"Mert emberi létünkben szerzett tulajdonaink közt
alig van szentebb, mint a nyelv."

Tűnődöm, hogy az elemi népiskola négy és a gimnázium nyolc osztályában használt különféle tankönyveim közül - annyi év múltán - miért éppen a gimnázium ötödik és hatodik osztálya számára kiadott Magyar nyelvi olvasókönyv maradt meg könyvtáramban. A könyvet Alszeghy Zsolt, Sík Sándor és Techert József álította össze, a Szent István Társulat 1939-ben adta ki, és én a negyvenes évek második felében használtam. A karcsú, mindössze nyolcvan oldalas könyvecske valójában nem is tankönyv, hanem két tanévre szóló szemelvénygyűjtemény, segédkönyv, olvasókönyv: különböző szerzőktől származó szövegeket tartalmaz. A szerzők között vannak szépírók (Arany János, Gárdonyi Géza), nyelvtudósok (Gombocz Zoltán, Simonyi Zsigmond) és irodalomtörténészek (Riedl Frigyes, Tolnai Vilmos). A gyűjtemény elevenségét mutatja, hogy az 1939-ben megjelent könyvben egy mindössze két évvel korábban publikált, a Magyar Nyelv 1937-es évfolyamában közölt cikket is találok, Cs. Sebestyén Károly írását a magyar konyha történetéről.
     Amilyen érdeklődéssel veszem kezembe és forgatom ma is ezt a több, mint hatvan esztendős könyvet, épp olyan kevéssé szívesen gondolok vissza az iskolai nyelvtanórákra, a magyar nyelvtankönyvekre, a hajdani iskolai nyelvtan tanítására. Ma már talán a magyarázatát is sejtem ennek. Az az iskolai nyelvtan, amit nekünk tanítottak, nem a magyar, hanem a latin nyelv észjárása szerint, a latin grammatika alapján volt rendszerbe foglalva és fölépítve, és - Illyés szavával - "a magyar nyelv nyelvtani keresztre feszítését" szolgálta. Azzal a sajátos nyelvszemlélettel, amely a magyar nyelv belső szerkezetének megismertetését tűzi ki célul, majd csak az egyetemen, Pais Dezső - megint Illyés szavával -, "a magyar nyelvtudomány nagy hadastyánja", valamint a nyelvvédő Lőrincze Lajos előadásain találkoztam.
     Illyés egyik 1965-ös írásában (Nehéz nyelv-e a magyar?) maga is beszél arról, hogy az iskolai nyelvtan tanulásában nem sok örömét lelte, legföljebb a vágyat fokozta benne egy más alapozottságú magyar nyelvtan kidolgozására. Itt mondja: "Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fő gondom gazdagon szétágazó rendszerének érzékeltetése lenne. E rendszer egyszerűsége és szilárdsága a kerékére emlékeztet. Arra a működése is."

Ezt a nyelvtankönyvet Illyés nem írta meg, írt viszont pályáján számos nyelvészeti tárgyú, a nyelvápolás, a nyelvművelés, a nyelvvédelem kérdésével foglalkozó cikket, esszét, tanulmányt. Az anyanyelvről szóló írásait gyűjtötte össze Domokos Mátyás és Szathmári István, és adta ki a kötetet A törzs szavai címmel a Nap Kiadó. A kötet negyvenegynéhány írását Illyés két verse, a könyvnek is címet adó A törzs szavai, valamint a Koszorú fogja keretbe. A szerkesztők is jelzik, hogy munkájuk válogatás, vagyis a kötet nem tartalmazza Illyésnek az anyanyelvvel foglalkozó minden írását, így például az Ingyen lakoma négy tanulmányát (Magyar beszéd, A nép nyelvéért, a nép színházáért, A költői nyelvről, Hála a második nyelvért, illetve a Hajszálgyökerek című hosszabb esszének az anyanyelvvel foglalkozó részleteit.) Az írások logikus rendben, időrendben következnek, az első alatt az évszám 1930, az utolsó keltezése: 1982. december 26. A legtöbb írás a harmincas és a hatvanas években született. Műfajuk változatos: van itt cikk, könyvismertetés, naplójegyzet, vitairat, fölkérésre illetve körkérdésre adott válasz.

A nyelvápoló Illyésről írni roppant kockázatos. Aki erre vállalkozik, magán érezheti az anyanyelv tökéletes ismerőjének és használójának szigorú tekintetét. Illyés tévedhetetlen abban, hogy mi a különbség a lenne és a volna között; tudja, mit jelent a retye-rutya, puruttya, az előhasi, a csádé; ismeri a nyelvi árnyalatokat, a képes kifejezések (pl. kenyértörés) eredetét; érzékeny a mondatszerkezetre, nyelvünkben a szórend jelentéshordozó szerepére. Mi is csak arra vállalkozhatunk, amire Illyés, amikor az egyik lap fölkérésére, hogy "nyelvünk állapotáról" írjon, ezt válaszolta: "...nem bírálatot, legföljebb alkalmi beszámolót, afféle helyszíni tudósítást írhatnék: amiként, mondjuk, a Duna - állandóan folyó - vízállásáról, egy hadjáratról, egy soha meg nem szakadó olimpiáról. Nem mint bíró. Mint egy a sok küzdő közül."

Mi ad tollat a nyelvápoló Illyés kezébe? Elevenen érdekli a nyelvrokonság, a "bölcsőkutatás"; dicséri Halász Gyula "bátyánk" 1935-ben megjelent Édes anyanyelvünk című könyvét; avatottan értelmezi 1936-ban a népdalok jelképi világát, az úgynevezett dalküszöbben előforduló természeti képeket Vikár Béla nyomán, szemben Erdélyi Jánossal és Vargha Gyulával (értelmezését egyébként azóta Lükő Gábor 1942-es könyve, A magyar lélek formái is megerősítette); ismeri a nyelvrokonság-kutatás történetét; az 1938-as Reguly Antal-portré valóságos szépirodalmi remeklés; a következő évben Ki a magyar címmel fontos írással járul hozzá a Mi a magyar?-vitához; elemzi a magyar nyelv és az idegen nyelvek közti különbséget; rácegresi és hanna-majori szógyűjteményével íróknak és nyelvészeknek egyaránt megszívlelendő példát ad a nyelvjárási, tájnyelvi gyűjtésre; fogalmakat (pl. kultúra) tisztáz, és kifejezéseket (pl. dörzsölt fickó) véd meg; a megszólítás, a nyelvhasználat társadalmi gyökereinek kérdése izgatja... És még sok minden más... Figyelme szerteágazó, sokirányú, eleven és éber.

Nyelvszemlélete két alapelvre épül. 1. A nyelv a gondolat kifejezője; nyelvhasználat és gondolkodás, nyelv és lélek kölcsönhatásban él. 2. A nyelv társadalmi "jelenség", a társadalmi érintkezés eszköze; nyelv és társadalom ugyancsak kölcsönhatásban van egymással. Az 1975-ös Nemzetközi Finnugor Kongresszust köszöntő írásában olvassuk: "A nyelv mindenütt a gondolat közvetlen kifejezője. Egyben a társadalmi érintkezés legfontosabb eszköze."
     Vegyük ehhez, ami a fentiekből következik, és amit írásunk mottójaként idéztünk: az anyanyelv ismerete, birtoklása, egészséges használata emberi létünk "legszentebb" tulajdona.
     (Illyés is tudja, hogy van - írók életében is - nyelvváltás. Valaki az anyanyelv megismerése után egy új, egy másik nyelvet tanul meg, sajátít el tökéletesen, azon beszél és ír is. De ez a kivétel, amely a szabályt erősíti. Anyanyelve csak egyetlen lehet az embernek. Második, harmadik, tizedik nyelvet ezután lehet csak megtanulni.)

Illyésnek az anyanyelvről szóló írásai tele vannak kulcsmondatokkal, tételszerű, epigrammatikus tömörséggel megfogalmazott gondolatokkal. Néhány ezek közül.
     "Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni."
     "A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar."
     "Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más multú és más jellemű néptől."
     "Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban."
     "Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek."
     "Két istent nem lehet szolgálni."
     "Lelket cseréljen, aki hazát cserél. Lelkemet csak gazdagítani szeretném. Csak gondolatot és tapasztalatot akarok cserélni. Igen, csiszolódni, köszörülődni is szeretnék. Hogy minél alkalmasabb magyar legyek, az egy emberiség kezében."

Miben rejlik ezeknek az írásoknak a hatása, szuggesztív ereje?
     Illyés nem nyelvész, nem nyelvtudós, nem filológus, nem szakember. A nyelvről mint használati eszközéről beszél. Közhely, hogy az irodalmi mű kifejezési anyaga a nyelv. Amikor az író a nyelvet használja: nyelvművelő. Amikor a nyelv használatáról elmélkedik, amikor pozitív és negatív jelenségeit vizsgálja, amikor értékeit mutatja föl és torzulásait ostorozza: nyelvápoló.
     Illyés nem a szabályok, nem a szaktudomány, hanem a használat és a lélektan felől közelíti a nyelvi jelenségeket.
     A nyelv élete személyes ügye. Tapasztalatairól beszél, hangja személyes, vallomásszerű. A finnugor nyelvrokonságról szóló írását így kezdi: "Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal..." A Ki a magyar című esszé első mondata: "Jó néhány esztendővel ezelőtt, egy decemberi éjszakán a berlini Frigyes pályaudvar peronján fel-alá járva hangosan vitatkoztam egy magyar barátommal." Amit a Kosztolányi nyelvészeti tárgyú írásait tartalmazó kötet bevezetőjében mond, rá is áll: "Ügye volt a nyelv, mesterségének eszköze."
     Mesterei a nyelvápoló munkában: Arany János, Fülep Lajos és - természetesen - Kosztolányi. Őket tekinti példának, tőlük kapta a legfőbb útmutatást. A hatvanas években aztán - Kodály és Lőrincze Lajos mellett - bekapcsolódott a megélénkülő nyelvművelő mozgalomba, és segített a nyelvvédelmet "hivatalos üggyé" tenni.

Az új nyelvi jelenségekkel szemben inkább megengedő, mint tiltó, inkább toleráns, mint purista. "Az észjárásomnak megfelelő nyelvezetet" védi. A nyelv - szerinte - az "az örök életű, puha szobrászanyag, amelyből gondolataimat én is kigyúrnám". Az idegen szavak helyett ő is szívesen használ magyar nyelvi megfelelőt, sőt alkot új magyar szót (például gramafon és magnetofon helyett hangismétlőgépről és hangfelvevőgépről beszél), de nem minden áron ellensége az idegen szavaknak. (Például kötetzáró vallomásában, a Koszorú című versben ezeket találjuk: pedigré, lassiez-passer, szerzsán, proli, veterán, prostituált - magyar megfelelőjük a vers szövetében alighanem egyetlen esetben sem ugyanazt jelentené.)
     A nyelvvédelem szerinte nem "lődözés", a nyelvápoló nemcsak bírál és nyeseget, hanem gondoz és fölkarol: "szemez, ojt, nemesít. Tehát nem csupán véd és óv, hanem fejleszt és újít. Sőt gondol a gyökérzetre, de még a talajra is." Az új nyelvi fejleményekről nem a nyelvi törvények, a szabályok, hanem az élet és a nyelvhasználat alapján mond véleményt. "A magyar nyelv termőfáját én mindig ilyen szemlélettel szerettem volna a szakmabeliekkel körüljárni. De újra meg kell állnunk egy-egy részletnél. Egy-egy »kinövés«-nél - hogy a gyümölcsfa hasonlatánál maradjunk. Lecsípjük, meghagyjuk?"
     Ezért türelmes a fiatalok nyelvével kapcsolatban. Ezért foglalkozik ismételten (1946-ban és 1965-ben) a tegezés-magázás, önözés-kendezés kérdésével. Ezért javall már 1965-ben két "demokratikus" megszólítást, az "uram" és az "asszonyom" formát. Illyés stíluseszménye a világosság, a tömörség ("szabatos egyszerűség") és az árnyaltság.
     Van még egy fontos megjegyzése: az anyanyelv megtanulható és - megtanulandó. A nyelv, az egyéni stílus elsajátítható, fejleszthető, tökéletesíthető. A család, az iskola - és az egyén! - felelőssége ebben megkerülhetetlen.

Illyés persze a nyelvi hibákra, a torzulásokra is érzékeny. A hatvanas évek második felétől egyre gyakrabban emeli föl szavát a nyelvromlás nyilvánvaló jelenségei miatt. Elutasítja a trágár beszéd terjedését (és terjesztését). Fölfigyel a "kiejtés züllésére": az élő beszédben az idegenes mondathangsúly megjelenésére, "a mondat farkának a megdallamosítására", valamint bírálja - a magyar nyelv ritmusától, a "lassú, megfontolt beszédtől" idegen - hadaró beszédtempó mohó terjedését.
     Ha a nyelv társadalmi "termék", akkor a nyelvhasználat romlása mögött is fő okként a közösségi tudat megroppanását találjuk. "A nyelv táplálta közösségi tudat hazánkban aggasztóan sorvad" - írja Illyés 1972-ben. Ha a nyelv a gondolatközlés eszköze, akkor a nyelvhasználat romlása elválaszthatatlan a nemzet viselkedésének, magatartásának, reagálásának, szellemének, lelki tulajdonságainak, egész habitusának a változásától.
     Az elmúlt harminc évben a helyzet tovább romlott. Ha Illyés 1940-ben azt írta, hogy "nyelvünk szomorú állapotban van", akkor ma, 2002-ben mit mondana? Az idegen mondathangsúly, a hadaró beszéd a rádióból és a televízióból fertőz. A kereskedelmi adók műsorvezetői, a különféle műsorokban megszólaló riportalanyok, nyilatkozók, szakértők és szereplők ontják az elrettentő példákat. Élnek a mozgalmi nyelv csökevényei (az árvízvédelmet "lebiztosítottuk"), születnek az eredeti jelentést eltorzító, devalváló divatszavak (a diszkóban a csápolás: "koncert", a szigeti ifjúsági vigalom "multikulturális" rendezvény), virágoznak a semmitmondó töltelékszavak (az "izé" helyett ma a "gyakorlatilag"). A pongyola nyelvhasználat terjedésének további oka a beszélt nyelv használatának, az élőbeszéd szerepének az előretörése - az írott szövegek, az írásbeli közlés és az olvasás rovására. Az ismeretek zömét ma nem könyvekből, írott szövegekből, nem olvasással, hanem az élőbeszédből, a szóbeliség útján nyerjük. A szépirodalom olvasása visszaszorult, a könyvnélküli tudás kiveszett, az éneklés szeretete, a népdal ismerete helyett csirizt nyelt diákok hagyják el az iskolát, betapasztott szájú emberek hallgatják a hangszórókból fölhangzó Himnuszt és Szózatot.
     Arany Toldijában egyetlen versszak tárgyi világához (szik sarja, tors, boglya, szénás szekér) ma hosszú szómagyarázatot kell fűzni. Amikor egy iskolai segédkönyv, a Szülőföldünk, a Dunántúl szemelvényei közé beválasztottam egy mai költő, Kerék Imre Petőfi Sopronban című versét, a szonett tizennégy sorában a kiadó kívánságára hét fogalmat kellett lábjegyzetben megmagyaráznom.

Lehet-e a nyelvromlásnak gátat vetni? Vannak-e, lehetnek-e a nyelvápolásnak hatásos formái? A korszerű nyelvvédelem élhet-e a törvényalkotás és a szankcionálás eszközével? A törzs szavai utolsó írásaiban a türelmes és megértő Illyés mintha ettől sem zárkózna el. De nem az ő tekintélyére akarok hivatkozni. A jövőre, a nyelvvédelem korszerű feladataira gondolva egy nagyon régi, egy több, mint százötven esztendős történet elevenedik föl bennem.
     A magyar nyelvtudomány és nyelvápolás egyik nagy alakja Szarvas Gábor. Ő az 1872-ben elindított (és ma is létező) folyóirat, a Magyar Nyelvőr, "a harci bástya, melyet magyar nyelvünk megóvására emeltek", megalapítója és első szerkesztője.
     Hol, mikor és hogyan kezdődött el küzdelme és életre szóló vállalása?
     Egy 48-as bajai honvéd, bizonyos Vinkovics Antal kéziratos visszaemlékezése van előttem. Vinkovics - többek között - elmondja, hogy tizenhatéves korában, a forradalom és szabadságharc előestéjén osztálytársaival a bajai ferencesek középfokú iskolájában iskolai könyvtárat alapítottak. Hogyan?
     "Végre tehát 1847-ben a hatodik osztályba jutottam [...]. A régi könyvtár helyett, mely mondhatni egy iskátulyában elfért, mintegy 30 könyv, újat szervezénk. Új és nagy szekrényt csináltattunk, melyre ezen feliratot ragasztánk: »Csendet tartva tanítok.« Pénzt szedtünk és nagy lármát csaptunk, úgy, hogy végre látogatni jöttek tisztes urak könyvtárunkat. S ekkor nem mulasztottuk el felszólítani őket adakozásra könyv vagy pénzben[...]. Továbbá azt rendeltük, hogy ki a magyar nyelvben egy idegen szót ejt, két váltó garast fizetend, miből ismét új jövedelemforrás vált, mert kezdetben ebből is szép összeg gyűlt be, minthogy szorosan ügyeltünk egymásra. De később bele is jöttünk a tiszta kiejtésbe! Az év végén azt vettük észre, hogy gyönyörű könyvtár van birtokunkban."
     Az emlékirat-író bajai diák osztálytársai közül többet név szerint megemlít. A "jelesebbek közt" tartja számon Szarvas Gábor, a majdani kiváló nyelvész nevét, akit már diák korában ezzel a két szóval jellemez: "nagy ész".
     Az idők változnak, de az anyanyelv ápolásának igénye és vállalása ma sem lehet kisebb annál, mint amekkora a diák Szarvas Gáborban és hajdani iskolatársaiban élt.