Úgy határozott egyszer a délvidéki fiatal írók szűk kommunája, hogy akármilyen fontos is, mondhatni nélkülözhetetlen a létezéshez, nem olvasnak többé Darvasit. Nem, mert anélkül is megy a világ, és nem, mert nem kell mindent tudni. Nem kell, nem kell, nem kell mindent tudni. Szomorúan ballagtak végig kedves utcájukon, az Oskola utcán, beleköptek a Tiszába, és halkan utána suttogták, hogy Isten veled, Lacikám, Isten veled tartással sírdogáló magyar mondat, Isten veled lüktetés, hullámzás, közbeékelés, Isten veled nevetve jajgató igazság, mehettek ti is, háromszor lenyelt és háromszor megemésztett törökszentmiklósi mezők, Isten veled hiúságunk tükre, Szív Ernő, Isten veletek ti folyton fajtalankodó, hátravetett mellékmondatok, Isten veletek vesszők, ölek, rózsák, ártatlanságok. Ezt suttogták a délvidéki fiatal írók, és közben tudták, hogy végtelenségig lehetne még sorolni a Mesterükkel együtt dugába dőlt, elkárhozott, elavult dolgokat, mert ha Darvasi nincs, nincsen értelme elballagni a Csillag sarkára, a Gogol utcába, a Zsinagógához, és egyáltalán sehova, mert ez a fűszerporos délvidék, ahol ők pirítják a hagymát, fantázia nélkül nem létezik, nincsen, ezek a terek csak akkor léteznek, ha meg vannak írva, csak akkor, ha rájuk nézve mézes szavak jönnek a szájukra, csak akkor van Alsóváros, ha tudjuk az alsóvárosi faszobrász történetét, aki - minő balgaság! - megformázta az ördögöt, de úgy... no, nem is mondjuk tovább, mert a délvidéki írók keserűségét már így is nehéz elviselni, akik keddről-szerdára virradóra, mikor is elhatározták, hogy nem olvasnak többé Darvasit, nem lehettek biztosak benne, hogy mikor nem ellenőrzik, akkor is van-e még világ, múlt nélkül van-e jelen, és leginkább: képzelet nélkül van-e valóság. Az egyik fiatal délvidéki író különösképp leromlott szellemi állapotba került, egésznap rózsaszirmokat keresztelt, és ha megcsikorgatta a flaszteren a sarkát, egy holdnyi pritaminpaprika szempillantás alatt erősnemessé változott. A Kettes Kórházba vitték, ahol rögtön jobb kedvre derült... de nem!, nem az orvosságok hatására, ilyet csak az gondolhat - istentelen fajta! -, aki nem olvasott még Darvasit, hiszen attól lett jobban a fiatal délvidéki író, hogy van még Kettes kórház, és akkor azért, mert ő már soha az életben nem olvas többé Darvasit, nem, A berlini fekete füzetet sem, azért nem lett nagy baj, létezik a valóság. Egy másik fiatal délvidéki író, Ilia tanár urat kezdte el kísérgetni minden felé, együtt utazott vele a ropogós, zötyögős Négyesen, borítékot címzett helyette, kitette a tanszéki iroda hirdetőjére, amit oda szokás kitenni, egyszóval éberen őrködött, figyelt, vigyázott, el nem tűnjék Ilia tanár úr, mert ha ők Darvasit nem olvasnak, akkor még a végén kámfor lesz őbelőle is, ha meg Ilia tanár úr eltűnik... de ezt jobb nem is folytatni, mert csak az hiheti, hogy Szeged létezik Ilia tanár úr nélkül, akit még csecsén ringat az édesanyja, és próbálja rábeszélni, igyék. Vissza, visszajártak a délvidéki írók a Tisza partnak ahhoz az elátkozott helyéhez, ahol elbúcsúztak a Darvasi féle mondattól, ami emlékeik szerint olyan, akár egy jófajta tápai suba, belefér az összes létező dolog árnyéka; újra és újra elköszöntek tőle, elmorzsoltak egy-egy könnyzselét a szemük sarkában, aztán meg - hogy szenvedéseiken könnyítsenek - egészen halkan hozzátették, hogy Lacikám, tudod mit, basszad te meg, akit csak gondolsz.
     Nehéz döntés volt, krákogta hazafelé az egyik délvidéki író, de muszáj volt meghozni.
     A másik csak halkan bólogatott, éppen elhagyták a Mojót, ahol annak idején sokat ittak együtt Lacival, aki már akkor - ehhez az örök jelenhez képest hat éve -, egy keserves szerdai napon elsuttogta, hogy ő úgy érzi, ha megengedhet egy megjegyzést ezügyben, szóval olyan sejtés bujkál a lelkében, hogyha egyszer ebben a tetves életben a svédek akadémiája megkönyörül a mi apró nemzetünkön, akkor egy Kertész vezetéknevű magyar író nevét lehelik majd el az ízletes ebéd után... A délvidéki írók kiléptek tehát a Mojóból, harapták bele a levegőbe fékezhetetlen dühvel, hogy nem kell, a kutya Úristenit, nem kell mindent tudni.
     Szerda délután volt, mikor az egyik délvidéki fiatal író, a nevében gyalázatosan meghurcolt, egyszerűen csak szegedivé rontott egyetemhez érve, negyed és negyedfél ismerősök között szlalomozva meglátta a táblát. A táblát. Hogy Csin Akadémia, Bölcsészettudományi Kar, Szeged, Egyetem utca 2. Ahogy mondani szokás, akár a szőlőtőkének, földbe eresztett gyökeret a lába. Sejtése sem volt, mi történhetett, s mivel már jó éve nem olvasott Darvasit, a fantáziája is elhagyta. Annyit azért mintha megérzett volna, hogy valami idegen test kezdett mozgolódni, vergődni, kapálódzni a lelke alatt valahol, ahol mint azt a délvidéki írók tartják, a zúza lakozik. Se Ilia, se Kovács, se Olasz tanár úr sem tudott mondani semmit az esetről, ami fölöttébb különösnek tetszett, hiszen amiről ők hárman nem tudnak, az nem is létezett soha. Fegyelmezett, kígyózó tornasorban az egész tanszék leballagott a kapuhoz, s toporogtak a táblánál, akár a vizsgára váró süldőlányok, tördelték az ujjak perceit: "Csin Akadémia, Bölcsészettudományi Kar, Szeged, Egyetem utca 2." - valóban. Nem csalás, nem.
     Az egyik fiatal délvidéki író azt javasolta, hogyha nem is sokat, egy-két oldalacskát csak, de azért olvassanak mégis néhány szó Darvasit, nem fog az annyira megkozmásodni bennük, mint azelőtt gondolták. Mondta, de mintha dunyha alól beszélt volna kifelé, nem értette senki, mire gondol. Mivel a hazamenetelt a délvidéki fiatal írók és a tanszék tanárai is egyaránt súlyos vétségnek tartották, jobb híján mindnyájan az újszegedi Tóthba indultak, kedvetlenül, de az életben reménykedve, Istennek áldásával - s igaz, majd elfelejtettük - egy idegen testtel a lelkük alatt.
     A Délmagyarország a maga szűkszavúságával és frissességével tálalta két hét múlva az esetet. A Csin Akadémiát például meg sem említette a tudósító. Csak azt forszírozta, hogy a kocsmáros szerint onnan, az újszegedi Tóth piszoárjai mellől nyílik Lao Szu útja. És, hogy azon indultak el: a modern magyar tanszék, meg a délvidéki fiatal írók. És hogy nincsenek többé, csak a mondatok vannak meg, amikkel Darvasi megírta őket. Csak a mondatok, amikkel beszélni lehet róluk. Csak a mondatok, amik, ha sírdogálnak is, tartással teszik, hullámoznak, lüktetnek, s nevetve jajgat bennük az igazság.