A hajdani Műgyűjtő című folyóirat harminchárom évvel ezelőtt megjelent, 1969. évi l. számának első oldalán jelent meg Pázmándi Antal keramikusművész Sárkányölő Szent György című alkotásának reprodukciója, amely a képaláírás szerint: "40 cm magas kerámiafigura. A formai alakítás stilizáltságát és összefogottságát lendületes és friss vonalvezetésű színfoltokkal oldja fel. Játékos mozgalmasságú, dekoratív alkotás, amely nagyobb terű, sima vonalvezetésű enteriőr önállóan érvényesülő szép darabja lehet."
     Ez a korai, a pályakezdés periódusához kötődő, hagyományos szemléletű kerámiatárgy a Győrben, a Városi Könyvtár galériájában az áprilisi hetekben bemutatott teljesen új, a kemencéből frissen kiemelt alkotásokból összeállított műegyüttesben - felidézve a hatvanas évek atmoszféráját, kijelölve a Pázmándi-munkásság alkotói ívének kezdőpontját - minden bizonnyal erőteljes disszonanciát teremtett volna. Mint ez a Műgyűjtő reprodukciója által megidézett Szent György figura is bizonyítja, Pázmándi Antal is - iparművészeti főiskolai tanulmányait 1967-ben lezárván - a kerámia-figura készítésétől indult, hogy aztán tevékenyen részt vállaljon az iparművészeti ágazatok nagy megújításának folyamatában. A hetvenes-nyolcvanas években a tradicionális terminológiával iparművészetnek nevezett művészeti területen a legfontosabb cél a funkcionalitás-jelleg és a díszítő-státus meghaladása volt: a művészek az ágazati és a műfaji határokat kitágítva vagy áttörve az autonóm, a jelentéssel átitatott műtárgyak megalkotására vállalkoztak. Pázmándi Antal kezdetben a geometrikus jelleggel megformált, elvont kompozíciókhoz vonzódott, majd egy fordulattal a pop art tárgy- és jelenségvilágának bűvkörébe kerülve alkotta meg kompozícióit - mint a grillcsirkét, az Agip-olajosflakont, vagy a Vezessünk puhán kispolszkis jelenését -; azokat a műveket, amelyeknek legjellemzőbb vonása a szobrászi igényű formaalakítás, a színekkel éltetett plasztikai kifejezés volt, s amelyek tartalmi-gondolati síkon együttlélegeztek korukkal. A kis- és középméretű kerámiaplasztikák mellett Pázmándi számos - többnyire pályázaton elnyert - monumentális megbízást is teljesített: szabad térben álló és épület-külsőkhöz, belső terek falaihoz, építészeti tagozataihoz kötődő nagyméretű alkotásokat, mint a debreceni városközpont üzletházának domborművét, a budapesti Benczúr utcai épület-homlokzatdíszt, a Hold utcai bankbelső üveg-kerámia plasztikáját, a Kovács Gyulával közösen jegyzett Ürömi úti irodaház gazdag szobor- és domborműegyüttesét és a tavaly felavatott - és a megrendelő által átadása előtt durván megcsonkított - debreceni szökőkutat.
     Ezen nagyméretű, közösségi külső és belső terekben elhelyezett alkotások már leginkább a posztmodern szellemiség eklektikájának jegyében születtek meg. Ezekben a munkákban szabadon ötvöződnek a figurák és az absztrakt motívumok, a harsány és a visszafogott effektusok. Az eklektika jellemezte a kilencvenes évek kisebb, az önálló művészeti program szellemében készített műveit is: különféle anyagok - fémek, fadarabok, üveg -, és talált tárgyak kompozícióba illesztésével Pázmándi különös sugárzású műveket formált. És most, ez az új, Győrben felvonultatott együttes azt jelezte, hogy az alkotó visszatért a tradicionális anyagokhoz és technikákhoz: a kerámiához, az égetett, mázas agyaghoz, de motívumaiban megőrizte az izgalmas eklektika-egységet: a geometrikus, szabályos alakzatok mellett fontos alkotóelemei alkotásainak az organikus képződményekre emlékeztető alkotórészek is. A statikus, a szilárdan álló és az ún. billegő, labilis egyensúlyi helyzeteket tükröztető és keltő kompozíciók is a mesterséges építettség és a szerves fejlődés kettősségeinek terepe: nagy sík felületekből és kisebb, függelékszerű összetevőkből szerveződnek a Pázmándi-munkák. Illeszkedések és elválások, pontos, rendszeralkotó elemek - körlapok, korongok, háromszögek, rácsok - és szeszélyes, megzabolázhatatlannak tűnő nyúlványok, ágaskodások teremtik meg a tömegviszonyokat, a teret dinamikussá szervező formarendet, amelyet az egységes nagy színfelületekből és a kis motívumokként festett foltokból, mintaszerű ismétlődésekből szervezett színvilág éltet. Elementáris hatású, fantáziagazdag, a formateremtés leleményeiben tobzódó, festői kerámiaplasztikák mozgalmas kollekcióját mutatta be Pázmándi Antal a győri galéria közönségének.
     Alig egy esztendeje, az Új Forrás 2001. évi 8-as számában közölt beszélgetésben a művész a jelenkor keramikusainak nehéz helyzetét körvonalazta: "A mi munkálkodásunk szerves előzménye a pécsi, a fénykorát a múlt századfordulón megélt Zsolnay-gyár épületkerámiagyártó-tevékenysége. A pécsi gyárban hallatlan magas technikai színvonalon dolgoztak. Volt egy tervező, aki megtervezte, egy rajzoló, aki megrajzolta, egy gipszes, aki legipszelte, egy brigád, amelyik kipréselte, majd kiégette, lemázazta a modellt, és volt egy utolsó munkatárs, aki felrakta. Elkülönültek egymástól a fázisok, és nemcsak azért, mert tömegméretű termelés zajlott. És most, száz évvel később mit csinálunk mi? A tervezéstől a felrakásig mi vagyunk az egyetlen munkatárs. Nekünk kell mindent megcsinálni, ezért hihetetlenül nehéz helyzetben vagyunk. És közben feszegetjük a szellemi és a teljesíthetőség-határokat, hogy meddig tudunk még minden tekintetben magas színvonalat tartva hiteles és időálló műveket kreálni." A győri kiállítás azt tanúsította, hogy Pázmándi Antal, mint 21. századi, egyszemélyes kerámia-gyár a nehéz helyzettel, a reménytelen körülményekkel dacolva ismét egy jelentős műsorozatot készített: a lassan négy évtizedessé érő életművének szintézis-érvényű munkáit alkotta meg.