Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 2.sz.
 
MAZÁN VILMOS
 
A valóság dimenziói
Darvasi László: A lojangi kutyavadászok. Kínai novellák
 

Darvasi László legújabb könyve, A lojangi kutyavadászok a Kínai novellák alcímet viseli, ami egzotikus csengésével már önmagában is felkelti az olvasó kíváncsiságát és a kötet elolvasása előtt kérdések formájában a következő hipotéziseket állíthatja fel: vajon valódi kínai novellák tolmácsolásáról (talán ismeretlen szerzőktől) van itt szó, vagy azok modorában íródott, esetleg egyik sem, hanem csupán egy sajátos írói fantázia szüleményei? Nos ebben a tekintetben a mű elolvasása után sem lesz sokkal okosabb az ember, kivéve, ha valaki a kínai próza jó ismerője, ugyanis a szerző minimális eszközökkel - s ezért zseniális módon - egy olyan, a korai kínai császárok korára jellemző autentikus (mese)világot teremt, ami zavarba ejti az olvasót ebbéli fejtegetésében.
     A kötet összesen 51 novellája két fejezetre tagolódik: az első a Kutyák Lojangból 17, míg a második, A Csin akadémia 34 novellát tartalmaz. Az utóbbi fejezet azonban terjedelmileg jóval kisebb, mivel az egyes novellák még "egypercesnek" is alig mondhatók, mégis ugyanolyan súlyúak, ugyanis itt ezek jóval tömörebben, lényegre törőbben jelennek meg, mint az első fejezetben. A második fejezet rövidségét egyébként a novéllák mennyisége is kompenzálja, melyek száma éppen duplája az első fejezetének. Ennél a formai-súlyponti megoldásnál azonban sokkal lényegesebb és érdekesebb a két fejezet egymáshoz való viszonya, intertextuális kapcsolata. Ugyanis az első fejezet egyes novellái a második fejezetben "visszaköszönnek", mégpedig oly módon, hogy azokat az elbeszélő már a Csin akadémia által archivált gyűjtemény részeként ún. "visszaigazolt történetként" hitelesíti, s ezzel mintegy a fiktívből a valós történet szintjére emeli a szerző által teremtett fiktív világban, mégpedig úgy, hogy a fikció a történetiség illúziója miatt akár meg is szünhet létezni. Így a fejezetek és novellák annak ellenére is egy egységes egészet képeznek, hogy tartalmukat tekintve igen heterogének. Ezt az egységet azonban nem csak ez az intertextuális reláció és nem is elsősorban az a tény biztosítja, hogy a szerző valamennyi történetet narrativ módon, minimális dialogizálással a korai kínai fejedelmek és császárok korába helyezi, sokkal inkább egy az egész művön átszövődő titokzatos szimbólumrendszer, ami Lojang városához és a misztikus fehér kavicsos úthoz kapcsolható, valamint az ezekhez a szimbólumokhoz fűződő érzéki és spirituális-gondolati ambivalenciára épülő, implicit módon interaktív ironikus játszadozás, mellyel a mese univerzumában a fikció tetszés szerint valósággá, a valóság fikcióvá oldható, akár egyfajta szintézisként egybe is mosható annak megfelelően, hogy a könyv szereplői és olvasója éppen mit szeretne vagy mit tud megérteni.
     Ez a játszadozás tehát azt is implikálja, hogy egyes cselekmények megtörténtnek nyílváníthatók (s itt a Csin akadémia regisztrációjára hivatkozhatunk), megtörténhettek, megtörténhetnek, vagy megtörténhetnének, akár más modalitásban is a mesélő aspektusából a fikció, de akár a valóság szintjén is. De mihelyst ez az olvasóban rögzülne, jön a másik, a tulajdonképpeni ironikus impulzus: vagy talán mégse? Teljesen nyilvánvaló és jogos a kérdés: mi az értelme ennek a játszadozásnak, ami a mese létdimenzióiban való mozgásnak egyfajta bizonytalanságát sugallja? Vagy egyszerűbben fogalmazva: miért válik néha a fikció valósággá és fordítva. Számomra a kötet második, Az örök élet titka című novellája adhat egyfajta részválaszt erre a kérdésre. Itt a fikció és a valóság kapcsán talán az episztemológiai megközelítés adja a támpontot. Az ember alaptermészetéből fakadóan fél az ismeretlentől, s többek között ezért is törekszik a megismerésre. Azonban a haláltól való félelem egész életen át tart, mert a halál a fizikai lét dimenziójában nem megismerhető, nem birtokolható, még az Első császár számára sem, tehát minden elképzelés, ami a halálról alkot véleményt csak fikció lehet (amit viszont senki sem szeretne önszántából a maga valóságában megismerni, hiszen jelen esetben pont ez adja az okot az örök élet kutatására.) Ebből adódóan a halandó számára (mely halandó pl. nem lehet keresztény!) az élet jelenik meg a valóság színtereként. Ha viszont az örök élet vágya mint örök valóság beteljesül, akkor az már nem lehet igazi valóság többé, mert soha nem tapasztalhatjuk meg mi az igazság a valósággal kapcsolatban, nem tudhatjuk meg ugyanis, hogy van-e egy másik (talán az igazi, a jobb) valóság is, ami eddig csak fikció volt. Ezek szerint a fikcióból tehát még lehet valóság, de a valóság soha nem lehet fikció. Vagy mégis? Amennyiben az élet a valóság, a halál az élők számára csak fikció, akkor az élet is lehet halál (azaz fikció), ha az örökké tart, mert a halál többé a megismerhetőség határán kívül esik. Az örök élet titka című novellában így adhatja meg a halál (mint végső megismerés) az élet értelmét és az élet a halálét. Egyébként az élet értelmének ezt a konkluzív megfogalmazását az elbeszélő már a kötet legelső Az első építkezés című novellájában - mintegy a mű alapkövét lerakva - közvetlenül ki is mondatja: "... a gyermeknek arra a kérdésére, hogy mi adja meg az emberi élet értelmét, a bohóc nagyot sóhajtva azt válaszolja, a legbölcsebbek szerint is a halál, és a legbalgábbak szerint is a halál." A szerző az élet és halál ambivalens, egymást feltételező, egymásnak értelmet adó értelmezésével, ahol a halál nem csak törvényszerű, de szükségszerű is, a valóság fogalmának új dimenzióját kínálja azáltal, hogy a halált a létezés végső megismeréseként a létezés részévé teszi, miszerint viszont már nincs külön értelmezhető élet és halál, csupán létformációk, így mesterien oldja fel azt a felfokozott feszültséget, melyet mesehősei elmúlástól, haláltól való félelmével teremt.
     Ezzel az ismeret- és lételméleti fejtegetéssel részben lehetővé válik a Darvasi művében megjelenített valóság egy lehetséges fogalmi megközelítése, és választ is kaphatunk az említett ironikus játékból eredő, periodikusan visszatérő distancia okára, ami néhol elbizonytalanít szereplőt, olvasót egyaránt. Ugyanis valószínű, hogy a szerző mintha éppen szándékosan az életről és a halálról, s ennek analógiájáról, a valóságról és a fikcióról (s ez az analógia természetesen meg is fordítható) alkotott eddigi, és korunkban (amikor a virtuális valóság átveheti a fizikai valóság szerepét) már aligha tartható elképzeléseinket, illúzióinkat akarná szétrombolni, és az említett fogalmakat egy sajátos aspektusból alternatív létformációkként újraértelmezni először semlegesen, világnézeti prioritások nélkül, majd amikor az abszolút megismerés lehetőségének kapcsán kiderül, hogy az empirikus szemléletre alapozott út bizonyos esetekben csődöt mond, akkor a spirituális-transzcendentális út (az a bizonyos fehér kavicsos út) kerül ki győztesen, ahol a feltétlen hit - akár a lehetetlen valóra válásában is - a végső megismerés és megvilágosodás egyetlen médiumává válik. A Csin akadémia ezzel a lehetőséggel persze nem számol, s így értékes információk hiányában tulajdonképpen soha nem bukkan rá a bölcs Lao Szu titokzatos fehér kavicsos útjára, legyen akármilyen híres és hatékony is a kémhálózata. Az egyes történetekben a merev gondolkodású, magukat teljhatalmúnak képzelő kínai császárokkal, és minden autoritér uralkodóval vagy közönséges behódoló, talpnyaló, áruló alattvalóval voltaképpen éppen ugyanaz a baj, mint a Csin akadémia testületével: totális "mátrix hálózatukkal" kontrollálni, birtokolni szeretnék a létezés összes lehetséges szféráját, az alattvalók gondolatait, sőt még a természet szellemi titkait is, ám nem tudnak a létezés alternatív formációiban gondolkodni, ezért pl. Csin Si Huang-ti, az Első császár és bármelyik udvari hatalmasság csak az élet fizikai valóságának, és soha nem a halálnak, mint a fikció valóságának, vagy ha úgy tetszik, a gondolat szabadságágának lehetnek urai. Ez a státusz (minthogy az örök élet is) csak az isteneknek és egyes "kegyeltjeinek", a szellem legkiválóbb képviselőinek, például a tudós Lunak és a művész Szunnak (az Amikor lefestették a kulyavadászt című novellában) adatik meg. Lu feltalálja ugyan az élet-elixírt (ami azonban csak a testet, s nem a szellemet teszi halhatatlanná), s ezzel megvalósítja a lehetetlent, de ezt - tudva annak hatását - nem a császárnak, aki azt már régen követeli tőle, hiszen ő volt a megbízója, hanem haragosának, Peng majomnak adja. Azonban az örök élet egyszerű, de valódi titkát, ami éppen az örök fikció beteljesedésében, azaz a halál valóra válásában rejlik, senkinek sem árulja el, de hiába is tenné, azt mindenkinek személyesen kell megélnie. Peng számára az állandó fizikai lét üressé válik, ettől még jobban szenved, mint a halálfélelemtől. Éppen az örök élet által szűnik meg számára a létezés misztériuma, s végül talán ezért, és a másik lehetséges valóság megismerési vágyától fűtve veti magát önszántából a vadállatok elé.
     Az Amikor lefestik a kutyavadászt című novellában Szun festő legalább olyan bölcs kutató elme, mint Lu. Ő az, aki művészetével éri el azt, amit Lu a tudományával: megvalósítja a lehetetlent, azaz valósággá teszi, ami eddig csak fikció volt. Sikerül lefestenie a Kutyavadászt, akit ugyan mindenki ismer, de életében soha senki sem látott, így az maga a halál perszonifikációja is lehet. Azonban Luhoz hasonlóan eredetileg Szun is az örök élet titkát kutatja, hiszen az állandóan változó, de mégis örök természetet a metamorfózis folyamatában, teljesen valósághűen festi a lojangi út egy kanyarulatánál, és hisz benne, hogy az egyszer megnyilatkozik neki. Azáltal, hogy lefesti a kutyavadászt, tulajdonképpen a halált, mint fiktív világot feltárható valósággá teszi, melynek láttán Csang kézműves - mivel a képen talán éppen az élet értelmét pillantja meg, ami az örök élet titkát rejti - mintha egy percig sem akarna tovább élni, legalábbis a fizikai valóság általunk érzékelt dimenziójában, s talán ezért lép be a dőlő fa alá, amit a favágók éppen akkor vágtak ki, amikor ő arra haladt, s ezért halála véletlen balesetnek tűnt: "És Csang kézműves belépett a törzs alá, és nem kiáltott, rögtön szörnyethalt." A végső megismerés az, amit Csang kézműves lát és rögtön meg is tapasztal. Halálát (vagy új, örök életét?) tehát Szun festőnek valósághű, a fikciót is valósággá tevő művészi teljesítményének köszönheti. Aki a képen, vagy bárhol meglátja a kutyavadászt, mint például maga a festő, vagy Han felügyelő, annak tehát a fizikai megsemmisüléssel kell számolnia, azaz valamilyen formában ki kell lépnie, el kell tűnnie a mese valóságából egy másik, általunk még ismeretlen valóságba, vagy ha úgy tetszik, akkor a fikcióba, a valótlanba. Ezért a mesehősöknek, és talán még a felcsigázott olvasóknak is, akik szinte izgatottan várják, hogy végre felbukkanjanak a titokzatos lojangi kutyavadászok, hogy megmentsék őket a kényszerű bezártságtól (amit talán az érzéki világunk jelent), s ezzel a tudatlanságtól is, óvakodniuk kell a túlzott kíváncsiságtól, nehogy a fikció némelyeknek idő előtt eleven valósággá váljon, ha még evilági tervei vannak.
      A halál előtti végső megismerés csak néhány bölcs kiváltsága lehet. Azonban a Csin akadémia némely jelentéséből egyebek között az is kiviláglik, hogy néhány egyszerű halandónak megadatik, hogy még életében megismerheti a végső megismerés csodás útját, amennyiben bolond, vagy van elég bátorsága és főleg hite az érzékeink szerint nem létező, de mégis valóságosan megtapasztalható Lao Szu vakítóan fehér kavicsos útjára térni. Így tett a névtelen földműves A földműves és a kereskedő című novellában. Vállalkozása nem volt éppen veszélytelen, hiszen a kutyavadászok is ezen az úton közlekednek. Azonban - mint azt már Peng esetéből láttuk - a fikció, fiktív gondolataink megismerésének és megtapasztalásának vágya néha még a halálfélelemnél is erősebb: "A földműves hunyorgott, és arra gondolt, hogy meghal. Aztán nem törődve a következményekkel rátért erre az útra, amiről pedig azt sem tudta pontosan, hogy hová vezet. Végül hamarabb jutott Lojangba, mint remélte." A feltétlen hit a fikció valóságában itt magában rejti tehát annak megvalósulását is, amit ezért ebben az esetben már szinte teljes értékű valóságnak lehet tekinteni, annál is inkább, hiszen a végeredményt tekintve semmi különbség nem tapasztalható, sőt a főldműves a nem létező, de mégis járható úton még hamarabb el is éri úticélját, Lojang városát. A fikciónak a fikción belüli valósággá válásával Darvasi kitágítja a valóság fogalmát, értelmezhetőségét. Novelláiban a képzelet is valóság (és/vagy a valóság is csak képzelet?), ahol azonban semmi sem az, aminek látszik ("csak az lehetne"), mert itt az egyetlen bizonyosság a hit az illúzióban, az illúzió hatalmában. A fikció valóra válását ugyan soha nem mondja ki végérvényesen, hanem ennek eldöntését nyitva hagyja, azaz az olvasó szubjektumára, annak személyes megélésére és ítéletére bízza, s többek között talán ez az egyik lehetséges oka a nyitva hagyott, szinte befejezetlennek tűnő feltételes mondatainak. Ellenkező esetben, azaz, ha a fikció valóságát mindenki számára feltétel nélküli bizonyosságként kezelné, ahhoz a paphoz válhatna hasonlatossá, akiről A csaló pap című novellában olvashatunk. Mintha éppen a fikció valóra válása eme szükségszerű személyes megélésének tanulságára íródott volna A legrövidebb novella. A cím egyben a Csin akadémia irodalmi antológiájában az egyik publikáció címe is. A publikáló a legrövidebb novellaként a következő szövegtestet ajánlja: "Az ember meghal." Azonban a műben ezt az állítást az egyik kritikai megjegyzés nem tartja helyénvalónak, de nem mondja ki, hogy miért, ehelyett a saját megoldását közli, ami így hangzik: "Mindig a másik hal meg". Az első kijelentés valószínűleg azért nem tartható, mert a halálról alkotott vélemény - ahogy az fent már megállapítást nyert - az élő szubjektum számára csak fikció lehet. Ezt csak akkor jelenthetné ki bizonyosan, ha ez a fikció valósággá válna, és már saját maga meggyőződött saját fiktív elképzelésének valóságáról, azaz saját halála következményéről, mivel e téren más tapasztalatára nem számíthat senki. Ugyanis az is lehetséges, hogy a halál után a létezés nem szűnik meg. Tehát akár azt is kijelenthetné a publikáló, hogy minden ember feltámad, vagy örökké él. Így az individuum ezzel kapcsolatban csak olyan kijelentést tehet, amit a fizikai valóságon belül megtapasztalhat és még rá nem vonatkozik, ezért ebből a megközelítésből a második kijelentés a helytálló. Irodalmelméleti szempontból a következőképpen lehetne a javasolt műveket értékelni: az első a kitalált történet, tehát fikció, a második a valós történet, azaz a valóság. Ám mégsem ilyen egyszerű a dolog, ha az olvasóra, az olvasó világnézeti állásfoglalására, hitére bízzuk az értékelést, mert ebben az esetben az előjelek akár meg is fordíthatók. (A fikció valósággá válásának egyszerű hétköznapi példája: a hamis vád pusztán fikció, ám az kézzel fogható, illetve elszenvedhető valósággá válik, ha azt a bíróság úgy ítéli meg.)
     Kifejezetten az olvasó szempontjait értékeli a Sang császár és a könyv című novella. Mint megannyi császár, Sang is lehetetlent kér alattvalójától, aki mégis megvalósítja azt. A festőnek olyan képet kell festenie, amely az egész világot ábrázolja. Az elkészült képen nyitott könyv látható egy börtöncellában, ami nyilvánvalóan az alkotás és alkotója lehetőségeit, korlátait szimbolizálja. A nyitott könyv sorai elmosódottak, nem olvashatók, de mégis érthetők, akár a nem létező, de mégis járható fehér kavicsos út. A sorokat mindenki másképp értelmezi, mert értelmezni viszont kell. Ennek során kiderül, hogy a világ nem olyan, amilyennek látjuk, hanem amilyennek akarjuk vagy szeretnénk látni, vagy amilyennek a hatalom szeretné látni, láttatni, mindenki a maga szemszögéből ítél, és ez a világ csak a mi világunk, azaz ez csak számunkra a világ, főleg személyes történetünk, megéléseink által, amelyben a fikciónak és valóságnak a szerepe nem állandó, sőt a maga idejében felcserélhető, átértelmezhető, de kultúrtörténetünk szempontjából egymástól elválaszthatatlan. Darvasi László kínai novellái tehát nem valamiféle ködös misztikumba kalauzolnak bennünket, mert azok valójában rólunk, személyesen megélt, megélhető vagy még meg sem élt történeteinkről szólnak, mint azt A Csin akadémia könyvtárának egyik könyve című novellája kifejezően illusztrál: "»Miről szól az a könyv? Rólunk?« »Rólad is szól, és rólam is, uram. Arról is szól, aki keresi, és arról is szól, aki eszébe soha nem veszi.«" Ennek a könyvnek mi vagyunk a témái és interaktív módon akár (tovább)írói is vagyunk, lehetünk, lehetnénk..., mert (ahogy azt A csin akadémia története elénktárja) "...mindenkinek mesélnie kell egyszer." (Magvető, Bp. 2002)