Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 2.sz.
 
MÉHES KÁROLY
 
A perselylakó
 
(A perselylakó örök sötétségben él,
a fény csak vékony sugárban ér le hozzá.
A temérdek pénzzel a világon semmit sem
tud kezdeni, sőt, retteg tőlük, ahogy hullanak.
Kiáltozását soha, senki meg nem hallja.
)
 

Leányom, leányaim

Az előszobai tükör előtt nagy keservesen végre sikerült benyomorintani a legfelső gombot is a gomblyukba. Már csak a sötét szalmakalap volt hátra. Meg a pénztárca. Amit gyorsan fel is markolt a tükör alatti polcocskáról, és odalépett a konyhaajtóba, hogy a fényben ellenőrizze, van-e nála elég apró. Mármint kétezer forintos. Hát bizony, manapság már itt kezdődik az apró.
     Ahogy összepattintotta a kopottas erszény zárját, Bagyal Oszkárné hatalmas keblei mögött elindult az az áramvonal, amit azóta érez, amióta képes jót tenni.
     Mert akadt egy kis kiesés, mintegy negyven év, amíg - szégyelli, szégyelli, de legalább ki meri mondani - bizony nagyon el volt tévelyedve. Abból a kis aranyos, fehér ruhás, koszorús elsőáldozó kislányból mi lett egyik napról a másikra... Eldobta fátylát, elfújta a szentlélek gyertyáját, és egyszerre csak ott masírozott a DISZ-ben, osztályellenségekre mutatott rá, elhajlók szeme közé nézett szúrós tekintettel, és közben dalolt és lelkesedett. Vitte is valamire, mert néhány évvel rá, hogy Bagyal Oszkárné lett, minden korábbinál gyönyörűbben masírozott előre egészségügyi vonalon, no persze nem a kórteremben vagy inspekciós szobában, hanem szakszervezeti vonalon.
     De jó az Isten, jót ád. Figyelmeztető jel volt, amikor az a derék Bagyal a téesz zárszámadáson részegen legurult a pincelépcsőn, és nyakát szegte, de - immáron - özvegy Bagyal Oszkárné akkor döbbent rá, hogy a Jóisten ennyi elkutyálkodott év után sem feledkezett meg róla, amikor 1991-ben újból belépett néhai apácarendi iskolájának kapuján, oda, ahol a tornateremben a korábbi években tönnyire április 4-i és november 7-i ünnepségeken feszített a vörös drapériával bevont pulpituson, de most hirtelenjében, a görnyedt hátú, botra támaszkodó kedvesnővér láttán azonnal a szájára tolult az a még sokkal-sokkal régebbi köszöntés, a halk és szinte kislányos vékonyságúra szerényedett Laudetur...
     Akkor bizsergett meg hatalmas melle mögött az áramvonal, amikor az apáca ráemelte a jóságtól szinte fullasztóan teli égszín szemét, és amennyire a járás gyötrelmeitől arca engedte, elmosolyodva a legtermészetesebb hangon felelte, In aeternum, leányom.
     Özvegy Bagyal Oszkárnének nem született se fia, se lánya, így aztán annak duplán megörült, hogy legalább ő még lehet valakinek a leánya. Azóta... Igen, azóta próbálja... Nem is tudja, mit. Nem a múltat jóvá tenni, nincsen neki már annyi ideje hátra. Csak úgy..., nem is jó, csupán egy iciripicirit jobbá lenni.
     Az is az új világ vívmánya volt, hogy a régi, kivezető országút mentén megjelentek a lányok, odalátni az ablakából. A kurvincák, ahogy a Telkes néni titulálja őket, a csuda tudja, honnan szed ilyen szavakt. Ő még csak azt se mondja rájuk, hogy rossz lányok. Amióta a kedvesnővér több mint negyven év után azonnal a leányának szólította, neki is csak leányai vannak. Lám, ebben a korban, amikor már mindenből kiöregedett, lettek neki leányai. Akiknek gondját viselheti. Nem könnyű, de ki állította, hogy egyszerű dolog a nevelés? A jó út, amin ő maga is csak botladozik.
     Lemasírozott a lépcsőn (ez az egy tán, a masírozás, amiről képtelen volt leszokni), és a ház kapuján kilépve a régi országút felé vette az útját. Jobb kezében erősen markolta az erszényét.
     Három ifjú hölgy állt a kanyar menti bokros rész árnyékában. Kettőt már ismert is Bagyal Oszkárné, a harmadikon, az új lányon, amelyik a legmagasabb volt, de talán csak az arasznyi vastag talpú neonsárga szandálja miatt, felül jóformán semmi sem volt. Legalábbis Bagyal Oszkárné, aki a 95D-s méretére szokott vásárolni, a két keresztbe vetett zsinórt nem nevezhette melltartónak.
     - Kislányok - kezdte, amint elébük ért -, ejnye no, hát szép dolog itt tölteni a drága időt, amikor olyan sok más okosat lehetne csinálni? A már ismerős két lány összevihogott és azt mondták:
     - Csókolom.
     - Ugye, ugye. Én bizony azt mondanám, felejtsük el ezt a csúnya, koszos országutat. Nincs nektek itt semmi keresnivalótok.
     A lányok visszafojtva kuncogtak, a harmadik összehúzott szemmel méregette Bagyal Oszkárnét. Aki közben már a buksza csatját nyitotta.
     - Mindig arra gondoljatok, hogy a Jóistennek nagy tervei vannak veletek, hiszen evégett születtetek erre a csodás világra, nem igaz? De hát minden apró sikerért meg kell ám dolgozni. A lelketek mélyén tudjátok ti ezt jól. Míg erről beszélt, Bagyal Oszkárné három darab kétezer forintost húzott elő az erszényből, és kisimította őket.
     - No kislányok. Én is szeretlek benneteket, persze nem annyira, mint a Jóisten, mert nálánál jobban nem szeret senki se. Nem méltó hozzátok itt ácsorogni. Tessék, fogjátok ezt a kis pénzecskét.
     A két lány szinte kikapta Bagyal Oszkárné kezéből a kétezrest, míg a harmadik továbbra is farkasszemet nézett vele, és csak aztán, lassú mozdulattal, mint aki nagy kegyet gyakorol, fogadta el két ujjal a bankjegyet.
     - Úgy ni - nyugtázta Bagyal Oszkárné, hogy jótevő küldetése ím célt ért.
     - És most menjetek szépen haza. Az embernek otthon van a helye, a szerettei körében. Nem is érdemes másért élni, ugyebár.
     A két lány megindult, egyikük oldalba bökte az újat is, aki erre a noszogatásra csatlakozott hozzájuk. Bagyal Oszkárné mögöttük masírozott. Az üres erszényt a zsebébe süllyesztette. A lakópark első házaihoz érve még egyszer a lányok után szólt.
     - Jó kislányok vagytok. Örüljetek a fiatalságotoknak, előttetek az élet, és főképp annak örüljetek, hogy a Jóisten mindenkinél jobban szeret benneteket és vigyáz rátok!
     A viháncolók félig visszafordulva megint azt mondták:
     - Csókolom.
     A harmadik a neonsárga szandáljában egyszerűen tovább lépkedett. Bagyal Oszkárnénak az előszobai tükör előtt állva nagy keservesen sikerült kigombolnia a legfölső gombot. Fellélegzett. A tükör alatti polc fiókjába zárta az erszényét, úgy, ahogy volt, üresen. A fekete szalmakalapot visszaakasztotta a fogasra, majd néhány őszt hajszálát, ami előkunkorodott, visszasimított a füle mögé.
     A három lány egy kisebb kerülő után ekkor ért vissza a régi országút szélére, a bokrok árnyékába. Már a másik kettő sem vihorászott, egyszerűen lekuporodtak az útpadkára, és övtáskájukból automatikus mozdulatokkal cigarettát, öngyújtót vettek elő, vigyázva arra, hogy a kétezer forintost véletlenül ki ne rántsák.
     - A vén kurva - szólalt meg végül az új lány, és rágyújtott. Egy mély slukkot szívott a bagóból és olyan sokáig bent tartotta, mintha sose akarná kieregetni a füstöt.
     A poros úton egy félredőlt, cirokseprűvel felékesített IFA döcögött el mellettük, de a sofőr még csak feléjük sem nézett, nem hogy lassított volna.
 
 

Vihar

Csak feküdtem, s azt gondoltam, a szemem úgy csukódik le, mint egy igen finom bőrbevonatú, apró ékszeres doboz, ami immár a világ minden kincsét rejti.
     Azt is tudtam, odakint vihar készülődik, ezért is nyitottam ki az erkélyajtót, hadd költözzön be valami messzeség ebbe a sötét, ványadt kis szobába, ahol mindig-mindig csak itt vagyok, ó, itthon. A vihar csodás, távoli dolog, messziről jön és messzire megy. Hirtelen úgy besötétedett délután két órakor, mintha az egész világ az én szobám lenne.
     Feküdtem csukott szemmel, a mellemen összekulcsolt kézzel, amikor olyan erejű villámcsapást, majd kisvártatva mennydörgést produkált ez a jóságos, adományaival nem szűkmarkúskodó vihar, hogy az ágy megremegett alattam.
     És én megremegtem az ágyon.
     Tán valami ilyesmi lesz a feltámadás egykoron, véltem. Viharos, legalábbis.
     Kinyitottam a szememet, ám mégis, mintha útravalóul, még kaptam egy utolsó képet: valóban, egy girbegurba sírkövektől virító temetőben, egy nagy-nagy obeliszk mögül kikukucskált egy nagy fülű, manószerű, ám valamikori régi önmagamra is hasonlító szerzet, elvigyorodott, és a következő pillanatban egy óriási tölcsért tartott a szája elé.
     Én pedig már hallottam is:
     - Fel, fel, te Méhes proletár!
     Így hát feltápászkodtam, és sötét szobámból kibotorkáltam a sötét erkélyre.
     Nagyon jól esett.
 
 

A szerelem ideje

Néha elvenni kellene, abból, ami történt, nem hogy hozzátenni!
     Kezdődött Erzsikével, aki olyan világszép volt, mint a mesebeli nádszál kisasszony, de még annál is szebb, mivel hogy élt. No, egy ikerpár, Gyuri és Bandi lett belé fülig szerelmes, de halálosan, ami nem puszta szólam, mert igaz ugyan, hogy csak évtizedek múltán, mégis tény és való, hogy csupán a halál oldotta meg ennek a dupla szerelemnek a dolgát. Erzsike, miután képtelen volt Gyuri és Bandi egypetéjű sóvárgása és lelkesedése között választani, gondolt egy nagyot, és felcsapott Jézus menyasszonyának. A rend heteken belül előbb Svájcba, onnan Amerikába küldte tanulni, majd amikor már elég jó apáca vált belőle, Indiába, még később a szomszédos Pakisztánba vezényelte missziós munkára, ahol még a fiatal calcuttai Teréz anyával is együtt dolgozhatott. Erről Gyuri és Bandi már semmit sem tudott. Nekik egykettőre jött a második világháború, s vele együtt a huszadik századi magyar történelem megannyi fintora. Bandi hamar feledte a szépséges Erzsikét, és feleségül vette a helybéli híres orgonaépítő família egy szem lányát. Boldogan éltek, míg a városban felszámolásra ítélt villamos, végső megszüntetése előtt egy héttel el nem gázolta Bandi feleségét. Amilyen az élet (illetve, már megint: a halál), a temetésre elzarándokolt a villamos - egyébiránt vétlen - vezetőnője, és ez szintén végzetes találkozásnak bizonyult, mármint Bandi és a villamossofőr-hölgy között, ugyanis néhány hónap elteltével esküvő lett a dologból. A frigy boldog volt, főképp azok után, hogy az új feleség, Margitka, végre eltalálta, miképp készítse Bandi férje kedvenc eledelét, a tejbegrízt. Próbálta így, próbálta úgy, ezeréves recepteket kutatott fel, vajmi kevés sikerrel, mígnem egy szép napon - hát hogyne lett volna az! - a tejbegríz alaposan odakozmált. Újat nem akaródzott főznie, Bandi éhes volt, hát odarakta elé az asztalra. És láss csudát, férjeura alig hogy belekóstolt a kozmás tejbegrízbe, ragyogó szemmel felkiáltott:
     - Pontosan olyan, mint amilyet az első drágám, odafent a mennyekben, főzött!
     Gyuri mindeközben az agglegények csöndes és felettébb szürke hétköznapjait élte. Mérnöki állásából kitették, és miután hosszú éveken át éjjeli őrködött (és emlékezett Erzsikére), nagy nehezen sikerült elérni, hogy civilként a püspök odavehesse a palotába afféle mindenesnek. Ha valaki azt hitte volna, hogy ezzel - szó szerint értve - megfogta az Isten lábát, nagyot tévedett, mert Gyuri legfontosabb feladata a püspök vén és buta kutyájának a pesztrálása volt. Ez a busafejű, szinte mindig lógó nyelvű állat odáig jutott már, hogy rendre elfelejtette, mit hová ásott el a kertben, már amikor hajlandó volt a zsákmányával a kertbe vonulni, és nem akarta a szőnyeg alá dugni, hogy aztán mancsával püfölje délután hosszat a felpúposodást. Egy ízben pedig a püspök Gyurit vonta felelősségre, amiért a hálószobájában éktelen bűz terjeng, de rövid kutakodás után kiderült, hogy az exelenciás úr vánkosa alá dugva ki tudja mióta egy egész kakascubák rothadozik.
     Ha valaki felkereste és kérdezte volna Gyurit, miféle érdekes dolgok estek meg vele élete folyamán, tán ezeket az epizódokat adta volna elő. Míg egy téli hajnalon, minden előzetes bejelentés nélkül Bandi meghalt. Gyuri sokáig állt kint a behavazott temetőben még kegyetlenebbül feketedő, friss sírhant fölött. Már egyedül volt, amikor elnézett a kopasz, ágkarjaikon hóizmokat villogtató gesztenyefák felé. Egy csöppet sem fázott, sőt, inkább valami borzongató melegség járta át, amikor maga is kapizsgálni kezdte: igen, egyedül maradt, Bandi nélkül. És Erzsike..., Erzsike nyugodtan hazajöhetne, mert nem kell már választania... Nem volt könnyű a nyomozás, de a püspök, amikor megtudta, hogy Gyuri egy magyar misszionárius apácát szeretne felkutatni, ez egyszer latba vetette tekintélyét és kapcsolatait. És hamarosan elindult egy csodálatos pillangós bélyegekkel ellátott, gyönyörű, férfias betűkkel írt levél a messzi Pakisztánba. Nem volt hosszú levél, sőt, éppenséggel felettébb rövid volt, főképp ahhoz képest, hogy nem csupán földrészeken, hanem majd’ fél évszázadon is át kellett utaznia a címzetthez. De Gyuri - pontosabban Gyuri úr, ahogy legtöbben szólították, bár ez esetben épp kizárólag és csakis Gyuri volt - nem szószátyárkodott, hanem kerekperec közölte Erzsikével Bandi halálhírét, s "az új helyzetre való tekintettel" volt bátor megkérni a kezét. Ment a levél, vitte vonat, repülő, hajó, teherautó, majd legvégül szamaragoló postáslegény, aki hetente kétszer a köves úton felkapaszkodott a kedvesnővérek klastromába, ahol a ráncai és cserzett bőre ellenére ma is szép Erzsike, azaz Theodóra nővér élt.
     Gyuri türelemmel várt, nem izgult, elvégre rosszabb semmiképp, csakis jobb jöhetett a számára. A püspök öreg ebe kimúlt, s az új berni pásztorkutyát, amit zürichi kollégájától kapott ajándékba, Gyuri nevelgette, olyannyira, hogy a kutyus sokkal inkább tekintette gazdájának a magas és szikár öregurat, mint a hosszú, lila szegélyes szoknyában teremről teremre csoszogó, hangosan fújtató püspököt. Május volt, a szerelmesek hónapja, amikor Gyuri postaládájából egy tenyérnyi kék boríték hullott ki, iszlamabadi pecséttel felékesítve. Ennyi idő után volt ereje megvárni, míg beér a szobájába, és az asztalán fekvő papírvágó késsel felhasíthatja a küldeményt. Rövid levelére még rövidebb választ kapott onnan, az elképzelhetetlen messzeségből. Drága Gyuri, mivel az örvendezés csak képletesen képes szárnyakat adni, a valóságban június 8-án érkezem haza. Ha Medárd napján esik, sok minden megesik. Szeretettel: Erzsike.
     Gyuri leült a nagy, füles fotelba, abba, amelyikben az apja és a nagyapja is meghalt, mert ez egy ilyen család: nem ágyban halnak meg, gyáva módon - hanem fotelban! De most nem gondolt ezzel, csak ült, és az ölében tartott levél négy sorba szedett mindenségén járatta a szemét egyre. Amíg le nem csukódott.
     A püspök, hiába, hogy a szénanáthája eléggé megkínozta és a kutyája is fél éjjel nyüszített, szépen beszélt Gyuri temetésén. Bandi második feleségének, az egykori villamos-vezetőnőnek jutott eszébe, hogy az ikreknek, akik születésük előtt is együtt bújtak az édesanyjuk méhében, haláluk után, a föld méhébe visszatérve is együtt kell lenniük, így Gyuri koporsóját testvére mellé eresztették le a verejtéktől fénylő arcú sírásók. Medárd napján a Kaukázus fölött a hegyek közé zuhant a pakisztáni légitársaság Iszlamabad-Frankfurt járata, fedélzetén százhuszonhárom utassal és tízfőnyi személyzettel. A katasztrófát, amit nem kizárt, hogy terrorcselekmény idézett elő, senki sem élte túl. A hazai hírek szerint a fedélzetén magyar állampolgár nem tartózkodott, és ezzel nagyjából ki is merült a tudósítás, elvégre annyi szörnyűség történik mostanában, hogy még rendesen ki se sopánkodhatja magát az ember.
     Ha ugyan léteznek még szavai efféle elvont, furcsa dolgokra, mint például a gyász vagy ne adja isten, a szerelem.
 

Nénik képe

Mindig irigyeltem azokat a társaimat, akik különböző nénikről tudtak mesélni. Margit néniről, Guszti néniről, Vilma néniről. Nálunk csak egy öregasszony tartozott a szélesebb rokonsághoz, aki a szomszéd utca végében egy putriszerű, düledező házikóban lakott, és széles e világon mindenki csak Nyanyának hívta.
     Én is.
     Pedig lehet, hogy amúgy Ági néni. Vagy Kati néni. De hát nem az. A barátaimnak bezzeg egytől egyig akadt egy-egy rendes Ági vagy Kati nénije. Akiket ki nem állhattak. Mert ezeknek a néniknek furton furt névnapjuk, születésnapjuk van, de ha nincs, akkor is ugyanúgy kávéznak és teáznak sütemény mellett, mintha mégis névnapjuk lenne. Temérdek értékes vasárnap délelőttöt és délutánt képesek ezáltal tönkretenni.
     Gilbert, akinek, tudtam régóta, egy Olga nénije volt, egy napos, de amúgy szeles, hideg november eleji délután keserű szívvel közölte velem a szovjet laktanya sarkán álló trafik előtt, hogy nem jöhet át tengózni a mi udvarunkra, mert a szülei, mint "nagy fiút" rávették, hogy a közeli kórházi menzán befizetett ebédet skutellában elviszi ennek az Olgi néninek, aki gyengélkedik, és amíg a néni beebédel, leugrik a boltba a legszükségesebbekért, majd hazaviszi az éthordót, az anyja este elmossa, ezzel se legyen gond.
     Kicsit keresgélve a szavakat felajánlottam Gilbertnek, ha akarja, elkísérem erre a "rettenetes feladatra". Nagyot meresztette a szemét, de aztán széles vigyorra húzódott a szája, nagyot sózott a hátamra, pedig nem volt rá különösebben jellemző az ilyesmi, és hangosan rikkantotta, Akkor húzzunk bele, Röcém.
     No igen, engem a világon mindenki Röcének hív, és nagyon nem vagyok biztos benne, leszek-e valaha is Sanyi bácsi...
     Olga néni egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki gyengélkedik. Arany nyomatú, fekete selyemből varrt, földig érő köntösben nyitott ajtót, miközben hosszú szárú szipkából Fecske cigarettát szívott. A konyhája csak egy kis lyuk volt, ilyet már láttam, a miénk se volt sokkal fényűzőbb, de olyat még sehol sem tapasztaltam, hogy a tűzhely fölött a falon egy hatalmas olajfestmény lógott volna, amin egy kifent bajszú katona nézett morcul.
     Olgi néni csak feléje hamuzott, úgy mutatta be a festett bácsit.
     Áh, az én Oszkárom.
     Szétszedte a skutellát, egyenként minden lábosba beleszagolt. Gilbert már el is tűnt, sietett a boltba, örült, hogy nem neki kell meghallgatnia százötvenedszer Oszkár bácsi történetét.
     Olgi néni végül is azt az éthordórészt vette maga elé, amiben a káposztasaláta volt, azt kezdte eszegetni, de a cigarettát nem oltotta el közben. A villával előbb a mellette lévő székre bökött, hogy üljek le, majd megint a tűzhely fölött lógó Oszkár bácsira.
     Végigharcolta a háborút, háromszor sérült, szétlőtt térddel is visszakérte magát a tűzvonalba. De hát ez a hősi helytállás nekik, és Olgi néni ennél a "nekik"-nél heves villakörzést csinált, nekik nem volt több hazaárulásnál. Így járt az én szegény Oszkárom. 1946. február 18. A fogház udvarán, ahol a bitó állt, azt kiáltotta, Halálommal is a hazát szolgálom! Erre a kivégzőosztag vezetője képes volt megjegyezni, Ebben az egyben igazad van, te piszkos fasiszta.
     Olgi néni rám nézett, de én nagyon rémülten bámulhattam rá, hogy erre, csak a tévében játszott filmekből úgy-ahogy ismerős jelenetre mit is mondhatnék.
     Megelőzött.
     Nem értem, mi a csudának teleszórni a káposztasalátát köménymaggal! Semmi mást nem érezni, csak a kömély ízét. No persze, mit várjon az ember a kórházi koszttól. Forduljon fel az a beteg, fulladjon bele a köménymagba, mi? Nem adom olyan könnyen magam, aranyoskáim, mondta Olgi néni, és egy újabb Fecskét illesztett bele a szipkába.
     Na, elmesélte, hogyan nyiffantották ki az Oszkár bácsit?, kérdezte Gilbert, amikor az üres éthordót lógálva a mi házunk felé nyargaltunk, hogy leckeírás előtt még egy kis tengófoci beleférjen az időbe. El, feleltem röviden.
     Csak erről tud beszélni, mintha bárkit is érdekelne, lihegte még Gilbert, mielőtt befordultunk a kapun.
     Este, a vacsoraasztalnál, amikor apám összecsattintotta a bicskáját, amivel falatozni szokott, nem állhattam tovább, hogy meg ne kérdezzem, Nem tudjátok véletlenül, hogy a Nyanyát rendes nevén minek hívják?
     Apám felnézett, aztán anyám felé vágott szeme.
     Már hogyne tudnánk, röhintette el magát, Szidónia a lelkem, fogadjunk, hogy ilyen nevet még álmodban sem hallottál.
     Tényleg nem hallottam, de én nem mosolyogtam ezen, hanem tovább kérdeztem. És volt a Nya... a Szidónia néninek férje?
     Erre apám abbahagyta a vigyorgást, és megint anyámra nézett. Anyám válaszolt hát.
     Volt neki férje, de... meghalt.
     A következő kérdés automatikusan jött a számra, jóformán gondolkodás nélkül.
     Felakasztották?
     Ezt meg honnan szeded?
     1946-ban?
     Nem. Később. 1959-ben. De ez titok. Megígéred, hogy nem beszélsz erről senkivel?
     Némán bólintottam.
     Legfőképpen a Nyanyával nem, mordult még rám apám, és újból kinyitotta, majd összecsattintotta a bicskáját.
     Némán bólintottam. De azt szilárdan elhatároztam, hogy már másnap el fogok menni a... a Szidónia nénihez, és jó alaposan körülnézek a kalyibájában. Kell ott legyen valahol egy kép, bármilyen régi, pici, homályos ábrázolat a felakasztott férjéről. És ha az a kép megkerül, akkor úgyis elmesél mindent magától.
 

Esti séta

Úgy állt fel a szegényes vacsoraasztal mellől, hogy "akkor megyek, járok egyet", mint akinek mi sem természetesebb, mint hogy megy és jár egyet. Pedig soha. Se menni, se járni.
     Talán a dupla ablaktáblán át is besüvítő szél. Még egy kis mazochizmus a keményre szikkadt sajt és a kókadt parizerszeletek után. Ha fúj, akkor fújja őt. Áll elébe.
     De nem állt, hanem ment. És járt. A lába. Meg az esze kereke.
     Itt valaha húsbolt működött, emlékezett a hidegben, a szélben is fensőbbségesen csillogó, kivilágított bankfiók előtt. Volt idő, amikor azon kesergett, nem lesz mit felidéznie nagypapa korában, se Ferdinánd, se háború, se forradalom, miféle élet az ilyen. Aztán mégis csak megváltozott a világ. Túlon túl is. Most már amiatt utálkozott, hogy minden csak volt, elmúlt, megszűnt. Semmi és senki se olyan, amilyennek megismerte, sőt - legyen bármilyen veszélyes szó is: - szerette.
     A sétálóutca végén minden kezdetleges pompa véget ért, a narancsszín gömblámpák elfogytak, buckás és sötét térre ért ki, ahogy mondogatta, Kelet-Európából kétszáz méter után Ázsiába.
     Mégis tett egy kört. A legtöbb kirakaton ezer éve lehúzott roló, vagy ha az nem is, fény egy csöpp se. Egyedül a legtávolabbi ház földszintjén árválkodó bolt ablaka mögött rezegett némi kékség. Mint az oázishoz, úgy sietett oda. Egy rövidárú-kereskedés elé.
     Most már tényleg csak állt, ennek állt elébe.
     Zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal bámult az üveg mögé, szeme lassan járt portékáról portékára: fonalak, tűkészlet, díszítő- és szegélysor, ilyen-olyan kelmék. És némi női fehérnemű. Celofánba csomagolt harsinyák, ezernyi csipkével áttört bugyikák, valamint egy szürke, fej és kar nélküli próbababán feszülő bordó melltartó.
     Igen, hát persze...
     Pontosan tudta, van ebben a városban egy utca, abban az utcában egy szép kétemeletes ház, és a szép házban egy még szebb asszony. Aki lehet, homályosodó, de végképp sose feledhető mozdulatokkal most hengeríti le a combján a harisnyát, majd oldja ki a hátán a melltartó kapcsát. Bőrén egy picit felmerednek a pihék, vélheti, a hűvös légáramlattól, dehogyis jut eszébe, hogy azért, mert érzi, valaki rá gondol.
     Hiába, az ő rettenetes tudása arról, ami elmúlt! Ezek a történelmi léptékű tapasztalatok!
     Botladozott tovább. A szél meg..., hát istenem, a szél tegye a dolgát. Ha könnyeket akar csalni az ember szemébe, úgyis meg fogja cselekedni.
     Csak tessék, kérem alázattal!