|
MÉHES
KÁROLY
A perselylakó
(A perselylakó örök
sötétségben él,
a fény csak vékony sugárban ér le hozzá.
A temérdek pénzzel a világon semmit sem
tud kezdeni, sőt, retteg tőlük, ahogy hullanak.
Kiáltozását soha, senki meg nem hallja.)
Leányom, leányaim
Az előszobai tükör előtt nagy keservesen
végre sikerült benyomorintani a legfelső gombot is a gomblyukba. Már csak
a sötét szalmakalap volt hátra. Meg a pénztárca. Amit gyorsan fel is markolt
a tükör alatti polcocskáról, és odalépett a konyhaajtóba, hogy a fényben
ellenőrizze, van-e nála elég apró. Mármint kétezer forintos. Hát bizony,
manapság már itt kezdődik az apró.
Ahogy összepattintotta
a kopottas erszény zárját, Bagyal Oszkárné hatalmas keblei mögött elindult
az az áramvonal, amit azóta érez, amióta képes jót tenni.
Mert akadt
egy kis kiesés, mintegy negyven év, amíg - szégyelli, szégyelli, de legalább
ki meri mondani - bizony nagyon el volt tévelyedve. Abból a kis aranyos,
fehér ruhás, koszorús elsőáldozó kislányból mi lett egyik napról a másikra...
Eldobta fátylát, elfújta a szentlélek gyertyáját, és egyszerre csak ott
masírozott a DISZ-ben, osztályellenségekre mutatott rá, elhajlók szeme
közé nézett szúrós tekintettel, és közben dalolt és lelkesedett. Vitte
is valamire, mert néhány évvel rá, hogy Bagyal Oszkárné lett, minden korábbinál
gyönyörűbben masírozott előre egészségügyi vonalon, no persze nem a kórteremben
vagy inspekciós szobában, hanem szakszervezeti vonalon.
De jó az Isten,
jót ád. Figyelmeztető jel volt, amikor az a derék Bagyal a téesz zárszámadáson
részegen legurult a pincelépcsőn, és nyakát szegte, de - immáron - özvegy
Bagyal Oszkárné akkor döbbent rá, hogy a Jóisten ennyi elkutyálkodott év
után sem feledkezett meg róla, amikor 1991-ben újból belépett néhai apácarendi
iskolájának kapuján, oda, ahol a tornateremben a korábbi években tönnyire
április 4-i és november 7-i ünnepségeken feszített a vörös drapériával
bevont pulpituson, de most hirtelenjében, a görnyedt hátú, botra támaszkodó
kedvesnővér láttán azonnal a szájára tolult az a még sokkal-sokkal régebbi
köszöntés, a halk és szinte kislányos vékonyságúra szerényedett Laudetur...
Akkor bizsergett
meg hatalmas melle mögött az áramvonal, amikor az apáca ráemelte a jóságtól
szinte fullasztóan teli égszín szemét, és amennyire a járás gyötrelmeitől
arca engedte, elmosolyodva a legtermészetesebb hangon felelte, In aeternum,
leányom.
Özvegy Bagyal
Oszkárnének nem született se fia, se lánya, így aztán annak duplán megörült,
hogy legalább ő még lehet valakinek a leánya. Azóta... Igen, azóta próbálja...
Nem is tudja, mit. Nem a múltat jóvá tenni, nincsen neki már annyi ideje
hátra. Csak úgy..., nem is jó, csupán egy iciripicirit jobbá lenni.
Az is az új
világ vívmánya volt, hogy a régi, kivezető országút mentén megjelentek
a lányok, odalátni az ablakából. A kurvincák, ahogy a Telkes néni titulálja
őket, a csuda tudja, honnan szed ilyen szavakt. Ő még csak azt se mondja
rájuk, hogy rossz lányok. Amióta a kedvesnővér több mint negyven év után
azonnal a leányának szólította, neki is csak leányai vannak. Lám, ebben
a korban, amikor már mindenből kiöregedett, lettek neki leányai. Akiknek
gondját viselheti. Nem könnyű, de ki állította, hogy egyszerű dolog a nevelés?
A jó út, amin ő maga is csak botladozik.
Lemasírozott
a lépcsőn (ez az egy tán, a masírozás, amiről képtelen volt leszokni),
és a ház kapuján kilépve a régi országút felé vette az útját. Jobb kezében
erősen markolta az erszényét.
Három ifjú
hölgy állt a kanyar menti bokros rész árnyékában. Kettőt már ismert is
Bagyal Oszkárné, a harmadikon, az új lányon, amelyik a legmagasabb volt,
de talán csak az arasznyi vastag talpú neonsárga szandálja miatt, felül
jóformán semmi sem volt. Legalábbis Bagyal Oszkárné, aki a 95D-s méretére
szokott vásárolni, a két keresztbe vetett zsinórt nem nevezhette melltartónak.
- Kislányok
- kezdte, amint elébük ért -, ejnye no, hát szép dolog itt tölteni a drága
időt, amikor olyan sok más okosat lehetne csinálni? A már ismerős két lány
összevihogott és azt mondták:
- Csókolom.
- Ugye, ugye.
Én bizony azt mondanám, felejtsük el ezt a csúnya, koszos országutat. Nincs
nektek itt semmi keresnivalótok.
A lányok visszafojtva
kuncogtak, a harmadik összehúzott szemmel méregette Bagyal Oszkárnét. Aki
közben már a buksza csatját nyitotta.
- Mindig arra
gondoljatok, hogy a Jóistennek nagy tervei vannak veletek, hiszen evégett
születtetek erre a csodás világra, nem igaz? De hát minden apró sikerért
meg kell ám dolgozni. A lelketek mélyén tudjátok ti ezt jól. Míg erről
beszélt, Bagyal Oszkárné három darab kétezer forintost húzott elő az erszényből,
és kisimította őket.
- No kislányok.
Én is szeretlek benneteket, persze nem annyira, mint a Jóisten, mert nálánál
jobban nem szeret senki se. Nem méltó hozzátok itt ácsorogni. Tessék, fogjátok
ezt a kis pénzecskét.
A két lány
szinte kikapta Bagyal Oszkárné kezéből a kétezrest, míg a harmadik továbbra
is farkasszemet nézett vele, és csak aztán, lassú mozdulattal, mint aki
nagy kegyet gyakorol, fogadta el két ujjal a bankjegyet.
- Úgy ni -
nyugtázta Bagyal Oszkárné, hogy jótevő küldetése ím célt ért.
- És most
menjetek szépen haza. Az embernek otthon van a helye, a szerettei körében.
Nem is érdemes másért élni, ugyebár.
A két lány
megindult, egyikük oldalba bökte az újat is, aki erre a noszogatásra csatlakozott
hozzájuk. Bagyal Oszkárné mögöttük masírozott. Az üres erszényt a zsebébe
süllyesztette. A lakópark első házaihoz érve még egyszer a lányok után
szólt.
- Jó kislányok
vagytok. Örüljetek a fiatalságotoknak, előttetek az élet, és főképp annak
örüljetek, hogy a Jóisten mindenkinél jobban szeret benneteket és vigyáz
rátok!
A viháncolók
félig visszafordulva megint azt mondták:
- Csókolom.
A harmadik
a neonsárga szandáljában egyszerűen tovább lépkedett. Bagyal Oszkárnénak
az előszobai tükör előtt állva nagy keservesen sikerült kigombolnia a legfölső
gombot. Fellélegzett. A tükör alatti polc fiókjába zárta az erszényét,
úgy, ahogy volt, üresen. A fekete szalmakalapot visszaakasztotta a fogasra,
majd néhány őszt hajszálát, ami előkunkorodott, visszasimított a füle mögé.
A három lány
egy kisebb kerülő után ekkor ért vissza a régi országút szélére, a bokrok
árnyékába. Már a másik kettő sem vihorászott, egyszerűen lekuporodtak az
útpadkára, és övtáskájukból automatikus mozdulatokkal cigarettát, öngyújtót
vettek elő, vigyázva arra, hogy a kétezer forintost véletlenül ki ne rántsák.
- A vén kurva
- szólalt meg végül az új lány, és rágyújtott. Egy mély slukkot szívott
a bagóból és olyan sokáig bent tartotta, mintha sose akarná kieregetni
a füstöt.
A poros úton
egy félredőlt, cirokseprűvel felékesített IFA döcögött el mellettük, de
a sofőr még csak feléjük sem nézett, nem hogy lassított volna.
Vihar
Csak feküdtem, s azt gondoltam, a szemem
úgy csukódik le, mint egy igen finom bőrbevonatú, apró ékszeres doboz,
ami immár a világ minden kincsét rejti.
Azt is tudtam,
odakint vihar készülődik, ezért is nyitottam ki az erkélyajtót, hadd költözzön
be valami messzeség ebbe a sötét, ványadt kis szobába, ahol mindig-mindig
csak itt vagyok, ó, itthon. A vihar csodás, távoli dolog, messziről
jön és messzire megy. Hirtelen úgy besötétedett délután két órakor, mintha
az egész világ az én szobám lenne.
Feküdtem csukott
szemmel, a mellemen összekulcsolt kézzel, amikor olyan erejű villámcsapást,
majd kisvártatva mennydörgést produkált ez a jóságos, adományaival nem
szűkmarkúskodó vihar, hogy az ágy megremegett alattam.
És én megremegtem
az ágyon.
Tán valami
ilyesmi lesz a feltámadás egykoron, véltem. Viharos, legalábbis.
Kinyitottam
a szememet, ám mégis, mintha útravalóul, még kaptam egy utolsó képet: valóban,
egy girbegurba sírkövektől virító temetőben, egy nagy-nagy obeliszk mögül
kikukucskált egy nagy fülű, manószerű, ám valamikori régi önmagamra is
hasonlító szerzet, elvigyorodott, és a következő pillanatban egy óriási
tölcsért tartott a szája elé.
Én pedig már
hallottam is:
- Fel, fel,
te Méhes proletár!
Így hát feltápászkodtam,
és sötét szobámból kibotorkáltam a sötét erkélyre.
Nagyon jól
esett.
A szerelem ideje
Néha elvenni kellene, abból, ami történt,
nem hogy hozzátenni!
Kezdődött
Erzsikével, aki olyan világszép volt, mint a mesebeli nádszál kisasszony,
de még annál is szebb, mivel hogy élt. No, egy ikerpár, Gyuri és Bandi
lett belé fülig szerelmes, de halálosan, ami nem puszta szólam, mert igaz
ugyan, hogy csak évtizedek múltán, mégis tény és való, hogy csupán a halál
oldotta meg ennek a dupla szerelemnek a dolgát. Erzsike, miután képtelen
volt Gyuri és Bandi egypetéjű sóvárgása és lelkesedése között választani,
gondolt egy nagyot, és felcsapott Jézus menyasszonyának. A rend heteken
belül előbb Svájcba, onnan Amerikába küldte tanulni, majd amikor már elég
jó apáca vált belőle, Indiába, még később a szomszédos Pakisztánba vezényelte
missziós munkára, ahol még a fiatal calcuttai Teréz anyával is együtt dolgozhatott.
Erről Gyuri és Bandi már semmit sem tudott. Nekik egykettőre jött a második
világháború, s vele együtt a huszadik századi magyar történelem megannyi
fintora. Bandi hamar feledte a szépséges Erzsikét, és feleségül vette a
helybéli híres orgonaépítő família egy szem lányát. Boldogan éltek, míg
a városban felszámolásra ítélt villamos, végső megszüntetése előtt egy
héttel el nem gázolta Bandi feleségét. Amilyen az élet (illetve, már megint:
a halál), a temetésre elzarándokolt a villamos - egyébiránt vétlen - vezetőnője,
és ez szintén végzetes találkozásnak bizonyult, mármint Bandi és a villamossofőr-hölgy
között, ugyanis néhány hónap elteltével esküvő lett a dologból. A frigy
boldog volt, főképp azok után, hogy az új feleség, Margitka, végre eltalálta,
miképp készítse Bandi férje kedvenc eledelét, a tejbegrízt. Próbálta így,
próbálta úgy, ezeréves recepteket kutatott fel, vajmi kevés sikerrel, mígnem
egy szép napon - hát hogyne lett volna az! - a tejbegríz alaposan odakozmált.
Újat nem akaródzott főznie, Bandi éhes volt, hát odarakta elé az asztalra.
És láss csudát, férjeura alig hogy belekóstolt a kozmás tejbegrízbe, ragyogó
szemmel felkiáltott:
- Pontosan
olyan, mint amilyet az első drágám, odafent a mennyekben, főzött!
Gyuri mindeközben
az agglegények csöndes és felettébb szürke hétköznapjait élte. Mérnöki
állásából kitették, és miután hosszú éveken át éjjeli őrködött (és emlékezett
Erzsikére), nagy nehezen sikerült elérni, hogy civilként a püspök odavehesse
a palotába afféle mindenesnek. Ha valaki azt hitte volna, hogy ezzel -
szó szerint értve - megfogta az Isten lábát, nagyot tévedett, mert Gyuri
legfontosabb feladata a püspök vén és buta kutyájának a pesztrálása volt.
Ez a busafejű, szinte mindig lógó nyelvű állat odáig jutott már, hogy rendre
elfelejtette, mit hová ásott el a kertben, már amikor hajlandó volt a zsákmányával
a kertbe vonulni, és nem akarta a szőnyeg alá dugni, hogy aztán mancsával
püfölje délután hosszat a felpúposodást. Egy ízben pedig a püspök Gyurit
vonta felelősségre, amiért a hálószobájában éktelen bűz terjeng, de rövid
kutakodás után kiderült, hogy az exelenciás úr vánkosa alá dugva ki tudja
mióta egy egész kakascubák rothadozik.
Ha valaki
felkereste és kérdezte volna Gyurit, miféle érdekes dolgok estek meg vele
élete folyamán, tán ezeket az epizódokat adta volna elő. Míg egy téli hajnalon,
minden előzetes bejelentés nélkül Bandi meghalt. Gyuri sokáig állt kint
a behavazott temetőben még kegyetlenebbül feketedő, friss sírhant fölött.
Már egyedül volt, amikor elnézett a kopasz, ágkarjaikon hóizmokat villogtató
gesztenyefák felé. Egy csöppet sem fázott, sőt, inkább valami borzongató
melegség járta át, amikor maga is kapizsgálni kezdte: igen, egyedül maradt,
Bandi nélkül. És Erzsike..., Erzsike nyugodtan hazajöhetne, mert nem kell
már választania... Nem volt könnyű a nyomozás, de a püspök, amikor megtudta,
hogy Gyuri egy magyar misszionárius apácát szeretne felkutatni, ez egyszer
latba vetette tekintélyét és kapcsolatait. És hamarosan elindult egy csodálatos
pillangós bélyegekkel ellátott, gyönyörű, férfias betűkkel írt levél a
messzi Pakisztánba. Nem volt hosszú levél, sőt, éppenséggel felettébb rövid
volt, főképp ahhoz képest, hogy nem csupán földrészeken, hanem majd’ fél
évszázadon is át kellett utaznia a címzetthez. De Gyuri - pontosabban Gyuri
úr, ahogy legtöbben szólították, bár ez esetben épp kizárólag és csakis
Gyuri volt - nem szószátyárkodott, hanem kerekperec közölte Erzsikével
Bandi halálhírét, s "az új helyzetre való tekintettel" volt bátor megkérni
a kezét. Ment a levél, vitte vonat, repülő, hajó, teherautó, majd legvégül
szamaragoló postáslegény, aki hetente kétszer a köves úton felkapaszkodott
a kedvesnővérek klastromába, ahol a ráncai és cserzett bőre ellenére ma
is szép Erzsike, azaz Theodóra nővér élt.
Gyuri türelemmel
várt, nem izgult, elvégre rosszabb semmiképp, csakis jobb jöhetett a számára.
A püspök öreg ebe kimúlt, s az új berni pásztorkutyát, amit zürichi kollégájától
kapott ajándékba, Gyuri nevelgette, olyannyira, hogy a kutyus sokkal inkább
tekintette gazdájának a magas és szikár öregurat, mint a hosszú, lila szegélyes
szoknyában teremről teremre csoszogó, hangosan fújtató püspököt. Május
volt, a szerelmesek hónapja, amikor Gyuri postaládájából egy tenyérnyi
kék boríték hullott ki, iszlamabadi pecséttel felékesítve. Ennyi idő után
volt ereje megvárni, míg beér a szobájába, és az asztalán fekvő papírvágó
késsel felhasíthatja a küldeményt. Rövid levelére még rövidebb választ
kapott onnan, az elképzelhetetlen messzeségből. Drága Gyuri, mivel az örvendezés
csak képletesen képes szárnyakat adni, a valóságban június 8-án érkezem
haza. Ha Medárd napján esik, sok minden megesik. Szeretettel: Erzsike.
Gyuri leült
a nagy, füles fotelba, abba, amelyikben az apja és a nagyapja is meghalt,
mert ez egy ilyen család: nem ágyban halnak meg, gyáva módon - hanem fotelban!
De most nem gondolt ezzel, csak ült, és az ölében tartott levél négy sorba
szedett mindenségén járatta a szemét egyre. Amíg le nem csukódott.
A püspök,
hiába, hogy a szénanáthája eléggé megkínozta és a kutyája is fél éjjel
nyüszített, szépen beszélt Gyuri temetésén. Bandi második feleségének,
az egykori villamos-vezetőnőnek jutott eszébe, hogy az ikreknek, akik születésük
előtt is együtt bújtak az édesanyjuk méhében, haláluk után, a föld méhébe
visszatérve is együtt kell lenniük, így Gyuri koporsóját testvére mellé
eresztették le a verejtéktől fénylő arcú sírásók. Medárd napján a Kaukázus
fölött a hegyek közé zuhant a pakisztáni légitársaság Iszlamabad-Frankfurt
járata, fedélzetén százhuszonhárom utassal és tízfőnyi személyzettel. A
katasztrófát, amit nem kizárt, hogy terrorcselekmény idézett elő, senki
sem élte túl. A hazai hírek szerint a fedélzetén magyar állampolgár nem
tartózkodott, és ezzel nagyjából ki is merült a tudósítás, elvégre annyi
szörnyűség történik mostanában, hogy még rendesen ki se sopánkodhatja magát
az ember.
Ha ugyan léteznek
még szavai efféle elvont, furcsa dolgokra, mint például a gyász vagy ne
adja isten, a szerelem.
Nénik képe
Mindig irigyeltem azokat a társaimat,
akik különböző nénikről tudtak mesélni. Margit néniről, Guszti néniről,
Vilma néniről. Nálunk csak egy öregasszony tartozott a szélesebb rokonsághoz,
aki a szomszéd utca végében egy putriszerű, düledező házikóban lakott,
és széles e világon mindenki csak Nyanyának hívta.
Én is.
Pedig lehet,
hogy amúgy Ági néni. Vagy Kati néni. De hát nem az. A barátaimnak
bezzeg egytől egyig akadt egy-egy rendes Ági vagy Kati nénije. Akiket ki
nem állhattak. Mert ezeknek a néniknek furton furt névnapjuk, születésnapjuk
van, de ha nincs, akkor is ugyanúgy kávéznak és teáznak sütemény mellett,
mintha mégis névnapjuk lenne. Temérdek értékes vasárnap délelőttöt és délutánt
képesek ezáltal tönkretenni.
Gilbert, akinek,
tudtam régóta, egy Olga nénije volt, egy napos, de amúgy szeles, hideg
november eleji délután keserű szívvel közölte velem a szovjet laktanya
sarkán álló trafik előtt, hogy nem jöhet át tengózni a mi udvarunkra, mert
a szülei, mint "nagy fiút" rávették, hogy a közeli kórházi menzán befizetett
ebédet skutellában elviszi ennek az Olgi néninek, aki gyengélkedik, és
amíg a néni beebédel, leugrik a boltba a legszükségesebbekért, majd hazaviszi
az éthordót, az anyja este elmossa, ezzel se legyen gond.
Kicsit keresgélve
a szavakat felajánlottam Gilbertnek, ha akarja, elkísérem erre a "rettenetes
feladatra". Nagyot meresztette a szemét, de aztán széles vigyorra húzódott
a szája, nagyot sózott a hátamra, pedig nem volt rá különösebben jellemző
az ilyesmi, és hangosan rikkantotta, Akkor húzzunk bele, Röcém.
No igen, engem
a világon mindenki Röcének hív, és nagyon nem vagyok biztos benne, leszek-e
valaha is Sanyi bácsi...
Olga néni
egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki gyengélkedik. Arany nyomatú, fekete selyemből
varrt, földig érő köntösben nyitott ajtót, miközben hosszú szárú szipkából
Fecske cigarettát szívott. A konyhája csak egy kis lyuk volt, ilyet már
láttam, a miénk se volt sokkal fényűzőbb, de olyat még sehol sem tapasztaltam,
hogy a tűzhely fölött a falon egy hatalmas olajfestmény lógott volna, amin
egy kifent bajszú katona nézett morcul.
Olgi néni
csak feléje hamuzott, úgy mutatta be a festett bácsit.
Áh, az én
Oszkárom.
Szétszedte
a skutellát, egyenként minden lábosba beleszagolt. Gilbert már el is tűnt,
sietett a boltba, örült, hogy nem neki kell meghallgatnia százötvenedszer
Oszkár bácsi történetét.
Olgi néni
végül is azt az éthordórészt vette maga elé, amiben a káposztasaláta volt,
azt kezdte eszegetni, de a cigarettát nem oltotta el közben. A villával
előbb a mellette lévő székre bökött, hogy üljek le, majd megint a tűzhely
fölött lógó Oszkár bácsira.
Végigharcolta
a háborút, háromszor sérült, szétlőtt térddel is visszakérte magát a tűzvonalba.
De hát ez a hősi helytállás nekik, és Olgi néni ennél a "nekik"-nél heves
villakörzést csinált, nekik nem volt több hazaárulásnál. Így járt az én
szegény Oszkárom. 1946. február 18. A fogház udvarán, ahol a bitó állt,
azt kiáltotta, Halálommal is a hazát szolgálom! Erre a kivégzőosztag vezetője
képes volt megjegyezni, Ebben az egyben igazad van, te piszkos fasiszta.
Olgi néni
rám nézett, de én nagyon rémülten bámulhattam rá, hogy erre, csak a tévében
játszott filmekből úgy-ahogy ismerős jelenetre mit is mondhatnék.
Megelőzött.
Nem értem,
mi a csudának teleszórni a káposztasalátát köménymaggal! Semmi mást nem
érezni, csak a kömély ízét. No persze, mit várjon az ember a kórházi koszttól.
Forduljon fel az a beteg, fulladjon bele a köménymagba, mi? Nem adom olyan
könnyen magam, aranyoskáim, mondta Olgi néni, és egy újabb Fecskét illesztett
bele a szipkába.
Na, elmesélte,
hogyan nyiffantották ki az Oszkár bácsit?, kérdezte Gilbert, amikor az
üres éthordót lógálva a mi házunk felé nyargaltunk, hogy leckeírás előtt
még egy kis tengófoci beleférjen az időbe. El, feleltem röviden.
Csak erről
tud beszélni, mintha bárkit is érdekelne, lihegte még Gilbert, mielőtt
befordultunk a kapun.
Este, a vacsoraasztalnál,
amikor apám összecsattintotta a bicskáját, amivel falatozni szokott, nem
állhattam tovább, hogy meg ne kérdezzem, Nem tudjátok véletlenül, hogy
a Nyanyát rendes nevén minek hívják?
Apám felnézett,
aztán anyám felé vágott szeme.
Már hogyne
tudnánk, röhintette el magát, Szidónia a lelkem, fogadjunk, hogy ilyen
nevet még álmodban sem hallottál.
Tényleg nem
hallottam, de én nem mosolyogtam ezen, hanem tovább kérdeztem. És volt
a Nya... a Szidónia néninek férje?
Erre apám
abbahagyta a vigyorgást, és megint anyámra nézett. Anyám válaszolt hát.
Volt neki
férje, de... meghalt.
A következő
kérdés automatikusan jött a számra, jóformán gondolkodás nélkül.
Felakasztották?
Ezt meg honnan
szeded?
1946-ban?
Nem. Később.
1959-ben. De ez titok. Megígéred, hogy nem beszélsz erről senkivel?
Némán bólintottam.
Legfőképpen
a Nyanyával nem, mordult még rám apám, és újból kinyitotta, majd összecsattintotta
a bicskáját.
Némán bólintottam.
De azt szilárdan elhatároztam, hogy már másnap el fogok menni a... a Szidónia
nénihez, és jó alaposan körülnézek a kalyibájában. Kell ott legyen valahol
egy kép, bármilyen régi, pici, homályos ábrázolat a felakasztott férjéről.
És ha az a kép megkerül, akkor úgyis elmesél mindent magától.
Esti séta
Úgy állt fel a szegényes vacsoraasztal
mellől, hogy "akkor megyek, járok egyet", mint akinek mi sem természetesebb,
mint hogy megy és jár egyet. Pedig soha. Se menni, se járni.
Talán a dupla
ablaktáblán át is besüvítő szél. Még egy kis mazochizmus a keményre szikkadt
sajt és a kókadt parizerszeletek után. Ha fúj, akkor fújja őt. Áll elébe.
De nem állt,
hanem ment. És járt. A lába. Meg az esze kereke.
Itt valaha
húsbolt működött, emlékezett a hidegben, a szélben is fensőbbségesen csillogó,
kivilágított bankfiók előtt. Volt idő, amikor azon kesergett, nem lesz
mit felidéznie nagypapa korában, se Ferdinánd, se háború, se forradalom,
miféle élet az ilyen. Aztán mégis csak megváltozott a világ. Túlon túl
is. Most már amiatt utálkozott, hogy minden csak volt, elmúlt, megszűnt.
Semmi és senki se olyan, amilyennek megismerte, sőt - legyen bármilyen
veszélyes szó is: - szerette.
A sétálóutca
végén minden kezdetleges pompa véget ért, a narancsszín gömblámpák elfogytak,
buckás és sötét térre ért ki, ahogy mondogatta, Kelet-Európából kétszáz
méter után Ázsiába.
Mégis tett
egy kört. A legtöbb kirakaton ezer éve lehúzott roló, vagy ha az nem is,
fény egy csöpp se. Egyedül a legtávolabbi ház földszintjén árválkodó bolt
ablaka mögött rezegett némi kékség. Mint az oázishoz, úgy sietett oda.
Egy rövidárú-kereskedés elé.
Most már tényleg
csak állt, ennek állt elébe.
Zsebre dugott
kézzel, behúzott nyakkal bámult az üveg mögé, szeme lassan járt portékáról
portékára: fonalak, tűkészlet, díszítő- és szegélysor, ilyen-olyan kelmék.
És némi női fehérnemű. Celofánba csomagolt harsinyák, ezernyi csipkével
áttört bugyikák, valamint egy szürke, fej és kar nélküli próbababán feszülő
bordó melltartó.
Igen, hát
persze...
Pontosan tudta,
van ebben a városban egy utca, abban az utcában egy szép kétemeletes ház,
és a szép házban egy még szebb asszony. Aki lehet, homályosodó, de végképp
sose feledhető mozdulatokkal most hengeríti le a combján a harisnyát, majd
oldja ki a hátán a melltartó kapcsát. Bőrén egy picit felmerednek a pihék,
vélheti, a hűvös légáramlattól, dehogyis jut eszébe, hogy azért, mert érzi,
valaki rá gondol.
Hiába, az
ő rettenetes tudása arról, ami elmúlt! Ezek a történelmi léptékű tapasztalatok!
Botladozott
tovább. A szél meg..., hát istenem, a szél tegye a dolgát. Ha könnyeket akar
csalni az ember szemébe, úgyis meg fogja cselekedni.
Csak tessék,
kérem alázattal!
|
|