Aranyom, alanyom, alacsony
vérnyomásos kvintett, kíntett, beintek
 

Régi papírlap
(Arról s arra, hogy)
 

Megöregedtem, és kívül kerültem a világon. Nehezen
megyek bárhova, és szerencsémnek tekintem, ha valami
fölment alóla. Még ha az a dolog is teljesen értelmetlen. Is.
Többeket, köztük magamat is, többször csaknem megöltem.
Többek életét megmentettem, akad, akiét többször.
A 63-as villamos évén túlesve, a 64-es, a sakk éve
jött el. De csak mint Hérakleitosz sakkjában, ahol
az öreg mindössze a hullámmozgást érzékeli, vagy műveli,
sötét kockák nincsenek is, nagystílűen fogalmazva.
Nagystílű fogalmazás-e a választékosság? Slamposság-e
a tényleges nagystílűség? Ez a folyton körbeérő kör.
De hová érjen egy kör? Megannyi szálka marad utánam,
csak mikor? Életkorom sem a múlthoz, sem a jövőhöz
nem elegendő még, már. Nem vár rám semmi jobb. Mi minden,
például az egészség, amit őrizgetsz, elvész aztán.
És sosem volt akkora öröm, vagy az emlékezet hagy ki,
nem volt akkora öröm, hogy a szenvedést megérje.
Vagy, mondom, nem emlékszem, még annyira sem, mint Krapp
ott Beckettnél. Csak hát mindenre van válasz. Örülj, öcsi,
hogy a kártyabajnokságban az a klub nyert, akinek - csalás
nélkül - szurkoltál. Legyen ez elegendő. Nem egyforma semmi,
kedden más, más szerdán. Vonzalmas, mozgalmas - vagy
elszigetelten, dermedten éled meg. Hatalmas balhék is
fenyegetnek, vagy sem, de mindenképp csak a kényelmetlenség
lesz valódi. Egyelőre próbálj a náthádból kigyógyulni,
örülj madaradnak és kutyádnak, környezetedből még valakinek,
másoknak. Ne mondj semmit, szóljon ez is arról. S talán
arról szólt.
 
 

Másik régi papírlap
(Minek, hogy)
 

Túl sokat is dolgozom, dolgoztam, jelentéktelen ellen-
szolgáltatásokért, és még mindig azt mondhatom, hogy, csak
minek mondjam. Így hagyjuk is ezt. Túl sok rossz futball-
mérkőzésről hallok, túlfizetett játékosokról, túl sok
rossz ízlésről tanúskodó zenét kell hallgatnom, de egyrészt
Totyi madaram ezekre énekel, és nem szeretek eljárni
otthonról, unom a társalgást, a kocsmákat, az utcákat,
a piacokat, csak a piacok bűvölete teremti meg az italmérések
bűvöletét, és fordítva, csak az otthon bűvölete az utcákét,
és fordítva, az egész nem áll már össze, mint Hérakleitosznál
a hullámzás, és nem olyan jó vicc nekem, mint a négyszögesült
kör. Tehát hallgatom, amire Totyi, utolsó madarunk énekel,
néha magam is keresek valamit a tévéadókon, Totyi rádiót
hallgat, a tévét csak ellenőrzi, megvan-e. Megvan-e a kártya-
bajnokság, feleségem, kutyánk, megvagyok-e. Nem is az, hogy
elég, nem is, hogy rossz ízlés, inkább vegyesek a dolgok.
Túl sokat fáradoztam, el is fáradtam, meg nem is, folyton
csak fáradoznék, de nincs elegendő fáradozandó. Ezért
iszom, ezért cigarettázom például, holott sem inni, sem
cigarettázni nem szeretek, csak az én fantáziámból sem futja
többre. Az utazások végképp elmúltak. Különben is, jobban
ragaszkodom az oldaltáskámhoz, a nagykabátomhoz, mint egy újabb
kiállítási élményhez, így lassan a galériákról is leszoktam.
Évek óta nem járok lóversenyekre, irodákon ülöm végig néha
a monitorokon közvetített angliai lódélutánok sorát, de már
nem nagyon teszek semmit, kimegyek az utcára, abban az egyetlen
városban, ahová még eljárok, de már a vonatúttól irtózom,
leginkább hazafelé jó, bár egy át nem aludt éjszakára: agyonnyűtten.
 
 

Az utolsó (utáni?) papírlap
(Még egyszer 63-as-villamos-születésnapomra)
 

Mit írjak? Hogy előre unok átmenni egy hídon, minden
részletét ennek az útnak, a híd előtt és a híd után, unom,
ezt írjam? Ugyanazok a beszélgetéstöredékek, kongatások
egy vásárlócsarnokban, ugyanazok a bekanyarodások,
ugyanazok a kis tréfálkozások a postán? A trafikban?
A sarkon túli kocsmában? Ugyanaz a papagájhang egy konyhából?
Tolatás, malteros vödör, másolóiroda, egyetem ódon
épülete, a magam ódon élete, 1957-ben itt volt az évnyitó
az aulában? Itt volt, hogy Ottlik könyvét, Hajnali házte-
tők, megláttam, méghozzá épp az ő pátriájában, a Kossuth
Lajos utcában, egy bolt kirakatában? Mind, mind az Emmá Nyóc
magánügyosztályom dolga. Itt választhatok hajmeresztő izga-
lommal két buszmegálló között? Vagy hogy továbbmenjek
az antikváriumig a Krisztinavárosba, ahol nem jutnak eszembe már
iskoláim, sajtos rudakra vadászom, papirost vásárolok,
a boltos néni remek olaszrizlinget ajánl, és ha nem hoztam
a pesti megállók környékéről ezerjót, hát... De egyre jobban
zavarnak a hanghatások, Totyi zenéi, örülök viszont, hogy
énekel. Ez van neki, a madár eszményi élete, meleg, kaja,
társaság egész nap, egészséges madár-elfáradás estére, még
ennyi, ha kibírok egy-egy napot rendben, nekem is megvan,
valóban jókat alszom. Hol van az Artaud-olvasó nyári büszkeség,
hogy háromkor felébredtem, beágyaztam, elvacakoltam a reggelt,
akkor még más volt? Mi volt más? Mi lesz más? Alám fogják
hordani az ágytálat? Kihányom a gyomrom, a belem, és nem
élvezetből leszek 57 kiló, ötven kiló, számmal, betűvel,
nyállal, lefittyedt alsó ajakkal? Tovább fogyatkozott hajakkal?
Gondold meg, hol tartott már sakk-évedben Kosztolányi, Babits?!