CSÁRLI, NÉGY HÓNAPOS kiskutyánk nagyon okos, könnyen tanul (és persze nagyon eleven is, ahogy kell), alvóhelyét, az egykori sötétítőfüggönyt telepakolta macskaszarral. Ugyanis, mint kölyökkutya és mint leendő vadászkutya (persze, csak elméletben) nagyon kedvelte a különböző eredetű ürülékeket. (Ezzel minden kutyagazda találkozik, előbb-utóbb.) Nos, Csárlit már sikerült leszoktatni erről a nem éppen ártalmatlan szokásáról. Csárli tehát nem eszi meg, hanem megértette, hogy ha nem eszi meg, leteszi, ha rászólok, dicséretet kap, sőt, néha kutyakekszet is. Ezért a kertben található-fellelhető összes macskaürüléket beszállította, kiállította, és ott ült fekhelye mellett büszkén, hogy jöhet a dicséret, esetleg a jutalomfalat.

LEADTAM VÉGRE, szokásomhoz híven utolsó pillanatban (most talán már az után) a regényről, a regényírásról szóló esszémet a Forrás különszámába. Arról, hogy miért nem írok regényt. Ez jutott eszembe, és jó apropónak tűnt. A leadással egy időben sikerült levadásznom a tatabányai könyvesbolt antikvár polcáról egy Halász Gábor esszékötetet. Nem is akármelyiket, az elsőt, eredeti kiadásban, nevetséges árért. Benne pedig egy kitűnő esszé az új regényről, melyet 1929-ben írt a mester. Meglepő, hogy állításai a mai napig helytállóak. "A gondolat lassankint visszanyeri elveszett tekintélyét, művészetet, irodalmat, életet irányító hatalmát. Lázadó alattvalói, az emberek, újból fejet hajtanak fegyelmező ereje előtt." Ulysses- és Proust-elemzése hihetetlenül korszerű, eleinte majdnem megijedtem, hogy korán adtam le a saját dolgozatomat, esetleg egy mottót vagy egy-két jó ötletet átvehettem/beépíthettem volna tőle a regény mai állapotának bemutatásához. Aztán, elolvasva megnyugodtam, Halász Gáboré sokkal kompaktabb megközelítés, mint amire (én legalábbis, regényt nem író szerzőként) manapság vállalkozhatunk. Amit írtam, megírtam. Megnyugtató, hogy nincs bennem már vágy továbbírni vagy kiegészíteni.

VENDÉGÜNKET KÍSÉRVE KI a közelben lévő állomásra, a kerítés mellett egy sötét árny suhant el mellettünk. Késő este volt, nagy szél, és időnként csípős esőcseppek pirosították arcunkat. (Bár ezt csak éreztük, az utcai lámpák tompa fényénél.) Barátomnak mutatom, figyeld, Mici is elkísér minket. Az állomás sarkánál eltűnt. Hazafelé ismét felbukkant a sötét árny, majd hívásomra felült a kocsma kerítésoszlopára. Megsimogattam, kézben vittem haza lányom éjfekete színű macskáját. Hálás volt a törődésért, nekem meg eszembe jutott, eddigi lakóhelyeinkhez mindig is maximálisan alkalmazkodott a két macska, és hogy korábban mindig kiültek a kapuhoz, vagy a kapura, úgy vártak, illetve tudták/érezték, mikor jövök haza.

ISMÉT EGY ÚJABB ADÓBEVALLÁS, mondta (szegedi-táti-bécsi) barátom szilveszteri-újévi koccintásunkkor. E komoly-vicces megjegyzés sajnos, mint mindenkit, engem is eltalált, ha nem is akkor, most, amikor behívtak ellenőrző javításra az APEH-ba. Ez minden évben meg szokott történni, egyedül tavaly nem, amikor naivan azt hittem, végre megtanultam rendesen kitölteni a papírokat. Félig görcsbe rándult gyomorral, na nem mintha adócsaló lennék, de az ember már egyéb hivataloktól is görcsöt kap, nem hogy az APEH-től. De csodák csodája, mindössze tíz perc alatt végeztem, várakozással együtt. Mindössze egy szám beírása hiányzott.

KÁNYÁDI-EST, Tatabánya lehetőségeihez képest mintha sokan lennének, de én keveslem a jelenlévőket, miként az Esterházy-esten is így éreztem. Az öreg mester kérdések nélkül is pörgött másfél óráig, beszélt, olvasott. Ahogy azt híre alapján elvártuk. A "színfalak" mögött természetesen politikáról volt szó, miről is másról a választás első fordulójának másnapján. A "színpadon" ugyanerről úgy tudott beszélni a költő, hogy nem derült ki hovatartozása. (Mint ahogy egy esten nem is ennek kell kiderülnie. Még Tatabányán sem.)

MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI ajándék. Nem mintha még áprilisban is magamat szeretném ünnepelni, csupán nem tudom elhallgatni, ami öröm, ami fáj... Ezek a szubjektív hangolású jegyzetek, most már jól látszik, erről szólnak. Erről is. Most pedig az öröm részen van a hangsúly. K.I.-tól, kedves szerzőmtől, Németországból jött egy boríték, amit nem értettem. Mármint, hogy miért hagyományos levélben ír, e-mailen szoktuk a kapcsolatot tartani. Egy 87-es Pat Metheny cédé volt benne. Nagy örömet szerzett vele, amit most megosztok, veled kedves naplóm, együtt hallgatjuk e zenét. Oliver Shantit és barátait.

KÖLTÉSZET NAPJÁN József Attilával vagyok kénytelen egyet érteni, ugyanis, ha az ember csinálja, mit érdekli őt a költészet maga, ha meg nem, teszem hozzá, akkor meg szinte reménytelen elmondani, miről is szólna, mi is lenne... De azért az irodalomtörténészek megpróbálják, hiszen ez a dolguk, munkájuk. Ennek a napnak az alkalmából volt középiskolámban műsort szerveztek. Bár a plakáton legalább öt név fel volt sorolva, költőt egyet sem találtam. Nehéz ügy ez az ünnepekkel. Őszintén örülök, hogy az e napi veszprémi fellépést sikerült lemondani. Egyrészt, mert a magam részéről igyekszem komolyan venni és tartalommal megtölteni ezeket az ünnepeket, másrészt, jelen szkeptikus alaphangulatomban nem tudnék - magamhoz képest persze - eléggé emelkedetten fogalmazni. Harmadrészt pedig nem tekintem magam költőnek, ez ugyanis csak a halálom után fog kiderülni, az voltam-e, megvan-e az a tíz-tizenöt vers, amit érdemes itthagyni, magunk után.

MÉGSE KELLETT VOLNA HAZAKÖLTÖZNÖM, írta öreg barátom éjszakai telefonbeszélgetésünk után postára adott idézetgyűjteménye mellé. A fénymásolt kéziratban, melyet igen lassan lehet csak szemelgetni aforisztikussága miatt, rengeteg használható jó tanácsot találok a legkülönbözőbb szerzőktől. Ötven év olvasmányélménye megrostálva, egy vékonyka kötetnyi anyag. A különböző tematikákba csoportosított anyagban folyton visszatér azonban egy gondolat, amellyel a kötet összeállítója nyilván maximálisan egyetért. Az ugyanis, hogy az a mű, ami nem kínkeservesen születik, nem ér semmit. Szerintem, ha az izzadtságszagot lehet érezni, az se jó. Sőt, ha az író élvezi, amit csinál, az olvasónak is van esélye, hogy élvezettel fogja olvasni. Jó író esetében, persze.

A LÁNYOMAT KÉRDEZZÜK, kivel szokott játszani az iskolában. Hogy X-szel szokott-e. Azt mondja nem, mert Y pártra szavaztak. Kiderül, hogy a nyolc éves gyerekek - a mostani nehéz, felnőttek számára kritikus időszakban - pártállás szerint alkotnak csoportot. Ez is figyelmeztet, hol vagyunk. (Balkán-Európában.) És a szülői felelősségre is.

ISMÉT TALÁLTAM egy kedvemre való könyvet, ami mellett el lehet szürcsölgetni a lányom iskolája melletti reggelizőben egy csésze feketét, de akár otthon, a fotelben kitűnő olvasmány. Robert Bly könyve, akit költőként legalább tizenvalahány éve felfedeztem magamnak, noha kötete még nem jelent meg Magyarországon, csupán antológiákban szerepelt. Én, anno megszereztem az összes Amerikában megjelent kötetét, fénymásolatban, ám azok sajnos az egykor általam okozott lakástűzben - odavesztek. Ez a könyv is volt a kezemben angolul, győri költő barátom mutatta, hogy Amerikából hazatérve elküldték neki, ezt érdemes lenne lefordíttatni. Elküldte hát ahhoz a kiadóhoz - jó néhány évvel ezelőtt, ahol e mostani magyar nyelvű kötet megjelent. Visszaküldték neki, hogy nem érdekli őket. Az élet azonban (még ha irodalmi is) nem racionálisan működik, és ezt annyi más mellett e jelen eset is igazolja. Az ismert mesét, a Vasjankót feldolgozó könyv alcíme jellegzetesen amerikaias, "Könyv a férfiakról". Ha nem ismerem a szerzőt, bizonyára soha nem veszem kezembe ezt a könyvet, és nyilván fordítva is így van, aki az alcímért veszi kezébe, néhány oldal után messzire hajítja el. Ez egy esszékötet, rendkívül eredeti gondolatokkal, versbetétekkel a fent említett mese pszichologizáló elemzése kapcsán, érthető, világos nyelven - szerintem szeretőknek, férjeknek és apáknak. Íme egy példa, egy párhuzamos, afrikai történet, és annak elemzése. A vadász elviszi magával egy nap a fiát vadászni. Először egy kis rágcsálót terít le, megkéri a fiát, vigyázzon rá. Ám a fiú azt hitte, ez egy jelentéktelen zsákmány, bedobta egy bokor alá. A nap végén, tűzrakás után kérte az apa a kis rágcsálót a fiától, mivel semmi mást nem sikerült elejteniük, így azt ették volna meg. A fiú bevallotta, hogy bedobta egy bokor alá, amire az apa előkapta a baltáját, és rácsapott a fiára, aki összerogyott, az apja pedig otthagyta. Robert Bly ezt a mesét több irányból is elemzi. Megkérdezett embereket, hogy szerintük, hol érte a fiút a csapás. Mindenki máshol vélte becsapódni az ütést, attól függően, ő maga hol sérült hasonló szituációban. Lelki sérülésekről van szó természetesen. Ez egy életre szóló seb, mondja Bly, ez az esemény része az apák és fiúk közötti kapcsolatnak. Az anya megengedő, elnőiesítő féltésével szemben. A fiúnak ezt fel kell dolgozni, szembesülnie kell az erős apával, és túl kell jutnia ezen a seb-krízisen.

IMA. Miatyánk kivagyamennyekben, te onnan jól látod, amit én is séta közben, hogy milyen gyönyörű ez a világ ilyenkor, pedig nem is süt a nap, de a fák és bokrok nedvei megmozdultak, levelek, virágok nőnek, hiába tépi a szél, veri le a friss rügyeket, fagyasztja el a hideg éjszaka a virágba borult gyümölcsfákat, már nem lehet megfékezni, a madarak pontosan érzik ezt, gondtalanul röpködnek ide-oda, énekelnek, dicsérik a tavasz, és persze a teremtőt, ki minden negyedik évszakban visszahozza számukra ezt az érzést, én meg csak nézem, bámulok, figyelek, vagyis töltődöm, amennyire lehet, és hálát adok neked, hogy mindezt láthatom, érzékelhetem, pedig néha úgy tűnt, nem olyan jó dolog élni, most mégis, ahogy Csárli rohangászik körülöttem, vagy ahogy fiam arca, meglátván, egyetlen mosollyá rándul, és tudom, hogy mindezt nem érdemlem meg, de köszönettel elfogadom, ámen.

TÜKÖR-SZÁMOT szerkesztek, és közben, ahogy éppen nem halad a munka, azon gondolkozom, milyen egyszerű és persze nehéz dolog is a tükör-ügy. A szembesülés. Belenézel, és látod, hogy ez másvalaki, nem te, nem ilyen képet raktál össze magadban magadról. Egy árnykép néz vissza, többszörösen tükröződve, hiszen a szemen, a lélek tükrén keresztül nézel egy másik szembe, a tükörben. Meg hogy az ember tényleg felelős-e az arcáért, vagyis a lélek tükröződik-e a tükörben látott arcon vagy csupán egy megszokott, kényelmes, levehetetlen maszk. Mondom, túl primitív megközelítése ez egy bonyolultnak látszó ügynek. Olyan szövegeket kellene tehát találnom, keresnem, kérnem, melyek ezt a problémát járják körül, de - indirekt módon.

A NYUGALOM. Bartis Attila regényét fejeztem be, csigatempóban haladva, éjszakánként. De mivel érdekes regény volt, elértem a végére. És egyetlen dolog nyomasztott, hogy a már említett regényről szóló esszében nem kellett volna-e hivatkozási alapként (milyen regényt írnék) megemlíteni. Most, a végére érve, ismét megnyugodva látom, hogy nem. És hogy A nyugalom nagyon rossz cím. Pedig a regény tényleg jó.

SEREGÉLYCSAPATOK ÉRKEZTEK a környékre, gyönyörködöm bennük, mert kártékony madarak ugyan, de nagyon szépek.

A HAJ A GONDOLATOKKAL METAFORIZÁLHATÓ. Szintén Bly írja, hogy éppúgy éjjel-nappal növekszik, még alvás közben is. Hiába akarjuk kikapcsolni az agy gépezetét, gondolatok akkor is keletkeznek, csak, mondja Bly, némelyiket álomnak nevezik.

HA SOK ILYEN REGGEL lesz még, mostanában, akkor lesz elég erőm tervezett napirendemet betartani. Miből is áll egy ilyen erőt adó reggel? Az ember viszonylag korán felkel, összeszedi magát, kiviszi a kutyát egy nagyot sétálni (ha az anyós viszi iskolába a gyereket), a hatalmas eső után fényesen és tisztán ragyognak a pici levélkezdemények, mármint azok, melyeket a jégeső nem vert le. Egy három méter magas facsonk tetején, a liget közepén, egy vadkacsa hím ücsörög, kicsit izgul, de nem repül el, ahogy elmegyünk mellette, alatta. Csárli észre se veszi. Őrült módon száguldozik, tele a talaj friss szagokkal. Előttünk, kicsit odébb átszalad még egy vadkacsa pár (ami azért elég furcsa az erdő közepén, nyilván a vihar elől húzódtak ilyen mélyen a fák alá). Hazafelé kedvenc harkályom szokás szerint püföli a vasat, ahogy erről már az előző részben hírt adtam. A tó nádassal szegélyezett részén szürkegémeket látok, elég ritka jelenségek, itt a város közepén, újabban szoktak csak rá a Cseke-tóra. Miért fontos ez? Az esztétikai élményen túl, amit látványuk, a nyújtott z alakzat, kecses tartásuk okoz, egyszerűen jó érzés - valamilyen megmagyarázhatatlan okból - ilyen ritka madarakat látni. Valamiért mindig arra gondolok ilyenkor, hogy ez jó jel. Nem tudom miért, mihez, de határozottan így érzem.

KORUNK-EST a tatabányai könyvtárban, kevesen vagyunk, mint mindig ilyenkor. Egy antológiát mutatnak be a szerkesztők, a 20. század legszebb verseinek gyűjteményét, melyet 101 ember (szakmabeli) szavazata alapján állítottak össze. A kézzel fogható nyereség a lap szempontjából, hogy a fiatal költő-kritikus Balázs Imre Józseffel tudok egy kicsit, az est után, beszélgetni. Épp a májusi számunkban közöltük néhány versét. Hozta már új kötetét, sőt, egy tanulmánygyűjteményt is kapok.

A MAI REGGEL SZÖGES ELLENTÉTE a tegnapinak, az egyetlen pozitív jelet, örömének kifejezését, hogy lát, találkozunk, városunk "bolondjától", Attilától kapom. Odaadom neki az apróm, mondom, rossz napom van. Kérdi, miért. Áááá..., mondom. Na mégis, mondja. A postán szórakoznak velem, nem adják oda a pénzem, pedig nagyon kéne (mint mindig), mert nem vagyok átjelentkezve (hiszen effektíve nem is miénk a ház, csak itt lakunk), és a keresgélés, huzavona következtében lekéstem a buszt. Minden hazafelé menő buszt. Így gyalog kell elindulnom, át a városon, ami nem is baj, lehiggadok kissé, ugyanis a postáskisasszony packázós hozzáállása felbosszantott kissé. (Eddig ugyanis mindig megkaptam, kisváros, kisposta, ismer mindenki mindenkit.) De a város bolondja tényleg emberileg viszonyult hozzám, visszazökkentett valamelyest. És nem igaz, hogy rossz napom van, reggel megnéztem a lányom rajzát az iskolájukban, amivel első helyezett lett. És most süt a nap, jó kinézni az ablakon, szóval, ha lehet, nem engedem, hogy holmi postáskisasszonyok elrontsák a kedvem, a napom.

ELŐKERÜL, húgom jóvoltából, általános iskolai bizonyítványom. Újabb bizonyítéka, hogy az emlékezet mennyire megbízhatatlanul működik. Jól emlékeztem ugyanis arra, hogy az első osztályt meglehetősen közepesen végeztem, féltem a tanító nénitől, folyton kiabált (mindenért, leginkább, hogy lassú vagyok, miközben lehet, hogy már akkor is süket voltam kissé...), anyám otthon plusz feladatokkal gyötört, és szintén kiabált velem, ha azt mondtam, fáradt vagyok vagy játszani szeretnék. (Talán neki is akkor lehetett a legnehezebb, egyedül, de én ezt honnan tudhattam volna.) Második végére, egy öreg, igazi tanító nénit kaptunk, látszott is a bizonyítványomon, hármas nem volt, sok négyes és elvétve ötös is. Harmadikban, ugyanennél a néninél már alig volt négyesem. És ekkor elköltöztünk, a szőnyi falusi iskola helyett az egyik tatai iskolába kellett járnom. Nagyon összeszedtem magam, új lapnak vettem, nagyon akartam bizonyítani, és sikerült, kitűnő lettem. Felsőbe tagozatos osztályba kerültem, mindenki kitűnővel érkezett, kiemelten tanultunk orosz nyelvet. Úgy emlékeztem, hogy végig négyes-ötös között álltam, ami igaz is, csak ötös alig volt, és előfordultak néha hármasok is. Amivel szerintem ma, nemigen vennének föl abba a gimnáziumba, amelybe végül jártam. (Talán a tagozat miatt vettek fel mégis, vagy anyámék intézték el.) Gimnáziumi szerelmem nagynénje, az élet legkevésbé se vicces tréfájaként, az elsős tanárnénim volt, a kiabálós, akitől nagyon féltem. De ő akkorra már beteg ember volt, és rám mint tehetséges, kedves fiúra emlékezett. Az emlékekkel vigyázni kell.

ÖREG BARÁTOM KÖNYVÉNEK kéziratait olvasgatva, szemelgetve, hiszen ezek a gondolat- vagy jegyzetforgácsok nem szeretik a mennyiségi olvasást, csupán a lassút, az érlelőt, hogy legyen idő megemészteni őket. Egy anekdota nagyon megtetszik, idemásolom. "Graves kisgyerek korában egyszer arra kérte édesanyját: végrendeletében hagyjon rá tíz fontot, hogy vehessen magának egy biciklit. De Robikám, kérdezte a meglepett mama, nem akarnád inkább, hogy én maradjak meg neked? Ó, felelte a gyerek, a biciklin minden nap kimehetnék a sírodhoz."

SOHA ENNYI visszajelzés nem érkezett az eddigi írásaimra, mint mostanában, naplózós "korszakomban". Ismerősök, szakmabeliek, öreg mesterek és fiatal barátok (a középkorú ismerősök is, csak az nem hangzik olyan jól), bíztatnak, hogy csináljam, ne hagyjam abba. Bár sokuk számára egy-egy UFO-számot látva még az sem világos, hogy ez egy sorozat. De ez így jó, részleteiben is működnie illik...

VANNAK ROSSZ NAPOK, amikor minden rosszul látszik elsülni. Ez a hétfő ilyen, választás után. Az irodalmi matinén a múltkori száz fővel szemben most jelentősen (egy nullával) kevesebben vannak, ami nem a múlt havi szereplő, Márton Laci érdeme és talán nem is az enyém, egyébként nem jó találgatni, mert az ember oda lukad ki, hogy tavasz van, délután, a szerelem ideje, a csalódások ideje stb. Pedig egy multimédiás irodalmi cédé kerül bemutatásra, s ha valami, akkor ez érdekelni fogja a gimnazistákat. Azért a bemutató jól sikerül a kevés, ám annál lelkesebb csapat előtt. Utána felmegyünk Zilahy Péterrel (pontosabban Kucsera Zsuzsa felvisz minket, szendvicset és kólát is prezentálva) a Turulhoz, még nem látta, és lásson valami érdekeset is Tatabányán. Aztán nem megy haza a tervezett vonattal, inkább beülünk egy kocsmába beszélgetni egy-két órára. Közben pedig kiderül, hogy Péter ott hagyta a könyvtárban a jegyzetpapírjait, melyen teendői és a hívandó telefonszámok voltak. A gond csak az, hétfő szünnap, mi voltunk az utolsók, akik eljöttünk. Azért visszarohanunk, sehol senki. Bíztatom, hogy várjunk még egy órát, elvileg lesz éjszakai portás, talán beenged, s visszaszerezhetjük. Vissza a kocsmába, újabb sörök, körök, majd ismét rohannunk kell, elbeszélgettük az időt. Rövid időn belül sikerül felzörgetnünk az éjszakai portást, Péter visszakapja jegyzeteit, és újabb rohanás, immár az induló vonatokhoz. És amiről nem szóltam, ezen a napon szembesülhetek két sajátnapló-ellenes "támadással". (Ezekről lásd később, az utóiratot.)

ATTÓL FÉLEK, miután Csárli névre hallgató kutyánk kertészkedő hajlama egyre erősödik, a frissen kapált föld felizgatja, és a földet a szárítón lévő gyerekruhákra hányja, a frissen ültetett növényeket pedig a teraszon csoportosítja, attól félek, hogy egyszer csak kihantolja egy óvatlan pillanatban, az almafa alól, előző kutyám földi maradványait. Ugyanis nem tudtam a fagyott földben elég mélyre ásni, és láttam, hogy a rendezett földkupac széle már meg van bontva.

JÓ, HA AZ EMBER OLYAN vidéken lakik, ami nincs túl messze a fővárostól. Ha úgy adódik, fel lehet "ugrani", aztán meg vissza, ha elég volt. Mert néha ki kell lépni itthonról, a munkából, az életből, aztán meg visszavonulni, mint egy csigaházba, vidéki otthonunkba. Tegnap ilyen napot tartottam. Merthogy hiányzásom ellenére a JAK megszavazott elnökségi tagnak, így az elnökségi ülésre mennem illett. Ám előtte egy-két dolgot megpróbáltam elintézni. Kávét venni, hosszú, otthoni munkakávéhoz a Babkávézóban, zöld teát beszerezni, megnézni végre Kovács Péter kiállítását (ez nem sikerült, aznap délelőtt szedték le), meglátogatni Beát az Írószövetségben, az Év Könyve-díjra beadott könyvekből lestoppolni néhányat (ne mindig a maradék maradjon), majd legalább negyedórát késve beesni az elnökségire, remélve, tudva, hogy semmit nem késtünk még le. Én meg én. A három órás elnökségit aztán folytatjuk tovább (beszámolók, Szigliget és egyéb programok megbeszélése után), egyre szűkülő körben, a közelben, egy kocsmában. Jó hangulatban, felszabadultan, olyannyira, hogy tizenegykor már a második helyről is kidobtak minket zárórára hivatkozva, ami csak azért tűnt szomorú ténynek, mert elment a színházvonatom is, és abban bíztam a közös lendület kitart a postavonatig. Nem tartott. Hites Sanyival elvágtattunk a lakásáig, ahol a barátnője már órák óta ücsörgött a bejárati ajtó előtt. Hazamenetelem egyre reménytelenebbnek látszott, szinte az utolsó pillanatig nem adtam fel. Ott kellett aludnom. Hajnali ötkor viszont már indultam haza. És nagyon örültem provinciális életvitelemnek. Nyolckor már jöttem vissza az erdőből a kutyámmal.

JAVÍTGATOM a kötetemet, végső, vagy végsőnek hitt stádium, mint annyiszor már. Spórolás céljából javítófestékkel szeretném eltüntetni az apróbb hibákat. A lányomnak van egy ilyen tolla, javító toll, de nem adja oda. Még soha nem használta, azt mondja, a szerelmétől kapta.

PARADICSOMLEVES a szombati ebéd első fogása, kedvenc levesem, és feleségem tíz éve kísérletezik vele, hátha neki is sikerül úgy elkészíteni, ahogy a menzán, a napköziben csinálják. Többször is megkérdezte a szakácsnéniket, de hiába, nem sikerül úgy. Egyre jobb, de nem olyan. A lányom véletlenül a kutyakonzerves kanállal kezd el enni (elmosott verzióban, de mégis). Gyorsan kicseréli és a levesre, melyet nem eszik meg mégsem, azt mondja, a kutyakonzervnél jobb.

FELESÉGEM ÜLTET. A gyerek alszik. A másik születésnapi buliban van. Én meg hetek óta szeretném, ha elolvasná a kötettervemet (feleségem, legfontosabb és legkritikusabb olvasóm). Külön a virágokért ment el a piacra, gyerekekkel, busszal. És eső után a legjobb ültetni. Legyek féltékeny kertünk új jövevényeire?

VÉGÜL, HOGY VALAMI intellektuálisat is írjak, olvastam egy nagyon ritkán megszólaló költőnő nagyon szimpatikus kötetét, az egyik szonett zárlatának élettapasztalata nagyon megfogott: "...nem, nem Oberon, / Titániának szamárfej kell bizony." A férjéről vagy a barátjáról-szeretőjéről ír, mint a csapszékek királyáról, ki rongy alak, hazug, csaló, gazember stb. De neki, a költőnőnek ő kell, mégis.

TÖBB ÍZBEN IS éjszaka érek haza, és kiviszem a kutyát sétálni. Nem csak azért, mert akkor rossz ember nem lehetek, hisz kutyám van, miként egy újságíró nemrég megjegyezte. Nem csak azért tehát, mert jó fej vagyok, hanem egészségügyi okokból is. Hogy Csárli kibírja reggelig. Ötven méternél távolab, a sarkon túl azonban nem jutottunk, egyik éjszaka sem. A macskáink jöttek utánunk, sőt a fekete az út közepén ült le, tisztes távolból figyelve, szemmel tartva minket. A kereszteződésnél tovább tehát nem mertem menni, mivel néha elszáguldott mellettünk egy-egy diszkóból hazafelé tépő fiatal, a macskák pedig csak ránk, és nem az autókra figyeltek.

A HÉTVÉGI "KIRÁNDULÁSON", vagyis rövid sétán a tó háta mögött, az erdőben feleségem felfedezett egy nagyon érdekes formájú növényt (a virág alul öblösebb, fölfelé csőrszerűen szűkül, mint egy elegáns pezsgős pohár), amit megpróbált volna hagymástól kioperálni a földből, de a hagyma maradt. Gondolta, így is elhozza, szerinte valami kálaféle lehet, ha már kitépte, otthon belerakja vázába. Két nap múlva kereste a konyhában, minek lehet ilyen büdös szaga, szerinte romlott hús, szerintem egyszerű szarszag. A virág mellett elhaladva kiderült. És le is esett, mire hasonlít annyira a virág, nem kálára, hanem húsevő növényre.

POST SCRIPTUM. Két, igazából óvatos, de azért szerintem elég rosszindulatú "támadás"-féle érte a naplómat. Meglepett, nem voltam felkészülve rá, eddig csak abszolút pozitív visszajelzéseket kaptam. Bár az szerintem mindig jó, ha az ember érzelmeket vagy gondolatokat tud kiváltani az írásával, és ezzel szembesülnie is kell. El kell tehát merengenem azon, vajon mi is válthatta ki belőlük ezt a reakciót, és igazuk van-e. Nyugodtan elolvasva e reakciókat azt a következtetést kell levonnom, hogy eléggé irritálom, irritáltam valamivel e kritikus kényszerolvasóimat. Lássuk, szétszálazva e reagálásokat, mire jutottam. Az egyik, a helyi napilap egykori nagyhatalma, jelenleg bedolgozó újságíró (aki minden színházi előadásról felső fokban ír immár tíz éve) miértjét nem nehéz kitalálni. Nemrég el mertem mondani nyilvános válaszlevelemben, mit gondolok hatalmi pozícióból való, okoskodó beszédéről. Nem voltam elég diplomatikus, nem hallgattam a hírérték (vagyis a mindegy mit, csak írjanak rólunk...) miatt. S ez zavar most is, mindentudónak (hozzáértőnek?) imitált kinyilatkoztatása. Újabb revans tehát... A másik, sokkal kvalitásosabb elemzőmön is, a terasz pont hún, határozottan érezhető, hogy irritálom. Talán azért, mert nem szoktam pezsgőragacsos-kábszerfüstös házibulikon költőnők fenekét harapdálni. Így nem számolhatok be ilyen frenetikus élményekről. Ciki, de nem szégyellem magam e miatt, hogy helyette (mármint a házibulis harapóbajnokság helyett) a kutyámat sétáltatom a tóparton, vagy temetem, esetleg nevelem, a gyerekeimmel együtt. Szerkesztőként naplót írni a saját lapba szintén nagyon ciki, de nálunk sajna minden évben megy egy ilyen sorozat, és tíz év után végre én is terítékre kerülhettem, és volt kedvem, épp a teraszos próbálkozás után, nekimenni ennek a kihívásnak. Többek között Tolnai Ottó éppen azt dicsérte a naplómban, hogy gravitációt ad a lapnak, lokálissá teszi, ami, szerinte nagyon jót tesz. (A lapnak, és néha, azért nagyobb részt úgy tűnik, az olvasónak is.) De ez már a mentegetőzés felé vezető út, és nem szeretnék továbbmenni rajta. És ha valakinek az a véleménye, hogy a napló unalmas műfaj, az enyém pedig végképp nem érdekli, szeretettel kérem, ne olvassa. Még pénzért se. Ez a lapra is érvényes, az UFO-ra. (Ugyanis nem mindegy, hogy a kitűnő Krúdy-tanulmány írójaja Kenyeres vagy Kelemen Zoltán stb.) A lányomnak pedig saját honoráriumomból - tehát rosszul olvasott a helyi lap, a 24 ÓRA újságírója - honoráltam beleegyezését, hogy napi rajzainak tucatjai közül azt a kettőt nekem adta, a naplóba. És őszintén örülök, így, néhány nap távlatából, hogy e két kritikusom - leplezetlen, cseppet sem elegáns nagyképűségével is - segített színesebbé tenni a naplót és annak fogadtatását. Azt viszont sajnálom, hogy mindezt meg kellett osztanom jóindulatú olvasóimmal is, de innentől a napló elveszítette ártatlanságát, többé nem lehet, lesz olyan, mint volt.

EZT A RÉSZT LEZÁRVA, túl jón és rosszon, ha van ilyen egyáltalán, az a pillanat ilyennek tűnt, amelyikben a szaunában lazultam és aszalódtam. Mellettem fiatal atléták és az edzőjük. Óhatatlanul fültanúja voltam tehát taktikai megbeszélésüknek. Egy magas, vékony fiúnak javasolta - aki fogadkozott, hogy majd holnap megpróbálja megdönteni az eddigi rekordot -, ne akarjon túl sokat egyszerre, szép lassan araszolgasson előre, mindig egy kicsit jobb eredménnyel. A fiatalok visszakérdeztek, hogy akkor nem kell akarni? De, mondta az edző, de nem görcsösen, az nem jó. Lazán, napról napra haladni előre. Nem a versenyeken kell győzni, belehalni a győzelembe, hanem az edzéseken lehet megnyerni a versenyeket, kvalitásos-kitartó munkával. Mintha nekem is beszélt volna az edző, felhívva a figyelmemet, írni tovább a naplót, semmi görcs, araszolgatni tovább. Nagyjából úgy, ahogy eddig, lehetőség szerint önmagamat adva, nem dicséretre, elismerésre várva, hanem csak úgy, ahogy lehet. Ahogy én tudom.