|
MAZÁN
VILMOS
A valóság dimenziói
Darvasi László: A lojangi kutyavadászok.
Kínai novellák
Darvasi László legújabb könyve, A
lojangi kutyavadászok a Kínai novellák alcímet viseli, ami egzotikus
csengésével már önmagában is felkelti az olvasó kíváncsiságát és a kötet
elolvasása előtt kérdések formájában a következő hipotéziseket állíthatja
fel: vajon valódi kínai novellák tolmácsolásáról (talán ismeretlen szerzőktől)
van itt szó, vagy azok modorában íródott, esetleg egyik sem, hanem csupán
egy sajátos írói fantázia szüleményei? Nos ebben a tekintetben a mű elolvasása
után sem lesz sokkal okosabb az ember, kivéve, ha valaki a kínai próza
jó ismerője, ugyanis a szerző minimális eszközökkel - s ezért zseniális
módon - egy olyan, a korai kínai császárok korára jellemző autentikus (mese)világot
teremt, ami zavarba ejti az olvasót ebbéli fejtegetésében.
A kötet összesen
51 novellája két fejezetre tagolódik: az első a Kutyák Lojangból 17,
míg a második, A Csin akadémia 34 novellát tartalmaz. Az utóbbi
fejezet azonban terjedelmileg jóval kisebb, mivel az egyes novellák még
"egypercesnek" is alig mondhatók, mégis ugyanolyan súlyúak, ugyanis itt
ezek jóval tömörebben, lényegre törőbben jelennek meg, mint az első fejezetben.
A második fejezet rövidségét egyébként a novéllák mennyisége is kompenzálja,
melyek száma éppen duplája az első fejezetének. Ennél a formai-súlyponti
megoldásnál azonban sokkal lényegesebb és érdekesebb a két fejezet egymáshoz
való viszonya, intertextuális kapcsolata. Ugyanis az első fejezet egyes
novellái a második fejezetben "visszaköszönnek", mégpedig oly módon, hogy
azokat az elbeszélő már a Csin akadémia által archivált gyűjtemény részeként
ún. "visszaigazolt történetként" hitelesíti, s ezzel mintegy a fiktívből
a valós történet szintjére emeli a szerző által teremtett fiktív világban,
mégpedig úgy, hogy a fikció a történetiség illúziója miatt akár meg is
szünhet létezni. Így a fejezetek és novellák annak ellenére is egy egységes
egészet képeznek, hogy tartalmukat tekintve igen heterogének. Ezt az egységet
azonban nem csak ez az intertextuális reláció és nem is elsősorban az a
tény biztosítja, hogy a szerző valamennyi történetet narrativ módon, minimális
dialogizálással a korai kínai fejedelmek és császárok korába helyezi, sokkal
inkább egy az egész művön átszövődő titokzatos szimbólumrendszer, ami Lojang
városához és a misztikus fehér kavicsos úthoz kapcsolható, valamint az
ezekhez a szimbólumokhoz fűződő érzéki és spirituális-gondolati ambivalenciára
épülő, implicit módon interaktív ironikus játszadozás, mellyel a mese univerzumában
a fikció tetszés szerint valósággá, a valóság fikcióvá oldható, akár egyfajta
szintézisként egybe is mosható annak megfelelően, hogy a könyv szereplői
és olvasója éppen mit szeretne vagy mit tud megérteni.
Ez a játszadozás
tehát azt is implikálja, hogy egyes cselekmények megtörténtnek nyílváníthatók
(s itt a Csin akadémia regisztrációjára hivatkozhatunk), megtörténhettek,
megtörténhetnek, vagy megtörténhetnének, akár más modalitásban is a mesélő
aspektusából a fikció, de akár a valóság szintjén is. De mihelyst ez az
olvasóban rögzülne, jön a másik, a tulajdonképpeni ironikus impulzus: vagy
talán mégse? Teljesen nyilvánvaló és jogos a kérdés: mi az értelme ennek
a játszadozásnak, ami a mese létdimenzióiban való mozgásnak egyfajta bizonytalanságát
sugallja? Vagy egyszerűbben fogalmazva: miért válik néha a fikció valósággá
és fordítva. Számomra a kötet második, Az örök élet titka című novellája
adhat egyfajta részválaszt erre a kérdésre. Itt a fikció és a valóság kapcsán
talán az episztemológiai megközelítés adja a támpontot. Az ember alaptermészetéből
fakadóan fél az ismeretlentől, s többek között ezért is törekszik a megismerésre.
Azonban a haláltól való félelem egész életen át tart, mert a halál a fizikai
lét dimenziójában nem megismerhető, nem birtokolható, még az Első császár
számára sem, tehát minden elképzelés, ami a halálról alkot véleményt
csak fikció lehet (amit viszont senki sem szeretne önszántából a maga valóságában
megismerni, hiszen jelen esetben pont ez adja az okot az örök élet kutatására.)
Ebből adódóan a halandó számára (mely halandó pl. nem lehet keresztény!)
az élet jelenik meg a valóság színtereként. Ha viszont az örök élet vágya
mint örök valóság beteljesül, akkor az már nem lehet igazi valóság többé,
mert soha nem tapasztalhatjuk meg mi az igazság a valósággal kapcsolatban,
nem tudhatjuk meg ugyanis, hogy van-e egy másik (talán az igazi, a jobb)
valóság is, ami eddig csak fikció volt. Ezek szerint a fikcióból tehát
még lehet valóság, de a valóság soha nem lehet fikció. Vagy mégis? Amennyiben
az élet a valóság, a halál az élők számára csak fikció, akkor az élet is
lehet halál (azaz fikció), ha az örökké tart, mert a halál többé a megismerhetőség
határán kívül esik. Az örök élet titka című novellában így adhatja
meg a halál (mint végső megismerés) az élet értelmét és az élet a halálét.
Egyébként az élet értelmének ezt a konkluzív megfogalmazását az elbeszélő
már a kötet legelső Az első építkezés című novellájában - mintegy
a mű alapkövét lerakva - közvetlenül ki is mondatja: "... a gyermeknek arra
a kérdésére, hogy mi adja meg az emberi élet értelmét, a bohóc nagyot sóhajtva
azt válaszolja, a legbölcsebbek szerint is a halál, és a legbalgábbak szerint
is a halál." A szerző az élet és halál ambivalens, egymást feltételező,
egymásnak értelmet adó értelmezésével, ahol a halál nem csak törvényszerű,
de szükségszerű is, a valóság fogalmának új dimenzióját kínálja azáltal,
hogy a halált a létezés végső megismeréseként a létezés részévé teszi,
miszerint viszont már nincs külön értelmezhető élet és halál, csupán létformációk,
így mesterien oldja fel azt a felfokozott feszültséget, melyet mesehősei
elmúlástól, haláltól való félelmével teremt.
Ezzel az ismeret-
és lételméleti fejtegetéssel részben lehetővé válik a Darvasi művében megjelenített
valóság egy lehetséges fogalmi megközelítése, és választ is kaphatunk az
említett ironikus játékból eredő, periodikusan visszatérő distancia okára,
ami néhol elbizonytalanít szereplőt, olvasót egyaránt. Ugyanis valószínű,
hogy a szerző mintha éppen szándékosan az életről és a halálról, s ennek
analógiájáról, a valóságról és a fikcióról (s ez az analógia természetesen
meg is fordítható) alkotott eddigi, és korunkban (amikor a virtuális valóság
átveheti a fizikai valóság szerepét) már aligha tartható elképzeléseinket,
illúzióinkat akarná szétrombolni, és az említett fogalmakat egy sajátos
aspektusból alternatív létformációkként újraértelmezni először semlegesen,
világnézeti prioritások nélkül, majd amikor az abszolút megismerés lehetőségének
kapcsán kiderül, hogy az empirikus szemléletre alapozott út bizonyos esetekben
csődöt mond, akkor a spirituális-transzcendentális út (az a bizonyos fehér
kavicsos út) kerül ki győztesen, ahol a feltétlen hit - akár a lehetetlen
valóra válásában is - a végső megismerés és megvilágosodás egyetlen médiumává
válik. A Csin akadémia ezzel a lehetőséggel persze nem számol, s így értékes
információk hiányában tulajdonképpen soha nem bukkan rá a bölcs Lao Szu
titokzatos fehér kavicsos útjára, legyen akármilyen híres és hatékony is
a kémhálózata. Az egyes történetekben a merev gondolkodású, magukat teljhatalmúnak
képzelő kínai császárokkal, és minden autoritér uralkodóval vagy közönséges
behódoló, talpnyaló, áruló alattvalóval voltaképpen éppen ugyanaz a baj,
mint a Csin akadémia testületével: totális "mátrix hálózatukkal" kontrollálni,
birtokolni szeretnék a létezés összes lehetséges szféráját, az alattvalók
gondolatait, sőt még a természet szellemi titkait is, ám nem tudnak a létezés
alternatív formációiban gondolkodni, ezért pl. Csin Si Huang-ti, az Első
császár és bármelyik udvari hatalmasság csak az élet fizikai valóságának,
és soha nem a halálnak, mint a fikció valóságának, vagy ha úgy tetszik,
a gondolat szabadságágának lehetnek urai. Ez a státusz (minthogy az örök
élet is) csak az isteneknek és egyes "kegyeltjeinek", a szellem legkiválóbb
képviselőinek, például a tudós Lunak és a művész Szunnak (az Amikor
lefestették a kulyavadászt című novellában) adatik meg. Lu feltalálja
ugyan az élet-elixírt (ami azonban csak a testet, s nem a szellemet teszi
halhatatlanná), s ezzel megvalósítja a lehetetlent, de ezt - tudva annak
hatását - nem a császárnak, aki azt már régen követeli tőle, hiszen ő volt
a megbízója, hanem haragosának, Peng majomnak adja. Azonban az örök élet
egyszerű, de valódi titkát, ami éppen az örök fikció beteljesedésében,
azaz a halál valóra válásában rejlik, senkinek sem árulja el, de hiába
is tenné, azt mindenkinek személyesen kell megélnie. Peng számára az állandó
fizikai lét üressé válik, ettől még jobban szenved, mint a halálfélelemtől.
Éppen az örök élet által szűnik meg számára a létezés misztériuma, s végül
talán ezért, és a másik lehetséges valóság megismerési vágyától fűtve veti
magát önszántából a vadállatok elé.
Az Amikor
lefestik a kutyavadászt című novellában Szun festő legalább olyan bölcs
kutató elme, mint Lu. Ő az, aki művészetével éri el azt, amit Lu a tudományával:
megvalósítja a lehetetlent, azaz valósággá teszi, ami eddig csak fikció
volt. Sikerül lefestenie a Kutyavadászt, akit ugyan mindenki ismer, de
életében soha senki sem látott, így az maga a halál perszonifikációja is
lehet. Azonban Luhoz hasonlóan eredetileg Szun is az örök élet titkát kutatja,
hiszen az állandóan változó, de mégis örök természetet a metamorfózis folyamatában,
teljesen valósághűen festi a lojangi út egy kanyarulatánál, és hisz benne,
hogy az egyszer megnyilatkozik neki. Azáltal, hogy lefesti a kutyavadászt,
tulajdonképpen a halált, mint fiktív világot feltárható valósággá teszi,
melynek láttán Csang kézműves - mivel a képen talán éppen az élet értelmét
pillantja meg, ami az örök élet titkát rejti - mintha egy percig sem akarna
tovább élni, legalábbis a fizikai valóság általunk érzékelt dimenziójában,
s talán ezért lép be a dőlő fa alá, amit a favágók éppen akkor vágtak ki,
amikor ő arra haladt, s ezért halála véletlen balesetnek tűnt: "És Csang
kézműves belépett a törzs alá, és nem kiáltott, rögtön szörnyethalt." A
végső megismerés az, amit Csang kézműves lát és rögtön meg is tapasztal.
Halálát (vagy új, örök életét?) tehát Szun festőnek valósághű, a fikciót
is valósággá tevő művészi teljesítményének köszönheti. Aki a képen, vagy
bárhol meglátja a kutyavadászt, mint például maga a festő, vagy Han felügyelő,
annak tehát a fizikai megsemmisüléssel kell számolnia, azaz valamilyen
formában ki kell lépnie, el kell tűnnie a mese valóságából egy másik, általunk
még ismeretlen valóságba, vagy ha úgy tetszik, akkor a fikcióba, a valótlanba.
Ezért a mesehősöknek, és talán még a felcsigázott olvasóknak is, akik szinte
izgatottan várják, hogy végre felbukkanjanak a titokzatos lojangi kutyavadászok,
hogy megmentsék őket a kényszerű bezártságtól (amit talán az érzéki világunk
jelent), s ezzel a tudatlanságtól is, óvakodniuk kell a túlzott kíváncsiságtól,
nehogy a fikció némelyeknek idő előtt eleven valósággá váljon, ha még evilági
tervei vannak.
A halál
előtti végső megismerés csak néhány bölcs kiváltsága lehet. Azonban a Csin
akadémia némely jelentéséből egyebek között az is kiviláglik, hogy néhány
egyszerű halandónak megadatik, hogy még életében megismerheti a végső megismerés
csodás útját, amennyiben bolond, vagy van elég bátorsága és főleg hite
az érzékeink szerint nem létező, de mégis valóságosan megtapasztalható
Lao Szu vakítóan fehér kavicsos útjára térni. Így tett a névtelen földműves
A földműves és a kereskedő című novellában. Vállalkozása nem volt éppen
veszélytelen, hiszen a kutyavadászok is ezen az úton közlekednek. Azonban
- mint azt már Peng esetéből láttuk - a fikció, fiktív gondolataink megismerésének
és megtapasztalásának vágya néha még a halálfélelemnél is erősebb: "A földműves
hunyorgott, és arra gondolt, hogy meghal. Aztán nem törődve a következményekkel
rátért erre az útra, amiről pedig azt sem tudta pontosan, hogy hová vezet.
Végül hamarabb jutott Lojangba, mint remélte." A feltétlen hit a fikció
valóságában itt magában rejti tehát annak megvalósulását is, amit ezért
ebben az esetben már szinte teljes értékű valóságnak lehet tekinteni, annál
is inkább, hiszen a végeredményt tekintve semmi különbség nem tapasztalható,
sőt a főldműves a nem létező, de mégis járható úton még hamarabb el is
éri úticélját, Lojang városát. A fikciónak a fikción belüli valósággá válásával
Darvasi kitágítja a valóság fogalmát, értelmezhetőségét. Novelláiban a
képzelet is valóság (és/vagy a valóság is csak képzelet?), ahol azonban
semmi sem az, aminek látszik ("csak az lehetne"), mert itt az egyetlen
bizonyosság a hit az illúzióban, az illúzió hatalmában. A fikció valóra
válását ugyan soha nem mondja ki végérvényesen, hanem ennek eldöntését
nyitva hagyja, azaz az olvasó szubjektumára, annak személyes megélésére
és ítéletére bízza, s többek között talán ez az egyik lehetséges oka a
nyitva hagyott, szinte befejezetlennek tűnő feltételes mondatainak. Ellenkező
esetben, azaz, ha a fikció valóságát mindenki számára feltétel nélküli
bizonyosságként kezelné, ahhoz a paphoz válhatna hasonlatossá, akiről A
csaló pap című novellában olvashatunk. Mintha éppen a fikció valóra
válása eme szükségszerű személyes megélésének tanulságára íródott volna
A legrövidebb novella. A cím egyben a Csin akadémia irodalmi antológiájában
az egyik publikáció címe is. A publikáló a legrövidebb novellaként a következő
szövegtestet ajánlja: "Az ember meghal." Azonban a műben ezt az állítást
az egyik kritikai megjegyzés nem tartja helyénvalónak, de nem mondja ki,
hogy miért, ehelyett a saját megoldását közli, ami így hangzik: "Mindig
a másik hal meg". Az első kijelentés valószínűleg azért nem tartható, mert
a halálról alkotott vélemény - ahogy az fent már megállapítást nyert -
az élő szubjektum számára csak fikció lehet. Ezt csak akkor jelenthetné
ki bizonyosan, ha ez a fikció valósággá válna, és már saját maga meggyőződött
saját fiktív elképzelésének valóságáról, azaz saját halála következményéről,
mivel e téren más tapasztalatára nem számíthat senki. Ugyanis az is lehetséges,
hogy a halál után a létezés nem szűnik meg. Tehát akár azt is kijelenthetné
a publikáló, hogy minden ember feltámad, vagy örökké él. Így az individuum
ezzel kapcsolatban csak olyan kijelentést tehet, amit a fizikai valóságon
belül megtapasztalhat és még rá nem vonatkozik, ezért ebből a megközelítésből
a második kijelentés a helytálló. Irodalmelméleti szempontból a következőképpen
lehetne a javasolt műveket értékelni: az első a kitalált történet, tehát
fikció, a második a valós történet, azaz a valóság. Ám mégsem ilyen egyszerű
a dolog, ha az olvasóra, az olvasó világnézeti állásfoglalására, hitére
bízzuk az értékelést, mert ebben az esetben az előjelek akár meg is fordíthatók.
(A fikció valósággá válásának egyszerű hétköznapi példája: a hamis vád
pusztán fikció, ám az kézzel fogható, illetve elszenvedhető valósággá válik,
ha azt a bíróság úgy ítéli meg.)
Kifejezetten
az olvasó szempontjait értékeli a Sang császár és a könyv című novella.
Mint megannyi császár, Sang is lehetetlent kér alattvalójától, aki mégis
megvalósítja azt. A festőnek olyan képet kell festenie, amely az egész
világot ábrázolja. Az elkészült képen nyitott könyv látható egy börtöncellában,
ami nyilvánvalóan az alkotás és alkotója lehetőségeit, korlátait szimbolizálja.
A nyitott könyv sorai elmosódottak, nem olvashatók, de mégis érthetők,
akár a nem létező, de mégis járható fehér kavicsos út. A sorokat mindenki
másképp értelmezi, mert értelmezni viszont kell. Ennek során kiderül, hogy
a világ nem olyan, amilyennek látjuk, hanem amilyennek akarjuk vagy szeretnénk
látni, vagy amilyennek a hatalom szeretné látni, láttatni, mindenki a maga
szemszögéből ítél, és ez a világ csak a mi világunk, azaz ez csak számunkra
a világ, főleg személyes történetünk, megéléseink által, amelyben a fikciónak
és valóságnak a szerepe nem állandó, sőt a maga idejében felcserélhető,
átértelmezhető, de kultúrtörténetünk szempontjából egymástól elválaszthatatlan.
Darvasi László kínai novellái tehát nem valamiféle ködös misztikumba kalauzolnak
bennünket, mert azok valójában rólunk, személyesen megélt, megélhető vagy
még meg sem élt történeteinkről szólnak, mint azt A Csin akadémia könyvtárának
egyik könyve című novellája kifejezően illusztrál: "»Miről szól az a könyv?
Rólunk?« »Rólad is szól, és rólam is, uram. Arról is szól, aki keresi,
és arról is szól, aki eszébe soha nem veszi.«" Ennek a könyvnek mi vagyunk
a témái és interaktív módon akár (tovább)írói is vagyunk, lehetünk, lehetnénk...,
mert (ahogy azt A csin akadémia története elénktárja) "...mindenkinek
mesélnie kell egyszer." (Magvető, Bp. 2002) |
|