A švejki lélek - ezzel a sokat sejtető címmel látta el 2,5. tanulmánykötetét a fiatal középnemzedék költője, Vörös István. Az alcímben Milan Kundera, Bohumil Hrabal és źudvík Vaculík egy-egy művének feldolgozását ígéri, így óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy került ide Švejk? Hisz a fentebb említett szerzők és Jaroslav Hašek poétikai normáit - látszólag legalábbis - mérföldek választják el. Ez a kötet mégis együtt szándékozik tárgyalni őket. Vajon mit tud róluk Vörös, amit mi nem, hisz már a három kortársnak a korai (vélt) előd nélküli egymás mellé rendelése is kérdéseket vet fel. Mielőtt azonban ezekre rátérnénk, vegyük szemügyre Vörös könyvének két lehetséges kontextusát: könyve pozícióját a magyar nyelven megszólaló cseh vagy cseh tárgyú könyvek közt, illetve az életművön belül.
     Ha végigtekintünk - csupán csak terjedelmi okból - az elmúlt, bőven mért egy évtizedben megjelent cseh szépirodalmi fordításokon, illetve bohemisztikai ismeretterjesztő és szakirodalmon, megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelvű könyvkiadásnak nincs miért szégyenkeznie. Bár lírai kötetből - talán a nehezebben fordíthatóság okán - kevesebb készült, ám ezek között legalább két reprezentatívnak nevezhető vállalkozás van, Efraim Israel és Berkes Tamás szerkesztésében megjelent a "nemzeti költő" szerepére méltán igényt tartó Karel Hynek Mácha fő művének, a Májusnak a legújabb fordítása Efraim Israel tollából, valamint az ismert poémáról szóló elemzések is a kötet részét képezik, a Mácha-kortársaktól Mukařovskýn át Efraim Israelig.
     A másik, általunk jelentősnek gondolt vállalkozás az Akhilleusz és a teknőc című antológia, mely huszonöt cseh és morva költő verseit szólaltatja meg magyarul, a kötetet összesen 18 szerző fordította Bozsik Péter, Hizsnyai Zoltán, Horváth Bea, Kemény István, Kun Árpád, Márton László, Z. Németh István, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Poós Zoltán, Schein Gábor, Schilling Andrea, Szijj Ferenc, Térey János, Tóth Krisztina, Tóth László, Varró Dániel, Vörös István. Így adva képet az 1945-1995 közötti cseh poézisről. S bár ötven év alkotóit fél mondatban sommázni nem elegáns, mégis úgy gondoljuk, a jelentősebbnek mondható szerzők közül sikerült válogatniuk.
     A próza terén már nagyobb a választék. Természetesen az élen a két írósztár, Milan Kundera és Bohumil Hrabal áll, az Európa Kiadónál mindketten életműsorozatot kaptak, így valószínűleg ma Magyarországon ők a legismertebb cseh szerzők, következésképp a magyar olvasó cseh irodalom-szemléletének fő alakítói is. De mellettük szép számmal jelentek meg mások is, a teljesség igénye nélkül: źudvík Vaculík, Josef Škrovecký, Ivan Klíma, Petr Rákos, Egon Hostovský, Petr Pithart, Jáchym Topol, valamint néhány kevésbé ismert szerző. Bár nem kortárs - vagy örök kortárs? -, de említsük meg, hogy a Švejk is megért újabb kiadásokat, az irodalmi Nobel-díj egykor potenciális várományosa, Karel Čapek pedig Magyarországon kemény borítóval jelenik meg, míg Csehországban a www.levneknihy.cz internetes könyváruházban a papírfedeles a menő. Feltétlenül meg kell említenünk Zalabai Zsigmond Verses magyar Bohémiáját, mely nem csak kapcsolattörténeti, de imagológiai szempontból is jelentős.
     Ha pedig a magyar nyelvű értekező prózát vesszük szemügyre, azt tapasztalhatjuk, hogy ott is a két írósztár vezet: Szigeti László és Varga Attila egyaránt jelentetett meg (műfaji besorolás szempontjából problematikus) interjúkötetet Hraballal, de lefordították a Radko Pytlík szerkesztésében megjelent Hrabal-emlékkönyvet is, valamint Monika Zgustová kismonográfiáját, a Fanyar gyümölcsök édenkertjébent; ahogy lefordították Kvetoslav Chvatík alapvetőnek nevezhető Kundera-monográfiáját is. Berkes Tamás a groteszket irányzatként próbálja értelmezni Senki sem fog nevetni című kötetében, 1998-ban pedig Bohemia et Hungaria címmel szerkesztett kapcsolattörténeti tanulmánykötetet. Dobossy Lászlónak 2000-ben posztumusz kötete jelent meg a "magyar és cseh szellemi érintkezésről". De említhetnénk Balogh Magdolna, Bojtár Endre, Kis Gy. Csaba, Vajda Mihály, vagy éppen Mohai V. Lajos dolgozatait, köteteit is, valamint a Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudomány Tanszékének Monarchia-kötetei közül a František Palacký kétszáz éve címűt.
     Láthatjuk tehát, hogy Vörös István könyve nem "légüres" térbe lép be, hanem a folyamatosan bővülő magyarországi bohemisztikai szakirodalom legújabbjaként próbálja magát pozícionálni, miközben csatlakozik az uralkodó trendhez, azzal, hogy kötetében szerepelteti a két írósztárt, hozzájuk csatlakozik a (Magyarországon) kevésbé ismert, de hozzáférhető źudvík Vaculík.
     Dolgozatunkat azzal a megállapítással kezdtük, hogy jelen kötet a szerző 2,5. tanulmánykötete. Erre a nem szokványos opusszámozásra úgy kerülhetett sor, hogy Vörös első tanulmánykötetét Kemény Istvánnal közösen írta, a Széphalom Könyvműhely Dialógus sorozatában. Így a dialógus mint forma eleve különleges beszédhelyzetet alakított ki. A sikergyanús, A Kafka-paradigma címet viselő kötet rendkívüli szimmetriával van szerkesztve. A kötetet a három dialógus oszlopként tartja meg, ezek közé ékelődik egy-egy fejezet, melyet a szerzők "szólóban" írtak, illetve egy-egy fejezet, melyben mindkettejüktől olvashatók szövegek. E kötet legerősebb írásai a dialógusok, bennük részlegesen megvalósulni látszik az a posztmodern idea, melyet Németh Zoltán ekként fogalmaz meg: "Képzeljünk el egy szép, új világot, amely arra épül, hogy elhagyjuk a szerző(k) nevét. Egy, az eddigiektől eltérő irodalmiság jöhetne létre. A név, a szerzői nevek ereje nem helyezné törlés alá a hozzá kapcsolt szövege(ke)t". És amelynek mintaszerű megvalósulását az Odorics Ferenc-Kovács Sándor s. k. szerzőpáros Posztmagyar című kötete esetében tapasztalhattuk; itt azonban (Vörös és Kemény közös könyvében), sajnos, a tartalomjegyzékben felfedik, kihez tartoznak a kurzív, kihez a nem kurzív betűk, pedig ennek "eltitkolása" nem lett volna hátrányára a szövegnek.
     Vörös István önálló tanulmányfejezete, a Zene hangok nélkül címet viseli. Ebben a szerző egy izgalmas, fordulatos bevezetőben T. S. Eliot Négy kvartettjének, Holan Mozartianájának, és Weöres Sándor tizenkét szimfóniájának feldolgozását ígéri (a sorrend menet közben Eliot-Weöres-Holanra módosul), mégpedig a zeneiség szempontjából. Ám az invenciózus entrée lendülete már az Eliot-elemzés során megtörik, a tanulmány ellaposodni látszik, miközben egy-egy közhelytől sem riad vissza. A rövidebb írások között érdeklődésre tarthatnak számot a szerző filmes esszéi Kieœlowskiról, Greenaway-ről, Peter Brookról, Enyedi Ildikóról. Képírás, irodalom mint zene - mintha Vörös István érdeklődési köre valamiféle összművészet felé tendálna. Ebben a kötetben egyedül Holan-elemzése és a második, Prágát és Budapestet összevető dialógus cseh tárgyú (a kötet nem látszik megelőlegezni a harmadik kötetet), de ne hallgassuk el talán legfőbb hibáját sem, azt, hogy olykor transzcendens jelleget öltve nyilatkoztat ki állításokat, kizárólagos érvényt követelve számukra. Leginkább a szövegek érvelésmódján és fogalomhasználatán látszik, hogy szépírói esszéket tartunk a kezünkben (talán nem is kéne számon kérni a racionális érvelést?), így az már nem is meglepő, hogy a "Kafka-paradigma" jelentését sem tudjuk meg...
     Következő, a Lakatlan szigetek már nincsenek címet viselő kötetében már jóval több cseh (tárgyú) könyvet bírál, vagy ha az írások terjedelmét nézzük, inkább ismertet. Kötetének alcíme - Dicsérő kritikák - nem túl szerencsés: bár nem oximoron, hisz miért ne lehetne egy kritika dicsérő, de eleve ezt tűzni ki célul, ráadásul negyvenhat szerző dicséretét kötetbe gyűjteni veszélyes vállalkozás, főleg, ha a szerző nem tartja magát az alcímhez. Nem mindig dicsér, és nem beszélhetünk mindig kritikáról, sőt, jobbára ismertetések találhatók az önellentmondásoktól sem mentes kötetben. Mivel célunk nem a Lakatlan szigetek körültekintő bírálata, csak egy ilyen helyet idéznénk: "Van az irodalomban, tehát az olvasásban is, valami erotikus jelleg. Tolsztojnak nincs igaza, nem(csak) a zenében van. Az irodalomban is. Mivel az irodalom is zene." Ha Tolsztoj szerint a zene erotikus jellegű, Vörös szerint pedig az irodalom zene (ahogy ezt előző kötetének elemzéseiből is kitűnt), akkor miért is nincs igaza Tolsztojnak? Ez és az önellentmondás társai gondosabb szerkesztői munkával kiiktathatók lettek volna.
     A dicsérő kritikusi attitűd vállalásával Vörös István Bán Zoltán András ellentétének tűnhet, a hetilapszerkesztővé lett kritikusról azt írja egyik értékelője: "Bán a kritikai hagyományoknak azon ágához igyekszik kapcsolódni, amely szerint (talán) kritikus valamely műről dicséretet ne mondjon." Azonban ilyen "előélet" után Az elme szabad állat című kötetében, amikor dicsér, az sokkal jobban "veszi ki" magát, az olvasó hajlamos lehet elhinni, hogy Bánnak (kivételesen) valóban elnyerte a tetszését a bírált mű. Míg a dicséret vörösi tengerét olvasva szkepszis keríti hatalmába az olvasót: vajon a huszonöt bírált költőnek minden ríme-sora tökéletes? De legyen ez egy másik dolgozat tárgya, most lássuk a kötet cseh szerzőit: a költőket Karel Hynek Mácha már említett kötete képviseli, a prózaírókat Bohumil Hrabal, Jáchym Topol, Petr Rákos, Ivan Klíma, Milan Kundera, źudvík Vaculík és Josef Škrovecký. Tehát a későbbi kötetben tárgyalt három szerző, s az egyik elemzett mű már itt megjelenik, a cseh irodalom fenoménja, vagy a cseh irodalom speciális feladata vagy küldetése, melyre A švejki lélekben többször is rákérdez, nem kerül elő egyik szerző kapcsán sem. A Lakatlan szigetek szövegeinek ismeretében A švejki lélek nem egy passzusa ismerősnek tűnhet. A Hrabal-fejezet tételmondatai már a Lakatlan szigetekben is olvashatók: "nem író, csak dokumentátor"; "valóságbővítők, önvilágámítók, kocsmai nagydumások"; "Egon Bondy kifejezésével élve: totális realizmus"; "éppúgy kulcsfogalma az öngyilkosság, mint az önvilágámítás"; "Hrabal okos író. Nem más miatt, mint hogy mindenkitől tud tanulni"; "Minden egész eltört, de hiánytalanul megvan." A švejki lélek Vaculík-fejezete esetében hasonlókat tapasztalhatunk, pl. az alábbi bekezdés csaknem szó szerint így található mindkét opusban: "Jól ismert fogalom a kulcsregény. Nyitásához elég egy kulcs, az, hogy tudjuk, melyik szereplőjét kinek kell megfeleltetnünk, és máris egy egészen másik világban vagyunk, egy egészen másik történetben. A fikció helyett a »valóságban«. A kulcs tulajdonképpen a valóság és a fikció közötti átjárót nyitja." A Kundera-fejezetek közt viszont csak egy-két utalás erejéig van átjárhatóság, nincs meg ez az előképszerűség.
     A švejki lélek egyik kulcsszava, kódja kétségkívül a lélek, a szerző ui. gyakran (itt is) transzcendens attitűdöt kialakítva kinyilatkoztat. Nem indokol, hisz ez a kinyilatkoztatásnak nem ismérve, az ex cathedra érvényét kérve szavainak, az olvasó pedig értetlenül áll miértjeivel. Rögtön a bevezető fejezetben ezt teszi, ahol a cseh irodalom helyzetét "speciális szituációnak" nevezi. Azonban annak magyarázatával, hogy ez a szituáció - amennyiben valóban speciális, hisz ő maga is rákérdez: "Csak az a kérdés, hogy az ilyen szituáció olyan nagy ritkaság-e" - milyen szempontból speciális. A következő nagy meglepetés a címszereplő, Švejk belépője. "Švejk tehát első perctől ott áll vizsgálódásunk módszertani problémái közelében, ahogy a tematikának is szimbolikus figurája. De mit keres Švejk a hetvenes években? Semmit. Csak mint metafora, illetve mint védőszent (védőszörny?) lett megidézve. Švejk háborús figura. A hetvenes években pedig béke van Csehszlovákiában." Ha semmi keresnivalója, akkor miért kell erről könyvet írni? Bár a szerző ezen kijelentésében öniróniát is felfedezhetünk, mégis - irónia nélkül - egyetértünk vele: valóban semmi. Így nem csoda, hogy a švejkes részek a továbbiakban erőszakoltnak tűnnek. S jelentkezik itt egy, az egész köteten végigvonuló (nem szeretnénk hibának nevezni, de mindenesetre) idegesítő gyakorlat, hogy a szerző feltesz egy bekezdésnyi kérdést, aztán nem felel rájuk, hanem egészen más témát sző tovább. Az ily módon feltett kérdésekre az olvasó egészen a kötet végéig várja a választ, melyet hol megkap, hol nem, s az utolsó fejezet sem összegez, hanem tovább szaporítja ezeket a megválaszolatlan kérdésbokrokat. Vörös könyve tehát tanulmánykötetnek álcázott interaktív foglalkoztatókönyv, mely állandó, feszült figyelmet követel az olvasótól, s a memóriát is edzi, hisz mindig figyelnünk kell arra, esetlegesen nem egy régebben feltett (és régen elfeledett) kérdésre kapjuk-e meg a választ. Vörös István "hetvenes évek"-fogalma nem azonos azokkal az évekkel, melyek harmadik számjegye hetessel kezdődik. Véleménye szerint Csehszlovákiában a hetvenes évek a Prágai Tavaszt követő normalizáció beindulásával veszik kezdetüket, s egészen a bársonyos forradalomig tartanak, amorf módon. Miként a 20. század is megrövidül a cseh történelemben. Vörös szerint a vizsgált időszak irodalma három átjárhatatlan, önálló részre szakadt, mégpedig államilag publikáltra, szamizdatban megjelenőre és emigrációsra. A cseh kultúrpolitika pedig - eltérően a magyartól - csak két T-t ismert, a tűrt irodalom kategóriáját nem. Az első fejezet a szerző (újabb!) kérdéseinek feltevésével zárul.
     A második fejezet tárgya Milan Kundera Az élet máshol van című regénye. A fogalmi nyelvet eddig sem preferáló, esszéisztikus hangütéssel veszi kezdetét a fejezet: "Hogy valaki nagy író legyen, ahhoz bizony nem kevés szerencse is kell. Ezzel nem áll hadilábon Kundera. Persze a szerencse bajjal jár." Ez még akár jól is végződhetne, de sajnos, nem tudjuk meg, mit ért Kunderát ért szerencsén. Az élet máshol van című kötetét még Csehszlovákiában írta, de Csehországban csehül már nem jelenhetett meg, (a mai napig nincs csehországi kiadása), emigrálnia kellett. Ez volna az a nem kevés szerencse? Már az első fejezetben problémaként jelentkezik a szerző és elbeszélő fogalmának tisztázatlansága: "Éppoly hasznos munkahipotézis lehet számunka a nem létező személyes én, mint amilyen a nem önállóan létező elbeszélő fikciója. Véleményünk szerint ugyanis az elbeszélő létrejötte nem automatikusan történik meg egy műben, hanem írói munka, formálás eredménye. Kundera a fiktív elbeszélő tevékenységét akadályozza, létét veszélyezteti." Vitathatatlan, hogy egy műben sok minden írói munka eredménye, az pedig a tanulmányírói munka eredménye kellett volna legyen, hogy a mintaszerző, az empirikus szerző és a narrátor viszonyát tisztázza, ez azonban a kötetben nem történik meg, s az olyan kitételek, mint: "a továbbiakban csak ritkán engedélyezte Kundera a költő anyjának, hogy átvegye tőle a kezdeményezést"; "Nem hoz létre elbeszélőt"; "Kis túlzással a regény valamennyi férfiszereplője ő maga"; "Kundera nem engedheti meg magának, hogy a regényben elbeszélő jöjjön létre" - csak fokozzák, ezt a bizonytalanságot, a következő passzus pedig egyenesen ellehetetlenít: "Alteregó, szerző és elbeszélő között több határ is húzódik, az ezeken a határokon való gondolatátjuttatás már valóban regényírói munka." Most már négyen vannak: alteregó, szerző, elbeszélő és regényíró. Eddig Vörös érvelése a felé a posztmodern (utáni?) korunkban nehezen tartható elképzelés felé mutatott, hogy a regényíró, a szerző és az elbeszélő ugyanaz. Ezek szerint nem.
      "Kundera zenei értelemben kezeli a regény egységét" - írja a szerző. Ez valamelyest konszenzus a Kundera-értelmezők táborában, de nem ártott volna kifejteni, hogy itt ez miként valósul meg. De bevezet új, meglepő fogalmakat is, mint az író ökle vagy fikció ökle. Az író ökle külön fejezetcím is, melyben javarészt a költő anyjáról van szó, és sok minden kiderül, csak az nem, milyen értelemben használja a szerző ezt a fenyegető szimbólumot, mivel csak a fejezet végén vezeti be ezt a terminust. Ugyanez a helyzet a fikció ökleivel a következő fejezetben. Az már az előző kötetet olvasva is kiderült, hogy abban néhány írással több van, mint kéne, néhány felszínesebb, gyors kézzel megírt bírálat kimaradhatott volna a Lakatlan szigetekből. S nincs ez másként A švejki lélekben sem. A kötet felépítése azt mutatja, hogy Vörös igazi műfaja az értekező próza területén a rövid recenzió, az ilyen hosszú, koherens látásmódot igénylő vállalkozás meghaladni látszik erejét, a kompozíció fragmentálttá, széttartóvá válik. Az egyes fejezetek nem (mindig) következnek egymásból, autotelikus miniesszék benyomását keltik, olykor sziporkázó ötletekkel, de az ökonomikus gondolkodás látszata nélkül. A gólyakalifa című glosszányi fejezet tipikus példája ennek. Hova jutott volna az értekezés, ha az összes világirodalmi párhuzam hasonlóan glosszáztatott volna; ill. ha a gólyakalifa-allúzió külön kiemeltetett, akkor a szerelmi három- és sokszögek számtalan világirodalmi párhuzamot játékba hozó utalásrendszere, vagy a világirodalom domináns anya-szövegei - hogy csak két igen hangsúlyos területét említsük a regénynek - miért nem? Ugyanúgy nem tudjuk, Az életrajz felnyitása című, glosszánál valamivel hosszabb fejezet létrejöttét mi indokolta, hisz erről minden elsőéves egyetemi hallgató hall a "Bevezetés az irodalomtudományba" című kurzuson. A fülszöveg szerint "irodalomtörténész, egyetemi oktató" kötetében ennek talán nem kéne ilyen formában szerepelni: készséggel elhisszük neki, hogy tudja ezt. Azt viszont szívesen vettük volna, hogy ha behozza a hiba fogalmát, akkor azt pár sornál azért bővebben fejtegeti, s mutat is néhány ilyet; ha a valóságot olyan fontosnak érzi, hogy külön fejezetet szentel neki, illetve koncentrikus kör-modelljében kétszer is helyet kap, akkor a művek segítségül hívása nélkül, elméleti szempontból is kifejti, mit ért e fogalmon.
     A másik két elemző fejezettel együtt nincs annyi fenntartásunk, mint ezzel. A harmadik fejezetben Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magány című kötetét elemzi, mindjárt a kulcsfontosságú "pábení"-fogalom fordítási lehetőségeivel kezdi. A pábení-t egyébként Vörös nem csupán a cseh irodalom belügyének tartja, annak jelentését megpróbálja a magyar irodalomban is produktív módon kamatoztatni a Lakatlan szigetek első elemzésében. "Meglepő módon" a saját javaslatánál marad, ez pedig a valóságáradás, illetve valóságbővítés. A szerző szerint a hrabali szövegvilág a nyitott mű fogalmának egyedi újraértelmezése, mely a korábbi, a realista prózamodell által vélelmezett olvasói szerződések felmondásán alapul, s melyet Egon Bondy nyomán totális realizmusnak nevezhetnénk. S bár a skizofrénia és az öngyilkossági hajlam deklarálásánál talán bővebben kéne elemezni a Hrabal-szövegek antropológiai horizontját, ha már egyszer felvetette, abban egyetértünk a szerzővel, hogy "Nem pusztán életünk és a nyelv, illetve a valóságbővítő beszéd viszonyát határozza meg [...] Hrabal, de a világ egységének egy lehetséges teóriáját", s ez koherenciát tud teremteni, nem úgy, mint széteső személyiségei. Azt viszont nem gondoljuk szerencsés módszernek, hogy a Hrabal-Kundera ellentétre/párhuzamra (a nem kívánt törlendő) folyamatosan reflektál, ez ui. Vaculík kötetkompozícióban elfoglalt pozícióját folyamatosan gyengíti. Vörös Hrabal elbeszélésmódját a cseh irodalomban a magyarnál lényegesen erősebben jelenlevő avantgárd hagyományra vezeti vissza, de nem csak az automatizmusban, hanem a kocsmai nyelvben, a cseh nyelv irodalmi regiszterétől eltérő, beszélt nyelvi változatában látja gyökereit. Persze mindezt nem egyszerű magyarul visszaadni, mert (egyelőre legalábbis) nyelvünkben nincs meg ez a fajta éles különállása a hivatalos-irodalmi és a beszélt nyelvnek, mint a csehen kívül az oroszban vagy a franciában.
      A Filológiai vizsgálódások a kötet egyik legizgalmasabb fejezete. A Túlságosan zajos magánynak ui. létezik verses változata Zajos magány címen, prózaváltozata ugyancsak ezen a címen, illetve a Túlságosan zajos magány. Mindezekben eltérő elbeszélői nézőpontok érvényesülnek, s a (tragikus?) végkifejlet szempontjából ez korántsem mindegy. Ráadásul a szöveg együtt öregszik szerzőjével, hisz a Zajos magány és a Túlságosan zajos magány regényideje közt eltelik öt év, ahogy a keletkezés idejét is két-három év választja el. De megint itt van Švejk. Vörös szerint egyértelmű, hogy "Hrabal egyik legfontosabb előzménye épp Hašek", szerencsére a jegyzetapparátusban megjegyzi, hogy ez csak első látásra egyértelmű. Majd pedig kifejti, melyek a hašeki és hrabali narratíva meghatározó különbségei, s így arra jut, hogy "Švejknek nem sok köze van az önvilágámításhoz". Szóval megint csak jól hangzó vendégszereplés volt. Azt sem látjuk szerencsés megoldásnak, hogy bahtyini alapon, a karneváli nyelv segítségével próbálja kettejüket közös alapra helyezni. Mert mikor a karnevált, mint a fennálló rend alternatíváját mutatja be, s párhuzamba állítja a hrabali magán-alternatívával, nem veszi figyelembe a karnevál időbeliségét. Azt ugyan Bahtyin is írja, hogy a karneválnak azért nem voltak játszói és nézői, mert térbeli határa nem volt, de a fennálló hierarchiát csak időlegesen szüntette meg. Amit a szocializmus fél évszázadával párhuzamba állítani erős túlzás. Ez a fejezet Švejk nélkül egészen jó lett volna.
     A negyedik fejezetben a 20. századi cseh irodalom egyik opus magnumja az elemzés tárgya, a Petlice szamizdat kiadó tulajdonosának, az ismert chartásnak, ellenzékinek, źudvík Vaculíknak Cseh álmoskönyv című naplóregénye, a cseh szamizdat-irodalom kultikus alkotása, annál is inkább, mivel Csehországban a magyar kiadáshoz járuló 30 oldalas jegyzetapparátus nélkül olvasható, s magában hordja keletkezése történetét is: Vaculík a már kész részeket rendszeresen odaadta barátainak, többen tiltakoztak is ellene, hogy a "rendszer" megfigyelésén túl olyankor is megfigyeltek voltak, mikor erre nem is számítottak. A kötet megjelenése után pedig Hangok címmel megjelent egy "kiegészítő kötet", melyben az Álmoskönyv szereplői szólnak hozzá a regényhez - önvallomásfélék, amolyan műkedvelő kritikák ezek. Ez is mutatja, a szerző nagy jelentőséget tulajdonít ennek a művének. Ha hihetünk az alkotói önmitizálásnak, éppen azért kezdte el írni, mert alkotói válságban szenvedett, nem tudott mit írni.
     Ezt a fejezetet Vörös az elbeszélő azonosításával kezdi. Ez azért is hasznos lehet, mert e referencialitás ebben az esetben erős operátora a szövegnek. Bár Vaculík könyve csatlakozik a cseh irodalomban jelentős naplótradícióhoz, a szerző szerint mégis egyértelmű, hogy regényként kell kezelni. Bár még a napló és a regény viszonyának tárgyalása kapcsán sem érdemes belemenni olyan Don Quijote-i kérdésbe, hogy "Mitől regény a regény?", ahogy ezt a szerző megteszi másfél oldalban. Vörös szerint a Cseh álmoskönyv "metafizikája a jelen idő közelében található", ezen kívül még egy idősíkot rendel a kötethez, ez pedig az 1980 tavaszán végzett szöveg tisztázó munka idősíkja, melynek betoldásai, módosításai, a jelen időt olykor felülíró kitételei, árnyalásai ugyanúgy helyet kaptak a végső változatban. Azonban a szerző ebben az esetben nem lehet teljesen ura figuráinak, a szereplőket, a regényteret - a naplóregény jellegéből következően - a fennálló rend folyamatosan szűkíti. "Ekképpen működik a regényből menekülő hősök egyszer használható dramaturgiai elve." Vörös rekonstruálja Vaculík kötetének különböző rétegeit, ezek pedig szerinte a következők: a férfias hozzáállás a dolgokhoz, emlékezés, vágyakozás és önkritika egymás mellé kerülése, a szabadsághoz való viszony, a rituális cselekvések, a természethez való rituális viszony. A regény magánéleti vetületét pedig ötismeretlenes egyenletként próbálja felvázolni, bár az továbbra is kérdés marad, hogy az illető hölgyek között ki számára ki ismert és ki ismeretlen, de ezt nem kérhetjük számon az értekezőn, azt viszont igen, hogy a fejezet elején a "házasságtörési" irodalmi művekből adott válogatása eléggé esetlegesnek tűnik, legalábbis rendszert nem fedezhetünk fel benne. A szerző felhívja a figyelmet a magyar kiadás egy számottevő hiányosságára, arra, hogy az nélkülözi a fényképeket, valamint hogy egy hónapnyi szöveg kimaradt. Vajon miért?
     A panoptikumregény - egyébként ötletes - fogalmát már a Lakatlan szigetekben bedobta Vörös István, csaknem változatlan formában, bár a fejezetet lezáró "Kifürkészhetetlen a fikció hatalma" mondatot - még ha igaznak is véljük - ebben a pozícióban hatásvadásznak tartjuk.
     Ebben a fejezetben Švejk szerencsés módon nem kerül elő, így az író sem érez kényszert (itt), hogy ezt a könyvet is belekényszerítse valahogy ebbe a vonulatba, így ez a fejezet (vállalva annak ódiumát, hogy nem esztétikai terminussal minősítünk) sokkal felszabadultabbnak tűnik.
     A három elemzett művet hivatott összegezni a befejező, ötödik fejezet, melyet e sorok írója is kíváncsian várt már. "Már többször is előkerült Švejk alakja" - állítja a szerző. De vajon mennyire megalapozottan? - kérdezhetnénk. A kezdetről és a végről című, eszkatologikus jelleget elővételező címéhez képest meglehetősen rövid fejezetben azonban mindössze nyolc kérdés feltevéséig jut el, melyek legtöbbjére nem kapunk választ a vészesen fogyó oldalakon. Az első látásra különös jelentőségűnek gondolt, a kötetcímmel megegyező című fejezetnek mindössze egy ismert Patočka-tanulmány, a Mi a cseh? terjedelmes idézésére és kommentálására futja, majd pedig olyan kapitális közhelyek közepette múlik ki, mint: "Ha nem létezne a švejki figura, akkor most ki kéne találni." De ha már kitalálták, vegyük szemügyre, végül is 901 oldal szépirodalmi szöveg elemzésének (ehhez természetesen hozzáadandó még a Švejk terjedelme) fárasztó munkája után milyen új összefüggéseket mutat fel az olvasónak: Hašek dadaista flegmájára és hierarchiák iránit közömbössége Hrabal és Vaculík előzményének tekinthető; Švejk anekdotázása párhuzamba állítható a Hrabal-hősök önvilágámító diskurzusával, de erről már megállapíttatott, hogy Švejknek nincs sok köze az önvilágámításhoz; Kundera hősei nem hasonlítanak Švejkhez; Vaculík társadalomábrázolásában hasonlít Kunderához, míg a regény fogalmának átértékelésére irányuló törekvései inkább Hraballal rokonítják; a Kundera-hősök magatartásmintái ellentétesek Švejkével. Mindezek után az már valóban túlzás volna, ha szerzőnk kimutatná valamiféle švejki tradíció együttes meglétét mindhárom szerzőnél. Ebből a helyzetből csak a tagadás irányába vezet kiút. Ekképp: "Úgy tűnik, Švejk, a lélekvezető csak abban, ami elmúlt (ami már nincs) mutatkozhat meg. (sic!). Vagyis ő maga sincs." illetve a következő oldalon "Be kell lássuk, olyan, hogy švejki tradíció nemigen létezik, a figura elkeveredett a cseh irodalom egyéb hagyományaival, a csehek számára sokkal problematikusabb alak, mint a világirodalom számára. Švejkel lényegében nem sokat kezdhet a hetvenes évek cseh kultúrája." Ez a gondolat megfelelő lezárása lehetett volna a kötetnek. A vizsgálódás tehát negatív eredményhez vezetett, amely lényegileg egyenértékű azzal, mint ha Vörös István tételesen és ténylegesen kimutatta volna egy/a švejki tradíció meglétét. A maga - olykor vitatható - eszközeivel tisztességesen körüljárt három fontos regényt, vizsgálódásai sok hasznos dologra irányították rá a figyelmet. Vaculík esetében olyannyira, hogy még az obligát Švejk is elmaradt. Azonban szerzőnk továbbírja a kötetet két fejezettel, melyek érdemben nem, legfeljebb problémát tesznek hozzá az eddigiekhez, behozva a "poszt-švejki" fogalmát, mely legalább annyira problematikus, mint a posztmodern. Csak míg ez utóbbiról kötetnyi szakirodalom áll rendelkezésre, addig az előbbi túlságosan is bizonytalan, megfoghatatlan: ha csak az utániságot hivatott kifejezni ez a közhellyé vált prepozíció, akkor minden poszt-švejki, ami Švejk születése/ Hašek halála után készült (?), ha viszont nem, akkor erről monográfiát kellett volna írni. A záró fejezet pedig csak annyiban kapcsolódik az előtte álló két és negyedszáz oldalhoz, hogy ha a három szerző nevét kihúznánk belőle, önálló tárcaként is megállná a helyét. Bombasztikus, de előkészítetlen és kifejtetlen nagyot/semmitmondásba torkollik: "Ez az a térség, ahol megállt az idő". Csak már nem lepődünk meg rajta.