ahogyan a vén Bach egyik fia mondta: csak egy teljes élet, összes eredmény-rezzenéseivel, végtelen asszociáció-láncaival, a hangulatok millió változataival¹. Hogy ezt romantikus totalitás-ábrándnak is lehet fitymálni, az a semminél is kevesebbet jelent."².
     A saját életének "naplóját" elbeszélő második személyű megszólaló éppen a detoxikálóból hazafelé tartva vívja küzdelmét a kocsmák csábítása ellen, őt kíséri a regény első felének egyetlen nevesített szereplője, Atma, a kóbor kutya; míg az alkoholista apa terrorja alatt élő lány és a regény többi szereplőjéhez hasonlatosan a létbizonytalanság peremére sodródott barátja úton-útfélen üzekednek. A szöveg narratív szerveződése során megjelenik egy első személyű szólam is, amelynek beszélője egyebek között a volt Jugoszlávia és a volt Szovjetunió képmutató valóságát megidézve a kulturális kiküldetésben szerzett anekdotikus élményeit adja elő. Az első és a második személyű megszólalás tulajdonképpen ugyanannak a szerzői szerepkörnek a hangja, vagyis a különböző személyek hangját a saját hangjából orkesztrálja, "az én és az ő egybemo- sódását az elbeszélő perspektívát egymáson való átjátszása eredményezi"³, így a szerzői funkció(ka)t és az empirikus (implicit) szerzőt csupán időbeli eltolódás választja el egymástól a történetben. A végső soron mindentudó elbeszélő szövegének törései nyomán az elbeszélői pozíciók időben, helyszínben, nézőpontban cserélnek helyet, így megtörténik, hogy ugyanazt az eseményt más szemszögből átélve fogalmazza meg, szövegmu- tációkat hoz létre, s ezáltal maga az esemény is megváltozik, sőt, az elbeszélő arra a szabadságra is ragadtatja magát, hogy a befe- jezetlenül hagyott epizódhoz, elvarratlan történethez lehetséges befejezési paneleket kínál fel. "Nem valószínű, hogy egy törté- netnek a hitelesíthetősége adja a létlehetőséget" - töpreng az egyik szerzői funkció a másik szerzői funkció megszólalásáról, ami végtére is összemosódik a maga beszédével, és ezt az olvasó éppen ennél, az aluljáróban történő arab-epizódnál felkínált, ígért jutalom fejében szabadon választható megoldási lehetőségeknél tapasztalja, ám a történet valóban nagyszerű "szétgondoltsága" ellenére nem tántorítja el, hogy mindvégig hitelesnek érezze a történetet.
     A szöveg szegmentálását a bekezdések lecsúszó tördelése, a prózába illesztett dialógus szedése, illetve egyéb tipográfiai elkülönböződések is jelzik. A grafikai látvány nem töri meg a könyv breviárium-jellegét - nem véletlenül említettem vele kapcsolatosan Szentkuthyt -, ugyanis az empirikus szerző saját élményanyagát értelmezi benne, folyton visszakanyarodik és visszatér, ennélfogva akár másmilyen olvasata is elképzelhető, mint az elsőtől folyamatosan a 295-ig haladó, amit bizonyít az is, hogy ez a logikusan kusza regényvilág az előző és a majd rákövetkező kötet ismeretének hiányában is bejárhatóvá lesz.
     A szójátékokkal - pontosabban a szavak rejtett értelmét kereső kísérletekkel - tarkított asszociációs mondatfüzérekből kibontakozó egyik történet egész éven át tartó történés, a másik, vele párhuzamosan futó pedig jó, ha fél nap eseményeit átfogja, de közben állandó rezgésben tartja a beszélő gyermekkorától a dicstelen jelenéig ívelő asszociációs ívet. Természetesen "minden csak fikció, az önéletrajz is" - szögezi le az első személyű beszélő, az alkoholista építész. Róla csak ennyi derül ki: alkoholista és építész. Aztán a 256. oldaltól hirtelen, a mintegy nagy kijózanodás után tisztuló agyból nevek is előbukkannak: Szabó Simon főiskolai tanár, aki novellahős, modellje és egyben megalkotója Máté, a halott barát, majd Dormán Flóra, Szabó Simon Pesten élő kedvese, az első személyű elbeszélő alkalmi szeretője, jelenleg pedig az a nő, aki igyekszik őt kirángatni alkoholizmusából. A megvilágosodást Máté dilettáns elbeszélése váltja ki, amit az elbeszélő párhuzamosan olvas és kommentál, közben újra átéli az életrajzi ihletésű szöveg cselekményét. A regényben a napló mintájára vendégszövegként szerepeltetett elbeszélés-részlet, Máté születendő, de a szerző halálával elvetélt regénye (?), prózája (?), valóságlenyomatú naplóregénye (?) tulajdonképpen az egyik szerzői funkció látószögének szövegszerű megjelenése, némi magyarázatot is ad a regény- szereplők névtelenségére, akik éppen ebben a betétben nyernek ideiglenes megnevezést: "a részeges, de aranyszívű főbérlő, akit hívhatnánk Gevelda Sándornak, ha több szerepe lenne elbeszélésünkben.
     De nem, több szerepe nem lesz, ez már teljesen bizonyos, így jobb, ha Gevelda Sándort nem hívjuk senkinek". S íme, már benn is járunk a történetet regénnyé "szétgondoló" szerző műhelyében, kitapintottuk a mű önreflexiós szálát, ami az anekdotikus eseménysorok és szerzői funkciók horizontjai melletti vonulatként az empirikus író mesterségbeli problémáit és dilemmáit is a mű szerves részévé avatja, egyre inkább szűkítve a fikció és az anekdota, a téma és az alkotói intenzitás, a színpad és az öltőző, a szerzői funkciók "énjei" és az implicit szerző "énje" közötti különbségtétel lehetőségét és csökkentve e különbségtétel fontosságát. "Kezdek kicsit belefáradni a hős és a szerző közötti distinkció állandó megképzésébe" - írja, jelezvén, hogy a regényírás számára tulajdonképpen nem egyéb, mint az életrajzi-anekdotikus történet szöveggé idegenítése, miközben a legnagyobb feszültséget az az igyekezete gerjeszti, hogy az elbeszélt (tragikus) történet kellően elidegeníthetővé váljék az elbeszélő énjétől, hogy a regénybe írt élet műalkotásként is funkcionáljon: "mi választja el a komikust a tragikustól" - faggatja magát Zalán Tibor, és a következő választ találja: "nyilvánvalóan az, hogy kívül tudunk-e maradni a történésen, hogy formaként tudjuk-e átélni az előttünk lejátszódó eseményeket, hogy érintetlenek maradunk-e az előttünk lejátszódó cselekménytől". Aligha maradhat szerző és olvasó érintetlen, ugyanis Zalán Tibornak sikerült létrehoznia a műalkotást, amelynek célját és értelmét is igyekszik meghatározni: "az írás nagy ribanc, nagyobb, mint a ribanc-ribancok, nem azt írjuk, amit élünk, és nem azt éljük, amit írunk, a kettő között nincs lefedhetőség, mindkettő élesen elkülönülő valóság, és mindkettő a tönkremenés színtere, külön-külön. Együtt pedig a folyamatos haladékkeresés, haladéktalálás módszere, eliminálás és időnyerés, persze csak a kikerülhetetlen megsemmisülés elodázása."
     A Zalán-regény beszélőinek lét-világát a szex, az alkohol és a monológ határozza meg. A három közül a legeredetibb az írónak a szex iránti viszonya: nem csak hogy nem kertel a szárnyaló szeretkezések, elemi baszások, futó numerák, egészségügyi kúrások, precízen előkészített koituszok, impotens hágási kísérletek és visszautasított megujjazási szándékok leírásában, hanem szemernyi modorosságot sem tapasztalunk nála abbéli tevékenysége során, hogy a szexet a hősök biológiai és pszichés életének alapvető meghatározójaként ábrázolja, s ennek megfelelően a szövegvilág oszlopos meghatározójává tegye. Így természetes, hogy a nagy - empátiát keltő - tragikus törés akkor áll be a regénybe illesztett novellahős főiskolai tanár életében, amikor annak "kiesik a faszából az acél", állandó merevedési problémájának a fantasztikumba hajló tetőzését pedig azs jelenti, hogy valamiféle biológiai-telepatikus kapcsolat útján a lankadt tagú férfi minden alkalommal elélvez, amikor volt szeretőjének van orgazmusa az új partnerével, és emiatt kénytelen lesz gumibugyit hordani.
     "Szerintem akkor lehetne tényleg bővérű, korrekt és mélyen gondolkodó irodalmat csinálni, ha a szexet komolyan vennénk" - jelentette ki egy beszélgetés során Ménes Attila⁴, és e feltétele- zése Zalán Tibor regényében be is jött: ő komolyan vette a szexet, a gyönyör oldalaival párhuzamosan megírta a kín oldalait is, műve bővérű, korrekt és mélyen gondolkodó. A szex elbeszélhető, hiszen egy eseménysor, ennélfogva epikus (dramatizálható) téma, ami a Papírváros második részében nem a rózsaszín baldachinos sejtelmesség sablonjai alapján, se a pornófilmek forgatókönyve szerint (franciázás, elölről, majd hátulról...) kerül ábrázolásra, hanem gátlástalanul, azt a szerencsétlenkedést is egyenesben ábrázolva, amit a gátlások közt élő egyén produkálni képes egy-egy légyott alkalmával. A fő kérdés, hogy az eseménysor miként áll szövegként össze, illetve a történet miként szálazódik szét szöveggé. Ha ebben a mesterségben rokonait keresnénk a Papírvárosnak, akkor az utóbbi időben a többsíkú történetértelmezést és több műfajú egybejátszást Bozsik Péter, a szex történetalakító szerepét pedig Cserna-Szabó András és Hazai Attila munkáiban találhatnánk meg.
     A végső kérdés, hogy mi van a papírváros papírdrapériái mögött? Egy biztos, ott van a radikális eklektikával⁵ megalkotott "lassúdad" regény, a narráció "iszonyatosan lassú, vállaltan vontatott módja", amelynek formai-stiláris jellemzői ugyan az avantgárd és a neoavantgárd prózákra emlékeztetnek, de a vendégszövegek és a heteronóm textualitás nyomán miért ne emlékeztethetnének a posztmodernre is; vagyis minden hasonlóság ellenére elkülönböződnek a korábbi modellektől és Zalán Tibor prózájaként kiválóan működnek. Persze nem olyan könyv, ami minden olvasó tetszését elnyeri majd - ilyen könyv nincs is -, ellenben aki megkedveli, az egy kicsit szerelmes is lesz (vagy már volt) a Zalán-féle prózaírásba. (Kortárs Kiadó, Bp. 2002)
 

Jegyzetek

1 Kiemelés tőlem. FJJ
2 Szentkuthy Miklós: Szent Orpheus Breviáriuma I. (Európa minor). Magvető, 1976, 68-69. o.
3 H. Nagy Péter: Zalán Tibor: Papírváros I. (eltévedve) - Internetes közlés
4 "Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex..." - Interneten közölt szöveg.
5 Zalán Tibor meghatározása: "valamikor régen, amikor az avantgarde és a hgyományosság vitája zajlott az életünk folyóiratában, rátaláltam egy kategóriára. Radikális eklektikának neveztem azt az általam követhető, és adottságaim szerint termékenyen alkalmazható irányt, ami nem illeszkedik kialakított formák és elvárások mentén, hanem megpróbálja - nem szintetizáló szándékkal - a különféle stíluselemeket egymás mellett működtetni." Internetes közlés.