Sajátnapló/Azúrkék álmok 
 
 

MÁJUS ELSEJE. Ennek a napnak, nevezzük ünnepnek, az alkalmából kénytelen vagyok végigdolgozni a napot, holnap le kell adnom a komplett szám korrektúráját. Kint ülök tehát a teraszom, ebédig, majd a kertben, ebéd után, és félmeztelenül izzadok a nap sugaraitól vagy - ki tudja? - a korrigálandó szövegektől.  
 
MÁJUS MÁSODIKA. Terjesztési nap, mint mindig a hónap első munkanapja, Imrével, főnökömmel rójuk Budapest utcáit és külterületi raktárait. Közben egy-két antikvárium vagy könyvesbolt, hogy motiváció is legyen. Délután Győr, a Tenger-számok (három szám egy dobozban) bemutatója. Késésben vagyunk, mint mindig, ha fotós barátommal megyek, és a sietség meg is hozza eredményét, még Tata határában megbüntetik gyorshajtásért. A bemutató alkalmából rendezett beszélgetésen, a múzeumi képtárban a hosszú asztal mögött jó néhány olyan ember ül, akit nagyon lehet szeretni. Jól sikerül az "est", a mellettem ülő Tolnai Ottó arról mesél, hogyan nem lett ez idáig tengerparti háza, noha már többször is tulajdonosnak érezte magát. Talán nem is baj, mert ez az élmény nagyon jó szövegeket generált Ottóban, ugyanis ezt írta meg a Tenger-trilógia Adria kötetében. Én arról beszéltem, milyennek látszik fürdőkádból a tenger. Márai nyomán fejtve ki, hogy vannak olyan emberek, akik onnan is képesek a tengert látni. Erre mondja tatabányai fotós barátom, nekünk (íróknak) könnyű, csak elképzeljük, és kész, de nekik oda kell utazni, felfedezni a témát, elkapni a pillanatot stb. Látom, megint nem figyelt, Ottóra például, aki éppen arról a negyven évről beszélt, amely szükségeltetett ahhoz, hogy jelen írása elkészülhessen. Én egy kamaszkori, lengyelországi, frusztrált tengerélménnyel kezdtem, azóta eltelt húsz év, mire megírtam. S ha Zsolt következetes, ő sem fogja a pillanatra kenni a kenhetőt... És észre se vesszük, hogy két óra elröppent, nem úgy tatabányai fotós barátom holland ismerősei, akik beülnek szerencsétlenségükre e programra. (Ahelyett, hogy a napsütéses-árnyékos Rába-parton sétálnának, ha már egy kukkot sem tudnak magyarul.) Sajnos, a bemutató után minden olyan ember, akivel nagyon ritkán lehet találkozni, a szereplők és a közönség soraiból, elrohannak, ki zsűrizni, ki haza, ki programra, ugyanis Mediawave van, zajlik a városban. A Széchenyi téren, ettől függetlenül, lassítjuk a tempót, kiülünk a sarki kerthelységbe, és majdnem éjfélig beszélgetünk-ücsörgünk ott.

MÁJUS HÁROM. Rövid éjszaka, vagyis inkább rövid, megszakításokkal teli alvás után szokásosan indul a reggel. Etetés, reggeli, kutyaséta, iskola. Délután Esztergom, az elmúlt időszak legmelegebb, legfülledtebb napján. (Barátaim hónapok óta ígérik, hogy elvisznek egyszer, arrafelé menet, de jobb is így, nyugodtabb.) Kaposi Bandi Mozart-portréját megyek megnézni, szívem várakozással teli, meg fáradtsággal. Útközben Szentkuthy Mozart-regényét olvasom (változatok W.A. M. életére), még jó néhány ilyen utazásra kitartana a sok száz oldalas művecske. Vendéglátóm tudja mi kell nekem, egy kis hűvös rozé, hogy elmúljon a fejfájásom, és egy nagy bögre kávé. Meg egy kis egymásra hangolt dialógus. Aztán jön a kép, nem szólok semmit a Mesternek, hogy milyen, csak mutatom a kezem, feláll rajta a szőr. Csalhatatlan esztétikai mérce, ezúttal a tetszés jele. Bandi megkérdezi, látván, hogy fázom-e. Nem mondom meg neki, majd úgyis beszélnem kell róla, nyilvánosan, de a megdöbbenés, aminek átsuhanását észrevette az arcomon, annak szólt, hogy a kép olyan, mintha a fia, Tamás, egyik nagy kedvencem festette volna. Mintha, mondom, hiszen Tamás tíz éve meghalt, jelentős életművet hagyva maga után. Mégis úgy érzem, ha élne, így festene. Nem merem tehát az apai szívet ilyen észrevétellel felzaklatni, majd írásban. Ilyeneket nehéz szóban elmondani. Hazajövet ismét Szentkuthy, és mintha gyorsabb lenne a busz hazafelé, szinte mindig így érzem Esztergom felől jövet. Este, sötétben kiülök még a teraszra, gyertyával, fröccs-készlettel, és Pilinszky prózakötetével felszerelkezve. Fellapozom, mit írt Mozartról, elsőként József Attila kapcsán említi a zeneszerzőt, amin lemerevedek egy pillanatra, hiszen Kaposi Bandival is róla beszéltünk a kép előtt ácsorogva. Pilinszky Mozart fiúságáról beszél, és én egyre helytállóbbnak érzem a Kaposi Tamás-párhuzamot. Írok is egy egész oldalnyi, használhatónak tűnő vázlatot a kép bemutatásához. 
 
MÁJUS NEGYEDIKE. A betonozás napja. Tatai alkalmazott grafikus barátom hív (bajban van, nincs segítség), nem lehet nemet mondani, noha tudom, meg lesz az eredménye. Ez a nap is úgy tűnik, hogy az elmúlt időszak legmelegebb napja, én hosszú nadrágban, pólóban, végig. A munka után vaddisznó pörkölt, bográcsban, finom környékbeli borok (Szomód, Neszmély). Ez a nap a betonozásról szól, hiába érek délután ötre haza.
 
MÁJUS ÖTÖDIKE. Ez nap pedig a derékfájásról szól, a nemalvás, és a folytatódó fájdalommal való küzdelemről. És nem tudok kimenni a temetőbe, anyámhoz, virágot ültetni anyák napja alkalmából, kicsit rendbe rakni a sírt. Még a bicikli gondolatára is fájdalomvillámokat érzékelek a derekamban. És az eső egész nap megállíthatatlanul zuhog. Abban bízom, ilyen helyzetekben a rágondolás is elég, addig, amíg pótolni tudom a mulasztást.

BOLGÁR BARÁTOM, Nikolaj írja, miért írtam arról esszét, hogy miért nem írok regényt, mivel szerinte éppen azt teszem ezzel a naplóval. 

LÁNYOM OSZTÁLYTÁRSA, aki az iskolai szavalóversenyen első helyezett lett (az én karácsonyos versemmel, de ez nem az én érdemem, hanem az övé), azt kérdezi feleségemtől, mikor ő megy a lányomért, Máté, kisebbik gyerekünk nélkül, hogy a nagy költő vigyáz most a tesóra? Feleségemék hazáig nevetnek rajta. (Érdekes, hogy számukra nem a nagy költőt jelentem. Bár a lányom egyszer azt nyilatkozta, neki két kedvenc költője van, Weöres Sándor és én. Részemről teljes mértékben vállalható. Haha!)

"NYUGALMAT ÉREZTEM a hangodon" - írta N., korábbi telefonbeszélgetésünk után. Én inkább a megbékélés szót használnám, megbékéltem a helyzetemmel, munkamániámat letörtem kissé, mivel nem megy a jelen helyzetben úgy, ahogy megszoktam, ahogy szeretném. És megbékéltem, belenyugodtam ebbe. Furcsa, hogy azóta jobban megy a munka, kevesebb idő alatt jobbat tudok írni. (?) Nagy küzdelem ez, az alkotók részéről, na nem az idővel, hanem a családdal, a helyzettel, amit az ember teremtett. Úgy is mondhatjuk, az élettel. Így kis betűvel persze. Mondom mindezt utólag, miután zaklatott heteimben jó néhány barátommal összerúgtam a port. Ilyenkor lehet kijavítani a megrongálódott falakat.

A PARADICSOMLEVES MIATT barátom védelmébe veszi feleségemet, hogy egészen más több száz embernek vagy néhánynak főzni stb. (Ld. az előző naplót.) Megvédi tehát velem szemben, mire én visszaírom neki, hogy tudom, de az a szép a dologban, hogy ő akarja, szeretne nekem olyan paradicsomlevest főzni, amilyet csak a menzákon lehet enni. Hogy úgy szeretem.

EGY TEKNŐST találtam az erdőben, hazavittem megmutatni a lányomnak, nem mocsári, azt rögtön láttam, jó nagy, nagyrészt fekete és sárga jelecskék vannak időnként elrejtve mindenfelé a testén, másfél tenyérnyi páncélján, szóval szép, és különlegesnek látszik. Letettem a lányom ablakába, éppen tanult, egyből észrevette, nagyon tetszett neki. Mit csináljunk vele, vigyük vissza, vagy próbáljuk meg a kertben háziasítani? Persze, a gyerekek véleménye, lányomé és enyém, csak ez lehet. Beásunk majd egy lavórt a földbe, köveket rakunk bele stb. Például, megkérdezzük Babics Imrét, mit is kell csinálni velük, milyen műtavat szeretnek, ilyenek. Adjunk egy nap próbaidőt a teknősnek, ha marad, hívják Ernőnek. De estére nyoma veszik. Másnap reggel viszont Csárli gyanúsan kerülget egy helyet, szimatol a húsos liliomlevelek között, gyanakszunk, de nem találunk semmit.
     Nincs sehol. Aztán az előtér ablakából kinézve elkapok egy ismerős páncéldarabot a tekintetemmel, befúrta magát az elszáradt levelek alá.  
 
MÁJUS A LEGRÖVIDEBB hónap. Miért? Mert el se kezdődött, és már véget is ért. Előbb még április volt, épp indult "be" a természet, most meg már a könyvhétről beszélünk. Pedig, talán, a legszebb hónap.  
 
A SZERDAI KOSÁRNAPON azt figyelem meg, hogy úgy kosarazom, amilyen vagyok. Ez azért meglepő, mert eddig mindig azt hittem, viszonylag jól kosarazom. Most, hogy gyakrabban "kivan" a két csapat, "idegenek" is játszanak, és nagyon is jól, figyelem magam. Intellektuálisan játszom, túl érzékenyen, s ha önző módon rádobok, bocsánatot kérek a többiektől akkor is, ha bemegy. Nem vagyok elég erőszakos, és bár kitartóan védekezem és támadok, mégsem vagyok már elég gyors és ruganyos. Néha kifejezetten törékenynek és nyámnyilának érzem magam a pályán. Nyilván ez sem véletlen, kaptam a múltkor is egy olyan vállast a bordáim közé, hogy benntrekedt a levegő, nem tudtam kiegyenesedni, le kellett feküdnöm az öltöző kövére. Bár szabályait tekintve még mindig a leginkább nekem megfelelő játék, ugyanis agymunkát igényel, ügyességet és minimális szabálytalanságot tűr el. Fociban, emlékszem, egyik barátom mindig utánam rúgott, ha kicselezetem. A kosárlabdázásban is kell hozzá ügyesség, hogy a szabálytalan szerelés ellenére be tudd dobni a labdát, és plusz egy dobást kapsz. Fociban meg azt mondják, előnyszabály.
 
KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG. Olyan, amilyennek lennie kell. Az udvaron sport az üldözés, de bent nem vesszük el a macskák kajáját, és ha szemtelenkedünk velük, kapunk egy jól irányzott figyelmeztető mancsost, melynek nyomán néhány csepp vér is kiserken, de megy tovább minden. Az öreg macska meg akarja tanítani Csárlit, hogy mit kell csinálnia, hogyan kell hízelegnie neki. Odadörgölőzik hozzá, én tudom, hogy azt akarja, hogy Cs. nyalogassa a fejét, ahogy néhai kutyám vagy ahogy Mici, nőstény társa szokta. Cs. persze nem érti, óvatosan átfogja állkapcsával a törékeny macskanyakat, beleszuszog a fülébe, megcsócsálja egy kicsit, úgy hogy Ábri sértődötten otthagyja, szinte látom a macskaarcon, azt gondolja, hülye, reménytelen eset.
 
NAPSZÚRÁST (vagy valami vírust) kaptam, majd három napomba kerül. Jóleső szünet, gondolhatná a naplóolvasó... De nem kellemes, hanem kényszerű pihenés. Némi javuló tendencia után nagy erővel vetem bele magam újra a munka lassan erősödő sodrába. Addig viszont, a vegetálásnak is megvannak a pozitív oldalai. Mivel sem írni, sem olvasni nem volt erőm-kedvem, zenét hallgattam, Mozartot. Sikerült megszeretnem az operát is, Mozarton keresztül, mert eddig inkább csak kíváncsiságból (sznobériából?) hallgattam, néha. Úgy éreztem mindig, nem az én műfajom. Most, mintha megértettem volna. Megérettem volna rá?
 
EGY TÁL EPRET kaptunk a szomszédból, illatos, nagy szemű, korai epret, amilyet mindig csak apám hozott nekünk, vagyis unokájának, ahogy megérett, rögtön. Csodálkozunk is, milyen rendes a Laci, még este is, amikor megesszük (nem úgy, ahogy Hamvas javasolja, a jóisten uzsonnájaként, mivel nincs itthon tejföl, hanem csak) összevágva, cukrosan, vacsoraként. Reggel aztán arra ébredek, az eper kellemes emlékével, hogy tudom, miért hozta Laci, a Szomszéd úr, a néhai Imre bácsi unokaöccse a frissen szedett gyümölcsöt. Mondom is a feleségemnek, aki nevet rajta. A Laci bele akar kerülni a naplóba.
 
A FŰSZÁLAKON LEPKÉK ALUDTAK. Többnyire búzalepkék. A levegő kellemes volt, kidobósoztunk a lányommal az alkonyati réten. Cs. felriasztott egy szép kék lepkét, és elkezdte üldözni, nem tudta elkapni. A kábult, félálmos lepke tévedésből az orrára szállt. Cs. nézett körbe, ránk, hogy most mi van. Néhány nap múlva mesélem öreg barátomnak, ebéd közben, aki szintén elmesél egy lepkés történetet. Gyerekkorában, Bácskában lepkére vadászott, hálóval. Kopaszra volt nyírva azon a nyáron, és megpillantott egy fecskefarkú pillangót, üldözőbe vette. Majd eltűnt a szeme elől, nem látta sehol, és rájött, hogy a feje tetején ülhet. A hálót egy mozdulattal, barátom mutatta is, fejébe csapta, és megvolt a lepke.
 
DÍNÓ A NYOMTATÓBAN. Új csomag papírt veszek, hátha az előző túl vékony, azért nem viszi rendesen, új tintapatront, az előző már jó ideje kifogyóban (bár még csak villog a piros, figyelmeztető lámpa), a nyomatató makacsul egyetlen lapot hajlandó csak kinyomtatni - egy parancsra. Én meg egy egész könyvet szeretnék. Már éppen az intelligens gépek szerepének növekedésén kezdek filozofálgatni, hogy a számítógép beleszól az alkotásba, szelektál helyettem, amikor valami mást keresve a nyomtató mellett, észreveszek benne egy kék hátú Tyrannosaurus Rexet. A lányomtól kaptam, s korábban a nyomtatón trónolt, észre se vettem, hogy eltűnt, és nem a gép, hanem ő szelektált, lassította a munkát, egyszerre csak egy lap.
 
HALAS A SZIVÜNK. Egy ímélben szerepelt ez a mondattöredék, amit barátomtól kaptam, külföldről, és talán azért, talán nem, vagy az ő cirill ábácéjük visszafordításakor tűnt el az ékezet az á betűkről. Nekem nagyon tetszett, mindenesetre. Azóta halas tematikájú rajzos levelek vándorolnak oda-vissza lányom és Nikolaj között. 

CSÁRLI FÉL ÉVES születésnapjára megkapja a vizet ajándékba. Először fürdik a tóban, először találkozik a vízzel, mint elemmel. Mint egy nyúl ugrál a sekély vízben, ledugja fejét a víz alá, majd kikapja, és értetlenül rázza. Úgy látom, nagy találkozás, jó ajándék volt.
 
A KUTYA FÜLÉT. Rágcsálja, csócsálja, majd lenyeli a kisfiam. Egy pici, fa játékkutya bőr fülecskéjét, figyeljük, mikor bukkan fel újra.
 
"ÉV KÖNYVE" DÍJ. Soha ilyen korrekt kuratórium, soha ilyen korrekt döntés (az én négy évem alatt). Ilyenkor az ember azt is el tudja viselni, ha az, akit csak szeretett volna, hogy sok megérdemelt díj mellett még ő is kapjon..., kevésbé fáj. Úgy látszik, tényleg ennyire egyszerű a képlet. Nem tehetsz többet (nem kell többet tenned), csak hogy legalább te megpróbálsz korrekt lenni.
 
MOZART-PORTRÉ. A már említett Kaposi-mű bemutatója, természetesen Mozart (élő) zenéjének kíséretében, két szonettel és egy esszével. Éreztem, hogy megfogtam a lényeget a szövegben, Bandi odajött a végén, és átölelt, s azt mondta, köszönöm barátom. Persze az egész est jól sikerült, pont úgy, ahogy elterveztem, ahogy szerettem volna. A zene, amiről önző módon eddig nem beszéltem, a zongoraszóló és a trió, kitűnő volt (természetesen, hiszen profik adták elő). Ritkán adódik, hogy ilyen maradéktalanul megvalósulnak szándékaink. (Bár egy úriember, aki csupán a legvégére ért oda, kifogásolta a túl sötét tónust. Emelni kellett volna, mondta, pozitív érzéseket kihozni, nem a tömegsír felé utalni. Nézzen a képre, mondtam, és a tömegsír-pletyka hülyeségéről hallgattam, bár nehezemre esett.) 
  

ISMÉT FURCSA ismertetés jelent meg a megyei napilapban, a 24 ÓRÁ-ban az Új Forrás aktuális számáról. A cikkíró, a kultúra megszállottja, a tőle - évtizedek óta - megszokott módon leszólja a verseket, érthetetlenek, elvontak, olvashatatlanok. Bár az az érzésem, el se olvasta őket, mert Vörös István verseire sok mindent, de éppen az elvontságot nem lehet ráerőltetni. Szerintem. A "prózát" vállonveregeti, legalábbis a valóságközeli részeket, majd levonja a tanulságot, hogy persze ez is csak "torzó". (Amit már a tartalomjegyzékből felismerhetett, ugyanis odaírtam, hogy "részlet". No nem regény-, ahogy vájtfülű kritikusunk véli, ugyanis a hexameterek lüktetését nem hallotta ki e prózaként tördelt eposzból.) A kritika-rovat is kapott egy pofont, így Kemény István, Bartis Attila és Krasznahorkai László művei és elemzései is le vannak szólva. Megjegyzem Kemény e kötetét az "Év könyve" kuratórium ösztöndíjjal jutalmazta, Bartis meg majdnem díjat kapott regény kategóriában. Bartis egyébként a művéről szóló elemzések közül - ld. majd minden folyóiratban - ezt a kritikát emelte ki, tartotta legjobbnak. De hát a szerző mindig elfogult... Majd a napilap újságírója megmondja, ahogy nekem is immár tíz éven keresztül, hogy kellene írni, s főleg miről. Az is megtudható, hogy Füst Milán leveleit értelmezni kellett volna... (Hűha!) Igen, ahogy annak idején az Art Limes kapcsán is megkaptam, meg kellett volna adnom a lap hátulján, kicsoda Akutagava vagy Hoffmansthal, esetleg Borges vagy Cioran. Dicséretet - a kritikák közül - csak Domokos Matyi alkalmi bemutatószövege kap, G.G. szerint a kritikaírás csúcsa. Szerintem Matyi nevetne rajta legjobban, s talán "e" tárgyú tanulmánykötetéhez utasítaná feldicsérőjét. Babus Anti is kap azért egy dicsérő mondatot (megérdemli), sőt én is, mint "rendkívül érzékletesen, színesen" naplózó "költő, szerkesztő". Egy svájci, hivatalos meghívás után már nem lehet leszólni, hitelesített író vagyok. (Vállamon lila milka tehén tetoválást sejteni. A svájci írók ajándéka.)
 
MÉGIS NYARALUNK. Lányom úgy döntött, neki kell kézbe vennie a dolgokat, összehozni egy megérdemelt nyaralást. Kinézett valami csokoládéspapíron hirdetett rajzpályázatot, melynek a fődíja egy olyan utazás, ami bárhová szólhat, a nyertes határozhatja meg a helyet. És azt is kell megrajzolni. Lányom úgy gondolta, hogy talán legszívesebben az indiánok közé mennénk, de azért legyenek ott pálmafák is, és ne sátorban, hanem házban lehessen lakni. Ez van a nagy méretű pasztellrajzon (egy indián táncol, egy másik a tűz mellett pipázik, egy harmadik pedig, egy sámánszerű mintha kígyót bűvölne). Mi pedig repülő helyett gólyával érkezünk a célterületre. (Állítólag repülőt nem sikerült rajzolnia, így gólya lett belőle.) Legjobban azonban az tetszett, hogy én a gólya nyakát fogó sort zárva, nagy hátizsákkal, kezemben könyvvel vagyok megjelenítve a madár hátán.
  

MINDENKI EPÉRŐL BESZÉL. Ismét esemény lett Esterházy regénye, aminek a szerző valószínűleg közel sem örül annyira, mint két évvel ezelőtt. (A háromperhármas apával való szembesülés története, a Javított kiadás.) Meghallgatom a véleményeket, látom, hogy előbb-utóbb el kell olvasnom, de most, előbb, még nincs kedvem. Ahogy Závada új regényét meg éppen azért, mert mintha azt meg agyonhallgatnák. De vissza Esterházyhoz. Különböző véleményeket hallok, de mégis az jön ki belőle, amit a hír hallatán is lehet sejteni. Füzi Laci nyolc oldalas levelét (EPéhez) olvasom a könyvről. A szabadságról ír, hogy Esterházy mer beszélni arról, amiről korábban nem volt szokás. Egyébként megfigyeltem, hogy mindenki magáról kezd el beszélni e könyv kapcsán. Ahogy a helyi napilap újságírója is ezt teszi. (A helyi cikkíró kiemelt, nagyon dicsérendő módon, az elemzett műből két helyi érdekű mondatot: "Holnap még lesz egy Harmonia felolvasásom Tatabányán. Utoljára fogják az emberek úgy látni az apámat, ahogy mindig is szerettem volna." És tényleg, a kérdésre, hogy min dolgozik, igen homályosan válaszolt, ami e jelen kötetet tükrében válik érthetővé.) A cikkíró viszont sajátosan olvassa (félre?) Esterházyt, ambivalens konklúzióra jutva: "Mert senki nem volt ártatlan, és nem is volt bűnös." Azt gondolom Esterházy csupán az első tagmondattal értene egyet, a második tagmondat gyanúsan önfelmentő jellegű. Kínos. "...bevalljuk a múltat, miközben gyógyíthatatlan sebeket tépünk föl. Kell-e folyton temetni, sebeket feltépni? Be kellene végre már fejezni!" Stb. Írja az újságíró. És arra kell gondolnom, félnivalója van - e mondatok alapján. A (fél)múltat ugyanis nem (végképp) eltörölni kell, szerintem, hanem tisztázni. Aztán meg lehet emészteni, majd megnyugodni, s aztán jöhet a G. G. által olyannyira áhított béka. (Amit nem kell lenyelnünk többé. Remélhetőleg.)
 
ÚGY LÁTSZIK, a frontok váltakozása, a telihold vagy az újhold megteszi hatását. Ugyanis mindenfele negatív hatások sülnek ki, fojtott indulatok kerülnek felszínre. Most nem arról a néhány napos pauzáról beszélek, ami néha nálunk is előfordul, amikor nem beszélünk egymással, itthon. Mondom, nem erről van szó, de azért idézem a téma kapcsán R. Blyt: "A tudatos harc nagy segítség a férfiak és a nők közötti kapcsolatokban. Jung mondta: "Az amerikai házasságok a legszomorúbbak a világon, mert a férfiak egész harci kedvüket az irodában élik ki.«" Más. Egy barátom könyve méltánytalan támadást kapott. Negatív kritikát intelligensen is meg lehet fogalmazni, attól csak jobban fáj. Az ilyen mondatok azonban nem fájnak, csak értetlenséget és hátsó gondolatokat szülnek, főként egy - feltehetően egyetemista - lány szájából (tollából-kezéből?): "Az ’ó mivé fajul ez a világ’ felettébb fájdalmas felsóhajtásáról térjünk azonban vissza egy pindurit az ismétlődés kérdésére, amivel igazán nem akarok sokat pöcsölni, csak csak." Hmmm-hmmm.
 
EGY BARÁTOMMAL EPÉ könyvéről (kérdés, hogy regény-e) beszélünk, kényszerűségből. Mondom, bemancsolt neki a sors (vagy isten?) az apamítosz, a sok díj után - olyan ez mintha ezzel ismét egyensúlyba kerülne a világ. Lehet, hogy élete legzseniálisabb könyvét írta meg ezáltal, pedig azt hittük, a Harmonia volt az. Szóval, nem menekülhet senki, ahogy én sem, el fogom olvasni.
 
FELESÉGEM TOLNAI Ottó tenger-szövegét olvassa esténként. Reggel felkel és azt meséli, gyönyörű azúrkék álma volt. Mit tehetnék, irigykedek, s remélem, mielőbb elolvassa azt a kisregény terjedelmű Tolnait, mert én is szeretnék azúrkék álmokat.
 
BOLGÁR BARÁTOM, Nikolaj, egy feljegyzésfűzért küldött, hagyományos, iskolai vonalas füzetbe kézzel írva, sőt másolva át a kedvemért, s valahol az eleje tájékán találok egy nagyon szimpatikus versszerű megfogalmazást, két sort. Kifejezem tetszésemet. S hogy ez az a típusú szöveg, amiről azt szoktam volt gondolni, olyan mintha én írtam volna. De az ember ilyet nem mond, nem akar indokolatlanul nagyképűnek látszani, s inkább úgy fogalmaz, ezt szívesen magamra vállalnám. Aztán kiderült, hogy tényleg én írtam, csak nem emlékeztem rá.
 
(LÁNYOM LEVELE:) Kedves Apa! elmentünk a tériszony keltő körhintához, onnan az ovóda megyünk a boltba. most fél-6 van 
szia! kis családod
(Egyébként a múltkor meg drámát írt és mutatott be, minden volt benne, szerelem, kövér és sovány szereplő, veszekedés, válás és kibékülés. Csak remélem, hogy nem a családi életünk volt a modell.)
 
KÖNYVHÉT. Még az ünnepélyes megnyitás előtt megveszem az előre kiszemelt könyveket. Ha jól számolom, kettőt. A többit, remélem, vagy meg- vagy kölcsön kapom, esetleg kivárom a könyvtárban. Szomorúan látom, s konstatálom, hogy az írók megsegítésére létrehozott könyvünnepbe is beszivárgott a politika, beszivárogtak a politikusok és az újságírók. Könyvet írnak, a könyvről beszélnek (hülyeségeket, papírból), kampányolnak - rutinból. A Vörösmarty téren talán transzparensekkel kéne megjelenni: A KÖNYVHETET VISSZA AZ ÍRÓKNAK. Legalább azt.

ÖREG BARÁTOM JELZI, hogy tetszik neki a tenger-tematika kapcsán írt esszém, egy-két apróbb dologra azonban felhívná a figyelmemet. Elém tesz egy kinyitott könyvben található levelet, ami így kezdődik: "Luciekém, itt vagyok a tengertől néhány lépésnyire, Nizzától 20 percre autóbuszon. Az ég? Róla már hallottál rengeteget - igazán csodálatosan kék. Pompásan illik hozzá a bőröm, néha összetévesztem emez utóbbit az itatóssal, olyan piros. Ugy jellemezhető legjobban ez a hely, hogy itt a szívfájdalom szerepét átveszi a bőrfájdalom..." Vagyis tévedtem, József Attila mégis csak járt a tengernél, s noha azt gondolom, mondanivalóm egészét ez a tény pontosítja, alapvetően nem kell változtatnom rajta. Írt azonban az ottani tengerélmény kapcsán egy tipikus és gyönyörű J.A.-morzsát:
 

Örökkön háborog a tenger
Örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.

 

BARÁTAINKTÓL, SEGÍTSÉGKÉNT egy könyvet kaptunk. Hogyan tanítsuk meg/szoktassuk rá újszülött gyermekünket az (önálló) alvásra. Feleségem esténként felolvas belőle, de még én is félek, hogy rémálmaim lesznek tőle. A gyerek, mint ellenfél tűnik fel a könyvben, aki hányást, sírást egyebeket színlelve (mert hogy hihetetlenül tudatos lényről van szó, aki túl akar járni a szülők eszén). Az amerikai könyv, mondhatni, maximálisan elítéli azt a régimódi felfogást, hogy a gyereknek az anyjára van szüksége, a testmelegre, az anyaszagra, mindezt szigorúan megvonja a gyerektől, sőt még szólni sem szabad hozzá. Barátainknak bejött, gyerekük e módszernek köszönhetően jól alszik. Rutinos (kétgyerekes) szülőként ezt a módszert nem is kezdjük el. És magunkra vetünk, mert persze a miénk nem alszik, de hihetetlenül aktív, egyre veszélyesebb, ahogy első lépéseit próbálgatja. Szerencsére, még kapaszkodnia kell. Elképzelni sem tudom, mi lesz néhány hét vagy hónap múlva, milyen csoda, hogy jár, és hogy lassan beszélni fog - mindez kárpótolja a nem alvást. Majd nyugdíjas korunkban bepótoljuk.
 
AZ ÉN KÖNYVHETEM vidéki kisvároshoz kötődik, a Műhely folyóirat Tenger-számai kapcsán hívnak szerzőként Sopronba a Könyvhét ünnepélyes, megyei megnyitójára. Igazából inkább alkalom a várossal és barátaimmal való együttlétre. Villányi Laci és Karátson Bandi a csapat. Bandi a vonaton kielemzi napi horoszkópomat, mely valami balesetet vagy fizikális problémát jelez előre. Ettől fogva a "fiúk" minden zebránál körbefognak és minden építkezés elől elrángatnak, látványosan figyelnek, vigyáznak rám. Az estről, a megnyitóról szándékosan nem beszélek. Politikai szólamok az egyik serpenyőben, míg mi tartalommal igyekszünk megtölteni a másikat. Látszólagos sikerrel, hiszen a tetszésnyilvánítást besöpörve a zsebünkbe, néhány könyvet dedikálva, megyünk-mondjuk tovább a magunkét, a meggyőződésünket, míg a politikusok jövőre is ugyanezt a romantikus retorikát fogják nyomni, ugyanezzel az idézetparkkal. De a város most is gyönyörű volt, akár egy éve. Egy mondat még a megnyitó helyéről, az eklektikusan archaizáló hotel konferencia terméről. Az est végeztével Bandi a mellékhelységet keresve egy kínzókamra szerűségbe nyitott be. Ijedten hőkölt vissza. Mint kiderült, a hotel tulajdonosa egy orvos házaspár, akik tulajdonképpen az osztrák klientúra elhelyezésére és fogadására rendezkedtek be. Bandi egy fogászati rendelőbe nyitott be. A szállásunk viszont a már ismert Evangélikus vendégházban volt, a Lőverekben, gyönyörű helyen. Éjjel - és ez volt az egész utazás-együttlét tényleges értelme - kielemeztünk egy mondjuk úgy, shakespeare-i problémát (szándékosan vagyok homályos, téma letiltva). Bandi kitűnő és praktikus ötleteket adott (az érintett félnek), amin jókat rötyörésztünk. A csillagok jóslata nem jött be (engem illetőleg), szerencsére, ha csak azt nem tekintem szerencsétlenségnek, hogy másnap este leszállván a tatabányai állomáson az interszitiről, nem indult vonatom. Lesétáltam hát a buszvégállomásig, ahol viszont éppen indult, és a viharos szél ellenére nem áztam el.
 

A KERTRŐL KELL MÉG írnom ebben a fejezetben, hiszen az eddigi látvány maximálisan kiteljesedett és -dik, és - egyre jobban - életünk terévé is válik, noha még mindig nem tekintjük sajátnak. De azért élvezzük, akár az életet, ha már ajándékba kaptuk, és néha elfeledkezünk a lét nehézségeiről. A kertben annyi mindent lehet csinálni, ami jó. Szándékosan nem írok "kell"-t, a kertben semmit sem kell csinálni, ez szerintem téveszme. A kertben jó csinálni valamit. A gyomnövényekkel amúgy sem lehet lépést tartani, a fű növésével esetleg. Szóval, lehet füvet nyírni, szőlőt metszeni, kötözni (kis mennyiségben persze, és csemegét), rózsákat tetvetleníteni, gyomlálgatni, öntözni minden este a virágokat, locsolni a füvet, hogy a frissen elszórt fűmagokkal rendesen megerősödjön stb. Az almafa ágára hintát szerelni, a gödröket betemetni, amiket Csárli rejt el időnként a legkülönbözőbb helyeken, vagy épp a kiskutya ürülékét eltávolítani, ne másszanak bele a gyerekek játék közben. Mindez van, és talán unalmasnak hangzik, de jó otthagyni időnként a papír- és betűízű szövegkerteket a földszag, a fű- és virágillat miatt. Mert öntözés-locsolás után, alkonyatkor, ha megáll az ember vagy kiül a teraszra, nem rohan be a házba sorozatot nézni, nagyon nyugtató ez a szag- és illatkavalkád. Ilyet nappal nem érezni. És a nyár, ami előttünk van még, remélhetőleg ilyesmiről fog szólni. Egy szem ribizlit csippenteni a bokorról, rózsaszín még, de ízében ott a savanykásan bíztató ígéret. Aztán még egyet, hogy biztosan emlékezzünk az ízére.