Jelen dolgozat egy saját olvasási módszer felvázolását és alkalmazását tűzte ki célul, és ezt Bohumil Hrabal A lakoma című novellájának elemzésével próbálja megvalósítani. Adódik azonban három probléma.
     Az első a műfajmegnevezés kérdése: novellával vagy elbeszéléssel állunk szemben? 
     A Világirodalmi Lexikon a következőket állítja: az elbeszélés "legelterjedtebb értelemben a novella szinonimája [...] Gyakran nevezik hosszú novellának is. Általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebben kifejtve azt, többszöri helyzetváltozással, fordulattal. Meghatározásai a különböző teoretikusoknál igen ellentmondásosak azonban." (Hegedűs, 1975. 1027.) Ugyanitt a novella: "...tágabb értelemben azonos a bizonytalan körvonalú elbeszéléssel, nem túl hosszú prózai mű, amely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására [...], legfontosabb szerkezeti eleme a jellemkép. Az újkori novellának nem csak a meghatározása, de az elnevezése sem egységes [...], használják hol az elbeszéléssel, hol a short storyval azonos jelentésben. A. Preminger narrative poetry címszó alatt tárgyalja, az elbeszélés sajátos típusaként."¹ (Koltai, 1975. 428-429.)
     Tehát a novella az elbeszélés sajátos típusaként is leírható, az elbeszélés pedig tekinthető hosszú novellának. Ez a meglehetős zűrzavar és elvi tisztázatlanság is azt támasztja alá, hogy egy 20. századi író remekére nem biztos, hogy illenek a klasszikus műfajmeghatározások (még csak nem is egységesített) szempontjai.
     A második probléma a saját módszert érinti. Egy tekintélyes múltra visszatekintő diszciplína - az irodalomelmélet - keretein belül már szinte lehetetlen új módszert kidolgozni, inkább csak válogatni lehet a kanonizált olvasási módszerek közül. A kreativitás és/vagy újítás legfeljebb az összeválogatás módját illetően alkalmazható. Olvasási módszerem sokat merít a jaussi recepcióesztétika eredményeiből, megfigyeléseiből, főleg mikor fázisokra bontja a megértést, tehát a műalkotás "feldolgozásának" szakaszait próbálja meg elkülöníteni. Ez az elkülönítés szükségszerű egyszerűsítése és néhány lényeges vonásra való redukálása a megértés komplexitásának. Egy teljességében ható folyamat részleteire bontása azonban csupán egy modellt eredményezhet, ráadásul a bonyolult befogadási folyamatot olyan stilizált fázisokra kell bontani, amelyek a tulajdonképpeni befogadást nem ennyire különállókként jellemzik.
     A befogadást olvasási módszerem is két nagy részre osztja: első olvasásra és a további olvasásokra. A dolgozat azt követi nyomon, hogy az első olvasás nyomán kialakított képbe miként lehet beleilleszteni a többi olvasat eredményeit. Tehát az első olvasás megvalósítja azt a bizonyos hipotézishalmazt, amely szinte törvényszerűen, minden esetben jellemzi a befogadás első fázisát, majd a következő, időben is elkülöníthető olvasások az értelmezés eredményeit szembesítik az első olvasás konklúzióival. A két kép valószínűleg nem egyezik majd, "könnyen észre fogjuk venni, ha egyes eseményeket, eseménysorokat, szereplőket, szereplők lényeges tulajdonságait és kapcsolatait nem tudjuk megmagyarázni az elemzés kezdetén felállított és átfogó interpretációt ígérő hipotézisek segítségével." (Csúri, 1987. 34.). Ekkor éppen azokra a részletekre érdemes odafigyelni, melyek az első olvasás után alkotott véleményekhez képest merőben újak. Ugyanis vagy jelentéktelen részletekről van szó, melyek különböző (akár éppen ellentétes) értelmezései sem befolyásolják a véleményalkotást, vagy pedig ezek a novella legfontosabb, és a "megfejtést" leginkább kínáló kulcs-részei, amelyeken az első olvasás átsiklott.
     A vizsgálat során a művet strukturalista aprólékossággal közelítem meg és bontom szét², de arra mindvégig ügyelni szeretnék, hogy a strukturális szövegleírást hermeneutikailag a recepciófolyamat elemzésére alapozzam. Itt kell még megjegyeznem, hogy ilyenfajta olvasási módról beszél Szegedy-Maszák Mihály (Szegedy-Maszák, 1987. 13-16., ill. 1995. 52.) és Csúri Károly (Csúri, 1987. 34.) is. Módszerem a legnagyobb hasonlóságot azonban A műelemzés módszertanához (Cs. Gyímesi, 1982. 187.) című tanulmányban leírtakkal mutatja.
     A harmadik probléma a mű eltárgyiasítása, amely egy olyan csapdának tűnik, amelybe valószínűleg beleesem az elemzés során. Már maguk az elemzés, műelemzés szavak is így működnek: egy olyan tárgyat idéznek fel a tudatban, amit elemezni kell. De enélkül a strukturalista, következésképpen a hermeneutikai látásmód sem tud megvalósulni.
 

2. Az első olvasást követő elvárások, hipotézisek számbavétele

Ennek a fejezetnek az elméleti magvát az a felfogás képezi, mely szerint minden egyes megértésmozzanat a következőnek horizontjává válik³. Természetesen a második-sokadik olvasat is mindig a következő olvasás horizontjává válik, de én ezt a befejez(het)etlen folyamatot a vizsgálhatóság kedvéért két fázisra bontom: az első olvasás, a cím és a kanonizált Hrabal-kép által kialakított elváráshorizontot az elemzés folyamán csak egyszer szembesítem a többi olvasás tapasztalataival. Éppen az a tény, hogy a következő olvasásmozzanattól elvárunk valamit és az egészen másként valósul meg teszi intenzívvé a műalkotás befogadásnak élvezetességét. Az elvárás és a tényleges megvalósulás közötti különbség egyféle feszültséget hoz létre, amely annak a sajátos tudati "vibrálásnak" (vö. Hankiss, 1969. 11-40.) a forrása, mely elsősorban a műalkotások sajátja.
     Rátérve tehát az elvárások számbavételére, először a Világirodalmi Lexikon Hrabal-címszavából idéznék egy pár részletet (ez a szöveg - természeténél fogva is - a kanonizált Hrabal-képet mutatja): "Hrabal hősei vagy társadalmi szempontból érdektelen figurák, vagy olyan emberek, akiknek valamilyen okból félresikerült az életük, s így valahol a társadalom szélein vegetálnak, de kárpótlásul egy másik, tisztán képzeletbeli életet élnek. [...] (Művei) apró, hiperbolikusan eltúlzott, rendszerint a figurák szájába adott, s minden értékhierarchia nélkül szürrealisztikusan egymás mellé rendelt vagy montázsszerűen egymásba fonódó, egymást átfedő történetek, helyzetek, pillanatképek tömkelegéből állnak össze [...] mindig életszagú históriák..." (Zádor, 1975. 632.)
     Hrabal novellája első olvasásra paródiának tűnik; a történetet a parodizált világ egyik figurája meséli el. Éppen emiatt talán több is valamivel, mint egy paródia/önparódia, mert a szöveg néhány, általam csomópontnak érzett helyén a történet elszakad a paródia jellegtől, és egyféle más létmódba is felemelkedik, illetve alászáll.
     A "jól-megírtság"-nak szemmel látható nyomai vannak a szövegben, azonban feltűnnek öncélúnak ható részleteket tartalmazó mondatok is, például: "... még annál a vaddisznónál is feldúltabban..." (110.), "...és amikor köszönetet mondott Janačeknek, megkérte. Kérem, ha már itt van..." (111.). (Ezeket a hipotéziseket azonban a második olvasásnak igazolnia kell.)
     Az első olvasás a narrátorról (a történet elbeszélőjéről, ugyanakkor szereplőjéről) a következőket feltételezi: szinte sosem válik ki a "Mi"-ből, aminek szerves része. Éppen azáltal lehet része ennek a "Mi"-nek, hogy semmiféle egyéniesítő jellemvonása, tulajdonsága - még neve - sincs. Ezt a "Mi"-t jellemzi a kiválasztottak minden tulajdonsága, a narrátoron az együvé tartozás boldog tudata ömlik végig, valahányszor beszél/beszélhet róla: "...a parancsnok is vadász volt, mint mi" (120.) stb.
     Az első olvasás a tanítónőt - az olvasóból erős ellenérzést kiváltó - idegesítő, nevetséges figurának látja. Éppen az állandó készenléti állapot, hogy bármire lecsapjon, ami szemléltető anyagként felhasználható, teszi nevetségessé: "Hogyan magyarázzam nekik ez után a lövöldözés után a katedráról, hogy mi a béke?!" (113.)
     Érdekes szerep jut a novella végén megjelenő parancsnoknak, aki nem azzal hat, amivel hathatna (a hatalmával), hanem a konfliktust lehengerlő kedvességével oldja meg. Úgy tűnik, ő áll az értékhierarchia csúcsán, hiszen azzal a tulajdonságával, hogy nem él vissza a hatalmával, végig szerény marad, kiválik (vagy nem illik bele) a novellai világból (világba). Mégis furcsa, hogy a hatalmat semmilyen formában sem toleráló Hrabal a novella világán belül pont egy rendőrparancsnokot állít az értékhierarchia csúcsára. Bár ez magyarázható azzal, hogy a lehetséges világ szereplői elveszítik külvilági referenciáikat, a jelenség fölöttébb gyanús, csakúgy, mint utolsó mondat, mely egy didaktikus példázatnak hat, de az egész novella ennek (is) az ellenkezőjét sugallja.
     A vadkan szerepére már csak azért is érdemes kitérni, mert körülötte, miatta játszódik a cselekmény, ő a feszültség oka. Tulajdonképpen a vadkan a lakoma ígérete, a lakoma pedig a teljesebb élet ígérete. A feszültség éppen abból származik, hogy ez a teljesebb élet nem tud megvalósulni, szinte sorsszerűen romlik el minden mindig az utolsó pillanatban. Mégis, a novella végén a rendőrparancsnok bravúros általános leszerelésével megoldja a helyzetet, a kölcsönös ételkóstolás meg úgy tűnik, megvalósítja ezt az ígéretet.
     Ezek voltak tehát nagy vonalakban az első olvasás nyomán megfogalmazódott ítéletek, hipotézisek, és most rátérnék a második, sokadik, az "igazi"⁴ olvasatok tapasztalatainak a felsorolt gondolatokkal való szembesítésére.
 

3. Az első olvasást követő hipotézisek továbbgondolása, illetve szembesítése az aprólékos elemzés eredményeivel

E fejezet tartalma a többszöri újraolvasás⁵ és véleményalkotás hozadékának anyagából íródott, megpróbálja kiteljesíteni, illetve korrigálni az első olvasás nyomán kialakított képet.
     A novella "jól-megírtságával" kapcsolatos vélemény igazolódott, és újabb példákkal támasztható alá: előre- és visszautaló mondatok szövik át a szöveget; egy-egy mondaton belül egész sor emberi reakció, attitűd villan fel: "Már lassít (állapítja meg a narrátor), örvendeztünk (említi a reakciót), de korai volt az öröm..." (reflektál is azonnal az előbbi reakcióra) (108.). Az ilyen pillanatképekben gazdag, egy-egy találó szóval egész háttértörténeteket, ok-okozati viszonyokat felvillantó mondatokban sok történet fut párhuzamosan egymás mellett, és a szöveg szinte szavanként villantja fel mindegyiknek az éppen aktuális fázisát: "...a vadkan karambolozott egy szembejövő autóval, amely lassan becsúszott az árokba (egy történet), ezzel szemben a vaddisznó, szédelegve bár, de felállt, és ráugrott az öreg Skoda Rapid motorházának a tetejére (a vadkan története), láttuk (a "Mi" története), ahogy az utasok kétségbeesetten égnek emelték a karjukat, és azután lebuktak (az utasok története), mert egy ilyen vadkan, tudják, megvan vagy százötven kiló (az okoskodó-magyarázó narrátor kiszólásainak füzére) és beszakította (a vadkan története) a Skodájuk vénségtől rozsdás (a Skoda "története"!) tetejét, de végül a vadkan kirántotta a patáját (a vadkan története), leugrott (az aprólékos mesélői szálelvarrás füzére), és az országút melletti szántóföldön át (színhelyleírás) a szomszéd kataszterre vágtatott (a vadkan története)." (109.) Az egész novellát a helyzetképek ilyenfajta burjánzása jellemzi, és ez olyan dinamizmust ad a szövegnek - s ezáltal az olvasásnak -, mely képes megmagyarázni az első olvasás elég sok lényeges részleten való átsiklását.
     A szöveg karikatúraszerűen jellemez (ezalatt a karikatúrának azt a jellemzőjét értem, hogy a lényegi vonásokra szűkíti a figyelmet és azokat célozza), s ezáltal erősíti fel a paródia jelleget. Az aprólékos leírás szinte kéjesen aknázza ki a gúnyolódásban rejlő lehetőségeket. Példa erre a "Mindenki felakasztotta maga mögé a fogasra a rúd szalámiját" (115.) mondat: itt csupán önironikus (és enyhén gúnyos) megjegyzésnek tűnt, ám négy oldal múlva a következővé fejlődik: "És leakasztották a fogasról a rúd szalámijukat, és keményen megmarkolták és meglóbálták, hogy jól simul-e a tenyerükbe..." (119.) A fokozódást a második olvasás tette nyilvánvalóvá, mivel első olvasáskor az olvasó csak különálló poénokként értékelni őket - lévén az olvasás-megértés folyamata még lezáratlan, átláthatatlan. Most kell sort keríteni az "öncélú mondatok" vádja alól való tisztázásra is: az öncélúnak vélt, poénos mondatok éppen azt a játékosságot és távlatot teremtik meg, amelyet a szöveg igényel magának ahhoz, hogy egyes végletekig karikírozott részleteit a helyes - tehát általa diktált - módon közelíthessük meg.
     Itt, a szerkesztési bravúrok, a novella hangja, a fontos részek emlegetésénél szeretnék szót ejteni a szöveg egyik legfontosabb részéről: "És a katedrán ott feküdt vérében a vadkan, és bömbölt és hörgött, és a tanítónő is dermedten állt, pálcájával a táblára mutatva, melyen a házisertés hordozható képe függött, és a tanítónő úgy maradt, ahogy a vaddisznóbetörés érte, pálcájával annak a házisertésnek a szívére mutatva és Janeček célzott, mert a vadkan, meglátván Janačeket és a puskáját, utoljára felágaskodott, hogy támadjon, de amikor kitátotta a pofáját, Janaček elsütötte a puskáját és félreugrott..." (110.) A mondat többféleképpen értelmezhető. Először is: itt bizonyosodik be végérvényesen, hogy a szöveg nem csupán a narrátor története, meséje, hanem egy tudatosan létrehozott, teremtett világ, saját (a szerző és a szöveg által tételezett) törvényekkel. Többről van ugyanis szó, mint egy olyan eseményről, melyet a narrátor (is) megfigyel(hete)t(t) s érdekességként meséjébe sző(hete)tt: a tanítónő a kép szívére mutat - Janaček megöli a vadkant - a halál a szív működésének leálltával következik be. Több ez a jelenet ennek a leírásánál, lehet annak az archetipikus hitnek a megjelenítése is, hogy a szimbólum állhat a valóság helyett - gondoljunk csak Gombrich példájára: "Mondjuk, kivágtuk az újságból és gondosan őrizzük egy kedves sportolónk fényképét. Melyikünk tudná könnyű szívvel megtenni, hogy tűvel átszúrja a szemét? [...] Felvilágosodott eszünkkel jól tudjuk ugyan, hogy akármit csinálhatunk a fényképpel, hősünknek vagy barátunknak azzal nem ártunk. Mégis feltolakszik bennünk valami bizonytalan tiltakozás, ha a képét bántják. Valahol, a lelkünk egy rejtett zugában megmaradt az ősi hit nyoma, hogy amit a képmásával tesznek, az történik vele magával." (Gombrich, 1983. 24.) Továbbmenvén, ha nem csupán egy hittörténeti referenciájú kuriózum megjelenítéseként olvassuk a szöveget, felvetődhet a kérdés: lehet-e a műalkotás létmódjának problémájára adott egyfajta válasz is? Valószínűleg: a határokat valóság és alkotás (fikció) között elmosódtak, azt sugallva, hogy az alkotásban megnyilvánuló valóság nem rekeszthető ki egyértelműen az "igazi" valóságból. Tehát élet és irodalom, befogadó és műalkotás, való világ és lehetséges világ között nem olyan nyilvánvalóak a különbségek, mint ahogy az racionális, tudományos eszközökkel kimutatható.
     A narrátorról (elbeszélőről és szereplőről) alkotott vélemény a második olvasás során szintén bővült. Az első olvasás után csak a "Mi" egy részének tűnt: az újraolvasások során hamar kitűnt, hogy az "Én" is sokszor (és fontos pillanatokban) hangsúlyt kap. Néhány példa: ő hozza el a puskát ("...rohantam át a mezőn [...], visszaértem a Lancasterrel" - 108.), ő veszi kézbe először a szalámit ("...és én nem bírtam tovább türtőztetni magam, és lekaptam a fogasról azt a vaddisznó vadász szalámit, és magasba emeltem" - 117.), ő emeli fel először a poharát ("...így aztán a szomszéd asztal felé emeltem poharam" - 118.). Megfigyelhető, hogy a hat alkalom közül, mikor önmagát nem a "Mi" részeként, hanem "Én"-ként emlegeti, négy a lakoma alatt történő események között található, melyek leginkább biztosítani tudnák a a narrátornak a halhatatlanságot: olyan emberként mutatkozhat meg bennük, aki az "idők szavát" a legjobban érti. Azonban amiket tesz, azokat inkább az "érti, mi a dörgés"-fordulat jellemzi. Ugyanakkor ügyes mesélő: bár ő alakul az események után, a történetet úgy tudja előadni, hogy úgy tűnjék, mintha ő alakítaná az eseményeket.
     A további olvasások felvetettek még néhány olyan problémát, melynek alap- vagy ellenpontjára még csak utalás sincs az első olvasást követően megfogalmazott hipotézisek között. Ezeknek fontosságára csak az újraolvasások során derült derült fény: a vadász Janeček, a zenész Kučera úr, illetve az étel, ital, evés, ivás szerepe.
     Janeček kezdettől fogva kiválik a "Mi"-ből, olyan tulajdonságai vannak, melyek megkülönböztetik attól. A "szenvedély" szó vele kapcsolatos említése már egy olyan tulajdonságra utal, mely idegen a hétköznapitól, közönségestől. Csak őt jellemzi a szenvedély, a "Mi"-t csupán a "kaja" motiválja. Janeček jól ráérez erre, és ki is használja: a táplálkozási ösztönre apellál, mikor: "azzal tartotta bennük a lelket, hogy újra elmesélte, micsoda kajákat lehet csinálni egy ilyen disznóból" (109.) Habár ő is rab (szenvedélye rabja), mint ebben a világban mindenki, annyival intelligensebb környezeténél, hogy azoknak az alsóbbrendű igényeire hatva fel tudja használni őket szenvedélyének kielégítésére. Érdemes megfigyelni, hogy hőssé válása után teljesen eltűnik a novella világából. Tulajdonképpen, ha enyhén groteszk módon is, kinő annak keretei közül.Vele kapcsolatban (az iskolai jelentben) jelenik meg egy fontos jelenség: bár ő a nap hőse (tehát bármit és bárhogyan mondhatna, tehetne), szinte azonnal alkalmazkodik a tanítónő didaktikus stílusához, ő is abban a hangnemben kezd magyarázni, amelyben a tanítónő feltételezhetően oktat: "...a végén hozzáfűzte, hogy a vaddisznó élete még a népi szólásmondásokban is tükröződik. Fújtat, mint vadkan, dúl-fúl, mérgelődik valaki, félelmetesen dühös, mint ahogy a saját szemünkkel láthattuk..." (111.) Mire utalhat ez? Egyrészt közvetve bemutatja a tanítónő előadási módszereit, másrészt a tanító ember felelősségéről szól, hiszen még a kitűnő vadász is a manipuláló hatása alá kerül.
     A második, csak későn feltűnő szereplő Kučera úr, a zenész. Ő a tanítónővel és a parancsnokkal együtt a békítők vagy moderátorok táborába tartozik. Származására nézve "vykái", tehát jogosult a velenkaiak (a narrátor és társai) valamint a peroviak (a tanítónő, a narrátorék csapatának ellenfelei) közötti összebékítési kísérletre. Független, tehát vállalhatja a békítő szerepet. "Funkciója" azonos a kerskói vendéglő funkciójával, azaz ütköző vagy semleges zóna. Semlegessége ellenére mégis ő a legemberibb: félelme a mindenkori közvetítők félelme, akiknek mindig van vesztenivalójuk, mégpedig az egyik vagy a másik féllel való jó viszonyuk.
     Az evés többször egy azonnali kielégítést követelő szükségletként jelentkezik, másszor - ugyanazoknál a szereplőknél - érdekek által irányítható-irányított eszközzé válik: "...ínyenc módon élvezkedtünk a kedvenc ételünkön és felszúrtunk egy-egy falatot a villánkra, és odakínáltuk specialitásunkat a szomszéd asztalnak, de az ellenasztal mindig grimaszokat vágott és fintorgott, sőt azt mutogattuk egymásnak, hogy mi bizony okádnánk attól, amit a másik eszik, de a saját tányérja fölött mindenki üdvözült képet vágott, és magunkon kívül voltunk a gyönyörűségtől, hogy ennél ízletesebben nem is lehet elkészíteni a vaddisznót." (115.)
     A vadkannal kapcsolatos előzetes feltevés nem bizonyult igaznak. A vadkan nem a "feszültség oka", hanem inkább eszköz a feszültség kisülésére, a teljesebb élet problémája nem általa vetődik fel és van jelen.
     A tanítónő a végletekig vitt didakticizmus megtestesítője; hatása óriási, például Janečekre is. Ráadásul az ő mondata fejezi be a novellát: még a műalkotás is a hatása alá került, mondhatni. Azonban nem lehet olyan egyértelműen állást foglalni negatív, "idegesítő" volta mellett, mint az első olvasás után. Komplexebb személyiség annál, hogy minden kétséget kizáróan meg lehessen ítélni. Nem engedi meg az egyértelműsítést, ezáltal feszültségben tartja a gondolkodást.
     Az első olvasás után a rendőrparancsnokról nem kevesebbet állítottam, mint hogy az értékhierarchia csúcsán helyezkedik el, de már ott megjelent a kétely: "gyanús". Szerénységével nem illik bele ebbe a novellai világba - írtam ott. Azonban a tétel éppen ezen a szerénységen bukott meg: kétszer is kihangsúlyozódik, hogy nem szerény, hiszen kitüntetéseit büszkén viseli: "...kitüntetésekkel teleaggatva" (119.) jelenik meg, és "...még a kitüntetéseinél és érdemrendjeinél is jobban ragyogott" (121.). Úgy vélem, hogy ez elég ok arra, hogy más álláspontra helyezkedjünk. A szerénységből fakadó kedves humorérzéket a második-sokadik olvasatok gyökeresen megváltoztatták: azonban ha nem a szerénysége, akkor mi akadályozza meg, hogy ne a tekintélyével, hanem a humorával oldja meg a helyzetet? Talán éppen az érzéketlensége. Harsány jókedve így nem ügyesen álcázott eszköz a konfliktus és a feszültség feloldására, hanem valódi érzéketlenség. Nem megoldja a helyzetet (ez feltételezne egy bizonyos fokú tudatosságot, azt, hogy egyáltalán tudja, hogy valamit meg kell oldani), hanem ösztönös, buta jókedvével - ha közvetetten is - elnyomja a kedélyeket. Ezek szerint teljesen beleillik az ösztönéletűek világába, és az embereknek (első olvasáskor az olvasónak) sem tűnik fel, hogy a feszültséget nem megoldja, hanem eltemeti, elnyomja.
     A lakoma résztvevői lelkesen esznek egymás ételéből... És ezzel elérkeztünk a teljesebb élet problémájához. Módosult ez is: nem valósul meg az ígéret (a teljesebb élet ígérete), ahogy azt az első olvasás sugallta, hanem hamis lesz, sőt, ezáltal az egész novellán végigvonuló konfliktus megoldásának a képzete is érvénytelenné válik. A lakoma kényszerű kóstolás lesz, de úgy, hogy ez a szereplőkben egyáltalán nem tudatosul - így a teljesebb élet megvalósulása helyett egy tudatosítatlan birka-ösztön nyújt látszólagos kielégülést. Megmarad a konfliktus, és épp azáltal lesz még veszélyesebb, hogy megoldottnak tűnik. Ha érvényes ez az elég életképesnek tűnő gondolat, akkor elmondható, hogy a másik síkból átszóló (novellai) hang mindvégig azért volt jelen, hogy figyelmeztessen a félreértési lehetőségekre. Ez a hang próbált megóvni attól, hogy beleessünk a novella primér értelmezésének a csapdájába.
 

Jegyzetek

1 Az idézett szövegekben található kiemelések tőlem származnak - Nagy Zsolt.
2 "Általában véve is elmondhatjuk, hogy a hermeneutika nem módszertanát adja a megértésnek, hanem filozofiáját. [...] Amikor a hermeneuta azokat az elemeket veszi számba, melyek egy konkrét műalkotást »nyitottá« (tesznek, vagy azokat a folyamatokat elemzi, melyek a megértés során »lezárják« a művet, maga is a strukturalizmus eszközrendszeréhez folyamodik." (Kelemen Péter: Hermeneutikai analízis. In: Műelemzés - műértés. (Szerk.: Sipos Lajos) Sport kiadó, Budapest, 1990. 85-107. p.), illetve: "...ez az olvasási mód, (a szó valódi értelmében) aprólékos olvasás felel meg a modern szövegeknek." (Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris kiadó, Budapest, 1996. 81. p.)
3 Hasonló gondolatot fogalmaz meg Csúri Károly: "Eljárásunk lényege így a következőkben fogalmazható meg: minden lépés kezdetén posztulálunk egy formális »lehetséges világot«, majd a lépés tényleges megtétele során (materiálisan is) felépítjük a posztulált világot. Így a következő lépést már ebből a felépített »lehetséges világból«, azaz hipotetikusan valós világból tehetjük ismét. Most ennek a hipotetikusan valós világnak posztuláljuk egy »lehetséges világát«, s a megkeresés/konstruálás folyamán ezt a »lehetséges világot« építjük fel a korábbiaktól eltérő elvek szerint. A rendszer tehát [...] hierarchikusan strukturált." (Csúri Károly: A "lehetséges világok" szemantikája és az irodalmi elbeszélő szövegek elmélete. Studia Poetica, Szeged, 1980. 165-195. p.)
4 Az idézőjel meglétére a következő mondatok hivatottak magyarázattal szolgálni: "...a mű előszöri befogadása is magában foglalja az esztétikai érték felmérését, mivel az olvasó mindent összehasonlít korábbi olvasmányaival." (Jauss, Hans Robert: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. Helikon, 1980a. 1-2. 8-39. p.), ill. "A műalkotás elsődleges észlelése azt jelenti, hogy készek vagyunk esztétikai hatásának befogadására, hogy élvezve értjük és értve élvezzük. Az olyan értelmezés, ami ezt az elsődleges esztétikai észlelést kihagyja nem egyéb, mint egy olyan filológus ön-túlbecsülése, aki annak a tévedésnek áldozata, hogy a szöveg nem az olvasónak, hanem egyenesen az interpretáló filológusnak készült." (Jauss, Hans Robert: Esztétikai tapasztalat és irodalmi hermeneutika. Előszó. Helikon, 1980b. 1-2. 117-128. p.)
5 "Az újraolvasás [...] kezdettől fogva javallott, mert csak ez menti meg a szöveget az ismétléstől (aki nem újraolvas, az szükségképpen mindenhol ugyanazt a történetet olvassa), csak az újraolvasás sokszorozza meg a szöveg sokrétűségét és pluralitását." (Barthes, Roland: S/Z. Osiris kiadó, Budapest, 1997.)