Vass Tibor számára a költészet teljesen személyes ügy, mostani kötetében kissé familiáris jellegű, de mégis önközpontú cselek- vés, amely nem titkoltan a kielégülést szolgálja önkörének vonzá- sában. Mondanám, versteremtő libidóját legyezgeti vele, ha ekkora képzavart össze lehetne hordani csak azért, mert ebben a pillanatban éppen e fogalmakkal fejezhetem ki legplasztikusab- ban azt, amit kötete kapcsán érzek. Ám - kérdezem is azonnal -, ha a költőnek lehetett akkora bátorsága, hogy a neki tetsző parancsformulát - Előzuhany kötelező -, (így, felkiáltójel nélkül) címbe foglalja, sejtésem szerint nem valami mély tanulság ked- véért, hanem csupán azért, mert verseskötet címeként meglepő, hangulatos, van valami csalogató holdudvara, egyszerűen jól hangzik, tetszett a költőnek a berekfűrdői medencék mellett látható tábla, akkor a kritika miért ne élhetne a neki tetsző kép- zavar hangulatkeltő és gondolkodásra serkentő erejével? Persze, azért hamis a dolog. Vass Tibor számára a művészet mégsem önmagáért való kéj, hanem cselekvés, aktivizmus.
     Egy tábla a medence mellett. Ám nem lényegtelen, hogy hol, mint ahogy az sem, hogy ki vette annyira komolyan ezt a felszólítást, hogy nyomban verseskötetet írt belőle, róla, illetve kapcsán. Ettől személyes az ügy. Önéletrajzi Ich-letés. Olyannyira személyes és olyannyira önéletrajzi, hogy "a szerző véleménye feltétlenül megegyezik a versekben foglaltakkal", illetve, hogy "a versek valóságtartalmát a szerző folyamatosan vizsgálja, azokért felelősséget vállal". Vége tehát a mellébeszélés- nek, a gondolati ambivalenciának, a szándékosan polifonikusra hangolt poézisnek - itt szavatolt portéka kerül ki a mester keze alól ("Parnasszusa a miskolci Avas, / Versre, Új Holnapra ébred a Vass. / Nem lírai lőre - igazi bor, / Mit laptopjából szüretel Tibor." - Körmendi Lajos: vasstibi), hermeneutikai bizonyosság: lacafaca helyett arra figyeljen az olvasó, amit Tibi leírt, ne a dupla sorközök barázdáiban tévelyegjen, ne szépséget és költőiséget keressen, hanem fogadja el a vers szövegét annak, ami: alkotói megnyilatkozásnak; a jelentést kereső (szó)játék terének, a szóbűvészkedés porondjának, a lírai én Ich-lető terrénumának.
     Az 1968-ban született szerző nem pusztán a költészet elkötelezettje, bár az elmúlt években sorjázó kötetei, meg az a tény, hogy a Parnasszus költészeti folyóirat olvasószerkesztője, és szerkesztője az Új Holnap művészeti, irodalmi, társadalmi folyóiratnak, mindenképpen irodalomközpontú érdeklődésről árulkodnak. A költészet mellett vasstibi jeleskedik prózaírásban és publicisztikában is, de még inkább a vizuális művészetekben, mindenek előtt a küldeményművészet és a fotó terén, közben jeles projektumokat folytat a világháló adta lehetőségek útján is, bizonyítván, hogy akárcsak a mail art, úgy az Internet köreiben sincsenek határok, mindannyian valahol ott vagyunk ugyanannak a falunak a valamelyik szélén, és lassan megtanuljuk beszélni egymás nyelvét.
     Vass Tibor vizuális érzékenységének köszönheti, hogy észrevette a medence melletti táblát, és hogy az élményt egy vizuális szempontból is kiválóan megoldott könyvben adta közre.
     Egy tábla a bereki medencék mellett, ami ihletőként együtt- fürdőzésre hívja a szerzőt és az olvasót; a költőt, aki tábort verni érkezett a fürdőbe, de a munkanapokat megelőző és követő hétvégét családostól "a tulajdonosnő szíves invitálására a Fürdő utcai Mária Zsófia Lakban" töltötte, és az olvasót, aki már a kötet szellemes bevezetőjéből megtudja, hogy a Lakban "folyton szólt a boniem, és a fiam úgy táncolt rá, ahogy én annak idején". Nincs mellébeszélés, nincs metafizika, csak pontosan rögzíthető tények vannak, amelyek a rögzítésük által hoznak létre magas- feszültségű erőteret, amelyben versbe transzponálódik a szemé- lyesség és a tárgyilagosság. Meg a szójáték. Különben majdnem naplóvá válik a vers, narratív gesztussá, amit a történetmondó humora, iróniája, nyelvi szellemessége - s nem utolsó sorban a mindent "beirodalmazó" szándéka - lendít át versbe. Vas Ti- bornak egyszerűen jól áll ez a jópofa beirodalmazó törekvés, ami azon a felismerésen túlmenően, hogy tulajdonképpen minden beirodalmozandó, ezt a teremtés hét munkanapja alatt - ennyi verset tartalmaz a kötet -, meg is kívánja valósítani. Itt versírás lesz, és kész - mondhatná, de inkább azt írja: "táborírás" törté- nik, de nagyon eltökélten. Erre a felfokozott költői tudatosságra jellemző, hogy még a tábor kezdete előtt megírta a Mária Zsófia Lak falán elhelyezendő emléktábla szövegét: "2002. szeptember 8-án itt szállt meg Vass Tibor, / és erről a helyről gyönyörködött / az ég kékjében, / s azt írta a Mária Zsófia Lak ihletésében az égről, / hogy rezidenciánkék, itt szín- / lelte ezt a kifejezést / és szólt közben / körös-körül a boniem."
     A "sajátélet-beirodalmazó", önreflektált Vass Tibor "a Vass-élet / gondosan válogatott alapanyagaiból / készített szöveg szerzője / újdonság- / számba // menő alak, // szép pacák / tarkította / költő-kény- / szerképzet, / itt írásjel jön, az a vessző, / paripa." S ebben a tempóban nyargal a vers, leleményesen, szóviccesen, nem egy ügyes megoldásával kacajt fakasztóan, szinte feledtetve, hogy ennek az önbeirodalmazásnak komoly tétje van: a szerző élete. Vass Tiboré és vasstibié egyszerre, hiszen ebben a költészetben egybevágóságig fedi egymást a szerző és a szerzői funkció, az entitások csupán aszerint különíthetőek el, hogy az előbbi még nem, az utóbbi pedig már beirodalmaztatott. Az idő választja el a kettőt egymástól, a szerzői megmunkálás aktusának utólagossága fordítja irodalomba a szerzői entitást és identitást, aki a könyv elején egy fotón tagadhatatlanul azonosítható figuraként is megjelenik a túlorros és túlszőrős kutyával, vasviszkivel, akit éppen a könyv ajánlását írva siratott el a szerző. Túljátszottság, túlszerepeltetés és túlszereplés lenne az, amit Vass Tibor művel a költészetében? Aligha, hiszen az öntematizálás narratív poétikájának kialakí- tásában fontos helye van a büszkeséggel átitatott öntudatosság harsány kivetítésének, nyomatékosításának, ismételt megerősí- tésének. A költő élményszámba megy a maga számára. A többi már mérték kérdése: miként képes a szerző nyelvileg szabályozni az áramló én-séget. Ehhez van jó érzéke vasstibinek. Nála egyszerűen hatóerővel telítődnek a hétköznapi banalitások: semmit se magasztosít fel, mégis hatnak nála a dolgok. Bátran használja a nyelvet, hiszen versírás közben a nyelv az egyedüli támasza, költeményének hitelessége éppen azáltal mérhető le, hogy nyelvileg időzik el a versben - minden porcikájában, ízig-vérig a nyelvben/versben él: "szótestépítő, / terro- és motorizált szövegfaragó, eldobható szórágó", "jelentés-újra- hasznosító" alkotói funkciója áttetszik az életen, vagy ha a másik irányból szemléljük, az élet tetszik át a költészetén. A könyv hat hosszúverse és egy rövid darabja kivétel nélkül az írótábor történéseiből indukálódik, két költeményben azonban a többinél magasabbra hág a teremtő indulat. A Lakos versben a beiro- dalmazó feladat mellett egy olyan irodalmi(as) feladatot is kitűz maga elé, amely által a narratív struktúrán túlmenően a költőt bombázó benyomásokat ("a szállásadónő hangjába beleírtakat") is, vagyis az alanyi élményeket is maradéktalanul megragadja ("nekem ki kell írni ide vissza") a költemény, amit a szóteremtés mellett olyan keresetlen eszközökkel valósít meg, mint a szituációhoz való visszatérés, és az ismétlés. A Patronköltős közéleti vers alaphelyzete az iménti ellentéte: egy nagyon is az egyénre, a személyre települő esemény, tapasztalat, aktus és folyamatos lefojtás személyes élményét magához közel engedve ugyan, de távolságtartással, személyeskedés nélkül, a maga partikularitásán túllépve, általános érvényű költői élmény tapasztalataként közölje. Mindkét esetben sikerrel oldotta meg a költői feladatot, azzal, hogy pusztán a nyelvre hagyatkozott, a (nyelvi) játék lehetőségeit aknázta ki, tehát az írói entitás felül- kerekedett az alanyi elmagányosodásában központba kerülő valós én hangulati-érzelmi indulatán.
     Úgy vélem, nem bűn azt állítani egy verseskönyvről, hogy szórakoztató. Az irodalomnak és az irodalmiságnak ugyanis nem mércéje a komor hangütés és az élet gondjai feletti kesergés, Vass Tibor verseszményének esetében meg éppenséggel nem. Játékossága, egyik szavát a másikba öltő szócsavarásai, humora, iróniája, a karikaturális hatást kiváltó ismétlései ellenére komoly költészet Vass Tibor munkája, hiszen óriási a tétje: vasstibi "beirodalmazása". Mostani táborírása kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy a szerző ezt a tétet halálkomolyan kezeli, cél- jának eléréséhez kellő tehetséggel rendelkezik. (Bereki Irodalmi Társaság, Berekfürdő 2002)