Új Forrás - 2002. 6.sz.
 
DOMOKOS MÁTYÁS
 
Egy könyv Illyés Gyulától s egy
másik róla magáról*
 

A két könyv, melyeket néhány szóval jellemeznem kell, a 20. század, a történelmi idő függvényében összetartozik és egymást feltételezi. Az egyik, amelynek Az író hűsége a címe, és a Kortárs kiadó Magyar néző sorozatában kapott helyet, Illyés Gyula magyarságképének a foglalata; a másik könyv, amely a Nap kiadó In memoriam sorozatának immár tizenkilencedik köteteként látott napvilágot, és a költő egyik jelkép erejű verse - Nem menekülhetsz - a címe, majd másfélszáz írás: esszé, kritika, vallomás, levél és visszaemlékezés tükrében villantja fel, milyennek látta a magyar szellemi élet Illyés Gyula életútját és életművét, s azt a magyarságképet, amely a költő munkásságának a vízjele. Úgy is mondhatnám, hogy irodalmunkban a művekkel párhuzamosan folyamatosan íródó virtuális írói irodalomtörténet egyik hatalmas fejezete ez a könyv; Babits Mihálytól, Móricztól, Fülep Lajostól, Máraitól, Kodolányitól, Németh Lászlótól és Sárközy Györgytől kezdve Szabó Lőrincen, Vas Istvánon, Radnótin, Bálint Györgyön, Hunyady Sándoron vagy Lukács Györgyön és Nagy Lajoson át Borisz Paszternakig, Halász Gáborig, Örkény Istvánig, Sarkadi Imréig, Jékely Zoltánig és Weöres Sándorig, Fodor Andrásig ível e gyűjtemény szerzőinek a sora, hogy csak néhány nevet említsek jelzésszerűen a teljes névsorból, azokét, akik már nincsenek közöttünk, s e névsor hallatán szinte beleszédül a mai olvasó, hogy kik is értelmezték, emberi fogyasztásra alkalmas írói nyelven, egyetértőleg vagy vitatkozva az illyési művet, amelynek a magyarság múltjáról, helyéről, történelmi megpróbáltatásairól és megmaradásának, megújulásának a történelmi lehetőségeiről vallott és vállalt és rendkívüli művészettel kifejezett meggyőződés volt változó körülmények között változatlan hűségű belső iránytűje.
     A két könyvet ez a meggyőződés kapcsolja össze; az író hűsége a "Magyarország népe, történelem mostohája" életéhez és sorsához, ahogyan a Babits Mihály által is teljes elragadtatással méltatott Három öreg befejező soraiban vallotta: "Azért kellett talán / dalolni száz holt parasztnak / és tűnődni szántás közben, / hogy én majd szóra fakadjak." - Mégpedig "a legnehezebb, legveszélyesebb módon - folytatom a verset egy másik idézettel, Az író hűsége címadó írásából - hibátlan művekkel[...] eszközeinket nem a taktika adja, hanem a szellem[...] Csak híveknek kell lennünk."
     Illyés Gyula személyes sorsa, irodalomtörténeti közhely ez ma már, úgy alakult, hogy a magyar "tengerfenék": a dunántúli puszták világából, amely gyerekkorát körülvette, fiatalon "a fény városába", Párizsba került és a klasszikus avantgarde azóta világhíressé vált képviselőivel szoros közelségben töltötte ifjúsága éveit. "Elmém, gondolkodásom, de még nyelvhasználatom is a Sorbonne környéki Párisban alakult ki. - Mondotta egy rádiónyilatkozatában, visszaemlékezve ezekre az időkre. - Azaz teljesen nyugat-európai, éppenséggel nemzetfölöttien humanista-szocialista szemmel tudtam nézni már ott Franciaországban a franciaországi problémákat éppúgy, mint az európai problémákat. Ideértve a magyar problémákat is."
     Mert a szülőföld, a puszta hajszálgyökereivel a költői mélytudatban elért aztán Párizsig is, amikor egy ihletett pillanatban, Szent Lajos szigetének egyik padján üldögélő fiatal költőnek, aki tulajdonképpen francia költő szeretett volna lenni, hiszen franciául írt akkoriban verseket és cikkeket, a huszas évek közepén, Illyésből is belső megrendülést kiváltva, diktálni kezdte a térdére fektetett füzetlapra, a Szomorú béres sorait, aminek köszönhetően, hazatérése után a magyar irodalmi világ is fölfedezte az ő rendkívüli tehetségét. Nem menekülhetett tehát ő sem a közösségéhez való tartozás és felelősség predestinációja elől, hanem elfogadta ezt a mélyről érkező megbízást; elfogadta és szolgálta évtizedeken át sokszor egyedüliként is hangot adva "a néma kínnak", Ady szavával "a hamupipőke magyar kínnak", és az általános emberi kínnak, amely a 20. századot sújtotta: a zsarnokságnak odadobott emberi szorongásnak. S ahogy ő maga mondta: "változatlanul a legmagasabb rendű gondolatokat próbáltam érvényesíteni" a két háború közti Magyarországon csakúgy, mint a létezett szocializmus világában, amelynek folyton változó felszíne mögött az idegen megszállókra támaszkodó és annak sugallatait vakon teljesítő diktatúra jelentette a változatlanságot.
     Illyés Gyula roskasztóan gazdag, minden műfajban termő életművében, ahogy ezt a Nem menekülhetsz kötet vallomástevői is tanúsítják, egy magyar "világszem" nyílott a Létre és az emberi történelemre. Magától értetődően merül föl tehát a kérdés: miben látta Illyés Gyula Párizsban pallérozódott elméje, a világ világosságával a magyarság problémáját? Történelmi sorskérdéseink verseiben és prózájában és drámáiban állandóan jelenlévő izgalma és helyzetünk folyamatos elemzése arról győzte meg Illyés Gyulát, ezt a "legmesszebb látó, számadó magyart", hogy magyar az, aki vállalja, de a mélyebb kérdés nem ez. Tudja-e vajon mindenki, hogy mit vállal akkor, ha magyarnak vallja magát? Nem tudhatja meg, ha megfeledkezik a költő figyelmeztetéséről, hogy "magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival." Mindig s minden körülmények között, tegyük hozzá, az ő szellemében. Továbbá, létünk folytonos történelmi veszélyeztetettsége miatt tudnunk kell azt is, hogy "lélekben magyarrá itt lettünk, a Kárpát-medencében, szellemi gyarapodásunk által", hiszen ezt a Keletről jött, "ázsiai ősanyától" származó népet "európai nevelőanyja tette magyarrá". Ady "eltévedt lovasa" itt talált menedékre üldözői elől, és Szent István bölcs döntése következtében több mint ezer éve a magyarság helyzetének objektív történelmi realitása az Európához való tartozás, aminek ma sincs alternatívája, ha megmaradni, élni, gyarapodni akar, amitől történelmi sebeinek gyógyulását remélheti. Illyés Gyula évtizedekkel ezelőtt megérezte és versben ki is mondta, a hidegháború legsötétebb éveiben, hogy az "Eszme-hatalomnak" hitt közös Európa lesz a mi korunkban "a legfőbb, táplálóbb szervezet", s odatartozásunk politikai realizálása lesz a harmadik évezred legnagyobb nemzeti sorskérdése a magyarságnak.
     Ezért érzem változatlanul érvényes igazságnak, amit egy másik költő-óriás: Szabó Lőrinc mondott Illyés Gyuláról, a legnagyobb rendező, a sorsszerű véletlen jóvoltából 1956. október 30-án, a magyar rádió mikrofonja előtt: "Magyarország minden lakosa, s ami több, egész jövendőnk kultúrélete adósa neki[...] szerepe túlnő az irodalom határain, és politikai, nemzeti jelentőséget nyert[...] Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék - s jól járna vele! - egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke." - Azt remélem, hogy a Kortárs és a Nap kiadó, ezekkel a könyvekkel is törlesztett valamit a feledékenységre hajlamos magyar világ örökös adósságából.
 

* Elhangzott: az Illyés Gyula centenáriumi év nyitó eseményén a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2002. március 21-én.