|
PAPP
GÁBOR ZSIGMOND*
Nyitott seb az
ember, ha filmet csinál
Beszélgetés Sándor
Pál filmrendezővel
Mit csinált Sándor Pál az elmúlt másfél
évtizedben - film helyett? Produceri cégeket alapított és működtetett,
amelyek napi, heti vagy havi műsorokat gyártottak a Magyar Televízió számára.
Utolsó nagyjátékfilmje az olasz-magyar koprodukcióban készült Miss Arizona
volt 1987-ben, Marcello Mastroiannival és Hanna Schygullával a főszerepben.
Most, 15 év után, a tervek szerint ismét filmet forgat.
- Mi az oka annak, hogy filmrendezőként
ilyen sokáig hallgatott?
- Volt azért
közben egy szkeccs-filmem 96 táján, a Szeressük egymást gyerekekben,
amit Jancsóval és Makkal közösen csinál- tunk. Azt nagyon szerettem. De,
hogy a kérdésre válaszoljak, az én elhallgatásom egybeesett a rendszerváltással,
és magamnak ezt úgy tudom megmagyarázni, hogy meg kellett tanulnom egy
új életet. Ez olyan, mint amikor a mélytengeri halak, akik két tonna nyomás
alatt élnek, egyszer csak szerdáról csütörtökre virradóra azt mondják nekik,
hogy most mars ki a partra, tessék futkosni, és tessék levegőt venni, nem
kopoltyúval, hanem tüdővel. Tehát egy akkora változás történt a mi, illetve
az én életemben, amihez nekem idő kell, hogy feldolgozzam, mert én csak
akkor tudok, vagy tudtam filmet csinálni, amikor tudtam, hogy mi az a közeg,
amiben élek, hogy ki van ellenem, és ki mellettem. Az elmúlt időszak, ami
egy fantasztikus utazás volt mindannyiunk életében, nekem arra adott lehetőséget,
hogy megtaláljam az újabb kapasz- kodókat. És ehhez bizony kellett tíz-tizenkét
év nekem. Úgyhogy én nem érzem ezt egy kényszerű hallgatásnak, hanem úgy
fogal- mazom meg magamnak, hogy egy olyan más világba kerültem, amiről,
ugyanúgy, mint az előző világról, filmet kell csinálni, és ahhoz, hogy
én filmet tudjak csinálni, nagyon mélyen kellett érzékelnem azt, hogy mibe
keveredtem, mibe keveredtünk.
- Politikai,
anyagi vagy emberi szempontokból érezte ezt a partra vetettséget?
- Apám volt
egyszer Kínában, és hazajött - ez sok-sok évvel ezelőtt történt - és érdeklődtem,
hogy milyen Kína. És nem válaszolt. Amikor sokadszor megkérdeztem, hogy
milyen Kína, azt mondta, hogy más. Ennyi volt. És körülbelül ugyanígy éreztem
én ezt a rendszerváltozással jött megváltozott világot. Tehát én csak emberi,
semmifajta politikai vagy anyagi értelemben, habár ma bizonyos szempontból
nehezebb pénzhez jutni, mint az előző rezsimben. De most itt csak emberi
dolgokra gondolok. Én olyan filmkészítőnek tartom magam, aki csak a saját
életéből, életéről tud - persze történetté formálva - mesélni. És most
olyan fokon változott meg a világ, mint egy kaleidoszkóp, amit összeráznak
és egy új ábra alakul ki. Egyszerűen nem tudtam filmet csinálni. Nem jutottak
eszembe történetek. Az előző periódusban, kétévenként mindig eszembe jutott
egy történet. Természetesen ezek a történetek mindig a személyes megéltségből
fakadtak. Én egy ilyen fajta, ilyen alkatú ember vagy filmkészítő vagyok.
Ez nem recept, hanem ez Sándor Pál.
- De azért
gondolom, hogy az elmúlt évtizedben is figyelem- mel kísérte a pályatársakat.
Hogyan látta őket, küszködtek? Irigyelte őket, vagy örült, hogy Ön most
ebből kimarad? Leképeződött az ő filmjeikben az, ami történt, vagy nem?
- Az irigység
az egy nagyon fontos emberi tulajdonság, és én is tudok sok mindent irigyelni.
Egy dolgot nem: a pályatársaimtól filmet. Azt mondom, hogy vagyok én olyan
tehetséges, hogy nem kell irigynek lennem. Ez az első része a dolognak.
A második része, hogy amit én látok itt az elmúlt tíz évben a magyar filmgyártásban,
az tulajdonképpen engem igazol, mert nem született meg az új magyar film,
vagy az új magyar filmgyártás. Rengeteg tehetséges ember van, de én az
új magyar filmet úgy gondolom, hogy megfogalmazni azt a világot, amiben
élünk. Ez lehet történelmi film, lehet komédia, szórakoztató közönségfilm
is, csak nagyon úgy kell éreznie a nézőnek, a befogadónak, hogy ez róla
szól. Úgy érzékelem, hogy amilyen mázlim van, akkor jut eszembe egy újabb
filmtörténet, amikor sűrűsödik a megfogal- mazási lehetőség. Most az elmúlt
játékfilm-szemlén láttam néhány olyan filmet, amire már azt gondolom én,
hogy itt beérik az elmúlt tíz év bizonytalanságából a világ megfogalmazásának
a biztonsága. Tehát úgy érzem, hogy egy felszálló ágban kezdek filmet csinálni,
és ez nagyon jó érzés.
- Nyilván
akkor mások is nagy várakozással vagy kajánsággal lesik, hogy ilyen nagy
szünet után mi az, amit csinálni fog.
- Engem ez
nem érdekel. Engem az érdekel, hogy mi a következő beállítás, vagy milyen
pofát vág a színész. Szóval ezek érdekelnek, ha filmet csinálok. Azt gondolom,
hogy ezt a kavarodást, ezt a gomolygást, az elvesztett illúziókat, az új
illúziók megteremtődését, ezt a pók a falon rohangálást, aminek én érzékeltem
az elmúlt tíz évet, ezt én másképp nem tudom megcsinálni, mint komédiában.
És talán azzal a végső kicsen- géssel, hogy bármi történik, az embert nem
lehet legyőzni. Tehát bárhogy alakul, változik, jöhetnek-mehetnek pártok,
mindenféle dolog, de mi azért vagyunk, hogy minket ne lehessen legyőzni.
Szóval valami ilyesmi filmet szeretnék csinálni. És azt gondolom, hogy
két biztos kapaszkodóm van. Az egyik a nevetés, az irónia, az önirónia,
a másik pedig az, hogy itt van egy iszonyatos nagy szeretethiány. Tehát
az emberek annyira el vannak foglalva a mai napig a saját sorsukkal és
a saját gyürkőzésükkel, hogy nagyon kevés az odafigyelés a másikra. Nagyon-nagyon
fontosnak tartom azt, hogy érzelmesen, érzelmekről meséljek az embereknek.
Mert az érzelem az emberek elidegeníthetetlen része, még akkor is, hogyha
itt az elmúlt időszak kavalkádjában ezt kevéssé használták.
-
Az Ön munkásságában a leghíresebb szállóige a Régi idők focijában
a "kell egy csapat" volt, és ezt az Ön munkamódszere igazolta is, mert
mindig ugyanazokkal az emberekkel készítette a filmjeit - Tóth Zsuzsával,
Bíró Zsuzsával, Ragályi Elemérrel, Kernnel, Garassal. Újra összeáll a régi
csapat?
- Reményeim
szerint összeáll. Egy formai dilemmám van csak. Annyit változott formailag
a filmkészítés az elmúlt tíz évben, vagy azóta, amióta én nem csináltam,
hogy lehet, hogy itt valamit módosítok a csapaton. Nem tudom még.
- Fél attól,
hogy berozsdásodott az alatt, amíg nem rende- zett?
- Én az elején
sose félek. Mindig csak a bemutató környékén kezdek félni. Ezt nem is félelemnek
nevezném, hanem amikor az emberben nagyon feszül annak a vágya, hogy megszólaljon,
akkor természetesen van egy belső vibráció - különösen akkor, ha rég nem
beszélt az ember, hogy jól meg tudja-e fogalmazni azokat a mondatokat,
amiket mindenképpen el akar mondani. Amikor kétévenként filmet csináltam,
akkor is halott sápadt voltam a film bemutatóján. A végétől félek, hogy
sikerül-e. Addig semmi más nincs bennem, mint egy hatalmas vágy, hogy hol
az a kamera, hol az a színész, hol az a hangulat, hol az a helyszín, és
már borzal- mas szívesen csinálnám.
- Több
fajtája van a rendezőknek: Fellini remekül érezte magát a forgatás közben,
akkor volt a legboldogabb, hogyha színészek, világosítók szaladgáltak körülötte.
Ugyanakkor Ingmar Bergmanra a híres gyomorbántalmai mindig éppen ilyenkor
jöttek. Ön hogy érzi magát forgatás közben?
- Nekem az
életformám volt az, hogy filmet csinálok. Annál varázslatosabb dolog nincs,
mint amikor az ember nem tud elaludni egy forgatási nap után, és már öt
órakor kinyitja a szemét, és az jár a fejében, hogy mi lesz, és akkor kimegy
a forgatásra, ahol csupa olyan ember van, akit szeret. Vagy éppen utál.
Csak végletek vannak nálam. De ha utálom, még aznap, vagy nagyon rövid
időn belül meg kell szeretnem újból. Tehát ha arra gondo- lok, hogy én
most forgatni fogok, akkor - lehet, hogy kicsit érzelmes, de elszorul a
torkom, hogy ez milyen fantasztikus dolog, és a világ legszebb szakmája
az enyém.
- Van olyan
dolog, ami ilyenkor ki tudja hozni a sodrából? Mi az, ami forgatás alatt
bosszantja, vagy zavarja?
- Ragályi
Elemér barátom azt mondta, az első közös filmünk- nél, a Sárika, drágámnál,
hogy Sándor Pál újabb hisztériáját rendezi. Engem a forgatáson minden dolog
zavar, ami nem úgy történik, halál pontosan, ahogy elképzeltem. A legkisebb
dolog is tud zavarni. Ha a hátam mögött ötven méterrel valaki beszél akkor,
amikor nem kellene. Az ember ilyenkor olyan érzékeny, mint egy nyitott
seb. Hogyha vége van egy beállításnak és két világosító a hátam mögött
összenéz, hogy ez jó volt, én azt is meglátom. Hátrafele is. Tehát minden
olyan dolog zavar, ami nem abba az irányba történik, ahogy én jól vagy
rosszul elképzelem.
- És hogyan
oldja meg ezeket a feszültebb helyzeteket? Kiro- hanásokkal vagy pedig
igyekszik fegyelmezni magát?
- Hihetetlen
gyorsan tudok hisztizni, és pontosan ugyanolyan gyorsan tudok megnyugodni.
Tehát az amplitúdók nagyon szélesek. De hát ezt tudják az én munkatársaim,
és megpróbáltak - legalább is eddig - elfogadni. Azt gondolom, hogy egy
filmcsi- nálás az én számomra 1500 fokon való égést jelent. És a környe-
zetemtől is elvárom, hogy legalább 1300 fokon égjenek.
-
Ezek alapján az derül ki, hogy egy rendkívül tudatos, a saját elképzeléseit
minden áron érvényesíteni próbáló alkat. De ugyanakkor szinte mindenütt
azt nyilatkozta, hogy a filmkészítés csapatmunka, tehát mindenkinek megvan
a maga posztja, és csak akkor jön ki valami jó, hogyha mindenki együtt
munkálkodik a sikerért.
- Először
is kérném a tudatosság szót törölni. Ugyanis abszolút nem vagyok tudatos.
Ösztönből csinálom a dolgokat, olyannyira, hogy volt olyan jelenet valamelyik
filmemben, amit fölvettem és tudtam, hogy csuda, és hát a forgatókönyvet
együtt találtuk ki, de csak a film vetítésén jöttem rá igazán, hogy miért
úgy csináltam. Tehát én abszolút ösztönből dolgozok. Ha százalékban mondom,
akkor 20 százalék tudatosság, 80 százalék ösztön. Tehát hogy mi miért történik,
azt csak az érzéseim diktálják. A színészek szokták kérdezni, hogy miért?
Erre jön a válasz, hogy csak. Csak csináld. Persze így is lehet hibázni
és tévedni, megint csak nem arról szól, hogy ez a recept, de még egyszer
mondom, ezek az ösztöneim. És azok ha nem is hibátlanok, de még jól működnek
a mai napig.
-
A forgatókönyveket együtt szokta írni Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsával.
Hogyan működik ez a hármas?
- Most
egy kicsit másképp, mert egy kicsit jobban szétszórt minket a világ. Régen
több időnk volt egymással beszélgetni dolgokról. Hárman ültünk minden reggel,
kitaláltuk, Tóth megírta, nem írta meg, balhéztam. Most három szabadabb
személyiség összmunkájáról van szó, és nagy izgalommal várom, hogy mit
talált ki a Tóth, és aztán én megmondom, hogy jót vagy rosszat, és aztán
átjavítjuk, a Bíróval együtt. Régen tényleg hetente háromszor-négyszer
ültünk hetente egy-egy forgatókönyvnél, most két vagy háromhetente egyszer.
Most távolabb vagyunk egymástól, nem érzelmileg, meg nem munkailag, hanem
időben és térben.
-
Az utolsó nagy filmje, a Miss Arizona, a, korviszonyhoz képest nagy
költségvetésű, nemzetközi koprodukcióban készült, nagy sztárokat felvonultató
film volt. Ez a mostani is ilyen nagyszabású film lesz?
- Sok tanulsága
volt a Miss Arizonának. Most azt nem mondom el mind, de az alaptanulsága
az volt a számomra, hogy én nem akarok koprodukciót csinálni. Nekem nem
ez a sorsom. Rá is koppintott akkor a sorsom az orromra. Nem, én magyar
filmet akarok csinálni és magyar színészekkel akarok filmet csinálni. Közöttük
érzem jól magam. Néha összeveszünk, néha kibékülünk, mint a rossz gyerekek,
de ők tudják azt, hogy mi fele kell nekünk mennünk. Csodálatos dolog volt
Marcello Mast- roiannival forgatni, fantasztikus színész volt, és fantasztikus
ember volt, de ha feltenné a kérdést, hogy kit vinnék el magam- mal egy
lakatlan szigetre, akkor nem őt vinném.
- Nyomasztotta
Mastroianni nagysága?
- Nem arról
volt szó, hogy nyomasztott, arról volt szó, hogy nem volt az enyém. Itt
minden ebben az országban az enyém. Szóval itt úgy érzem, hogy mindenhez
közöm van. De nem volt igazán közöm se a Schygullához, se a Mastroiannihoz.
Még akkor sem, hogyha mind a kettőt a maga módján imádtam. Az egyiket a
Fellini-filmekből, a másikat pedig a Fassbinder-filmekből. Csodálatos két
színész és csodálatos két ember. Csak valami hiányzott a kapcsolatomból
velük, és ez az, amit nem lehet megmagyarázni. Sajnos nekem azok, akik
itt vannak, azok az enyémek.
-
Gyakran előfordul, hogy egy-egy rendezőnek nem a legsikeresebb filmjei
a kedvencei. Részint ez egyfajta dac is a kritikával szemben, részint pedig
úgy érzi, hogy azoknak a rejtett szépségeit nem érezték át annyira, mint
amennyire ő abba beleszeretett, vagy amennyire ő magáénak érezte. Ön mely
filmjeivel a legkibékültebb, melyeket tartja a legjobbaknak? Nem szakmailag,
érzelmileg.
- Először
is én csak jó kritikát olvasok magamról, mert húsz éve előolvasóim vannak,
és megmondják, hogy mi az, amit ne olvassak el, és mi az, amit elolvassak.
Körülbelül ez a viszonyom a kritikához. A másik dolog, hogy minden filmemet,
ha újból nézem, valamiért más a viszonyom vele. Ezek olyanok, mint a hülye
gyerekek. Néha rám mosolyognak, néha nyelvet öltenek rám, néha nem is értem,
hogy az enyémek, és így tovább. Tehát ilyen értelemben semmifajta rangsort
nem tudok felállítani közöttük. Van egy filmem, amit szakmailag a legjobbnak
tartok. Tán az volt a legkevésbé sikeres filmem. És ez megint csak nem
dac, hanem tudom, hogy szakmailag az van a legjobban megcsinálva, a legkidolgozottabb,
és filmileg a legérettebb. Ez a Szabadíts meg a gonosztól, a Mándy
filmje. Ugyanakkor a múltkor láttam a Ripacsokat. Ilyen jó filmet!
Hát, komolyan, annyira szerettem, hogy csak na.
- Az első
filmje rögtön nagy siker lett: a Bohóc a falon. A könnyedséggel,
illetve a könnyedség bátorságával. Azzal, hogy akkor, amikor a hatvanas
évek derekán Magyarországon mindenki nagyon komoly, súlyos sorskérdésekkel
foglalkozott, Szabótól Jancsóig és Kósától Sáráig, akkor Ön tulajdonképpen
pimaszul mert játékos lenni.
- Igen,
elég pontos, amit mond. De én nem arra gondoltam, én meg akartam mutatni,
hogy én milyen vagyok. Aztán az egy másik kérdés, hogy meg tudom-e mutatni,
és hogy kellek-e. Egyébként tényleg így volt, dörögtek a mély gondolatok
a kiszol- gáltatottságról, mit tudom én mi minden, és akkor jöttem én,
és megráztam a fenekemet, nyelvet öltöttem, fölrajzoltam bohócokat saját
kezűleg a falra, és azt a fajta örömöt is sugározza a film, hogy én nagyon
szeretem ezt a filmet. Benne volt a filmezés öröme. Egyébként le a kalappal
a szakmám előtt, a Kádár-rezsim filmkészítői előtt. Végiggondoltam, hogy
két film kivételével - nem mondom meg, hogy mi az a kettő - minden film
vetíthető ma, egy egészen más világban, egy egészen más rendszerben. Szóval
nem hidaltunk be. Tehát felnőtt, értelmes értelmiségi módon, tehetségesen
csináltuk a dolgunkat. Egy évben készült húsz-huszonöt film, és ezek valóságos
játékfilmek voltak. Persze vannak köztük gyengék, rosszak, közepesek, mindenféle
van. De tisztességes filmek voltak és vetíthetők. Érdekes az időt állóság
kérdése. Tehát én úgy érzékelem, nem biztos, hogy ebben igazam van, hogy
a politikailag akkor fontos, bizonyos értelemben falakba ütköző filmek
mennyire elavultak. Valahogy egy picit időt állób- bak azok a filmek, amik
távolság tartással viseltetnek a politikától, és közelséggel viseltetnek
az emberhez, az emberi érzésekhez.
- Volt
egyébként arra példa, hogy a politikai cenzúra valamilyen módon Önt bármire
presszionálni akarta? Kényszerült valamiféle kompromiszszumra?
- Hát persze.
De az nagyon nagy dicsőség volt. Amikor a Szerencsés Dániel be volt
tiltva majd fél évre, és ki kellett vágnom belőle dolgokat. Persze visszaloptam
bizonyos dolgokat, mert ez egy nagyon kemény játék volt. A játéknak nem
a játékosság oldaláról. De hát akkor én úgy éreztem, hogy én vagyok a császár,
mert megmutattam nekik. Ez is egy nagyon érdekes dolog, és ma még talán
nem lehet igazán őszintén erről beszélni, hogy mit jelentett ez. Mert ugye
a Szerencsés Dániel, miközben be volt tiltva, kint volt Cannes-ban
és megnyerte a kritikusok díját. Tehát játszadozott velünk a politikai
hatalom, vagy mi játszadoztunk vele. Tehát én úgy gondolom, hogy mi elég
tisztességesen csináltuk ezt a dolgot. És aki szenveleg itt nekem, hogy
be volt tiltva, és nem tudom mi, hát annak a memóriáját egy kicsit felfrissíteném,
hogy azért az nem jelentett mindig olyan tragédiát. Persze voltak rossz
dolgok is, félreértések elkerülése végett, de a betiltás fölért egy diadalmenettel.
Csak egyet elmondok. Rendeztem a Vígszínházban egy darabot a Ragyogj,
ragyogj csillagom című szovjet film alapján. Ketten írtuk a Kernnel,
ő játszotta a főszerepet, és ebben volt Eszenyi Enikő első szerepe. Március
16-án volt a díszbemutató, és ott volt természetesen a szovjet nagykövetség.
És amikor az első rész utolsó felében döngve kimentek az előadásról, tehát
ajtó csapó- dott, ahogy kell, akkor én úgy éreztem, hogy megdicsőültem,
és soha olyan forró estét nem éltem át, mint azon az estén, és nagyon büszke
voltam magamra. Ma már nem annyira, mert tudom, hogy ennek se volt igazán
jelentősége. A kérdés az volt, hogy milyen volt az előadás.
- Egy-két
évvel ezelőtt, már jóval a rendszerváltás után megnéztem a Szerencsés
Dánielt, és az döbbentett meg benne leginkább, hogy tulajdonképpen nem
nagyon kellene átfogal- mazni semmit, hiába írták át a történelemkönyveket,
azok a mondatok ugyanúgy élnek és ugyanúgy lehet vállalni őket. Mi volt
az, amit 56 kapcsán el akart mondani?
- Az, hogy
nem bírtam elmenni ebből az országból, pedig ott volt mindenféle lehetőség,
a családi arany, a teherautó, és nem bírtam elmenni. Végül is ezt akartam
megcsinálni, és nem azt akartam elemezni, hogy mi történt itt. Mert hogy
mi történt itt, az sokkal bonyolultabb, mint ahogy akkor tanították, és
ahogy most tanítják. Arról szólt ez a film - nekem arra kellett 1956, most
furcsa dolgot fogok mondani, hogy hitvallást tegyek amellett, hogy ez az
én országom is. Még akkor is, ha ez a Mária országa, akkor is, az én országom
is.
Két frontra
szakadt jelen pillanatban ez az ország, amit én nagyon nehezen viselek
el, hogy van vélemény és van ellenvélemény, pedig az érdekesebb, ami közte
van. Mert mind a két oldalon a plakát van, viszont az emberi történetek
a vélemény és az ellenvélemény között vannak.
- Ezek
a történetek, amit most például 56-ról, meg önma- gáról mondott, ugyanúgy
élnek Önben, mint akkor, vagy pedig némileg átértékelődtek?
- Alapdolgok
nem értékelődtek át. Az nem értékelődött át, hogy én ide tartozom, itt
akarok élni, itt is fogok, itt is éltem. Az se értékelődött át, hogy milyen
fajta kiszolgáltatottságot tud teremteni egy ember számára a történelem
sodra. Az se értékelődött át, hogy milyen arcokat láttam én akkor kint
az utcán. De nyilvánvaló, hogy ma már azért úgy meg tudom fogalmazni azokat
az érzéseket, érzeteket, pici kis gondolattöredékeket amik voltak, tehát
össze tudom rendezni ezt egyfajta, magam számára fontosnak tartott történetté
vagy renddé. De különösebben nem értékelődött át semmi.
- Csalódott
vagy kiábrándult attól, amit itt 1989-90-ben történt? Többre, jobbra számított?
- Az az igazság,
hogy semmiféle csalódás nincs bennem, csak egy csomó gyötrődés, meg gyürkőzés.
De csalódás nincs bennem. Az első pillanatban, persze, hogy jobbra számítottam.
Az a bódító mámor, amikor kikiáltották a köztársaságot, vagy amikor fiatal
gyerekek narancsot tettek le a parlamentben mindenki elé - nyomatékosítom,
mindenki elé - az életem egyik nagyon fontos és boldog pillanata volt.
De amikor ez a bódulat elmúlt, akkor azért már bizonyos élettapasztalattal,
meg bizonyos bölcsességgel tudtam, hogy nem ez a vége a dolognak, ez csak
a kezdete, és még nagyon sok gyűrkődés lesz odáig, hogy jó vége legyen
ennek a történetnek. Tehát nagyon sok küzdelem vár ránk. Akár mint magánember,
akár mint filmrendező, akár mint valami társadalmi poszton részt vevő valakire.
De nincs bennem csalódottság. Hanem inkább azt gondolom, hogy egy hihetetlen
nagy utazásban veszek részt. És csak ülök néha, mint Rozi a moziban, hogy
mi történik itt velünk. Még csak azt se mondom, hogy jobbra számítottam.
Nem. Ez egy kemény, kegyetlen átformálódása az életünknek. Én már 60 éves
elmúltam, ez már nem az én dolgom, hogy itt mi lesz. Legfeljebb, mint egy
kis jelző tornyocska szólok arról, hogy én hogy gondolom. De a részvételem
már ebben az egész dologban inkább csak a szemlélődés és az élvezete annak,
hogy még mi mindent élek meg.
|
|