|
KALI
KINGA*
Persián, Dávid,
Agopian
Egy örmény asszony
visszaemlékezései
(metainterjú)
Agopian Anna nénit 1999 februárjában
ismertem meg Marosvásárhelyen, egy antropológiai interjú ürügyén. Az antropológiai
interjú egyik alapelve a nem-befolyásolás: én is próbáltam kevéssé erőszakosan
mederbe terelni a mondanivalót. A kérdező szerepe itt mindössze az emlékeztetés,
nagyon óvatosan, nagyon érintőlegesen - és az emlékezés, ami már a sajátja,
ezért sohasem eshet egybe az interjúalany emlékeivel. Azaz: értelmezés.
A másik alapelv az elhangzott válaszok eredeti formájának megőrzése: magából
a megfogalmazásból bontakozik ki olykor a világkép némely eleme - ezért
ebben a szövegben is benne van a beszélgetéskor elhangzott összes válasz,
teljes épségben.
Akkor először
elkezdett bennem lázadozni valami az interjú műfaja ellen. A legönzőbb
műfaj, gondoltam, és magam is vagyok annyira önző, hogy kellőképpen mellőzve
éreztem magam a kérdezés folyamatában. Megpróbáltam nem kívülállónak maradni,
nem csupán értelmezni, megosztani a figyelmemet az ő története és az én
történetem között. És belülre kerültem. Az ő történetének az önmagamra
képzett vetületét alkottam meg. Anna néni akkori valójából lassan-lassan
előjöttek az ifjúkori mozdulatok, akkori gesztusaiból, a megmutogatott
fényképekből, hangjából, sóhajtásaiból felépítettem az egykori Dávid Annát,
a fiatal lányt, aki még mit sem sejthetett sorsa alakulásáról. Így jöttem
rá, hogy — bármennyire is kegyetlennek tetszik, — az intejúalany valójában
eszköz: az igazán lényeges az érzéseknek a sora, melyeket az életútja belőled,
a kérdezőből csal elő. Vagy a kreativitás tagadhatatlanul divinizáló volta?
Ez a metainterjú, amolyan kiútkereső műfaj: úgy önző, hogy a te
pártodon áll. A metainterjú valaki más emlékeinek, életének a rajtad való
átszüremlése.
- A család honnan jött?
- Bukarestbe
jutottam tizenegy éves koromban, ott tanultam. Mert Duducz Károlyné volt
a nagynéném, az ő férje innen Vásárhelyről volt, a Duducz családból. Ő
hozott el Kászonból, ötéves koromban. Én Kászonban születtem. Régenben
jártam iskolába két évig, és két évig itten a ... Marosvásárhely, a régi
templom ahol volt. Tulajdonképpen... cum sa zic1... örmény alapítvány
volt ez is régebben, ahogy olvastam a revistákban2, mert kapom
a revistákat is Bukarestből, s állandóan használtam a revistákat, ...adica3
...az Ararátot. Még most is van Ararátom, itt van valahol. Megvan az Arménia
is, az nagyon érdekel, nagyon szeretem Örményországot. Gyönyörű. Ha valaki
akar valami nagyon-nagyon szépet látni, és boldog akar lenni, az menjen
Örményországba.
- Hogy
sikerült oda eljutni először?
- Hát úgy
sikerült, hogy hozzám jöttek valami örmény családok. A szomszédomban lakott
egy örmény család, Bukarestben, s akkor ők bemutattak. S akkor történt
egy kirándulás, egy hónapos kirándulás Örményországba. Elmentem arra a
kirándulásra - nagyon szép, nagyon kellemes volt, egy egész hónapig minden
kolostort, minden régi-régi dolgot kutattunk és megnéztük. Kellemes volt,
nagyon szép volt, nagyon megható volt, és fölkerestük az ismerősöket, akiket
megismertünk, hogy jöttek Bukarestbe, s ilyenképpen aztán olyan testvéri
barátságban maradtunk. De voltak közben ismerőseim, akik Bukarestben ott
laktak, s onnan mentek vissza Örményországba. Azokat is megkaptam. Örvendettek,
hogy találkoztunk - ahányszor mentem Örményországba, mindig felkerestem
őket.
-
Ez az első kirándulás hányban volt?
- Éppen
azt kerestem a füzetekben, azt hiszem, hogy nyolcvankettőben. Azután aztán
többször voltam, amikor hallottam, hogy lehet menni, vagy az ismerőseim
hívtak, hogy gyere. Akkor mindig mentem egy hónapra.
- A régi
családról tud valamit, hogy honnan jöttek, úgy pontosabban?
- A mi családunk...
azok 1750-től jöttek ki onnan. Ez a családfa (mutatja) ki volt állítva
1988-ban, összeállította dr. Dávid László. Szóval 1750-ben, és telepedtek
le, egy része letelepedett Moldovában, másik Erdélyben. Akik itt letelepedtek
Erdélyben, nagyon hálásak maradtak a székelyeknek, hogy kedvesen fogadták,
behívták őket. Az én ószüleimet... ők voltak Erzsébetvárosban, meg Baróton,
meg Kézdivásárhelyt, aztán átszűrődtek Szentgyörgyre, és ottan elterjedtek,
aztán ide Marosvásárhelyre, nagyon sokan voltak és kihaltak, mert gyerekük
nem volt. Sok rokonság. Az én nagyszüleim meglátogatták Kászont, és Kászonban
nem volt kereskedelem akkor. Nagyon megtetszett nekik a helység is ottan,
s akkor megvásároltak házakat, meg építettek házakat, és úgy telepedtek
le. Nagyanyámnak, Szávay Katalin nevezetű volt a nagyanyám, csak rokonságban
volt a Dávidokkal, és sok gyermeke volt. A lányok férjhez mentek, Brassóban,
Kézdivásárhelyen, Erzsébeten, elszéledtek mindnyájan. Az édesapám maradt
ottan Kászonban. Nekije volt postája, mert régebben a posták... personalok
voltak..., magánosok voltak, magántulajdonosok voltak, így mondják magyarul.
Szóval nekije volt postája, aztán a nagyapáméknek - őt Dávid Antal Sántának
hívták, mert gyerekkorában megütötte a térdét, és sántán maradt, ő meghalt
aztán idős korában Kézdivásárhelyen, nagyanyám pedig megmaradt Kászonban,
és üzletet nyitott ottan, a gyerekeit fölnevelte. Megvannak a pernefolium
levelek, is úgy mondják... foaie de zestra4. Itt írja, hogy mivel
állította ki őket, kinek mit adott. Innen is ki lehet nézni, hogy mik voltak
abban az időben. Aztán rengeteg fényképek is vannak itten az összes rokonságról,
meg fogom mutatni azokat is, elmagyarázom, ezeket oda szeretném adni az
öcsémnek, Dávid Péternek, hogy ő tartsa az örökségben.
*
Valami azt súgta nekem, hogy nem látom
már többet: a képeslapjaim elolvasatlanul hevernek. Anna néni júliusban
váratlanul meghalt. Annak az egy találkozásnak az alkalmával annyira közel
kerültem hozzá, hogy szenvedése - amelynek nem voltam tanúja egyetlen másodpercig
sem - elevenen élt az agyamban: az öregasszony, aki az agyvérzés utáni
megalázó földi állapottal küszködik, akit elviselhetetlen fájdalom kínoz.
Halála után pár hónappal meglátogattam rokonait, akik utolsó heteiben vele
voltak. Pár napba beletelt, míg átkutattam Anna néni hagyatékát a pernefoliumokért,
a fényképekért, amit nekem annak idején megmutatott. Az ilyen dokumentumok
hitelesebbé teszik a közlést. Sem a hozományleveleknek, sem a fényképeknek
nem leltem nyomára. Ottlétem alatt végig munkált bennem a félelem, hogy
abban az ágyban alszom, amelyben Anna nénit elhagyta a lelke. Nem mertem
rákérdezni, de álmaim mintha kiteljesítették volna azt a képet, ami a halállal
való küzdelméről bennem élt. Tele volt az ágy fájdalommal.
*
- Megkérhetném
Anna nénit, hogy emlékezzen vissza egy kicsit a bukaresti örmény életre,
milyen volt?
- Hát nagyon
meg volt szervezve, nagyon, figyelmesen összetartottak az örmények, valóságos
testvéri összetartás volt közöttük. Én jártam az örmény templomba, mert
voltam az iskolában is ottan két évet, és figyelmesek voltak és nagyon
segítették egymást, amíg jött ez az orosz világ, akkor deportáltak mindenkit,
akkor szenvedett mindenki, mint mi is. Nagyon csúnyán megszenvedtünk Kászonban
is, meg Bukarestben is. A férjem a szüleivel és a testvéreivel nagyon megszenvedtek,
mindenünket elvették, elkobozták, bezártak. Ez volt az orosz ajándék. Anyám
pediglen meg volt becsmérelve három Sztalin-fiúval. A férje, mert másodszor
volt férjhez menve, puskával volt a kerítéshez hozzátámasztva, nem szabadott
mozduljon, és végig kelletett nézze, amíg az anyám három Sztalin-kölyöktől
meg volt becsmérelve. (sír) Ennek a történetnek... cum sa zic5...
Din cauza acestei fapte nerusinate6 ... kapott tensiunea prea
mare7, és meghalt. Lett az áldozata ennek a dolognak. Örömmel
nem gondolunk rájuk, a néppel nincsen semmi bajom, de mondhatom, hogy lelkemből
gyűlölöm azt a Sztálin-históriát. És Kászonban aztán így történt, még volt
egy másik család, Szálasi Miklós bácsi, az is rokonságban volt velünk,
még volt Szász Jánosék, azok is rokonok voltak, mert mind el volt magyarosodva
a nevük, és egyiket sem hívták úgy, de abban az időben, amikor el lehetett
magyarosítani a nevüket, mindegyik fizetett Mária Teréziának ezért egy...
- Tehát
ők örmények voltak, és magyarokká akartak lenni, mondhatjuk így?
- Igen, igen,
azért, mert megtelepültek ott Kászonban, be akartak olvadni és székely
nevet vettek fel ők is.
- Azért
tartották még az örmény szokásokat, valamire tetszik visszaemlékezni?
- Igen, igen,
nálunk is, amíg az anyám meghalt, az ételekben is meg volt tartva a szokás,
mind örmény ételeket ettünk, de amikor férjhez ment, akkor a férje csendőrtiszt
volt, és ő követelte azokat a székely ételeket. De azért megcsináltuk az
örmény ételeket is, tésztákat különösen... in vremea de sarbatori... ünnepek
alkalmával, akkor mindig az örmény tészták voltak előkészítve.
- Valamilyen
ételnevekre tetszik emlékezni?
- Voltak azok
a kellemes levesek, de már nem jut eszembe a nevük...
- Ángádzsábur?
Az, az, nagyon
kellemes leves volt, aztán volt az a, magyarul úgy mondották, madárfül,
coltonasi triunghi8, azok voltak aztán, csináltunk laskából
ilyen pici-pici csónakokat, összeraktuk, s csont volt kifőzve, s azt a
levet fokhagymásan rátöltve nagyon finom volt. És nagyon sokféle levesek,
amit én máma is csinálok, de a nevezetük már elmúlott, mert inkább románosan
vagyunk szokva.
- Ezeket
az ételeket ünnepek alkalmával készítették, vagy nemcsak ünnepekkor, hétköznap
is?
- Nem, rendesen
most is csinálunk ilyen dolgokat, nemcsak ünnepeken, ez megmaradt nekünk
általában.
- Milyen
vallású tetszik lenni?
- Római katolikus
vagyok. A szüleim azok voltak, és valahol van egy... bizonyíték, hogy örmény
származásúak vagyunk és nem magyar származásúak (mutatja a papírt). Mert
akkor voltak szintén a magyarokkal kellemetlenségek, és aztat küldte az
egyik nagybátyám, hogy...
- Ezt be
kellett bizonyítani, hogy örmények?
- Igen, hogy örmények vagyunk, mindig
ott volt nálam, a pénztárcámban, azzal tudtam magam állandóan biztosítani,
hogy mutattam, a buletinembe9 is bele volt írva: de origine
etnica armeana10. És nem magyar vagyok.
- Tehát
népszámláláskor azt mondja, hogy örmény? Soha nem mondta, hogy magyar?
- Igen, azt
mondom: örmény. Soha nem mondom: magyar.
*
Vajon mi dönti el, hogy ki meddig tartozik
egyik etnikumhoz és mikortól kezdve egy másikhoz? Anna néni sorsa úgy hozta,
hogy olyan örmény családba született, amely magyarabb volt a magyarnál
is, akárcsak a többi erdélyi örmény családok. Az asszimiláció a magyarsághoz
azért mehetett olyan gyorsan végbe, mert önként történt: kezdetben egybeeső
érdekekből és hálából, amiért örményekként Erdélyben lehetnek. Később már
a politikai helyzet változásával értelmetlenség lett volna megkettőzni
a kisebbségi státust: elég volt magyarnak lenni. Anna néni később a bukaresti
közegbe kerülve magyar-örményből román-örménnyé lett úgy, hogy az anyanyelve
mindvégig a magyar volt, de önmagát kizárólagosan örménynek vallotta, és
leginkább a román nyelvet használta. Magyarságának megtagadása lenne ez?
Vagy csupán túlélési stratégia?
*
- Bukarestben az iskolában tanultak
örményül?
- Igen, de
az ezelőtt hetvenvalahány évvel, vagy nyolcvan évvel volt, most már nem
tudok. Két évet csináltam ottan, ugye, most már elfelejtettem, de valamennyire
aztán, mikor kezdtem Örményországba járni, egyes dolgok eszembe jutottak,
most már megint, hogy volt ez az agyvérzésem, sok mindent elfelejtettem.
Így magamban lévén eszembe jut hol ez, hol az, amik már az agyból ki voltak
törülve, most vissza kezdenek térni.
- Például
a gyergyószentmiklósi templomba el tetszett járni?
- Jártam ottan,
egy unokatestvérem van pap ottan.
- A mostani
pap? Fogolyán?
- Igen, Fogolyán
atya, unokatestvérek vagyunk.
- Hát akkor
mi is rokonok vagyunk, mert nagyanyámnak is unokatestvére.
- Nahát! (kacag)
Kicsi a világ. Úgy hallottam, hogy elment most vissza Velencébe. Beteg,
ugye? Amikor idejöttem, Marosra11, kezdett hozzám járni, de
amióta nagy beteg, amióta megműtötték, nem jött ő errefelé. Nem volt ő
azonkívül is egy nagyon kommunikatív ember. De azért nagyon szerettük egymást,
napokat töltöttünk együtt, többször meghívtam ebédre.
- A nővérem is meghalt, aztán utána...
nagyon szomorú vagyok. Nagyon hiányzik... borzasztóan hiányzik... (sír)
A nővérem ... mondhatom, az egész családom a karjaimban halt meg, de olyan
rettenetes nem volt, mint ez a nővérem halála. Lehetséges azért is, hogy
utolsó volt és most már teljesen egyedül maradtam. Ilyen az embernek az
öregsége: ha fiatalabb lenne, nem volna annyira nehéz. Így nem panaszkodhatok
sorsomról, megvan mindenem, nem hiányzik semmim, lakásom ez van, Andrásék
(az unokaöcs) nagyon kedvesek, ellátnak sok minden élelemmel, pénzzel is,
amikor szükségem van, kisegítenek.
- Valahova
el tetszik járni mostanában, szóval vannak itt mondjuk olyanok, akik szintén
örmény gyökerekkel rendelkeznek, és azokkal...?
- Itt nem
tudtam összeköttetést csinálni az örményekkel, Bukarestben nagyon össze
voltunk kötve, úgyhogy ha nem is jártunk egymáshoz, a templomban találkoztunk,
vagy az utcán találkoztunk. Sokan összejártunk, mert a férjem zenetanár
volt és... dirijor, na, karmester, és azáltal nagyon erős összeköttetéseink
voltak. De ő is meghalt, akkor már a nővéremmel a sok földrengés és azok
a nagy robbanások után, amik voltak ottan Bukarestben, akarta, hogy mindenképpen
eljöjjünk onnan, és ilyenképpen aztán fölszedtük magunkat, és Andrásék
azt mondották, hogy a lakásuk itt a Brasovuluiban kiürült, mert Ildi kiköltözött
Etédre hozzá, s akkor megvolt a szép nagy lakás. De amikor a nővérem meghalt,
akkor nekem már túl nagy volt nekem a lakás, s így jöttem át, és megvettem
eztet a lakást. És mivelhogy sok rokonság van itten, de nem vagyunk... kezdetben
felvettem a kapcsolatot nagyon sokkal közülük, de mindenkinek megvan a
saját gondja-baja, betegsége, öregsége, nem lehet senkire támaszkodni.
Itt van Dávid Pista, itt vannak Andrásék, nagyon sokan vannak... De én amúgy
is egy magányos ember vagyok, nagyon szeretem a magányt, szeretek csendben
lenni, mert nagyon zajos életem volt. A férjem is mivel zenetanár volt,
mindig voltak tanítványai odahaza, mindig el voltunk foglalva; aztán én
voltam asistenta medicala12... az egész blokk13 az
enyém volt, éjjel-nappal csengettek, hogy menjek a segítségükre. Mindig
zavarva voltunk. Aztán megtörténtek ’89-ben ezek a Ceausescu elleni kitörések...
mi a Colentinán laktunk, és öt gyár volt körülöttünk; a nővérem mindig
sírt, hogy nagyon fél, nagyon fél... Aztán megtörténtek a földrengések, a
blokk - mi nagy tízemeletes blokkban laktunk míg az idők, - és mindig félt,
hogy ha majd jön még egy földrengés, akkor nem fog tartani a blokk, össze
fog romlani, kétszer annyira megsérült. Aztán gondolkoztunk, hogy hova
menjünk. Először akartunk költözni Szentgyörgyre, a másik öcsémhez, de
a nővérem jobb szerette itten, és ő nagyon szerette Andrást, mert őt nagyon
sokat dédelgettük mi, Kászonban is, meg én Bukarestben. S ilyenképpen aztán
András felé húztunk.
- Bukarestben
csak románul beszélt Anna néni?
- Igen. Aztán
négy elemit csináltam magyar iskolát. Aztán az anyámmal meg a nővéremmel
magyarul beszéltünk. De a férjem nem tudott magyarul. Egy pár vicces szavakat
tudott, de így nem; nem volt neki ideje, hogy foglalkozzon azzal. Mert
hogyha egy magyar zenét hallott, azt mindjárt lekottázta és lezongorázta.
Így szerette őket, mert mondotta mindig, hogy rendes emberek, és a magyarok
nagyon tiszták - ő szeszélyes tiszta volt. De nem volt probléma, sosem
civakodtunk azért, hogy én tulajdonképpen a magyarok közül vagyok származva.
Tudta, hogy örmény vagyok, mert az irataim megvoltak, hogy örmény vagyok,
nem volt probléma.
*
Anna néni sorsa, úgy látszik, az állandó
száműzetés volt. Őseinek a török mészárlások elől kellett menekülnie a
Kaukázusból, az erőszakos asszimiláció elől Moldvából. Őt meg hol a családi,
hol a politikai viharok késztették állandó zarándoklásra. Bár ő nem említette,
rokonai később elmesélték, hogy mostohaapja távolíttatta el otthonról,
talán azért vette őt a nagynénje pártfogásába, azért kellett hol Régenben,
hol Marosvásárhelyen, hol Bukarestben tanulnia. Nem szerette a nevelőapját,
de erről tiszteletteljesen hallgat. Minden alkalmat megragad, hogy a szenvedéseiről
beszéljen, de a halottak emlékét nem bántja. Ahogy a megélt háborúkról
beszél, az a keserű ránc a szája szegletében egyre élesedik. Mégsem megtört,
hanem büszke és dacos: mint aki tudja, hogy szenvedése kiválasztottságot
jelent.
*
- Tudna még néhány szót mondani az
egykori bukaresti örmény közösségről?
- Én nagyon keveset tudtam működni és
menni közéjük, csak amikor a bibliotecába14, dupa slujba... mise
után mentünk át a bibliotekába, és ottan adtak előadásokat és elbeszélgetések...
tinea conferinta, discuta despre diferite scriitori15... úgyhogy
tényleg más volt, mint itt. Sokszor csináltak kirándulásokat, mentünk velük,
akkor a Hagigadarnál is voltunk, le is vagyunk fényképezve. La sarbatori
luam parte16...
- A Hagigadar
(hácskádár) micsoda?
Az Moldovában
egy örmény templom, nagyon sokat írnak róla.
- Zarándokhely?
- Igen, oda
szoktak zarándokolni, egy hegycsúcson van, és akkor az örmények... parochia17...
vágat juhokat, és azt ott megkészítik, mert az örmények csinálnak piláfot,
rizseskását annak a levével, és ottan kiosztják. Serveste o masa pentru
toata populatia care a luat parte la aceasta serbare18 És nagyon
szép szertartásokat tartanak ottan, ez évente egyszer szokott megtörténni.
Nagy zarándokolások vannak, mert ez egy kegytemplom, ahol a hegyre kell
fölmenni - most már nem annyira hegy, egy dombnak néz ki - és nagyon sokan
mennek térden állva. Fölcsúsznak térden állva, hogy megnyerjék azt a kegyelmet,
amiért ők könyörögnek, és ismerünk is nagyon sok esetet, amelyikek meggyógyultak,
vagy megszabadultak. Mert ide olyan föltétellel megy oda az ember, hogy
ezt a kegyet kérem én a Szűzanya Máriától. S aztán oda kimásznak, és végighallgatjuk
a gyönyörű szertartást, mer nagyon szép, örmény nyelven tartják, de azért
beszélnek - mert sokan vagyunk örmények, amelyikek nem tudunk örményül,
— és aztán így lefordítják románra is, és az ember tud részt venni ebből.
És akkor tizenkét órakor, van egy hosszú sala... terem, és vannak ott asztalok
és cate 50 de persoane19 behívnak, leülnek, serveste masa20.
Adják a szervétet. Nagyon finoman elő van minden készítve, egy egész copios21
ebédet kap az ember ottan. Amikor kijövünk, az udvarban nagyon szép, nagyon
kellemes... se imprastie oamenii22, s ottan elbeszélgetnek amíg
a másik rend bemegy. Dar mii de persoane merg acolo23, nemcsak
mondjuk egy csoport. Mindenfelőlről mennek...
- És ide
csak örmények mennek, tehát, akikben van valamennyi örmény vér, vagy mások
is?
- Nagyon kevesen
mások, akik nagyon tartanak az örményekhez, és tudják, hogy ez egy kegytemplom,
és ottan most fog lenni egy nagy esemény. Külföldről is jönnek haza, minden
országból, ahol vannak román örmények, vagy ha nem is, csak hallottak róluk,
akkor jönnek haza és jönnek oda a kegytemplomhoz. Nagyon-nagyon érdekes
és kellemes, ezt ajánlom is minden örménynek, hogy felkeresse.
- Ez helyileg
hol van Moldvában?
Nem jut eszembe...
Romanon mentünk keresztül, mert Romanban is nagyon sok örmény volt, és
az örmény temető ottan tele van azokkal a gyönyörű márvány emlékkövekkel,
síremlékekkel adica24, aztán onnan mennek a Hagigadarhoz.
- Mikor
van ez az ünnep? Egyszer egy évben, mikor?
- Nyáron van...
(kissé bizonytalanul mondja)
- Ezen
az ünnepen van bárányáldozat is? Tehát ott folyatják ki a vérét a báránynak?
- Hát igen!
Ott vágják le a juhokat, és... áldozatként, aztán megkészítik. Nem úgy, mint
Örményországban láttam, fönt a kegytemplomnál, és ott van vágóhíd, direkt,
ahol egy olyan tarc25 van, és beléje eresztik a juhot, s az
ember ott a másik oldalon, és azonnal föláldozza. Itt másképpen van, itt
nem lehet úgy beállítani, mint Örményországban, mert hát ott az óországban
az volt a procedura de totdeuna26, és most is úgy csinálják.
És a kereszteléseken is részt vettem Örményor- szágban, nagyon érdekesek.
Aztán ottan a kegytemplom, az Ecsmiadzin, valami kimondhatatlan, egy teljes
kincsestár. És a bibliotéka, hát arról beszélni sem lehet! Olyan nagy könyvek
vannak, mint ez az asztal, olyan nagyok a lapjai nekije. És le van írva
ottan Örményországnak az egész történelme. Hát nagyon nehéz kutatni Örményországnak
a történelmét, mert szegénynek nagyon sok háborúja, vesztesége, szenvedése
volt. Voltam a cele patruzeci de zile ale Musa Daghului27, ott
is voltunk, a Szeván tónál, ott is halat ettünk. Szállodában laktunk mindenütt,
nagyon kellemes volt, nagyon popular28 népek ottan az emberek.
Például akartunk menni este, hogy vizitáljuk a várost29. Késő
volt, fölültünk a trolibuszra, ott kopenkjéket kellett fizetni - mikor
volt, mikor nem volt, de annyira kedvesek voltak, hogy "Tu romanski?",
akkor nem kellett fizetni. És akkor ingyen utazók voltunk: körbevitt minket
egyik végállomástól a másikig, és aztán visszahozott a szállodáig, ahol
laktunk. Nagyon kedvesek voltak. Mentünk a piacra, és néztük a gyönyörű
piacot, gazdag piacot, különleges gyümölcsök voltak. Néztük, de nem volt
amivel megvenni. Akkor azok a... taranii30... a kiárusítók mindjárt
adtak nekünk - ilyen szőlők voltak, az a gyönyörű sárgadinnye meg zölddinnye...
Jaj, azt mondottam Andráséknak is, ne csináljanak semmit életükben, ne
a gazdagság után, vagy hogy legyen tudomisénmi nekik, menjenek, s utazzanak,
mert én nagyon sokat utaztam, mindenfele. Lássanak világot. Az érdemes
az embernek az életében. Hiába dolgozok én itt, de ha nem láttam, nem tudok;
az én lelkemet nem táplálja az, hogy én itt gazdag legyek és buta, ne lássak
senkit és semmit. Mert az ember hány országba megy, annyiféle emberré változik
át. Az a legkellemesebb, például én most öreg vagyok, betöltöttem a nyolcvanhét
évet, egyedül vagyok, napokon keresztül senki az ajtómat nem nyitja be.
De azért nem érzem magamat egyedül, mert megvannak az emlékeim. Megfogom
azt a tárgyat, és eszembe jut, jaj, Istenem, én azt ebben s ebben az országban
vettem, milyen kellemes is volt, gondoljak csak vissza, s már nem vagyok
egyedül! Azon kívül is vallásos vagyok, és mindig gondolom, bármi történik,
hogy a Jóisten velem van. Sose vagyok egyedül, ő mindig velem van. Mert
hányszor voltam súlyos beteg, hogy az orvosok fölmondották a reményt, hogy
most már lehetetlen megmenteni. Kétszer volt infarktusom, most két éve.
A tavaly májusban meg csináltam az agyvérzést. És mindig megsegített a
Jóisten, ilyen idős koromban, hogy túléltem ezeket. Annyi accidentom31
volt nekem Bukarestben is, s azokon is átmentem, pedig az orvosok azt mondták,
hogy lehetetlen. De a Jóisten akarta, hogy lehetséges legyen. S így megmentődtem
mindig. Nem érzem magamat egyedül. Sokszor nagyon is jól érzem magam, mikor
előveszek ilyesmit, s akkor eszembe jut, hát várjál, mert én itt jártam.
Milyen is volt, hogy is volt? Mit is csináltunk akkor, mit is láttunk akkor?
S akkor visszaképzelem magamban, hogy hol jártam, mit csináltam, jó volt,
nem volt, kellemes volt, nem volt? De azért mindig mindenütt, bármilyen
nehéz is legyen, kellemes, mert láttál, mert tanultál.
*
Van-e génemlékezés? Emlékezhetek-e Örményország
hegyeire anélkül, hogy ott jártam volna, csupán örmény őseim vérén keresztül?
Megint átfut rajtam egy borzongásnyi irigység: csak Grúzia hegyeit tudom
magam elé képzelni, vagy a Hargitát. Próbálok összeötvözni a látottakból
bár egy villanásnyi örmény tájat, de mi van akkor, ha tévedek?
*
- Ezeket a kirándulásokat, ezeket
az alkalmakat, hogy lehetőség nyílt kiutazni Örményországba, ezt a bukaresti
örmény közösség szervezte mindig?
- Nem, nem,
nem. Be voltam iratkozva a nyugdíjasokhoz, és velük utaztunk nagyon sokat.
S voltam magánutazó is, úgy, hogy nem csoporttal voltam, csak egyedül.
Persze nem egyedül mentem, mert voltak rokonaim is, s akkor hosszú időre
mentem lakni, és velük voltam, és velük mentem mindenfelé vizitálni.
- Azt szeretném
kideríteni, hogy ez csak azért volt, mert Anna néninek ez volt az érdeklődése,
vagy volt egy csomó ilyen kirándulás, amit a közösség szervezett?
- Nem, nem,
engem nagyon-nagyon érdekelt, én mindig, gyerekkorom óta akartam látni
és tudni Örményországot. Valamiképpen nagyon megható volt... Amíg édesapám
élt, neki megvoltak ezek az örményországi corespondenták32,
és könyvek és revisták33. És én mikor már kezdtem böngészni,
olvasni, akkor már engem nagyon érdekelt, és valahogy olyan meghatódva
olvastam Örményországról. Aztán amikor megtörtént az a nagy macel34
Örményországban, akkor annyira meghatott az engemet, hogy azt mondottam,
nem akarok meghalni, bármi is történjen, hogyha a legszegényebb maradok
is a világon, akkor is akarom Örményországot meglátni. És megsegített a
Jóisten, hogy igazán nemcsak Erevánt35, hanem az egész Örményországot
megláttam. Mert ez a nagy kirándulásunk, ami volt szervezve akkor, arra
volt célozva, hogy történelmileg mindent megismerjünk. Szeretném a füzeteket
megkapni, hogy az élményeimet leírtam... Bukarestből elindultunk repülővel
Moszkváig, s Moszkvától pedig Erevánig. Aztán Erevántól széledtünk széjjel,
és adtak autóbuszt la dispozitia noastra36, és vittek minden
nap más és más és máshova. Megtörtént, hogy vittük az élelmet magunkkal,
hogy tudjunk menni egész nap. Este hazaérkeztünk fáradtan, de akkor mindig
copios37 asztal várt a vendéglőben - előkelő vendéglőkben volt
részünk, és a legelőkelőbb szállodákban, és vittek akkor operába, színházba,
minden popular38 előadásokra, nagyon kellemes volt. Igazán,
annyira hálás maradtam akkor az örményeknek, hogy rendezték ezt a kirándulást...,
és mit láttam és mit éreztem! Amikor megérkeztünk és beléptünk Örményországba,
ott van egy nagy szobor, úgy hívják, Mama Armenie, hatalmas nagy-nagy szobor.
(sóhajt) Úgy néz ki, mintha Szűzanya Mária volna, de ott egy föláldozott
örmény lány van. Hát nem tudtam... n-am mai putut sa ma potolesc din impresia
care mi-a facut39. Muszáj volt letérdeljek, és megcsókoljam
a szobrot, annyira meghatott. És úgy örvendettem mindennek, végig örvendettem,
hogy végre megláthatom az ükapám országát. Hogy miért mentek el, masacre40
volt akkor is, és a nagy földrengés, amikor elmentek az ükapámék onnan.
- Erről
tetszik tudni többet, hogy milyen mészárlás volt?
- Csak annyit
din mosi in stramosi41, ahogy a szülők beszélgetik, hogy nagyon
gazdagon jöttek ki Örményországból, nagy zsák arannyal mentek el onnan,
és gazdagon jöttek be. Ugye, a nagyanyámék is amikor Kászonba mentek letelepedni,
mit meg nem vásároltak ottan, mit meg nem alapítottak, ottan vannak borvízforrások,
az egyik a fehérkői, azt föllendítették, kiépítették, ott van répáti borvíz,
azt szintén. Szenkovics unokatestvérem pediglen a Salutaris, úgy hívják
Jakabfalvában, a Salutaris helység, aztat ő hogy kiépítette! De hogy tönkretették,
még a kő kőn se maradt, mindenütt tönkrement ottan.
- Ez a
Szenkovics-ág hol van?
- Azok elmentek
Magyarországra. Ők ott voltak Kászonban, Jakabfalvában, Salutaris fürdőnek
hívták azt. Gyönyörűen kiépítették. Nyaralókat csináltak, jöttek Bécsből,
Magyarországról, és onnan Kászonból is mindenki ment a gyógyfürdőre, mert
egy nagyon erős hatású gyógyfürdő van ott. De úgy tönkre van ott minden
téve, hogy egy épület sincs meg belőlük. Hogy milyen nagy épületek voltak
ottan! Szálloda volt, fürdőhelyiség volt, kádak voltak, akkor nyaralók
voltak, hogy a család kiinchiriált42 egy nyaralót ottan: két
szoba, konyha, és mentek aztán le a fürdőbe. Semmi sincsen, mindent tönkretettek!
Akkor hol mondjuk, hogy van a civilizáció? Ha az ember szétnéz, akkor lát
civilizációt? Lát valamit, amit nem tettek tönkre? Máma mit csinálnak?
Mutassák fel máma, hogy mit csinálnak? Jönnek a minérek43, hogy
agyonüssenek? Hát amit szenvedtünk akkor a minérekkel, mert mi főúton laktunk,
és mentek előttünk keresztül, hogy éjjel-nappal nem tudtunk aludni. A Ceausescu
idejében, amikor a Ceausescut leverték, mit csináltak? És mit értek vele?
Én soha ki nem állhattam őket, de azért ellene vagyok annak a macelnak44,
amit csináltak. Mert minden embernek joga van, hogy legyen judecalva45.
Kezdetben, amikor őt föltették, én nagyon fiatal voltam, de azért láttam,
hogy mennyi jót csináltak. Amíg a felesége nem jött... n-a intrat in politica46,
addig minden nagyon jól ment és nagyon jó volt. S neki megvolt a Napóleon-szisztémája:
rontsál, bontsál, építsél, de az embereknek kenyeret adjál és bort is,
hogy ők is... ca sa se-nveseleasca47. S most Ceausescunak hátra
maradtak azok a sok épületek - ezek mit csináltak, megjavítottak, befejeztek
egyet? Mindent elloptak, mindent tönkretettek! Hol van az igazság akkor?
[...] A második háború... akkor kivittek a frontra, mert hát keresztes nővér
voltam, kellett menni segítségre. Kellett a fronton dolgozni. Akkor a férjemet
lágerbe tették, mert amerikai honpolgár volt az első férjem. Akkor, hogy
magyar neve volt, megvolt a nagy magyarüldözés. Hát csak szenvedés volt.
Lebombázták a két házamat, a harmadikat pedig elvették a kommunisták -
hogy nincsen jogom hozzá, mert burzsuj vagyok, miből van nekem ez? Nem
azt nézték, hogy dolgoztam, és lehetséges, hogy egy kiflivel és egy jaurttal48
éltem egy nap, azért, hogy csinálhassak valamit magamnak. Nem loptam, nem
becsaptam senkit sem! (sír) Nem örököltem senkitől, hanem a saját keserves
munkánkon dolgoztunk! A férjem pediglen skizofréniát csinált a bombázásért
és úgy kelletett meghaljon? Az óvóhelyre becsapódott a bomba, és a férjem
attól kezdve beteg lett... [...] A második férjem után vagyok Agopian, ő román
örmény volt. Bukarestben nem volt magyarokkal semmi összeköttetésünk.
- Akkor
ezek szerint a bukaresti örmények egyáltalán nem tartották az erdélyi örményekkel
sem a kapcsolatot?
- Nem, akik
jártak így szanaszét Erdélybe, azok ismerték az erdélyi... obiceiuri... szokásokat,
és ugye Erdélyből nagyon sok örmény volt Bukarestben, és azok is ismerték.
De mi általában, mert a férjem ott volt dirijor49 a templomban,
úgyhogy mi csak az örmény templomba jártunk. És nem volt összeköttetésünk
másokkal...
- Tehát
a közösség... ca comunitate50... nem tartotta az erdélyi
magyar-örmény közösséggel a kapcsolatot, szervezeti- leg?
- Nem, nem
- az arhimandrit akarta csinálni ezt a közösséget, de neki sem sikerült.
Az archimandrit éppen mondotta, hogy nem tudta, hogy én unokatestvér vagyok
Fogolyánnal. Mondom, igen, az vagyok, és nemcsak ő van, hanem van Kolozsvárt
a Laci bácsi is, és vannak... nem tudták, hogy milyen családból vagyok és
ki vagyok. Aztán behívott az arhimandrit, és egyes dolgokat mondtam neki,
hogy ez-az-amaz. Te ismerted Lalát? Magyarországon egy kövér pap volt,
jaj, de drága jó ember volt, Istenem, de drága ember volt! Minden évben
hazajött még kétszer is, és csinált agapa... agápét... a család összegyűjtését.
Akkor összegyűltünk a Dávid családból mindnyájan, mindig minden évben más
és másnál volt, és ő fedezte a költséget, és csináltak nagy asztalokat,
gyönyörű volt! És összegyűltünk...
- Ezek
örmény alkalmak voltak?
Igen, igen!
Csakis az örmények voltak, a mi családunk, a Dávid család, és természetesen
a hozzátartozók, mert a Dávidok aztán összeházasodtak a magyarokkal, a
székelyekkel, úgyhogy elvegyültünk.
*
Azon morfondíroztam, hogy Anna néni
minek alapján választotta ki ebből a multikulturális kavalkádból az ő kizárólagos
hovatarto- zását. Mert inkább született magyarnak, mint örménynek: ez utóbbi
kultúrát kezdetben csupán apjának a nosztalgia által élénkre színezett
elbeszéléseiből ismerte. Azt hiszem, az identitás kérdése gyerekkorban
dől el. Örménysége volt a kapcsolódási pont a másik közeggel, amivel Bukarestben
találkozott. Római katolikus volt, de az örmény keleti rítusnak hódolt
mint örmény. Magyarként kiközösítették volna. Az első férje magyar volt,
a második már román örmény. Vajon céltudatosan választott magának örmény
élettársat, ezáltal erősítve önnön örménységét? Saját magának kellett inkább
bebizonyítania, hogy ennek a népnek a sarja, vagy a kívülállók számára,
akik magyarsága miatt támadták? Hány meghasonlást kellett elszenvednie
ahhoz, hogy a bukaresti román örmény közösségbe be tudjon illeszkedni?
*
- Anna néni, ha például Magyarországra,
vagy külföldre megy, hogyan definiálja a saját nemzetiségi hovatartozását?
- Én csak
örménynek, én bárhova megyek, az nem létezik - lehet az hottentotta, engemet
nem érdekel, - én mindenkinek megmondom azonnal, hogy én örmény vagyok.
Én nem vagyok se román, se magyar: én örmény vagyok. Én nagyon tartok ehhez.
S a férjem is egy valóságos makacs örmény volt. Hogyha valahol valami volt,
valami szóváltás, ő mindig azt mondotta: én örmény vagyok, si judec ca
un armean51. [...] Elmegyek az Ecsmiadzinba. Bemész, minden márványból
van, minden a legfinomabb márványból van csinálva. És akkor itt van az
oltár, a balfelőli, akkor aranyból van csinálva egy sekrestye, és jobbfelől
ezüstből. Ott van a főpapunk... Itt az archimandrit (mutogatja). Ottan
pediglen három-négy pap misézik. A római katolikusoknál van az a kis csengettyű,
a miseszolgálaton csengetnek vele. Ezeknek pedig egy hosszú ezüst boton,
ezüstből, mint a napfény, és rubinokkal kirakva, azt ahogy így, ahogy mozgatják,
adja a csengetéseket, és nagyon hasonlít a katolikus valláshoz...
- Ez a
kávázán, amivel csengetnek.
- Nagyon szép.
És hogy jön a nép is oda, milyen áhítatosan! Azt szerettem bennük, hogy
nagyon áhítatosak az örmény népek. Nagyon hiszik a vallásukat. És mindenkinek
van rózsafüzére. Itten még azoknak a katolikusoknak, akik azt tartják,
hogy katolikusok, és a templomba mennek, ha odateszed, hogy egy imát elmondjon,
nem képes. Egy rózsafüzér a kezében nincsen, és nem is tudja azt a rózsafüzért
elimádkozni. [...] Annyira el van nyomva, ő annyira be van fogva - Oroszország
hatalma még mindig leng fölöttük, még mindig nem tudták lepucolni. Visszanyerték
a Karabaghot, annak nagyon örvendek. Akkor, amikor volt az a nagy földrengés...
nem földrengés volt az, hanem atomkipróbálás. A precedentek52
tanúsítják, mert azon az oldalon végigvert ötvenhat falut, ezen az oldalon
meg semmi sem volt. Úgyhogy, unde a trecut partea tectonica53,
ottan mindent összetört. Voltam vizitálni, a barátnőmnek a keresztlánya
ott lakott náluk, mert érte őket a földrengés. Kilencéves kislánya zongorázva
halt meg, de hogy: a blokk besüllyedt egészen, tízemeletes blokknak csak
a három emelete maradt ki, a többi besüllyedt egészen. És természetesen
azok összeomoltak, összenyomódtak. Hát, amikor kiszedték onnan, meg volt
halva. Rengeteg halott volt akkor, rengeteg. De hát ezt titokban tartják...
- A romániai
örménységnek a jövőjét hogyan látja: lehet-e Romániában továbbra is örménynek
lenni?
- Lehetnek
azok, akik nagy küzdelemmel megtartják, de nagyon nagy, keserves küzdelemben
vannak azok. Az archimandrit kért mindig, hogy menjünk a templomba, hogy
legyünk ötven személy... la numar54, mert el akarták venni, ahogy
a görög katolikusoktól elvették a templomokat, úgy ezt is el akarták mindenképpen
venni. Úgyhogy minden vasárnap ott volt egy besúgó, aki megszámolta, hogy
mennyien vagyunk a templomban: hogyha ötven létszámon alul vagyunk, akkor
megmondják, hogy na, nincs miért tartani, mert a létszám nagyon kevés.
Ilyenképpen mindent elkövettünk, hogy ötvenen fölül mindig ott legyünk.
Annyira veszélyben volt az a templom. Azon kívül az örmény temető: milyen
gyalázatos dolgot csináltak belőle! Kiásták a halottakat, lerombolták a
kriptákat - mert itten a bulevárd részére elvettek tizennyolc méter szélességet,
lebontották a kerítést, és bementek egészen olyan mélyen... Azokat a halottakat
mind ki kelletett onnan szedni. Körül blokkokat építettek: ott is szintén.
Mégcsak felére sem hagyták a temetőt. Ez ott az Obortól55 kezdve
fölfele van...
Nagyon szép
helyen fekszik, az egész környék szép ottan, de mondom, nagyon tönkretették
a temetőt. Nekem is van ott egy nagy kriptám, de átadtam az örmény társulatnak...
- Hogy
hívják Bukarestben a fő örmény szervezetet?
- Hát, nem
tudom... Most már nem voltam ott régen. A régi blokkban már csak egy barátnőm
van, de az is idős néni, mint én, és nagyon beteges, a többiek mind elköltöztek.
Bukarestben
mit kell megnézni? Először is a templomot, m-a trimis tanti Agopian, sotia
lui profesorul Agopian56, rögtön fogja tudni, és üzenetet, kívánok
nekik egészséget, és majd eljövök én is a nyáron Bukarestbe. Hogy kikkel
lehet beszélgetni, nem tudom, mert úgy elmentek! Úgy elmentek, hogy Los
Angeles tele van velük, Kisörményország. Úgy elmentek Bukarestből az örmények,
hogy nem tudom mostan, ha háromezerre lehet őket felszámítani. Mostan,
hogy megtörtént ez az átváltozás, most már megint kezdték magukat örménynek
vallani. De addig mindenki úgy hallgatott azzal, hogy örmény. A templom
tele volt azért...
-
Mit tetszik gondolni, miért?
- Hát a terrorizálás
végett. Annyira terrorban voltunk ottan, hogy az kimondhatatlan. Köszönhetjük
ebben a tekintetben az orosz hatalomnak, hogy nem vették el a templomunkat
és a temetőt, mert más temetőket elvettek.
- Hány
örmény templom van Bukarestben?
- Egy örmény
keleti és a Pantelimonon57 volt egy örmény katolikus kápolna,
de nem tudom, mert az a pap, aki ott volt, Bodurján, az volt Szamosújvárt
a templomban pap, és Bukarestben a katolikus templomban találkoztunk. Ő
el volt vive, és ottan a fogságban halt meg.
- Visszatérve
az Anna néni családjára, ki beszélt ott még örményül?
- Hát akkor
mi már nem tudtunk, csak apám és anyám.
- És ők
örményül beszélgettek egymás között?
Nem, magyarul,
mert ugye, ott voltak, s-au schimbat deja58, átvették a nyelvet. (Mutogatja
a családi fényképeket.) [...] A háború... csak néztük a repülőket fönt. S akkor
ránk esett a bomba, ajtó, ablak, háztetőt elvitt, minket a romok között
hagyott... fölkeltem, fölemeltem a férjemet, húztam a fal mellé, fölemeltem
a díványt, hogy dugjam be a fal mellé, s akkor rám jött a kényszerszülés.
Őt vitték a nagykórházba (sír), engemet meg vittek a szülészetre. A férjem
attól kezdve, ahogy elhasadt a ház, skizofréniát kapott. Milyen a nagy
Isten hatalma: amikor én jöttem ki, semmi sem volt nálam, csak ahogy fölszedtek.
A másik szomszédból a szomszédok jöttek, és összeszedték a holminkat és
betakarták, ahogy lehet, nála nincs pénz, nálam nincs pénz, úgy vittek
be. Én jöttem ki a kórház kapuján, ment el éppen a villanyos, ő pedig lejött
a Centrala kórházból, a villanyoson ült, valaki megfizette neki a jegyet,
akkor huszonöt bani volt egy jegy. S ahogy jöttem ki, s ő meg a villanyossal
ment el, meglátott engemet, hogy jövök ki a kórházból, leugrott a futó
villanyosról, rohant felém. Amikor megláttam, rohantam felé, és gyalog
kelletett hazáig menni azt a nagy utat, mert nem volt egy vasunk se nálunk,
nem volt semmink sem, ahogy fölszedtek, úgy vittek. Mikor hazaérkeztünk,
nagyon kedvesek voltak a szomszédok, hoztak nekünk mindjárt enni, és mutatták,
hogy itt vannak az iratok, itt vannak a pénzek, itt van mindenféle, vigyáztak
mindenünkre, szerre tapodtak a romok között, hogy nehogy jöjjenek s ellopjanak
valamit. Gyönyörű házunk volt, nagy udvarral, diófákkal. (sír) Az
utcán maradtunk. Aztán vettünk egy másik lakást, amiből később a cigányok
egy szál kabátban űztek ki. [...] Milyen nyelven beszélgettünk egymás között,
hát a nővéremmel görögül, mert régebben nagyon jól tudtunk, de most egy
szót sem tudok... na, jó, ha figyelmes vagyok, még fölszedek valamit.
- A görög
nyelvet hol tanulták?
- Az örmény
iskolában tanultunk. Az udvarban lakott egy görög család, és azokkal folytattam
beszélgetést. Elég jól tudtunk görögül, a nővérem is, én is. Ő nagyon szépen
zongorázott, hegedült. Jaj, Istenem... (sóhajtozik) A másik nővéremmel
magyarul beszéltünk, és az anyámmal, amíg meghalt. De amikor nálunk volt
a nővérem, és a férjem élt, akkor csak románul beszéltünk a háznál, azért,
hogy értse ő is, nem sérthettük meg, hogy mi beszélünk, magyarul, hát aztán...
vorbiti, mama, vorbiti cand nu sunt prezent, dar daca sunt si eu, vreau
sa inteleg si eu ce vorbiti59. Unta magát nagyon. Ő nagyon aktív
volt, állandóan dolgozott a zenével, komponált, mert nagyon sokat komponált
ő.
- Tudott
örményül?
Törökül tudott
csak, mert az ő szülei Törökországból menekültek, és csak törökül tudtak.
Az ő családja csak törökül tudott, azért, mert az ő nagyanyja nem tudott
csak törökül. És annyira respektálták abban az időben az öregeket, hogy
ezért senki sem tanult és beszélt örményül, mint ahogy nálunk magyarul
beszélnek... De miután olyan macelt60 csináltak a törökök, akkor
már nem beszélték a nyelvüket, akkor már csak románul beszélt a család.
*
Látom a Kaukázust, látom az Ecsmiadzint
márványcsipke falaival, látom Anna nénit a ravatalon, aztán ismét látom
körbe a hegyeket, az ég csupán karnyújtásnyira. Csupán pár másodpercig
tart, de mintha valós. Aztán, gyors egymásutánjában látom Anna néni arcát
aggódó keresztes nővérként az egészségügyi kocsiban a fronton, segélykérő,
riadt tekintetét a bombatalálatkor, fájdalomtól eltorzult arcát elvetélésekor,
dacosan felszegett fejét a betegségekor. Sok apró részlet egy élet agápéjáról.
Jegyzetek
1 hogy is mondjam
2 folyóiratokban
3 vagyis
4 hozománylevél (helyesen:
foaie de zestre)
5 hogy is mondjam
6 e gyalázatos tett miatt
7 felment a vérnyomása
8 madárfül
9 személyi igazolványomba10
örmény származású
11 Marosvásárhelyre
12 ápolónő
13 tömbház
14 könyvtárba
15 előadásokat tartottak,
különböző írókról beszélgettek
16 ünnepeken vettünk
részt
17 a parókia
18 ételt szolgálnak fel
mindenkinek, aki az ünnepségen részt vett
19 50 személyenként behívnak
20 tálalják az ételt
21 bőséges
22 szétszélednek az emberek
23 de ezrével mennek
oda az emberek
24 azaz
25 karám
26 mindenkori gyakorlat
27 Musza Dagh negyven
napjánál
28 kedves, barátságos
29 várost nézni
30 parasztok
31 balesetem
32 levelezőtársak
33 folyóiratok
34 mészárlás
35 Jereván (románul)
36 a rendelkezésünkre
37 bőséges, gazdag
38 népi
39 a látottak hatására
nem tudtam türtőztetni magam
40 vérfürdő
41 hagyomány szerint
42 kibérelt
43 bányászok
44 mészárlásnak
45 elítélve
46 nem lépett be a politikába
47 hogy felviduljanak
48 joghurt
49 karmester
50 mint közösség
51 úgy gondolkozom, mint
egy örmény
52 az előzmények
53 ahol a tektonikus
oldal végigment
54 számra
55 bukaresti városnegyed
56 Agopian néni küldött,
Agopian tanár felesége
57 bukaresti városnegyed
58 megváltoztak már
59 beszéljetek, anya,
beszéljetek, amikor nem vagyok jelen, de ha itt vagyok, érteni akarom én
is, amit beszéltek
60 mészárlást
* 2002-es interjúpályázatunk
különdíjasa. (A szerk.) |
|