Már megint 
  

Hát már megint a meredély szélén,
iszapesőben, könny-gleccserben,
az önvád tusoló-feje felett,
finoman lehajtott fejjel, kényesen.

Piszok kis praktikák szeplői rajtam,
akárha leprás, iszonytató lennék, -
föltámadt álmaim cikáznak:
lepkék.
 
 

Egy agg beszélye a ködről
 
 

A ködöt utáltam mindig, jól tudod,
pedig ez is amolyan lengyel-misztikát
ébresztett bennem, amit mindig szerettem,
és megvallom: el is borzasztott.
Így is hatott rám: vonzott - és féltem is tőle.
S bár egészségem még nagyon is támadatlan volt,
- erősen köhögni kezdtem.
Ezt egyértelműen ennek a sűrű - általam sokszor
az angolok marha feszességéhez tartozónak vélt -
ködnek tulajdonítottam.
A köhögés aztán furcsa folyamatokat indukált...
Én mindenesetre fizikai eredetűnek tartottam őket.
Másról sincs szó, mint arról, hogy
míg Milton párnák közt fetrengve,
Goethe pedig rohadt almát szagolgatva tudott
valami számára egyébként megfoghatatlant megfogalmazni,
addig én ezektől a köhögési rohamoktól
kezdtem el   l á t n i.
Ismétlem: látni kezdtem. Ez nagyban és lényegesen
különbözött ama látástól, amellyel általában
bírhatunk. Ez más volt. Előttem heverő tárgyak
helyett   m á s t   láttam, nem a tárgyakat.
Még az a közkedvelt Hölgy is - emlékszel Rá ! -
átváltozott: keze helyén kígyókat,
nyakán egy deformált napraforgót,
combjai közén - igen, ott ! - egy tengerszemet
láttam csillogni. Ami azért részben igaz is volt:
szörnyű kétkedéssel nézett rám,
s mintha állandóan kacsingatott volna.
A ködnek köszönhetem azt is, hogy beszédem megtisztult.
Ezt nem a hangzás tisztaságára értem,
hanem pl. a fogalmazás tisztaságára,
plasztikusságára, világosságára egyaránt.
Csak lassan vettem észre, hogy szavaimnak
- ahogy én szoktam mondani másokéra -
udvara van. Tág öböl, nyilt tér,
ahol szabadon terjeszthetik magukat,
mutatván a jelentés feltétlen szükséges oldalát,
- és valami mögöttest is.
E kettősségből következően sohasem fajultak el
addig, hogy ez ízetlen illegéssé válhatott,
vagy vált volna.
Partnereim a társalgásban nyílt szemekkel,
nyakuknak ama furcsán merev tartásával
kezdtek meglepni, amelyek számomra
arról árulkodtak, hogy figyelnek engem.
Figyelnek rám.
Pontosabban: arra, amit mondok.
Ez egyik legnagyobb, gyerekkoromtól kísértő
álmomat jelentette megvalósulni,
amiért (hát mondottam, neked, ugye ?! -)
a ködnek lehetek hálás és köszönetteli.