Rimlichben nyugtalanítottak a házak. Az első lépések, az utca keményre taposott földje a talp alatt, a házsorok közé beszorult levegő, a mesteremberek cégérei, az ablakokban lopva nézegelődő szolgálók, a fogadók eltéveszthetetlen pecsenyeillata, az önfeledten játszadozó szurtos gyerekek; mindez a hazaérkezés jóleső bágyadtságát keltette bennem, és én át is adtam volna magam - ha nincsenek a házak. Nyugtalanítottak, és ez rossz ómen volt, mert ugyanezt éreztem Ramstadtsban, ahol kis híján csúfos véget is értünk. Tanultam a leckéből, s most azonnal tudtam, mi a baj: túl sok volt a sarok, a szöglet, az él.
     - Az él?
     Johann persze mindebből semmit se látott, az ő szeme csak az aranyra volt nyitott. De én láttam, éreztem. Ki sem merészkedtem az utcára, nehogy valamelyik sarok megsebezzen, lábam törjem.
     - Menjünk innét, amíg nem késő - mondom neki.
     - Most? Te megvesztél. Megártott ez a bezártság. Igen, tudom én, mi hiányzik neked. Nincs is messze, pár sarokra, és piros lámpa lóg az ajtó fölött.
     - Elegem van! Ez nem mehet így tovább!
     - Mi van már megint? Nem értelek.
     - Nem, mi? A jussomat akarom!
     - De hát megkapod. Vagy Nürngerben nem te maradtál ott a lakomára? És előtte Ingolstadtban nem téged ünnepeltek hét napon át? Én alig bújtam elő, annyit görnyedtem az iskola padlásán, hogy egy életre megemlegeti a derekam. Mit akarsz még?
     - Nagyon jól tudod, mit akarok. Helénát!
     - Azt már nem!
     - Akkor felejts el! Csináld egyedül tovább, ha tudod! De ne feledd, a hírünk már előttünk jár, az emberek tudják, mi történt eddig, és még többet várnak. Egymagad sose fogod tudni megadni nekik!
     Józan eszem figyelmeztet, hogy elég. Johann már úgyse figyel, azon töpreng, amit mondtam. Be kell látnia, hogy igazam van. Rám szorul, nincs választása.
Leroskadok az ágyra. Fáradt vagyok, legszívesebben három napig csak aludnék, de nem lehet, valami grófot várunk, nem puskázhatjuk el. Ezért is most zsarolom meg Johann-t, ő jobban odavan ezért a cirkuszért, mint én, szerintem abba sem bírja hagyni.
     - Szóval Heléna kell? - morogja rám se nézve.
     - Igenis, ő. Megegyeztünk, hogy mindenben felezünk, hiszen testvérek vagyunk, sőt mi több ikrek. Eddig türelmesen vártam, hátha észre térsz, de most már látom, hogy szándékosan csinálod. Kiszúrod a szememet étellel meg csicsás ruhákkal, és ha nőkre kerül a sor, valahogy mindig úgy alakul, hogy te vagy soron. Nekem is jár belőle. És elegem van a lotyókból. Helénát akarom.
     Bal keze hüvelykujjával végigsimít szemöldökén, először a jobbon, majd a ballon, és már tudom, mit fog mondani: hogy Heléna az ő szerzeménye. Ami igaz is. Az ördög tudja, hogy tett szert rá, de tény, hogy Bambergből éjnek idején kellett kisurrannunk, pedig jól mentek a dolgaink. Heléna volt az oka. Idegenből odaházasított asszony lehet, nemesi származású, egy szót nem ért németül. De kit érdekel? Még sosem láttam ilyen szép asszonyszemélyt: bőre fehér, szeme kék, akár tavaszi napokon az ég, és haja mézszőke. Johann néha megidézte" őt, mint Szép Helénát, de ez veszélyes volt, úgyhogy vigyáztunk vele. Kell nekem.
     - Nézd, testvér, Heléna az én... - kezdi Johann, ahogy gondoltam, de ekkor kopogtatnak. A gróf megérkezett, korábban, mint vártuk. Na most! Johann felpattan, de én nem mozdulok, hogy lássa, ezúttal nem tréfáltam.
     - Jól van, megkapod, csak indulj már! - sziszegi.
     Az ígéretet kézfogással pecsételjük meg, majd villámgyorsan felmászom a plafonba vágott lyukon. Johann megvárja, amíg helyére teszem a falemezt, aztán beengedi a grófot. Az előadás megkezdődik.
     Már vagy harminc éve csináljuk ezt, úgy megy minden, mint a karikacsapás. A padlás szuroksötét, de gyertyát nem gyújthatok, hátha észrevenné lentről, s amúgy is ott van minden a kezem ügyében, akár álmomban is meg tudnám csinálni. Az aprócska lyukon át látom Johann-t, fekete köpenyében, ahogy nagy mozdulatokkal handabandázik. Most is úgy érzem, hogy messze túljátssza, nem lehet, hogy a gróf ne vegye észre, hogy merő szemfényvesztés az egész. Pedig nem veszi. No persze besegítek én is. A csontból faragott sípokkal kiadott síron túli hangok, a lyukon át lefújt füst, no meg amit már előre kiszagoltunk a grófról, s most szellemhangon a fülébe súgok... megteszik a magukét. S aztán a döntő pillanatban kimászok a padlásról és leereszkedem az ablak elé, majd Johann kinyitja, és ime, bent a mágus, kint pedig saját szelleme lebeg az ablak előtt. A gróf elájul, ahogy kell.
     Visszamászom, meg kell várnom, míg Johann életre pofozza a grófot. A padláson még érezni az égetett ördöggyökér erős illatát. A mezők jutnak eszembe róla. A mezők Anhalt körül. Ott nőttünk fel. Pitypangot fújtunk és arról ábrándoztunk, hogy sokra visszük. Arahalt körül nyaranta mezőket elborítják a pitypangok, ameddig a szem ellát, csak fehér gömbök dagadoznak. Szerettem elheveredni benne, azt képzeltem, felhőben hempergek, még a fülem is bedugult, ahogy belesüppedtem a selymes fehér paplanba.
     A gróf végre magához tér, sietve pergeti Johann markába a csengő aranyakat, és boldog, hogy élve távozhat. Lemegyek.
     - Na, mit szólsz? - rázza felém a pénzt. - És te abba akarod hagyni? Erre lettünk teremtve, testvér!
     - Helénát akarom. Mikor jön?
     - Nos, az a helyzet, hogy nem jön.
     - Hogy? Mi az, hogy nem jön? Megígérted.
     - Igen. Megígértem, de elfelejtettem, hogy már előreküldtem, hogy nézzen körül.
     Jól szórakozik, látom rajta. Becsapott. Még hogy nézzen körül; nélkülünk egy lépést se tesz. Valahová elrejtette. Becsapott. A testvére vagyok, azt hiszi, velem mindent megtehet. És hátat fordít. Nem tudom, mit akarok tenni vele, de ez a hátat fordítás megindít bennem valamit. Egyszerre megjelenik előttem ennek a harmincévi vándorútnak minden keserve: az árokban töltött éjszakák, mialatt ő puha, illatos ágyakban aludt, a sok verés, amit helyette kaptam, az éhkopp, miközben ő pompás ebédlőben roskadó asztalnál tömte magát. Ő volt Johann Faust, a nagy mágus, és valahogy mindig nekem jutott a Johann Faust, a sarlatán szerepe. Neki ezt jelentette a testvéri osztozás. És hátat fordít. És rávetődöm. Már oly régen voltunk gyerekek, el is felejtette, hogy engem áldott meg nagyobb erővel az ég. Neki az ész, nekem az erő jutott, s bár eddig eszembe nem ötlött, hogy ellene fordítsam, most elérkezett ennek is az ideje. Hátulról kapom el, bal kezemmel átölelem a derekát, a jobbal meg elkapom a nyakát. Moccanni sem tud, még a lélegzete is elakad a hirtelen támadástól. Aztán azt próbálja, amihez ért. Beszél:
     - Ugyan . . . már . . . George . . . testvérek vagyunk...
     - Hol van Heléna?
     - Én... ne csín...
     - Hol van!? Nem viccelek! Csak egyszer kérdezem.
     - A város... határában... a Wittenbergbe... vezető úton...
     Megpillantom magunkat az ablaküvegen. Kint már teljesen besötétedett, az asztalon kornyadozó gyertya dülöngélő fényében olyanok vagyunk, mint két egymásba gabalyodott dögbogár. Arcom arca mellé szorítva... hát csöppet se csodálkozom, hogy gróf és még sokan őelőtte azt hitték, kísértetet látnak. Mintha nem is Johann és George Faust lennénk, ikrek, hanem egyazon személy kétszer, mint amikor álomból ébredve az ember szeme káprázik, de addig dörgöli, míg kiélesedik.
     Ekkor fülsiketítő robajjal megmozdul alattunk a föld. Johann meginog, próbálja kitámasztani magát, én pedig bár szorítom a nyakát, a következő, ugyanolyan erős lökéstől átbillenek a fején. A reccsenés... aztán mindketten a padlón heverünk. Johann nem mozdul. Szólongatom, nem felel. Odébb csúszom, el tőle. Az élek.
     A harang még mindig veszettül kong. Teljesen elfeledkeztünk róluk. Azért itt vettünk ki szobát, mert Johann úgy vélte, a város közepén, a nagytemplom mellett kevésbé leszünk gyanúsak mint átutazók. Nem mindenhol fogadnak örömmel egy kétes hírű mágust. Ki tudhatta, hogy egy ilyen kisvárosban hétköznap is használják a nagyharangot? Ilyet még nem láttam. Volt, ahol még akkor se kongattak, ha nagy ünnep volt, nehogy elkopjon az a harang, itt meg.
     Nem merek közelebb menni. Moccanni is félek. A sarkok. Én láttam, láttam előre. Johann csak fekszik, nyaka természetellenesen hajlik. Az élek. A harangszó betölti a szobát, megsűríti a levegőt, alig tudok lélegezni, mintha mézet nyelnék nagy kortyokban. A padlás gerendái közül por szitál, lassan libegve száll, mintha sose akarna leérni.
     Aztán ahogy a harangszó elhal végre, eszembe jut: mindjárt itt a következő vendég! Nem tudom, mitől félek jobban: hogy gyilkosságért felakasztanak, vagy hogy mágusként agyonvernek. Nem, ez nem lehet véletlen; ketten voltunk, és én maradtam. Enyém a cím és a név, ennyi szenvedés után megérdemlem.
     Csak szaporán. A padlásról leveszem játékszereimet, összeszedem Johann máguskellékeit. És mellette ha nem is okosodtam ki, de ravaszság dolgában tanultam egyet s mást. Sebtében magamra kapom az ágy alá rejtett ruháimat, majd felöltöm az álszakállam. Még egy pillantást vetek Johann- ra - el kéne venni tőle a pénzt, de nem akarózik hozzáérnem. Így talán hitelesebb is. Az ördögnek nincs szüksége pénzre. Aztán megyek.
     Alig lépek ki a kapun, egy magas alak megy be. Ő lesz az, a homlokába húzott kalap és a felhajtott gallér csak még feltűnőbbé teszik. Vajon mit akar? Megidézni a halott feleséget? Esetleg egyik ősét, kikérdezendő valami elásott kincsről? Lesz majd meglepetés, ha meglátja a halott mágust. A szag, a feldúlt szoba. Mit fog majd gondolni? Hogy az ördög kitekerte Faust nyakát? Lehet. Nem is baj, híres élethez még híresebb halál illik. Johann Faust meghalt, az ördög keze végzett vele. Eltemetik. És harmadnapra rá Johann Faust feltámad!
     Na ez nem fog megtörténni. A pénzes erszény jólesően húzza a vállam. Vannak még helyek, ahová mehetek, ahol Faustnak hírét sem hallották. Annyi hely van még. És már nem kell a szolgát játszanom, hajbókolnom, cipekednem, a konyhában falatokat lopnom. Van pénzem. Fogadókban szállhatok meg, mint önmagam, rendes szobákban rendes áron. Van szabadságom, elmehetek bárhová. Annyi hely van még, Németföld óriási. De el is hagyhatom. Elmehetek délre, ahol mindig meleg van. Itáliába. A tengerhez. Vagy... igen, Ámerikába. Hallottam már róla, rengeteget hallottam. Beszéltem egy matrózzal, aki esküdött, hogy a parttól nem messze aranyból vannak a hegyek. És ha nem? Ennyi pénzből akkor is vígan elélek ott. Ámerika. Miért is ne. De előbb megkeresem Helénát.
     Sötét van, óvatosan lépkedek a kemény földön. A házak fenyegető élei beleolvadnak az éjbe, csillagtalan az égi mező is, csak a sötétség van, úgy kell kitapogatnom a lábammal minden talpalatnyi helyet, ahová léphetek. Nem félek. Már otthon vagyok a világban.