- Győry Attila első kötetével - Vércsapolás (1992) - mint a punk szubkultúra ismeretlen világának szövegesítője robbant be a szlovákiai magyar irodalomba, valamikor a nyolcvanas évek végén. Van-e számodra jelentése a "punk szubkultúra" szókapcsolatnak, illetve - ha igen - mit jelent számodra ez a két fogalom?
     - A punkot, mint szubkultúrát, elsősorban "állapot"-ként értelmezem, természetesen a kelet-európai értelemben. A punk számomra az ösztönös lázadást jelképezi, s a polgárpukkasztáson kívül az összetartozást, s ugyanakkor az önkéntes kitaszítottságvállalást is jelenti egyben. A punk, mint szubkultúra mára jócskán elburjánzott. A punk-rock óriási löketet adott a 80-as éveknek, a punkból további progresszív zenei áramlatok születtek, a pogót, még ma is táncolják. Egy sor olyan ellenkulturális jelenség kapott szárnyra azóta, aminek annak idején a punk tartotta a hátát. Hollandiában egyetemi szinten foglalkoztak a punkkal, elemezték, vajon milyen egyéb hatással van a különböző művészetekre - na és persze az irodalommal is kapcsolatba hozták. Megjegyzem, nem tudok mit válaszolni, ha arról kérdeznek, vajon hogy érzem magam, mint punk író? Az az igazság, hogy mindig is "fáziskésésben" voltam. Mire megjelent az olvasóközénség előtt a Vércsapolás, már nem foglalkoztam, illetve eltávolodtam a punktól, s kicsit furcsa volt nyilatkoznom egy olyan életérzésről, állapotról, amihez már nem volt közöm. Ráadásul a média jócskán ferdített, mert csak néhány novellám hozható össze a punkkal mint szubkultúrával, s ez szerintem nem elég ahhoz, hogy kikiáltsanak punk írónak. Valószínűnek tartom, hogy egzotikus voltam a külső jegyeimmel, s a társadalom éppen akkor nyitott, s szinte kiöklendezett magából. Számomra természetes, hogy az első novelláim főhősei a punk szubkultúra figurái közül kerültek ki, akik a megszokott társadalmi erkölcsökkel szembe menetelve szabályosan belegyalogoltak és felrúgtak minden akkori uralkodó konzervatív normát. A punk lényege akkor is és most is a progresszív és az agresszív jelenlét. A punk, mint "ellenifjúsági" mozgalom, s mint kulturális forradalom is jelentős hatással volt és van a "támogatott" kultúrára. A meghökkentő külső csak a felkiáltójel, provokatív felhívás a kívülállás demonstrálására. Az a fiatal, aki a punkot választja a generációja és a rendszer közötti átmeneti konfliktus-állapot levezetésére, készüljön fel! A punk a szubkultúra gyökere, az alsó világ, az underground, a radikális másság világa. Csak fölfelé vezet innen az út. Számomra a punk soha nem magát a divathullámot jelentette, hanem jóval többet, egyfajta intellektuális és kulturális kalandot, egy olyan állapotot, amely levezette és moderálta azokat a mélyről feltörő energiáimat, amelyeket másként nem tudtam volna levezetni. Azt hiszem, ez a magasabb fokú őrjöngési hajlamom végül is megtalálta a szüntelen keresésben a maga útját, s új tiltakozási és megjelenési formát választottam: írni kezdtem.
     - Kitörés (1993) című második köteted, regényed számomra olyan utazási regény, amely a kelet- és nyugat-európai világok ütköztetésével, egymás ellenében történő kijátszásával közvetít érvényes jelentést az 1989-hez köthető fordulatról. Ennek kapcsán több kérdés merül fel bennem. Vajon a 89-es fordulat mint téma érdekel-e még? Mi az, ami szerinted megírásra vár még ebben a tematikában? És legutoljára: mit gondolsz, van-e még (európai értelemben vett) Kelet és Nyugat, vannak-e még lehetőségei e két fogalomnak?
     - Lehet, hogy szellemi szegénységemről adok tanúbizonyságot, ha azt mondom, hogy egyedüli irodalmi élményem a 89-es fordulattal kapcsolatban Grendel Lajos Einstein harangjai című könyvéhez kapcsolódik. Mélyen bennem él a 89-es fordulat, s talán még nem is dolgoztam fel, de az életem egyik meghatározó élményévé vált. A "fordulat" olyan közeli élmény, hogy egyelőre képtelen vagyok objektíven nyilatkozni. Ami biztos: akkoriban rendkívül cinikus voltam, kétkedéssel fogadtam minden olyan eseményt, ami bizonyos pozitív társadalmi változásokra adhatott okot. Emlékszem, éppen egy lánnyal volt találkám a pozsonyi óváros "Mihály kapu"-ja alatt, amikor váratlanul megjelentek a tüntetők. Ez november 19-én, hétfőn este volt, tehát a legelső pozsonyi megmozduláson. Félrehúzódva figyeltem őket, ahogy skandálják a politikai jelszavakat, s bevallom, az egészet jópofa marháskodásnak vettem. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor a barátnőm tágra kerekedett szemekkel, az őrület apró jeleivel az arcán bejelentette: egyszerűen leszámol velem, ha nem csatlakozom a tömeghez. Végigmentünk a főutcán, s végül kikötöttünk a Hviezdoslav téren, s ott éljeneztünk a kezdetleges szónoklatokra. Mindvégig szkeptikus voltam, s azt vártam, hogy mikor jelennek meg a rohamrendőrök, smikor kezdődik atényleges balhé? Teljesen el voltam keseredve, semmi verekedés, semmi kordon, nincs ellenállás, az egésszel valahogy nem tudtam mit kezdeni, egy rendszerváltást vér nélkül nem is tudtam elképzelni, naná, a fejünket folyamatosan és rendszeresen mosták a forradalmi jelszavaikkal, s így utólag visszagondolva, a kommunistáknak remek politikai propagandájuk volt, persze fülbemászó populizmussal fűszerezve, és a tömeg állandóan bezabált belőle. Remekül felépítették a mantráikat, s ezeken a szellemi gátakon csak a legbátrabbak merészkedtek ki. Akkoriban a pozsonyi JAIK (József Attila Ifjúsági Klub) - egyetemi klubba jártunk, a pozsonyi diákság egyik meghatározó szellemi fészkébe, ahol már mozgott a diákság, különböző diáktanácsok nyüzsögtek, petíciók fogalmazódtak, osztották a parancsokat, igazi értelmiségi darázsfészekké alakult át a klub. És hogy nincs anyag, nincs téma?! Véleményem szerint eljő az az idő, amikor valósággal ömleni fog a változásról az írásos anyag. Felgyorsultunk, igazi sokk állapotban vagyunk. A tőke folyamatosan áramlik a térségünkbe, hihetetlen változás történt, s ezt akárhogy is, de nehéz feladat feldolgozni. Idő kell hozzá. Azt hiszem, mélyhűtöttük az emlékeinket, valahol ott nyugszanak a brutális képek, a hangulat, a színek, maga a forradalom, mint fordulat. A vidék és a főváros. A munkások és az értelmiség. A szónokok és a tömeg, a hangulat, a város, a falragaszok, a munkahelyek, az ortodox kommunisták, az iskolák, az óvatos nyugdíjasok, akik láttak már többet is... és a diákok... félelmetes tartalékok vannak a témában. Hihetetlen nap volt, amikor bejelentette a SZER, hogy megnyílt a határ, nyitva az út Nyugat felé. Érthetetlen volt. Az elsők között gyalogoltam át, azt sem tudtam, hogy hol az átkelő? A túloldalon az osztrák tévések fogadtak, csalódottan kérdezősködtek, mi az, nem jön senki? Alig szállingóztak az emberek. Részeges eufóriában pancsoltam, s ezt az érzést nem cserélném el semmire, ez egy egyedüli, emlékezetes alkalom volt, egyszemélyes luxusérzés. Kelet és Nyugat. Hosszú időre beásták magukat a fejekbe ezek a fogalmak. A keleti fejben frusztráció, a nyugatiban bizonyos nagyképűség. Ide-oda toszogatás. A Kitörés "hősei" is keletiek, a Nyugatot indultak felzabálni - persze a keletről hozott nagykanalaikkal. Fájdalmas, s egyben morbid "zabálás" tanúi lehettek az olvasók, na persze a magam részéről remekül szórakoztam, olyan energiával estem neki az üres lapoknak, hogy azóta sem tudtam olyan vehemenciával, elsöprő lüktetéssel dolgozni. Néhány nap alatt írtam meg a könyvet, utólag is alig-alig javítva rajta. Elsöpört a Kitörés élménye, ami valóban egyfajta "törlesztés regény" volt, alibizmus, amikor mindent a Kelet-Nyugat közötti óriási különbség számláira lehetett írni. Olyan friss volt még a bezártság érzése, hogy úgy látom, szinte tobzódik a görcsöktől a szöveg. Gyűlölet és szeretet között őrlődik a regény, s mindenért felelőssé kiáltok ki... kiáltok ki... valakit vagy valamit. A szabadságot mint alibit kezelve, úgymond ráállni arra az alaphangulatra, hogy most bármit megtehetek, szabad vagyok, s különben is, az egész világ tehet egy nagy szívességet! Szájtátva néztem a Tiltott Kert csodálatos gyümölcseit a szegény rokon szemével, s ezért a megaláztatásért ma is felelősnek érzem a kommunistákat, a rendszert, a szüleimet, az egész keleti vircsaftot, határtalan dühöt érzek most is azon a brutális különbségen, ami Kelet és Nyugat között van. Telve vagyok daccal és dühvel, mert tehetetlen vagyok, s ez a határtalanul érezhető különbség nemcsak gazdasági szinten érvényes, hanem a szellemi szinten is. Folyamatosan hazudozom, ez megnyugtat, így öregszem meg, s ez kétségbeejtő. A görcs bennem van, s talán ott is marad. Emlékszem, elkészültem a kézirattal, s Hizsnyai Zolinak éppen azt újságoltam, hogy Munchtól a Sikoly című festmény inspirációja alapján adom a regény címét. Zoli rövid gondolkodás után, az idősebb pályatárs érzékével bizonyos kifogásokat emelt a választásomra, s így utólag hálás vagyok neki. Talán túlságosan is szájbarágós lett volna az élmény tálalása. A figura a hídon, a hullámzó, őrjöngő ecsetvonásokkal ábrázolt táj. Így lett a regény címe: Kitörés. A magam részéről "kitörtem" önmagamból, a megszokott emberi normákból, s kitörtem még a gondolataimból is. A Kitörés hősei szabadjára engedték az ösztöneiket, egyfajta civilizált kutyák módjára lihegték be Nyugat-Európát, ez valódi, Keletről nyomuló portya volt, s jelképes figyelmeztetés: mindenért megfizettek! A szöveget abba a sokat emlegetett szlengközeli textusba helyeztem, amivel megpróbáltam a "Keleti Embert" elkülöníteni, a szöveghasználattal felruháztam a szereplőket, magát a narrátort, a mesélőt is, hogy azért ők mások, ...ha valami baj van, nem kell éppen azonosítani őket a keleti emberrel. És hogy Kelet vagy Nyugat? Azóta mérséklődtek az indulataim. Európai vagyok. Rendíthetetlen Európa-fan. Élvezem az európaiságom, büszke vagyok a kontinens kultúrájára, a nyelvek tobzódására, a nyelvjárásainkra, a történelmünkre, vagy akár a gazdaságunkra. Nekünk, európaiaknak úgy érzem, rövidesen nyitnunk kell a világra, és be kell fogadnunk az idegeneket. Azt várom, hogy elinduljanak a népek, egyfajta új népvándorlásban hiszek, keveredjünk és színeződjünk! Tisztában vagyok vele, ez egyelőre még utópia, s a folyamatnak mérsékelten kell, hogy megtörténjen, de máris történik, elég kitekinteni a multikulturális nagyvárosokba, Londonba, Párizsba vagy Amszterdamba, ott van az igazi Európa, a jövő. Biztosra veszem, hogy az idő távlatából a 20. század az emberiség történelmének szempontjából abba a fiókba kerül, ahol már várják az inkvizíció, a tatárjárás és a számtalan tömegpusztítás történelmi tény-aktái. Képtelenség ez az idegengyűlölet, nem méltó hozzánk ez a siralmas frusztráció. Egy hemzsegő, lüktető Európában hiszek, amelyre az egész világ tisztelettel tekint, olyan kultúrtisztelettel, amellyel mi nézünk a távol-keleti Buddha- szobrokra vagy az inka városokra. Biztosra veszem, hogy hosszú ideig még létezni fog a fejekben ez a sajátos, eldeformálódott és méltatlan Kelet-Nyugat közötti különbség, számtalan vitán is átvergődjük magunkat, de ez hosszú távon, úgy 500 év múlva csupán szimbolikus értékű lesz.
     - Első könyveid kivétel nélkül a Kalligram Kiadónál jelentek meg, s - úgy tudom - könyvhétre megjelenő köteted is ez a pozsonyi kiadó gondozza. Mit jelentett és mit jelent ma számodra a Kalligram?
     - A Kalligram kiadóval kapcsolatban elfogult vagyok. Nemcsak azért, mert tulajdonképpen a kiadónak köszönhetem eddigi irodalmi pályafutásom, hogy jórészt a könyveim javát gondozza, hanem azért is, mert annakidején a kiadó menedzsere voltam. Egy olyan embernek, akinek éveken át az élete arról szólt, hogy a kiadó könyveit futtassa, bevezesse a könyvpiacra, annak másként szerintem nem is lehetne nyilatkoznia. Olyan mélyen van bennem a kiadó imázsa, a munkám során szinte mantraszerűen vállaltam magamra a progresszív propaganda-szövegeket, hogy még most is azt állítom és hiszem, Közép-Európa egyik legfigyelemreméltóbb, legérdekesebb és egyik legjobb szellemi műhelye a Kalligram. Nos, erről talán röviden ennyit.
     - Talán kevesen tudják, hogy Tűznézés címmel saját folyóiratot is kiadtál. Hogy nézne ki ma egy olyan lap, amelyet Győry Attila szerkeszt?
     - Egyáltalán nem szerkeszteném. Tulajdonképpen a Tűznézéssel is mellényúltam. Valójában a marketing érdekelt és érdekel ma is a folyamatokban. Már korábban említettem egy interjúban, hogy a Tűznézés egy országos kulturális magazin volt, talán 42 oldalon. Akkoriban eléggé radikális voltam, s a radikalizmusom kiütközött a lap oldalain is. Szélsőségek, deviancia, undreground, szubkultúra. Ma már világos, hogy miért olvasták olyan kevesen, illetve bővebb anyagiak híján miért lett a lap tiszavirág életű. Akkoriban az üzletről is idealista elképzeléseim voltak, inkább ösztönösen csináltam mindent, rengeteg munkával és önszervezéssel. Nem bánom, hiszen kiváló belépőnek bizonyult az életbe, ugyanis előtte fogalmam sem volt, mi mozgatja a földi életet. A Tűznézés előtt hajókormányos és kapitány voltam a szlovák teherhajózási flottában, egy csücske postai utalványt sem tudtam föladni. Az őrületem törvényszerű bukás volt, mesélhetnék róla órákig. Most egy Magyar Narancs-szerű lap állna talán hozzám a legközelebb. Természetesen bőven eltérne a Narancstól, de egy marketingfelmérést követően jóval tisztábban körvonalazódna, milyen és hol van az a bizonyos piaci rés. Kultúra, közélet, kritika, aktuális kulturális ajánlatok - nekifutásból, s idővel persze ugyancsak nyitnék Magyarország és a világ felé.
     - A 90-es évek magyar irodalmi köznyelve sokkal szabadabb, mint volt a rendszerváltás előtt. Hazai Attila novellái, Esterházy Péter Egy nője, Orbán János Dénes versei jelzik ennek a folyamatnak az egyes állomásait. Olvastam viszont olyan véleményt is, amely szerint írásaid sikerének egyik titka az obszcén nyelvhasználat. Mi erről a kérdésről a véleményed?
     - Ez egy nagy marhaság. Mi az hogy obszcén? Az utóbbi évek konzervatív polgári operett-etikettje olyan normákat igyekszik elfogadtatni velünk, amelyek birkanyájjá, engedelmes média- és reklámfüggővé varázsolják a társadalmunkat. Merjük magunk elé képzelni a világot, könyörgöm! Egyébként nem értem ezeket a kiszólásokat. Ezek szerint az olvasók többsége perverz, degenerált, útszéli alak, akik átsuhannak a sorok fölött, s eszeveszett kétségbeeséssel keresnek olyan szavakat, mint mondjuk a picsa? A magyar nyelv végtelenül gazdag. Ha már itt tartunk, ugye van a punci, a pina vagy a picsa. Más és más képeket villantanak fel az agyban. Egy ötéves kislánynak puncija van. A tizenkét éves bakfisnak pinája. A negyvenes asszonynak pedig picsája. Egy kurvát megbaszok, a kedvesemmel pedig szeretkezem. Árnyalatnyi különbségek vannak, más és más hangulatai vannak a szavaknak, s egy író mivel foglalkozzon, ha nem a szavakkal? Aláírom, ha öncélú az adott szöveg, azt vágni kell, s egyébként sem lehet manapság obszcén szavakkal sokkolni az olvasót, aki ezt gondolja, az egy korlátolt muksó. Igen, az obszcenitás unalmas.
     - Ütközés (1997) című regényed, amely saját kiadásodban jelent meg, a Techno Pop világ eljövetelét hirdeti meg. Megosztanád olvasóiddal, mit is jelent ez a fogalom?
     - Na igen, a Techno Pop. A felgyorsult világ fogyasztói társadalmának szoftverje. Az Ütközés története egy fiktív kelet-európai városban játszódik, ami lehet akár Budapest, Pozsony, Varsó, Belgrád vagy akár Prága alteregója is. Az Ütközés városa egy lüktető nagyváros, valahol a közeljövőben, ahova ömlik a tőke, napról-napra emelkednek az új üzletközpontok, a négysávos utak, nyüzsögnek a fogyasztók. A Techno Pop a társadalom legújabb bőre. Még látni lehet a levedlett bőr rutyma nyomait, de csak idő kérdése, hogy véglegesen elmossa az idő. A Techno Pop bálványa az információcsere, a gyorsulás, a lendület, a drogok, a szex, az öncélú függetlenség. Olyan csapda ez, amibe ezrek esnek bele, s skizofréniás, depressziós ámokfutókká válnak. A Techno Pop az átmeneti korszak hőskora. Az Ütközés szereplői is kiválasztott figurák, a Techno Pop hősei. Egy író, aki meghasonlott önmagával, s hogy megéljen, pornográf regényeket ír. Egy tehetséges programozó, aki vírusrendőr a világhálón, s hogy bírja az irgalmatlan versenyt, kokainnal tömi magát. Egy kokainnepper, aki már-már elfogadott, megtűrt figura a Techno Popban, hiszen a határok is jócskán elmosódtak. Óriási a drogfogyasztás, a kábítószert egyszerűen már igénylik az emberek, a farkastörvények nem kímélnek senkit. Egyébként újabb fáziskésésben vagyok, hiszen az Ütközést, vagy a Techno Pop problémáját már kiírtam magamból.
     - Ugyanennek a regénynek egyik részlete fergeteges sikert aratott a szigligeti JAK-tábor felolvasóestjén. Mi a véleményed az irodalmi siker természetéről?
     - A sikerre mindenki szomjazik. Jó időben jó helyen legyél, s a siker megtalál téged. Volt idő, mikor irgalmatlan étvágyam volt a sikerre. Ismert, elismert és sikeres akartam lenni mindenáron, s úgy képzeltem, hogy: ott kell lennem! Valamilyen médiaszemélyiség szerű fazont képzeltem el, aki nyilatkozik, műsort vezet, szerepel, ott van a címlapokon, satöbbi. Bármit írok, teszek, alkotok, azt megeszik, elfogy. Bizonyos mértékig beindultam egy időben, s megfigyeltem, egy adott pillanatban még a csapból is én folytam, persze felvidéki szinten. Na és, mi változott? Semmi. Különös állapot, s nem tudtam vele mit kezdeni. Az írás, mint alkotás, más rezgésekre áll rá. Figyeltem néhány hasonló kezdeményezést Magyarországon, s örömmel vettem észre, hogy alkotótársaim rendre visszahúzódtak a médiaszereplésektől. Na most, hogy egy klasszikust idézzek, bizonyos Charlie Watts, a Rolling Stones dobosa mondta, amikor megkérdezték tőle, miért nincs reflektorfényben? A válasz: Egy rock’n roll banda dobosa mindig hátul van, mégis ő diktálja az ütemet. Azt hiszem, az író is, mint alkotó, ebben a helyzetben van. Ellenben a JAK-tábori siker teljesen más érzés. Felolvastam, ráadásul olyan emberek előtt, akik maguk is a szavakkal birkóznak, s az elért siker maradandó élményem marad. Bebizonyosodott, hogy olyan szavakat sikerült egymás mellé helyeznem, hogy a szavak összessége bizonyos rezgéseket keltett. Ez az igazi irodalmi siker lényege, a teljes szellemi kapcsolat a közönséggel, a többi irodalmi szempontból már nem lényeges, az már egy más világ.
     - Úgy gondolom, minden írásod valamiképpen a határon helyezkedik el: a határsértés texturális jegye íródik bele szövegeidbe, konvenciók és tabuk, kultúrák és mentalitások, szélsőséges vágyak és eszement gátlások határán. Meddig bírja a "szöveg" a gyűrődést?
     - A "szöveg" mindent kibír. A szöveg a nyelv lánya, a nyelv pedig a gondolat unokája. Érthető, hogy a szöveg, ez a kis cafka, gyűrődésbíró. Nem, a szöveggel nincs semmi baj. Másfelől pedig valóban vizsgálhatjuk, nyugodtan elkaphatjuk, végül is nekünk, embereknek, a határaink végesek, csak itt tudunk Vele kommunikálni, s ebből a szemszögből már nagyon izgalmas és érdekes szellemi próbálkozás, nemde? Nos, azt hiszem helyben vagyunk. Ha a szöveget irodalmi alakjában kutatom, rögtön egy újabb, magasabbfokú kommunikációval találkozhat az ember, s ez felmagasztaló, csodálatos érzés. A szöveg plazmává alakul, életteret kölcsönöz, szó sincs a nálunk jól ismert kizárásról, ez a magatartás egy fölfokozott isteni állapot, s a szöveg ágyat vet a kapcsolatban lévőnek. Individualista, szoros kapcsolatban vannak egymással. A szöveg párbeszédre ösztönzi a másik felet, s ilyenkor rájönnek, hogy rokonok, sőt, arra is, hogy az Egyetemesből származnak. Az a dolgunk, hogy behatoljunk az ismeretlenbe, hogy leküzdjük félelmeinket, flusztráltságunkat, s újra és újra kísérletezzünk. A szöveg soha nem gyűrődik, számára ez egy nem létező fogalom. A szöveg egyébként számomra is rázós anyag, olyan, mint egy lelki tükör. Legújabb regényemben, amely valószínűleg a júniusi könyvhétre jelenik meg, többször megjelenik a "szöveg", mint anyag. A főhősnek problémái vannak, nem bír a szöveggel, sőt egy alkalommal előjön a "tükör-effektus" is. A magánéletben mérhetetlenül link pali vagyok, felületes, gyakran előfordul, hogy nem érdekel, amit mondok, s ennek a levét a barátaim isszák meg. Hülyeségeket beszélek. A szöveg persze molesztál, rákényszerülök, hogy többször átírjam, megbirkózzam vele. Hogy ki kit gyűrt le (ez itt a reklám helye), majd a Kerékkutya című kötetemet olvasva derül ki.
     - Köszönöm a beszélgetést.