Karátson Endre Első személyben című gyűjteménye immár a szerző ötödik könyve a Jelenkor Kiadónál: egy tanulmánykötet mellett a másik három novellákat tartalmaz. A mostani könyv műfaji jelzése bonyolultabb: "Hét novella, egy elbeszélés, egy párbeszéd". Ez a behatárolás lényegében helytálló, bár a jelzett műfajok valamelyest felborított sorrendben követik egymást. Ami azonban igazán elgondolkodtató, az az ötödik kötet ténye: ha olyan jól megírt novellákat tartalmaznak az előzőek is, mint ez utóbbi, akkor csodálom, miért nem övezi jelentősebb figyelem a Franciaországban élő szerző munkáját? Mert túl franciás? Mert túl idegen a magyar irodalmi kánonoktól? Mert túl szárnyaló a fikciója? Mert túl hangsúlyos az abszurd, az irónia és a szürrealizmus iránti vonzalma? Mert kiszámíthatatlan, csavaros, poénos novellákat ír? Mert a szokásosnál többet foglalkozik a testiséggel? Nem tudhatom, hiszen csupán ezt az egyetlen könyvét olvastam. Igaz, ezt novellánként egy ültő helyemben, még a nyomdahibák se vonták el a figyelmem a fabuláról. Karátson Endre ugyanis kiváló mesélő, szövegeiben áradnak a lehetséges történetek.
     Első találkozásként a tatabányai Art Limes Történet-labirintus című, 1999-es tematikus összeállításában olvastam a szerző jeles tanulmányát (Mi a baj a novellával?), amelyből úgy tűnt, Karátson véresen komolyan veszi a műfajt, szilárd elméleti hátteret alakított ki a témával kapcsolatosan, és a jól megformált szövegnél minden esetre többet lát egy jó novellában. Talán a szerzőnek az életre-halálra menő, önmagát tétként való megjátszását, az erkölcsi gesztust az alkotás poétikai folyamatában. Aztán a győri Műhely kezdte közölni a 2001/3-as számától Karátson önéletrajzi jellegű szövegét (Gyerekkorunk otthona), ami csak megerősítette azon meggyőződésem, hogy az egyes szám első személyű közlés feltétlenül a szerző önmaga tétként való megjátszásának színtere az önéletrajzi, tehát vallomásos (napló, fiktív napló, levél stb.) műfajban is. Mert hogy a lehető legnagyobb tétet megkövetelő megnyilatkozási forma a fikciós történetekben is, azt a 2001-ben már napvilágot látott novelláskötetével igazolta és bizonyította.
     A kötet kilenc elbeszélésének tizenegy hőse van, ami első pillanatban ellentmondani látszik az egyes szám első személyű megszólalást ígérő címnek, de ha számításba vesszük, hogy az alcímben jelzett párbeszédhez két személy szükséges, valamint hogy egy elbeszélésen belül több első személyű monológ is keresztezheti egymást, máris valószínűvé válik, hogy a beszélők száma eleve nagyobb, mint a hősöké, akikből ugyancsak több van, mint történetből. A hős fogalmát természetesen fenntartásokkal kell kezelni, inkább főszereplőt kell érteni alatta. "Túlzás lenne ezt a szereplőt hősnek nevezni - állapítja meg Karátson az Art Limesben megjelent tanulmányában -, hiszen javarészt inkább nyomor, kudarc, nyavalya az osztályrésze. Silány élet, silány elbukás. Rendkívülisége határos a groteszkkel, a természetellenessel, még esetleges ereje is gyengeség." Az Első személyben főszereplői valóban ilyenek, furcsák, groteszkek, erkölcsi fogyatékosak, szeretettelenek, különös természetük vagy gondolkodásuk fölborítja köröttük a világot, mintha mindannyian valamiféle téves oldalon sorakoznának, kivéve a kötet utolsó, vélhetően önéletrajzi indíttatású elbeszélését, amelyben a hős helyett az epizódszereplők lesznek egy mákonyos, szürrealisztikus álomban groteszkre vizionált alakokká. Alakokká, akik "ürügyül szolgálnak ellenőrizhetetlen mendemondákhoz". "Rossz vért szülő figurák", olvashatjuk a kötet fülszövegében, amit állítása, felhívása és kérdésfeltevése folytán érdemes útmutatóként kezelni: "Vajon az, aki első személyben beszél, kelthet-e olyan elidegenítő hatást, mint az, akiről nem sok jót mondanak harmadik személyben? A kérdésre hivatottan az olvasó válaszolhat, aszerint, hogy az elbeszélővel azonosul szívesebben, vagy a szereplővel. Ám ha, mint a jelen kötetben is, a kettő ugyanaz a rossz vért szülő figura, miképpen szabadulhat az olvasó a visszás befolyástól? Egyáltalán érdemesnek tartja-e kikeveredni a kelepcéből, s ha igen, miért? Fölösleges-e tisztázni felelősséget, elvárni, netán sürgetni némi töredelmet? Feltehetőleg minden azon múlik, milyen közel engedi az olvasó magához azokat, akik a narráció tükréből kísértőn kitekintenek rá, illetve mennyire akarja őket távol tartani magától." A rossz vért szülő figurák azok, amelyek az első személyű elbeszélés önpróbáló kihívása mellett egy homogén eredményt hozó kísérlet nyomán egybefogják a kötetet, olyannyira, hogy a könyv a különböző én-narrációk közötti különbséget még tartalomjegyzékkel se jelzi.
     Lássuk sorjában a történeteket. Az Időhiány kíméletlen tempójú monológ, ami egy veszedelmesen, öngyilkos tempóra felpergetett tevékenységet jelenít meg, teljesen köznapi cselekvések sorozatát ugyan, amelyek az életvitel minőségéről, pontosabban minőségtelenségéről tanúskodva az egzisztencia megteremtésére irányulnak. A kapkodásba torkolló igyekezet megoszlik a történetbeli gyógytornász szakmai tevékenysége, ügyviteli munkája és magánélete között, szinte tapinthatóvá válik a kapkodás dinamikája, az idegek működése, a kristályosodó feszültség. Amikor a novellában bekövetkezik a váratlan fordulat, sőt gyors egymásutánban kettő is, se a szerző, se az olvasó nem a történet furcsa alakulásában leli örömét, hanem a felgyülemlett feszültséget hagyja magáról rétegenként leomlani, miközben végre lélegzethez jut, megpihen.
     A Hálátlan szerep egy úszómester porno-centrikus monológja, amely a saját testének narcisztikus öntükröztetésétől a tudatalatti féreglyukakon át a tudattalanság önmegsokszorosító személytelenségéig vezet. A valóság és a képzelgés gyilkos játéka, szerepjátszás, amelynek tudatromboló burjánzása elborítja az első személyű beszélő valóság-percepcióját. Az Egy olvasó, hosszú, méla lesben groteszk, csattanós elbeszélés, bravúrosan szerkesztett történet, az egymással párbeszédben álló mondatok ("Úgy viseli koromfekete haját, mint aki megőszült." - "Ősz haját olyan elegánsan viseli, mintha koromfekete volna.") feszes ívre feszítik a történetet, ami ugyancsak egy meghasonlott én monológja. Ugyanakkor egy meghasonlott rendszer kíméletlen, groteszk karikatúrája, a néphatalom túlkapásai által megnyomorított gondolkodásmód pöcegödörbe süllyesztett ikonja, a tévelygő útkeresés gyalázatának koncentrált, remekbeszabott ábrázolása, ami éppen a groteszk fabula által válik beszédessé, akár egy regény, ugyanakkor nyomasztóvá, mint egy katarzis nélküli tragédia. A novella szövegszerűen is hangsúlyozott problémaként veti fel az irodalmi alakoknak a szerző általi teremtettségét, a figurák sorsának eleve elrendeltségét, és ezáltal az olvasói értelmezés területére is átlép, mintegy arra utalva, hogy a történetben való szereplést az írói önkény determinálja, a szereplés értelmezése azonban a befogadó értelem felől nivellálódik.
     Karátson Endre arra vállalkozott, hogy felmérje a novella teherbírását, amikor az első személyű megszólalás műfajaként értelmezi a prózai megnyilatkozás eme - végtére is megcsontosodott szabályok nélkül működő - formáját. Nincs leírás, nincs megjelenítés, csak jelen idejű monológ, illetve belső monológ, vagy nem is tudom igazán minek nevezni, mert például egy kutya (Kutyabaj) "belső monológját" nem biztos, hogy bátran nevezhetem tudatfolyamnak, vagy fordítva, a tudatfolyamát belső monológnak. Maradjunk ennyiben, jelen idejű tudatfolyam, amit a szöveg a gondolat csapongása ellenére felajzott irammal igyekszik megjeleníteni, húzós tempóval száguld a gondolat, és a bontakozó cselekmény egyszerre csak valami váratlan, rendkívül groteszk, letaglózóan meglepő irányt vesz, ami nem azonos a hagyományos csattanóra való kihegyezés technikájával, hanem annál kíméletlenebb fordulat bevetése, valami olyan erősen ívelő (meg)feszülés, hogy ha nem kellő óvatossággal végezné e terhelési próbát a szerző, megroppanna alatta az elbeszélés gerince.
     Amíg az említett novellában a gazdi és a kutyája monológjának egymás melletti futtatásával és keresztezésével jelenít meg az író egy perverzen groteszk történetet, addig a Reggel megtudjuk, ki lesz a sáros címűben megszaporodnak a szereplők, akiknek a párbeszédeit is természetesen két első személyű megszólalásként kezeli a szerző. A már-már szimbolikus jelentést nyerő motívumok hálójába szőtt történet fantasztikus, monstre-képorgiába tempózik, olyan szemléletes megidéző képességgel, amire a film képes.
     Az Első személyben novellái annak a kísérletnek a sikeres próbái, hogy az első személyű monológ révén miként teremtődik meg a novellahős. Az én külső vagy belső megszólalása Karátson szövegeiben ilyen teremtő, aktivizáló erőként uralja a szöveget, mozgósítja az elbeszélést novellává sűrűsítő nyelvi rendszert. Az első személyű monológ nem kötelezően ugyanannak a személynek a folyamatos közlése, sőt, az elbeszélői síkváltás ugyanúgy eszköze ezeknek a novelláknak, mint a harmadik személyt központba helyezőknek. Az Aranyfogú jövendő elbeszélője például egyetlen tőmondatban pozicionálja a maga elbeszélői státusát és a történet eredetét: "Anyám mesélte." A következő mondatban nyoma sincs az áttételnek, a "mesélt" történet újrastrukturálásának, a beszélő általi újraszerkesztésnek, hanem egyszerűen megváltozik a beszélő személye, és máris azt olvassuk, amit az anya mesélt az elsődleges beszélőnek: "Életrevaló gyereknek akartalak, akire az emberek felfigyelnek." Függő beszéd - mondhatnánk, stilisztikailag tisztázott megszólalás, ha itt nem több lenne az eljárás célja a tartalmi idézésénél: maga a beszélő megteremtése, aki aztán alakból alakba költözik. Ebben a történetben szinte tobzódik a teremtés: lehetséges sorstörténetek sorozata gyűrűzik ki egymásból, történetlabirintust alakítva ki, amelyben megsokszorozódnak az elképzelhető történetekből teremtődő alakok, akik végül saját történetük csapdájában pusztulnak el. A Kiki nyúgalomba! abszurd párbeszéd: lépcsőfordulónál való találkozások udvarias, kedélyes hangulatát idéző, mégis kimért dialógus, amelynek bájosan negédes hangulata a legkeményebb erkölcsi problémákat oldja és oltja jópofáskodásba; egymást legyilkoló famíliák "elevenednek meg" a párbeszéd által, ami egyszerre teremti, élteti és életesíti a figurákat, majd küldi őket a süllyesztőbe. Az Eszeveszett kiáltás azokra az önmagukba visszatérő vonalvezetésű Escher-grafikákra emlékeztető narrációs megoldással él, amelyeken a lépcsőn elinduló alak egy ideig lefelé tart, majd egy forduló mögött egyszerre csak már önmagával jön alulról szembe, vagy egyszerűen minden irányban megtöbbszöröződik. Az öntükröződéses többszöröződés remek megoldását nyújtja ez az élvezetes szöveg, míg A kórház én vagyok című elbeszélés, ez a vélhetően önéletrajzi indíttatású történet, bár a kötet koncepciója szempontjából lényegtelenné válik az önéletrajziság, a víziók, a szerepvállalások közötti átjátszások, a történet-lehetőségek nagy tehetséggel megírt óriásmetaforájában teljesül ki.
     Karátson Endre sokszínű figurái nem tartoznak a normális világhoz, csak benne élnek, és természetszerűleg, akaratukon kívül is konfliktusba kerülnek a világ erkölcsi normáival. Hiába tudnak sokat például a lúdtalp ortopédiai kezeléséről, vagy a kutyák ejakulációjának bonyolultságáról, e tudásuk nem védi meg őket a morális eltévelyedésüktől, aminek következtében maguk gáncsolják el önmagukat. A kötet utolsó elbeszélése hátrafelé is értelmezi a történeteket. A kórházba került páciens a végletekig ki van szolgáltatva a kórház által megtestesített szabályrendszernek, nem tiltakozhat, nem szegülhet ellene, a világmetaforává váló kórház rákényszeríti sajátos törvényeit, amelyek a beteget eddigi ismereteinek és tapasztalatainak, a világ rendjébe vetett hitének átértékelésére kényszerítik. Azon tapasztalata például, hogy a gyógyászati intézményben a bélsár vizsgálatára ugyanolyan elegáns labor áll rendelkezésre, mint például a vér elemzésére, olyan tépelődésbe fordítja, hogy a fekália és a defekáció, illetve az erre szolgáló testrész miért nem témája a művészeteknek, az irodalomnak, noha az ürítés ugyanolyan létfontosságú cselekedetünk, mint a táplálkozás, és olyan természetes, mint az, hogy ha megvágjuk az ujjunkat, folyik a vérünk, vagy hogy bizonyos alkalmakkor sírunk. A témánál maradva, Karátson az átértékelődésre mutat rá: ami az egyik világban természetes, az a másikban nem az - a székrekedéssel küszködő beteg imája csak így, a szövegből kiszakítva profán: amennyiben halálos kór előjelének számít a betegség, a fohász teljesen természetes: "- Nincs benne örömöm, már egy hete nincsen. Add nekem, Istenem, hogy ne rák legyen. Ne daganat zárja el a kivezető utat. Legyen bélrenyheség, sima bélrenyheség. Nagydolgom ne legyen kisdolgod, szerelmetes Teremtőm. Tekints a magad ügyének, mindenható Atyám. Adjál nekem békés emésztést, kellő pepszint és enterokinázét, bőséges székletet. Hogy ismét ehessek, ne legyek vérszegény. Adjad, hogy ne szoruljon belém. A mindennapi szart add meg nekem ma, és adjál reggel kedvet a szükségeléshez. Úgy legyen, ámen, és minél hamarabb. Hiszen te nem akarhatod az én halálomat."
     A novellahősök képtelenek az átminősítő erkölcsfelfogásra, nem az adott világra teremtettek, de abban kénytelenek élni, sorsuk, cselekedeteik kimarjulnak, ők saját alkalmazkodási képességük hiányának válnak áldozatává. Első személyű megszólalásuk csak az író számára hálás szerep. (Jelenkor Kiadó, Pécs 2001)