Hányszor
 

A szíved hánnyal sokszorozza
egy pillanat hang-mérte hosszát
hányszor fut el tér vissza hozzád
az ölelések kelme-hossza
hogy összetűzd hogy összetépjed
borítsd arra, ki rádborítja,
szemhéj mögött hányszor hasítja
szemed villáma a sötétet,
hányszor vagy mélyvíz, mozdulatlan
hányszor dobálsz követ az égre
hányszor születsz és halsz meg érte
egy önkéntelen mozdulatban,
mert csupa visszhang minden ízed
és csak a szíved nem veszíted el?
 
 

Özönlés
 

Élnek a házak, az ágak nélkülem is
kivirulnak. Kopnak a kőfalak alján
szélben-esőben a járdák. Már nem
vasból, rézből, ezüstből készül a reggel.
Már lepedőből, szappanból, celofánból
készül, messze lobog, vagy száll mint
új buborék és tükrözi lágyan a semmit,
élnek a házak, az ágak égre merednek,
kopnak a kőfalak alján guruló hangok,
nincs nevetés, nincs félelem és nincs
bátor igazság, már nem vasból, rézből,
ezüstből készül a lélek, már levegőből,
sablonból, szeletekből készül, rezzen
a fényben, szélben nyikorog, széthull,
élnek a házak, ágakon érik a felleg
majd kihasad s teleáraszt mindent
szürke idővel.
 
 

Elkerítve
 

A kertet rejti könnyű lomb
ezért hogy nem látsz ki belőle
körben rohansz és helyben állsz
nem jutsz se vissza, sem előre
a kertre szörnyeteg vigyáz
ki szörnyeteg az sem jön erre
csak nappal és csak éjszaka
hull hogy figyelmed elterelje
a kertben élő többiek
lélegzetéről illatáról
és hull az álom hull a hűs
feledtető mákszemű zápor
nem változik egy árva perc sem
fehéren ül a fény a kerten.