Jónás Tamást első sorban költőként, jó költőként ismerhetjük. Novelláskötetéből kiderül: jó elbeszélő is. Nem igazán novellista, nem szabályos novellák szerzője - ám ki a megmondhatója, hogy mi a szabályos novella, hiszen általános és egyetemes érvényű novellamodell nem létezik -, nem is a szó mai értelmében vett prózaíró, hanem kimondottan (hagyományos) elbeszélő. Olyan, aki örömest szólal meg egyes szám első személyében, ráadásul magáról beszél legszívesebben. Ezen szenvedélye azonban nem azt jelenti, hogy az elbeszélés-kötet Jónás Tamásról, illetve írói szerepköreinek egyikéről szól, bár miért ne szólhatna arról is, hiszen a kötet visszatérő szereplőivel és helyszíneivel azt is sugallja, hogy az elmondott történetekből egy önéletrajzi regény is kikerekedhet. Szerepjátszás helyett az elbeszélő magán keresztül szűri meg a történeteket, és nem a szereplőit (majdnem hőseit írtam, pedig a novelláknak nincsenek hősei, hiszen a nyomor, a vereség, a kudarc, a szenvedés az osztályrészük) beszélteti, hanem maga beszél helyettük, hosszú, narratív monológjaikban és ritkább dialógusaikban mindvégig ott érezzük az elbeszélő szenvedéllyel lobogó indulatát, érintettségét és az ezt eltakarni hivatott szenvtelen előadásmódját. Jónásnak olyan közvetlen és csöndes a stílusa, hogy szinte tudomást se veszünk róla, elemeit nem érzékeljük külön, hanem az elbeszélése egészében ragad magával, görget a történetben, ami néhány kivétellel mindig lineáris folyamú, és a balladás elhallgatások során néhány búvópatakot és vízesést is megtapasztalunk. Kényes és kéjes ez a történeten belüli előrehaladás, a szerző folyamatos feszültségben tartja olvasóját, "érzelmes" elbeszélései az ismeretlennel való találkozás borzongását keltik.
     Mint a mesék. A kötetben olvasható novellák, elbeszélések, történetek mintha felnőttekhez szóló mesék lennének. Kezdetben a hős megpróbáltatásai pozitív irányba váltanak, csoda ugyan nem történik, de az emberiesség mégis sorsfordító erőként képes működni, a lopással gyanúsított cigányasszonyról végül kiderül, hogy becsületes, a vándorcigányról, hogy segítőkészebb a többieknél, a villany kikapcsolására kivezényelt szerelőről, hogy emberséges. Mesei világként érzékeljük az etikai normák pozitív működését ebben a szociális mélyvilágban, pedig csak az történik ezekben a novellákban, aminek a valóságban is történnie kellene. A posztmodern (szöveg)világot megelőző elbeszélői hangot idéző, tömör és csattanós elbeszélések adott szociokulturális miliőjét a folytatásban, miként a könyvben előrehaladunk, a mitikus erők munkálkodásának terepéig vezeti vissza a huszadik századot jelentő jelen és a mitologémák ős-dualisztikus, vagy egyenesen manicheista megnyilatkozásának megjelenítésében. Itt már nem idegenkedik a csodától, Jézus megjelenik a faluban, a névtelen Gonosz törekszik világhatalomra. Itt már nem babonáról, folklórról, szokásrendről beszél az elbeszélő, hanem jóról és rosszról, a világot és a világban élő embereket mozgató princípiumokról. A történetekben nincs leírás, csak monológ, szinte szünetmentes a jelzőtlen mesélés, csak - mint az élőbeszédben - az időben kissé előre vagy hátraugró narráció, aminek berekesztése visszafelé is értelmezi az elbeszélést: a fiú, akiből ki akarták űzni a Gonoszt, azután meséli el különös kalandjainak sorát, miután közlekedési balesetben meghalt, teste elégett (És mikor eltelik az ezer esztendő). Ha Jónás Tamás ráhajtott volna, kerek horror-történetet is írhatott volna ebből a meséből, amit Stephen King is megirigyelne. Jónás Tamás egyes elbeszélései mintha kimondottan a szórakoztató irodalomból nőnének ki, mondhatnám, keresik az olvasó kegyét. Végül azonban nem enged a népszerű irodalom kísértésének, a mesés cselekményű történetekben is megmaradt a szerző azon a nyomvonalon, amit a mitológiai elemek hiányában is működő világról írt elbeszéléseivel jelölt ki. Elkerüli a népszerű kiadványok kliséit, ugyanakkor egy még fontosabb csapdát is megkerül: nem ölt paraklétoszi, szószólói, védő és igazoló szerepet, nem áll cigányhősei pártjára, nem lesz szépirodalmi igazságosztó, nem bíráskodik, még rokonszenvet se mutat igazából, csak elbeszél. Húzós olvasmányok történetmondója, amelyek fölött a képszerűen plasztikus megjelenítés folytán elmélázik az olvasó. Ezek azok az egy ültő helyben való elolvasást követelő történetek, amelyeket - formailag - E. A. Poe a túl mesterkélt líra és a túl hosszú regény fölé helyezett. A könyv első részét egy formailag is mesének tartott theodiceai történet zárja, amelynek központi témája az emberi boldogság keresése és a boldogtalanság okának naiv magyarázata, csattanójában pedig egészen az isteni gondviselés jóságának provokatív-ironikus megkérdőjelezéséig vezet el.
     "Szomorú emberek voltak. A kocsma kertjében vagy a csurgónál üldögéltek a legtöbbször, beszélgettek, halkan, ráérősen, szenvedély, izgalom nélkül" - így jellemzi Jónás a hőseinek legtöbbjét, ugyanakkor elbeszélő technikáját is. Arra is ez a folyamatos, többnyire lineárisan előrehaladó, érzelemmentes közlés a jellemző, bár a narrációja mögött ég a szenvedély, az indulat, ennek ellenére szövege higgadt, bár kiszámíthatósága kérdéses: néha egy picikét tovább írja a kelleténél a szöveget, néha meg hirtelen eltépi a mese szálát, jóleső kétségek között hagyván az olvasót. Talán ez is lehetne ennek az elbeszélés-gyűjteménynek a kulcsszava: jóleső. Egyszerűen jól esik olvasni, kellemesen tölti vele az ember az idejét, ahol kell, megborzongtatja, ahol kell, melengeti a szívét, a töretlen elbeszélői hang, a néhány helyen alkalmazott fonetikai variánsok következetessége arról is szól, hogy az elbeszélő nem az íróasztala mellett fundálta ki az elmondásra került történeteket, hanem azok benne éltek, s ami a kötet második részét illeti, fordítva érvényes: ő élt a történetekben, ami természetes rokonszenvet, együttérzést gerjeszt az olvasóban.
     Az első rész elbeszélései kivétel nélkül cigányokról szólnak, illetve a velük együtt ugyan nem, de mellettük élő többségi magyarokról, sőt, úgy tetszik, hogy a második részbe sorolt három novella hősei is cigányok - egyiké szövegszerűen biztosan azok -, noha ezek a szövegek a cigány külsőségeket, vagy legyek pontosabb: jellegzetességeket nem említve a szerelemről, az erotikáról, a szexről, a féltékenységről és a korlátlan szabadságvágyról beszélnek, motívumokra, önvizsgálati momentumokra vissza-visszatérve, sejtetve, hogy az érzelmes önértelmezések és önelemzések, a féltékenység gazdag viszonyrendszerének kidolgozása nem a fikció lecsapódásai, hanem a személyesen érintett költő, Jónás Tamás alaposan megrágott gondolatai, még ha a képzelet is szülte a tépelődések történetbe való ágyazását.
     Semmiképpen sem lényegtelen, hogy ez a könyv a cigányokról szól, ám annál fontosabb, hogy miként szól róluk. Az említett külsőségeket azért javítottam azonnal jellegzetességekre, mert külsőségek ezekben a történetekben nincsenek: nem arról derül ki egy szereplő karakteres cigány mivolta, hogy miként öltözködik, miként beszél - Jónás a nyelvi karakterizálást minimálisra fogta -, hanem, hogy milyen a viszonya az élethez, a világhoz, a világ jelenségeihez, környezetéhez, illetve meghatározó jellegű a körülötte élő többségieknek az iránta való viszonyulása. Amennyiben így tekintünk a kötetben megjelenő kisebbségi-többségi viszonyrendszerre, nehezen képzelhetjük el, hogy irodalom születik belőle, inkább lélektani, viselkedéstani elemzés, szociográfiai rögzítés, de Jónásnál szó sincs olcsó pszichologizálásról, leíró szociográfiáról, a marginalitásban élők helyzete feletti kesergésről. Számára a történetek adottak, kezdve a mai magyar hétköznapok realitásától a balladába illő csecsemőgyilkosságon keresztül, a romantikus leányszöktetésen át a misztikus ördögűzésig, vagy a rendőrségi jelentésben szereplő erőszaktételig és tömegverekedésig, esetleg a virtuális világ (játékvilág) teremtése közepette folyó reális életig. Cigányai ezeken a történeteken belül élik életüket, közben felmutatják gondolkodásukat, egymáshoz, a külvilághoz, a környezetükhöz való viszonyukat, el egészen a teremtésig és az üdvtörténetig. Jónás Tamás elbeszéléseiben hús-vér emberekként jelennek meg a cigányok, papír ízének itt nyoma sincs, csak szép irodalomnak, és már megint alkalmatlan szót használok, ha azt mondom, érzelmes irodalomnak, inkább maradjon a jóleső, ami talán részben utal a kötetben szereplő szegény emberek létmódja által meghatározott - kihívásaiban, elvárásaiban és normarendszerében bármennyire is kemény - világra is.
     Jónás Tamás novellái három versgyűjteményt és egy regényt követően jelentek meg, és az írót érett, tapasztalt elbeszélőként mutatták be a közönségnek. (Romano Kher - Cigányház. Budapest, 2002)