- László Noémi annak a generációnak a tagja, amely a 90-es években gyökeresen felforgatta az erdélyi magyar irodalmat. Ez a generáció nívós köteteivel kényszerítette ki helyét nemcsak az említett irodalmi kontextusban, de a tágabb értelemben vett fiatal magyar irodalomban is. Belülről hogyan látszódik mindez? Mennyi volt ebben a programszerűség, és mennyi a véletlenek összjátéka?
     - Véletlenek összjátéka talán az egész folyamatot kirobbantó lehetőség, a négy kezdő kötet egyidejű megjelentetése volt. Nyilván ez sem lehetett teljesen véletlen, hiszen a jó szemű mentor meglátta a szóban forgó költőpalántákban rejlő lehetőséget. Az azonban, hogy a dologból folyóirat, majd könyvkiadó született, az, hogy volt irodalmi kör ami a mai napig sem szűnt meg, az, hogy folyamatosan születtek új írások és újabb kötetek jelentek meg, az, hogy volt érdeklődés és jóindulat az utánuk fellépő nemzedékek iránt, már cseppet sem a véletlen, hanem az említett generáció tetterejének, érdeklődésének és tudatosságának tulajdonítható. És természetesen azt sem kell elfeledni, hogy itt kevésbé egyként létező személyekről volt szó, hogy működött bizonyos csapatszellem, ami az irodalmi falka megmaradását volt hivatott biztosítani. Nekem például ebbe a jelenségbe tört bele a bicskám, mert természetem kevésbé fér össze azzal a magatartásformával, amit csapatban tanúsítani kell. Úgyhogy körülbelül egy évvel a négy kötet megjelenése után irodalmi vonatkozásban legalábbis elhagytam azt a grundot, ahol ezek a fiúk rúgták és rúgják a labdát.
     - Ez a nemzedék több generációs fórumot hozott létre: a Serény Múmia, az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség ezeknek a fórumoknak az egymástól elkülönülő színterei. Tudom, hogy Te ez utóbinak a szerkesztője is voltál. Elmondanád a tájékozatlan olvasónak, mi a különbség e három irodalmi fórum között? (Itt akár elméleti-esztétikai kérdésekre is gondolok...)
     - A Serény Múmia a kolozsvári főhadiszállású, több évtizedes múltú Helikon (Utunk) irodalmi lap belső két oldalának lett elnevezése azután, hogy a lap szerkesztői elhatározták, helyet adnak a frissen indult generációnak lapjukban, anélkül, hogy beleszólnának abba, mi kerül közlésre a felajánlott oldalakon. A Serény Múmia szerkesztője Fekete Vince, és ez az a hely, ahol felbukkanó friss tehetségek után lehet szimatolni Erdélyben. Az Éneklő Borz nem a mi generációnk szüleménye, hanem Láng Zsolt, Visky András, Salat Levente vállalkozása, amely tudtommal hangos folyóirat formájában működik, de már nagyon régen nem hallottam arról, hogy újabb számát készítenék az értelmi szerzők. Az Előretolt Helyőrség volt az a lap, ahol az első kérdésben körülírt csapat teljes nagyításban bemutatkozott és élte világát, mindaddig, ameddig erre anyagi háttér akadt. Hallottam olyan híreket, miszerint a lap ismét újraindul. Náluk valóban soha nem tudja, mire számíthat az ember.
     - Fried István írja egyik tanulmányában, számára meglepetésnek tűnt, hogy az Előretolt Helyőrség csoportjához tartozol, verseid nagymértékben elütnek az e csoport által képviselt lírai attitűdtől. Mit tudsz erre válaszolni?
     - Azt, hogy nem csodálom Fried tanár úr reakcióját, hiszen ez az igazság. Azért sem voltam képes hosszú távon a válogatottban maradni. Nem tudtam vállalni magatartásukat, mivel az én magatartásom meglehetősen más, más nyelven és más dolgokról beszélek, és nem vagyok hajlandó feladni ezt. Ettől függetlenül azonban úgy gondolom, hogy a kapcsolatot tartani kell, és tudni kell egymásról, és olvasni kell egymás írásait, és azért, mert valaki másként lát bizonyos dolgokat, vagy más hangulatú szövegvilágot teremt, még lehet egy asztal mellett kávézni, vitázni, vagy éppen felolvasni.
     - Gyors egymásutánban jelent meg első két köteted, 1995-ben a Nonó és 1996-ban Az ébredés előterében. Hogyan emlékszel vissza erre az erőteljes indulásra?
     - Úgy, hogy én írogattam kis szövegeimet, és két alkalommal is megtörtént az, hogy valaki megkérdezte: nincs esetleg egy kötetre való kézirat az asztalfiókomban? Olyan korszak volt ez, amikor azt hiszem, szükség volt itthon verseskönyveket kiadni, amikor bizonyos összegeket erre a célra kellett költeni, és ez nekünk, akkor indulóknak kétségkívül előnyös helyzetet teremtett. Ami a dologban kevésbé szerencsés volt: annak érdekében, hogy nyomtatásban megjelent könyv szerzőjének tudja magát az ember, hajlamos volt kevésbé kritikus szemmel méregetni saját "termését", hajlamos volt a mennyiség és nem a minőség javára dönteni. Ha mai fejemmel állnék hasonló lehetőség előtt, igyekeznék meggondoltabban cselekedni. Ennek ellenére jó érzés volt barátaimat egy-egy könyvvel meglepni, jó volt tudni, hogy vannak, akik szeretik ezeket a verseket, néhányukat legalább, hogy valamilyen módon én is szolgáltam a költészet ügyét.
     - Verseid olvashatók egyfajta konzervatív aspektusból is (és ezzel nagyon erőteljesen szegülsz szembe nemzedéktársaiddal), másrészt olvastam tőled játékos gyermekverseket is. Hogy is van ez? Meddig terjed a nyelv próbálgatásának szándéka verseidben?
     - Hibámul és érdememül is szokták velem szembeszegezni azt, hogy nem tudásból hanem érzésből írok verset, hogy divatjamúlt stílust művelek, hogy nem mondok semmit, de azt legalább szépen teszem. Nem hiszem, hogy bárki előírhatja, hogyan, mit kell írni. És annak ellenére sem hiszek a korszellemben és az áramlatok jótékony hatásában, hogy ezen fogalmak mentén szokás irodalomtörténetet írni. Én egyedül abban hiszek, hogy az embernek tudnia, éreznie kell, mi az a terület, ahol ő a tőle telhető legtöbbet nyújtani tudja. Úgy érzem, az én feladatom az intuícióval, zenével, és ugyanakkor valami cáfolhatatlan logikával való foglalkozás, az ember pillanatainak pontos megrajzolása, ha lehet ilyet egyáltalán elérni. És mindaz, amit vers néven egyelőre elkövetek, annak próbálgatása, hogy mire vagyok képes. Szerintem nem feltétlenül EZ a vers a fontos, amit az ember éppen befejezett, és érzi, hogy legföljebb három és fél helyénvaló szót tudott a földre lehozni benne. A lényeg az, hogy lesz egyszer egy szöveg, aminek majdnem minden szava olyan, hogy egyszerűen lehetetlen eltekinteni tőle, illetve lehetetlen elfelejteni. És addig ír az ember, ameddig van hite abban, hogy lehetséges ilyen szöveget létrehozni, illetve abban, hogy ilyen szövegekre szükség van még nálunk. Az már nyilván az esendő ember hibája, hogy a szöveget akkor is kiadja kezéből, ha maga is érzi, nem az igazi, és inkább a folyóiratban, kötetben való szereplést választja a magány és a kihúzás helyett, és így igyekszik szociálisan elismertetni azt, hogy ő költő, és fontos feladata van, és talán ezekkel a félig sem kész szövegekkel véli igazolni "foglalkozását". A gyerekversekről pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem ez szinte élet-halál kérdése, nincs külön műfaj erre: "gyerekvers"; és sajnálom azt, hogy kevesen vannak azok, akik tudják: a legjobb verseket, a legigazabb és legtelítettebb verseket a "gyerekeknek" kell írni, mert pontosan ők azok, akikben leginkább megfogan a szó, és nem mindegy, hogy annak a szónak milyen a csengése. Természetesen tisztában vagyok azzal, mennyire távol állok még az "igazi" vers megírásától. Mégis úgy érzem, van valamennyi esélyem ezen a téren. Tehát tanulgatok, próbálom a hangot.
     - Az álomszerű harmónia, a lét teljességének megtapasztalása egyfelől, másfelől pedig "a téboly részegen henyél"-szerű képek számomra az angol és a német romantika legfontosabb verseire asszociálnak. Elárulnád, kik a kedves költőid, kiktől tanultál, kiket tartasz esetleg mestereidnek?
     - Nincsen különösen kedves költőm, sok és sokféle verssel tudok együtt lélegezni. Talán emiatt van az, hogy leginkább antológiákat szeretek olvasni, szeretem azt a mozaikszerű sokszínűséget, ami az antológiák sajátja, és talán nememből kifolyólag is történik velem az, hogy kevésbe egy életmű mélységei, összefüggései és áramlatai érdekelnek, sokkal inkáb érdekelnek itt-ott felbukkanó apró részletek. Sőt, sokszor azt sem tudom, ki, mikor írta azt a verset, ami annyira megragadta a figyelmem, és őszintén megvallva, túlzottan nem is érdekel. Nyilván, ha neveket kell feltétlenül emlegetni, akkor Csokonai, Arany, Radnóti, Shakespeare, Keats, Nichita Stanescu,  Apollinaire, Jeszenyin, Rilke neve álljon itt. Ha antológiaszer- kesztőt kell emlegetni, akkor pedig szívvel-lélekkel Szerb Antal hívének vallom magam. Emellett pedig előszeretettel olvasom magyar költők, Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc fordításköteteit is. Leginkább azt szeretem, amikor eredeti és fordított változat egyaránt szerepel a könyvben. Kedvenc ilyenszerű gyűjteményem a Szerb Antal által válogatott Száz vers.
     - Bár sokan fenntartásokkal kezelik ezt a kategóriát, mégis - köteteid olvastán - abszolút védhető kategóriának tűnnek a "női költészet", "női líra" kifejezések. Hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez?
     - Hogyan is viszonyuljak. Kérdés, hogy milyen jelenséget címkézünk a "női költészet" jelölővel. Hogyha a szétszórt figyelem, a mély filozófiai elmélkedések hiánya, a nagy szintézisek elmulasztása, az elsöprő erejű meglátások elügyetlenkedése, a szellemes nyelvi játékokra való képtelenség, illetve az apróságokkal, árnyalatokkal, tájakkal és természeti elemekkel való bíbelődés a jellemző, ha ezt bátorkodunk "női költészet"-nek titulálni, akkor bizony elmondhatjuk, hogy László Noémi női költészetet művel, és ezt semmi sem mossa le róla. Persze, nem kizárt, hogy az ember érdeklődése, munkabírása, odaadása az idők folyamán változik, és akkor mit kezdünk majd azzal a szerzővel, akiről azt kell mondanunk, hogy életének bizonyos szakaszában női költészetet művelt, majd különösen férfias lírával lepte meg olvasóit? Vagy fordítva. Nem az az érdekes azonban, hogy van "női líra". Ami előttem roppant érdekesnek tűnik, az inkább, kérem szépen, a "férfiúi költészet" megjelölés teljes hiánya. Mert, ugye, van költészet, és van "női" költészet, értsd, hogy kissé sápkóros szegény, de azért ne vonjuk meg tőle a költészet jogcímét, hadd éldegéljen, ha már betette ingatag bokáit a szent nagy poézis amfiteátrumába, ahol férfiak lakoznak költőien. Szerintem a nőket nem a női mivoltukra való figyelmeztetés sérti az említett besorolásban, hanem az a mögöttes üzenet, hogy nőnek verset művelni igencsak furcsa, furcsa, furcsa. Nem a férfi, nem a nő lakozik költőien, hanem az ember. És nemüktől függetlenül vannak akik lakják, és vannak, akik csak lakkozzák a lírát.
     - Utolsó köteted négyévnyi hallgatás után jelent meg 2000-ben, és a sokatmondó Esés után címet viseli. Váltást jelentett ez a kötet a pályádon? A versírás mintha a túlélés tétjeként jelenne meg ebben a kötetben, s ezt ellenpontoznák a "rég nem írok,/ rég nem olvasok" típusú sorok...
     - Az Esés után minden bizonnyal változás jelét hordozza, hiszen mindenhonnan ezt hallom. Legnagyobb változás e kötettel kapcsolatban talán az, hogy a szerző hirtelen belebonyolódott az anyagi világ szövevényébe, és olyan gondokkal találta szembe magát, amikről addig fogalma sem volt. A kötet kissé kiábrándult, hűvös, tárgyilagos és cseppet sem varázslatos hangja a telefonszámláknak, lakbéreknek, szakiskolai tanulóknak és utazási irodáknak tulajdonítható. Annak a megdöbbenésnek, hogy vannak korszakok az ember életében, amikor eszébe sem jut könyvet venni a kezébe. Hogy ekképpen is lehet élni, sőt, hogy az emberek túlnyomó része ekképpen él, és még hiányérzete sem támad. Valaki (egy férfi) mondta, hogy ez a könyv egy diákodüsszeia, hogy ezt bárki megírhatta volna, ilyesmivel fölösleges foglalkozni, az igazi művészet távolról sem erről szól. Mi az hogy éhezés, ivás, albérlet, álmatlanság, levél? Tessék a lét nagy kérdéseivel foglalkozni, a művész feladata ez. Igaza van. Mégsem lehet folyton az élet nagy kérdéseivel foglalkozni. Vannak "kis" kérdések is.
     - Úgy tudom, készülőfélben van negyedik köteted, s gyakran fordítasz is. Beavatnál terveidbe, műhelytitkaidba?
     - Az elmúlt nyáron romantika korabeli angol prózát fordítottam, és nagy szerencsének tartom azt, hogy ezzel foglalkozhattam. Az ilyen törődésből leginkább szerénységet tanul az ember, ami igenis mindannyiunkra ránk fér. A negyedik kötet régóta készül, két ciklussal és jónéhány csip-csup pillanatverssel rendelkezik, valószínűleg erről is elmondják majd, hogy női költészet, de azért nem olyan nagyon rossz. Megsúgom, hogy mostanság az ötödik kötet gondolata foglalkoztat, és mert meglepődéssel tapasztaltam, hogy én is tudok 16 sornál hosszabb verset írni, most ilyen terjengősebb darabokkal szándékozom nyomorítani az olvasót. Kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból.