egy álom esőcskével 
  

jobb lett volna, ha ezt reggelre elfelejtem.
 

háború volt, emlékszem,
vagy csak akkor lett azzá;
de megint rengeteg gép körözött fölöttünk.
esőcske a barátomról beszélt.

mire véget ért a légitámadás,
ismét engem szeretett.

angyaltestben utcai harcosokhoz szegődtünk,
ahol végleg eltűnt szemem elől. 
 
  

"a felhők változnak" 
  

aztán kinyitom a szemem.
de olyan sokáig tartottam becsukva,
hogy a látványnak nincs semmi jelentése.

néztél már annyi ideig tükörbe,
hogy az arcod teljesen értelmetlenné vált?
hogy minden forma elmosódott, szétesett,
és csak néhány lépés volt a következő nap,
ez a különös ismerős, a festett, műanyag égbolt,
ez a rejtélyes érv a lábtörlő alatt?
olyan, mint... de nem, egyáltalán nem olyan.

addig ismételgettem, hogy végül magam is elhittem.
de épp ettől annyira elképzelhetetlen lett,
hogy most már teljes képtelenségnek tűnik,
mintha sohasem lett volna.
pedig nekem kellene legjobban tudnom,
mi történt, történt-e valmi egyáltalán.
mert csak a képzet van meg, alaptalanul,
mint az emlék elképzelésének terve,
vagy éppen hogy alaposan, nem tudom.
mert vagy valódi emlékkép, ami volt, tehát van, így lesz is,
vagy pedig nem volt semmi; jelenleg talán van,
de hiába, mivel azután biztosan nem lesz.

most viszont könnyelmű hirtelenséggel,
megmásíthatatlanul és megérthetetlenül
minden végképp ugyanolyan.
erről a valmiről kellene beszélni, de nincs sehol.
én meg már örülök a saját hangomnak is.
vagyis felkészültem majdnem,
és semmire sem.

aztán kinyitom a szemem,
de olyan sokáig néztem egy irányba,
hogy a látványnak immár tényleg semmi értelme.