Szövésvariációk elvont motívumokra
- Prohászka Margit 
 

Prohászka Margit textiltervező iparművész Budapesten, a Kispesti Vigadó Galériájában rendezett tavaszi kiállítása, a tárlaton felvonultatott munkák együttese egy több mint négy évtizedet felölelő munkásság utolsó húsz esztendejének törekvéseibe adott bepillantást. A művész ezen válogatása így természetesen nem foglalhatta össze, nem összegezhette az életművet, csak mintegy felvillanthatta azon szerteágazó, változatos művészeti tevékenységének jellemzőit, amely ugyanakkor számos egységesítő jegyet is hordoz - így rajzolva meg egy karakteres textilművészeti világot építő művész alkotói portréját.
     Talán a legfontosabb, a legjellemzőbb vonása ennek az alkotói portrénak, hogy Prohászka Margit mind az alkalmazott, az ún. ipari textil, mind az autonóm, a szuverén művészi elképzelések jegyében megszülető kompozíciók művészeként is aktívan tevékenykedett és tevékenykedik. Ez a kettős vonzódás kétféle, gyakran egymással ellentétes alkotói magatartást követel a művésztől a főiskolai tanulmányainak lezárulása, 1959 óta. Az alkalmazott, az ipari textilművészeti tervezőmunka a korlátok, az alkalmazkodások, a szűkre szabott feltételek, az önálló elképzelések nehéz megvalósíthatóságának szférája, míg az autonóm textil a szabadság, a függetlenség, a korlátlan kísérletezések, az ismeretlen területek felfedezésének tartománya. Az alkalmazott munka olyan feladat, amelyet szigorú feltételek között kell teljesíteni, míg az autonóm alkotás maga a fantáziatobzódás, az alkotói szárnyalás. A kispesti tárlat művei azt tanúsították, hogy Prohászka Margit mindkét területen elmélyülten és avatottan, a lehetőségeket maximálisan kiaknázva dolgozott és dolgozik. Egyedi kivitelezésű, a művész kezenyomát hordozó falitextilek - vagy inkább textildomborművek - karakterizálják az elvont motívumokra hangolt műalakítási metódusát, de ugyanígy egyéni jegyekkel képes felruházni a tervezőasztalon megkomponált, a gyári kivitelezésű, alkalmazott, funkcionális textiljeit. Az egyedi kivitelű kompozíciók és a nagy tömegben gyártott anyagok közös vonása a technikai azonosság: a szövés, illetve a szövésfajták nagy változatosságú körének sokszor egyedi alkalmazása. E technika variatív felhasználásával őrzi évtizedek óta Prohászka Margit munkássága egységét, s teremti meg egyúttal tartózkodó sokszínűségét, finom változatosságát.
     Prohászka Margit pályájának alakulásában meghatározó jelentőségű volt 1963 és 1991 között a Latex - a Lakástextil Vállalat - textilművészeti Stúdiója, amelynek tagjaként megannyi bútorszövetet, függönyt, terítőt, takarót és szőnyeget tervezett. E munkák közül számos tervben maradt, több csak prototípusként létezett, de rendkívül sok, döntő hányada könnyűipari felhasz- nálásra, kereskedelmi forgalomba került, a lakberendezésben, a háztartásokban, a belső terekben alkalmazott anyag volt: a művész archívuma egy művészpálya állomásaiként, s egyszer- smind egy kor lenyomataként is őrzi ezeket a textileket. Mint a közelmúlt két évtizedének terméséből válogatott, az ezredforduló éveiben tovább már nem gyarapodó, a tárlaton bemutatott anyagok is oly hűen reprezentálták, e munkák lelke, alapeleme az a minta, amelynek motívumait Prohászka Margit a síkgeometrikus formarend világában, illetve alapelemeinek variációiban lelte meg. A színek és a formák által szerveződő motívumsorolást, a konstruktív szellemiséget sugárzó kompozí- ciókat szemlélve az avatatlan szemlélő nem is gondol arra, hogy milyen fontos összetevői vannak egy-egy harmóniát sugárzó, vagy érzékeny vibrálást keltő, a környezetével együtt megszólaló, vagy abban hangsúlyt teremtő anyagnak: a fonalvastagságnak, a fonalsűrűségnek, az egymás mellett használt színeknek, az alapanyagok minőségének - Prohászka Margit műveiben e tényezőket mindig tökéletes összhangba hangolja.
     Bár néhány kisebb, térbe helyezett kompozíció is szerves alkotórésze volt a kollekciónak, Prohászka Margit művei mégis a textilművészet több évszázados hagyományát, a síkhoz, a falhoz való illeszkedését, illetve a tárgyak beborításához kötődő jellegét őrzik. A mindig kizárólag természetes anyagokat felhasználó autonóm kompozíciók azonban, síkszerűségük ellenére gazdag változatosságú felületkialakításúak: esetenként eleven hatású textildomborművekként szemlélhetők. És itt megintcsak egy, az alkotómódszer lényeges vonását jelző mozzanatra kell hivatkoznunk: a Prohászka-textilfaliképek tartózkodó színvilágát, visszafogott, nyers, vagy inkább pasztell színeit, az egyetlen színnel és árnyalataival komponált művek hatásvilágát az alapsíkból kiemelkedő ugyancsak szőtt motívumok, esetenként az áttörések fokozzák, s a kompozíciókat csaknem minden munka esetében az eltérő szövéstechnikákból eredő felületkialakítás változatossága élteti. Az alkalmazott textilek világos, áttekinthető, és elsősorban a dekorativitást szolgáló - gyökereit, tradícióit vizsgálva népművészeti forrásra visszavezethető - motívumrendszerével szemben az autonóm művek kifejezése elvontságokba, a szimbólumok, a jelképek, a metaforák világába emelkedő: egy-egy a teljességet, de a bezártságot is szimbolizáló kör, s ennek áttörése, áthatása a művész egyéni sorsához kötődő tartalmakat, s egyúttal a kor emberének ambivalenciákban játszó életérzéseivel rokonítható szellemiséget is megfogalmaznak.
     Prohászka Margit kiállításával, egy konzekvens életmű alkotásainak felsorakoztatásával egyúttal Kispest is ünnepelt: ünnepelte a városrész művész-szülöttét, az alkotót, akinek életútja több mint hat évtizede elszakíthatatlan szálakkal ide kötődik. Tíz évvel ezelőtt, a Nagy Balogh János Kiállítóteremben rendezett kiállítása kapcsán Szabolcsi Hedvig - az ágazat mostoha sorsát illusztrálandó - az iparművész, az ipari művész magányosságáról értekezett. Nos 2002-re a körülmények, az alkotólehetőségek még reménytelenebbekké váltak, de az iparművész magányosságát némiképp azért oldja a befogadókkal való találkozás lehetősége: Prohászka Margit egy finom szépségekben játszó, tartalmas műegyüttessel köszöntötte szűkebb pátriája közönségét. 
 
 
Mint a mintakárpit - Regős Anna

 "Recseg-ropog napjainkban a művészeti klasszifikáció és vele a művészeti ágak, műfajok hierarchiájának egykoron stabil építménye. Többek között ez tette lehetővé, hogy egy elsiratott, eltemetett, a dicső vagy éppen dicstelen, de mindenképpen a múlttal összefüggésbe hozott műfaj, akár egy főnixmadár, feltámadjon hamvaiból, s a kilencvenes években vitalitással telítve visszatérjen a kortárs művészeti színtérre. A visszatérés, még inkább annak elfogadtatása nem is olyan egyszerű és magától értetődő folyamat egy, a kívánalmak szintjén mozgékony és nyitott, a valóságban azonban gyakorta megörökölt klisék, kiüresedett sztereotípiák által befolyásolt kortárs művészeti színtérre." - írta András Edit művészettörténész a 2001-es, a budapesti Szépművészeti Múzeumban rendezett nemzetközi kárpitkiállítás katalógusának bevezetőjében. E nagy kárpitművészeti reneszánszba csak nagy-nagy fenntartásokkal, a speciális jellemzők mérlegelésével és megjelölésével illeszthetők be Regős Anna legújabb alkotásai - amelyeket a Szentendrei Képtárban 2002 tavaszán tárt közönség elé -, még akkor is, ha kiállításának címéül a talányos Mintakárpitok-fogalmat választotta. A klasszikus kárpit-meghatározással ugyanis - amely bútorok szövött vagy hímzett szövetborításaként, szövőszéken szőtt mintás selyemszövetként vagy nyomottanyagként, falikárpitként pedig falat takaró, festéssel vagy nyomással mintázott bőrborításként, illetve gyapjúfonálból szövött képes ábrázolásként vált évszázadok során erőteljes műformává és művészettörténeti fogalommá -, nos e kritériumokkal aligha közelíthetjük meg, jellemezhetjük Regős Anna különös anyagokat és szerkezeteket felvonultató és rendhagyó, de mégiscsak valamifajta textilmű- vészeti logika, rend, rendszer szellemében létrehozott, szövedékszerűen komponált alkotásait.
     A klasszikus értékrendtől való elszakadás - és a hagyományokkal való, rejtett kapcsolattartás - egyik magyarázatát e művek, illetve Regős Anna pályájának korszakba-ágyazottságával magyarázhatjuk. Ez a művész a budapesti Iparművészeti Főiskoláról kilépvén a nyolcvanas évek közepén kezdte meg munkásságát, akkor, amikor a magyar textilművészet avantgárdjának hulláma elült, amikor a kísérletezésekben és újításokban, új szemléletű kompozíciókban, a más művészeti területek eszközeit és jelenségeit integráló és szintetizáló kezdeményezésekben oly gazdag és termékeny korszak kifulladt vagy lezárult, s amikor az ágazatot ért megrázkódtatások feldolgozásának, érlelésének kevésbé látványos időszaka következett. Ez a meditatív periódus a kezdetben elsősorban funkcionális, használati textileket készítő, a foltvarrás magyarországi térnyerésében oly tevékeny szerepet vállaló Regős Anna számára valamikor a kilencvenes évtized közepén ért véget: ekkor alkotta meg azokat az első textil-falkép-kollázsait, amelyekben a szövött-varrott-festett anyagok mellett fémeket, tárgyakat, különböző alkatrészeket, részegységeket is a síkszerűségek és a térbeliségek határán egyensúlyozó alkotásaiba komponált.
     Bár néhány visszafogott, egy-egy képzőművészeti alkotás által ihletett alkalmazott textilnemű, asztalterítő is bemutatóteret kapott a szentendrei kollekcióban, a fő hangsúly azonban a hajtogatással, varrással és szegecseléssel készített, ismétlődő és variatív minta-elemeket felsorakoztató faltextileken és az első generációs kompjúterpanelek és evőeszközök - különböző színű fémszálakkal megerősített és színezett szövedékekre applikált - kollázs-együttesein volt. Különös rész-egész-viszonyok, állandóság és váltakozás-ritmusok, összefonódások és autonomitások, egységesülések és egymástól való elválások, áttekinthetőségek és bonyolult motívumburjánzások teremtik meg e művek kaotikus rendjét. A mintaalkotó, ismétlődő, és ismétlődésük révén változásokat indukáló motívumokra hangolt hajtogatott-varrott-szegecselt textil-falképek optikai villódzásokat is keltenek. A körök, a háromszögek, a négy- és hatszögek egymás mellé, alá- és föléhelyezésével, sorozásával, a textilrétegek takarásával és feltárásával, az élénkséget mindig kerülő, tartózkodó színváltakozásokkal mintha geometrikus elemekkel játszott, önfeledt dekorativitásokban tobzódó játékokat, elvont képi játszmákat szemlélnénk.
     Lehet, hogy Regős Anna szentendrei együttesének munkái között a látogató a klasszikus díszítőmotívumok egyéni alkotói leleménnyel való alkalmazására figyelt fel, de lehet az is, hogy inkább a gyorsan avuló informatikai csúcstechnológia titokzatosságokat rejtő alkatrészeinek és a rusztikus vízcsaptömítések dekorativitásokban fürdő találkozásának varázslatos bája bűvölte el. Megeshetett, hogy a műveket szemlélő a műszaki rendszerek ismeretlen szépségében gyönyörködött, esetleg az egyre gyorsabban és gyorsabban meghaladt technikai újítás rekvizitumainak szemétdombra vetettsége, és a másodlagos leleményes alkalmazása feletti tűnődés befogadói útját választotta. Az értelmezési és elmélyülési lehetőségek tehát továbbra is tágasak és korlátozatlanok: vagyis Regős Anna, akinek másfél évtizedes munkásságát a változatos műteremtés, az új textilművészeti terrénumok felfedezése jellemezte, az ezredforduló éveiben is a korábbi alkotóperiódusok szellemiségével, ötletgazdagságával és frissességével áthatottan készíti új és új műveit.
 
 

Puha, lágy, kemény, nyers - Karattur Katalin és Kiss Katalin
 

A kortárs magyar iparművészet - illetve képzőművészet - két, egymással évtizedek óta szoros baráti és szakmai kapcsolatot tartó alkotója mutatkozott be 2002. őszén a budapesti Csepel Galériában rendezett kiállításon: az eredeti szakmája szellemében rendszerint alkalmazott bőrmunkákat készítő, de a textilművészeti fórumokon is rendszeresen fellépő Karattur Katalin, és az ipari, az alkalmazott textil területén, megannyi ágazatában hivatásszerűen tevékenykedő, de autonóm kompozíciókat is alkotó textilművész, Kiss Katalin. A két önálló egységet teremtő kollekció egymástól független mű-világokat tárt a látogató elé: Karattur Katalin elvont, a természet-élményt, a természet-emlékeket áttételesen őrző dekoratív papírmunkákat, Kiss Katalin tradicionális, a képi ábrázolás konvenciójához kapcsolható falikárpitokat és hímzett textil-faliképeket mutatott be.
     Karattur Katalin néhány esztendővel ezelőtt egy Komárom- Esztergom megyei művésztelepen, Gyermelyen ismerkedett meg a papírmassza viszonylag könnyen alakítható, mintázható, keménnyé megszilárduló anyagával, s alkotásaival csatlakozott azon magyar művészek csapatához, akik a papírral, ezzel az egyszerre köznapi és különleges anyag feldolgozásával, megformálásával alkotják meg műveiket. A papírművészeknek - akiknek munkáiban a papír nem csupán másodlagos szerepű hordozó felületként, hanem lényegi mű-összetevőként van jelen - napjainkban kitűnő alkotókat tömörítő társasága, egyesülete működik, s Kaposváron rendszeresen, vissza-visszatérőn megrendezésre kerülő kiállítási fórum az Országos Papírművészeti Kiállítás, ahol 1999-ben Karattur Katalin a Csepelen is kiállított Kékazégészöldafű című kompozíciójával nyerte el a seregszemle fődíját. A massza, az alapanyag tömeggé és testté való alakíthatósága, könnyű volta, tartóssága, felületi változatossága, színezhetősége miatt a papír különleges plasztikai matériaként használható, s mint a most felvonultatott műegyüttes is bizonyította, Karattur Katalin elsősorban a plaszticitást és a festői effektusokat egyesítő kitűnő lehetőségeket aknázza ki a domborművek logikája szerint a falra applikált, sok-sok kis domború formából összeállított, és a tojás-, vagy gumó- alakzatokat idéző, nagyobb térformákból felsorakoztatott műveivel. Kékazégészöldafű című, nyolc elemből álló kompozíciónak intenzív térszervező, a teret betöltő-átható funkciója van, s ugyanígy túllép a bensőséges hatóerők közegén a meghajló körvonalakkal határolt ovális lapokból szerkesztett domborműegyüttes is: az amorf formákban, a pasztell színekben visszafogott, de mégis intenzív dekoratív kifejezések élednek. Nem feledkezhetünk meg a részletek világáról sem: arról, hogy a kis papírtesteket határoló körvonal-formák hol amőbaszerűek, hol a hosszúkás ovális és a körforma között váltakozón ismétlődnek, s teremtenek nagyvonalú arány-viszonyokat, téri ütemrendszereket: a szabályosságok és a szabálytalanságok játékos szövetét. És ha még közelebb lépünk e papírművekhez, akkor gyönyörködhetünk a felületek rücskös, puhán durva változatosságaiban, s a "tojások" szín-váltakozásaiban, a színrétegek felfejtődéseiben, az üreges test-feltárulásokban: felismerhetjük, hogy érdességekkel feleselő lágyságok, finom játékosságok éltetik ezt a mű-sorozatot. Csepelen a művek önértékeinek felfedezésén túl a látogató Karattur Katalin több alkotássorból felfűződő műegyüttesét térberendezésként is értelmezhette: munkáival a művész a kiállítótermet üde, egységes atmoszférájú, átható sugárzású plasztikai közeggé avatta.
     Kiss Katalin megtartva a falikárpit, a falhoz simuló textil hagyományos pozícióját két, egymástól mind kifejezésében, mind technikájában ellentétes jellegű műcsoportot tárt közönség elé. A kopár tájakat fel- és megidéző, a klasszikus gobelin-technikával szőtt faliképek érzékeny, már-már festői minőségű eszközrendszerrel élő alkotások. A horizontvonal kiemelt, határozott vízszintes hangsúlya fűzi össze ezt a három kárpitot, amely egy-egy őszi barnákba és téli hótakaróba burkolózó földi sík vidéket, és a végtelenben úszó vízfelületet jelenít meg. A művek által megragadott világ leírásának csupán egyik lehetséges módozata ez: ugyanígy értelmezhetjük e kompozíciókat elvont, csak színekkel és foltokkal, s egy vízszintes vonallal hangsúlyozott, olyan költői látomásokként is, amelyekben talányos színátmenetek, fény-átszüremlések, elsötétülések és kivilágosodások sejtelmességekkel áthatott közege tárul fel. E bensőséges atmoszférát árasztó munkák mellett keményeknek és nyerseknek hatnak Kiss Katalin hímzett faliképei, amelyek ugyancsak talányokban bővelkedő alkotások. Fontosak e művek előképei: a már-már népművészetté oldódó, az egy-egy mai lakásbelsőben még napjainkban is fellelhető és aktív szerepet játszó naiv-népies-giccses falvédők, amelyeknek eredeti feliratait, bárgyú versikéit alkotásain megtartotta a művész, mint ahogy megőrizte a sziluettel jelzett alakok és tárgyak puritán megjelenítő módszerét is. Ám Kiss Katalin falvédő-textil-faliképein felbomlanak az édeskés látszatharmóniák, az alakok és a tárgyak kimozdulnak eredeti helyzetükből, eltorzulnak a formák, mindent átitat valami izgatott, vibráló expresszivitás. A nagy fehér - vagy szürke - textilfelületen egyenes, éles, szögekben találkozó vonalakból rögzülnek a hímzett motívumalkotó körvonalak, amely motívumok között művészettörténeti idézetek, és a jelenkor tipikus jelenségei, alakjai is felbukkannak. A falvédő-forma és az abszurd, kesernyésen ironikus jelenet-idézések, a falvédőre átemelt középkori falkárpit-motívum, az egyszarvú és a 20. század végi mozihős Batman találkozása különös disszonanciákat keltő világáról egy néhány éve megjelent beszélgetésben így vallott a művész: "Régóta szeretem, gyűjtöm a falvédőket, bugyuta versikéikkel együtt. Úgy éreztem, hogy ma, amikor minden érték elvész és olykor a giccs is értékké válik, és a harsányság túlkiabálja a szelídséget, ezt meg lehet csinálni, hátha valakit ráébreszt a további ellentmondásokra." És ha úgy éreztük, hogy ebből az ellentmondásokkal terhelt, feszült közegből ki kell hátrálnunk, akkor Csepelen szerencsére visszatérhettünk a kárpitok nagy nyugalmakat, rejtelmes szépségeket összpontosító műveihez.
     A természet, a növények, a virágok által inspirált színes Karattur-papírmunkák, és a formai-technikai és tartalmi hagyományt egyéni módon újraértelmező Kiss Katalin-textilkompozíciók érett együttese kortárs művészetünk két karakteresen egyéni arculatú alkotójának portréját rajzolta meg a Csepel Galéria kiállításán. A két művész - az ipar- és a képzőművészet határmezsgyéjén egyensúlyozó - műveit egyszersmind finom, érzelmi-gondolati érzékenységekben játszó, az ezredforduló kíméletlen, meghökkentő, embertelen kihívásaira adott reflexiókként is minősíthette a kiállítás látogatója.