Thomka Beáta Beszél egy hang című új könyve olvasásakor az értelmezőnek egyszerre kell figyelnie azokra a tárgyakra, amelyekről szót ejt, és a szerző kritikusi pozíciójának alakulására.
     Kötetét a prózaművekben a huszadik század elején bekövetkezett változás említésével indítja. Megjegyzi, hogy régebbi korokban a szerző és az olvasó között az olvasás kezdetén létrejött szerződés megegyezést tartalmazott arról, hogy a műben beszélő hang saját múltjának eseményeit mondja el. Emlékeztet arra, hogy a huszadik század elején e megállapodás érvényét vesztette, az olvasó nem biztos többé abban, hogy olvasás közben a műben megszólaló hang múltjának eseményeiről szerez tudomást, a fordulatot követően: "az elbeszélők és a figurák [...] csupán közvetítő instanciák. A beszéd a meghatározható személyhez köthető narráló hangból narratív hanggá (Blanchot) vált." Az eszmék megfigyelését a poétikai alakzatok és kapcsolódásaik felismerése váltotta fel, a műfajok minden addiginál képlékenyebbeknek és bomlékonyabbaknak bizonyultak, folyamatosan új kötéseket, eddig ismeretlen zsánervariációkat hoztak létre. Az értelmezés keretei kitágultak, végtelenül bizonytalanná lettek.
     A dekonstrukciós irányzatok néhány teoretikusa szerint elmosódik a különbség a szépirodalom és a kritika beszédmódja között, a kritikában megszólaló hang ugyanúgy a jelölő szerepét tölti be, mint a szépirodalmi prózaműfajok szólamai. Thomka Beáta nem osztja a dekonstrukció képviselőinek e nézetét, úgy véli, a kritikában megőrződhet az élő emberi hang, esélyesnek tartja az irodalom, a poétika kérdéseiben a párbeszéd létrejöttét és bizonyos kérdéskörökben az átmeneti, viszonylagos konszenzus lehetőségét. A kritikaírásban bekövetkezett változás lényegét inkább abban látja, hogy a kritikai megszólalás szituációja ezentúl nem magától értetődő, hanem megalapozásra szorul, s az ebből következő önreflexiós kényszer miatt a kritikus szólama ezentúl már nem lehet mentes a kettősségtől és az ellentmondástól.
     Thomka előszavában megjegyzi, hogy a szépirodalom tanulmányozásakor körvonalazódó kérdések saját kritikusi-elméletírói tevékenységében is megfogalmazódnak.
     A vizsgált poétikai alakzatokat a saját és az olvasó identitására gyakorolt hatásuk szempontjából is megvizsgálja. Az irodalmi szövegeket tanulmányozó szakember identitása - bármiféle önazonosságunkhoz hasonlóan - "elbeszélt identitás". A Kassák önéletrajzi regényében kibontakozó én-szereplő kapcsán Ricoeurt idézi: "Ennek a ki-nek az azonossága tehát maga is csupán narratív identitás. [...] Ahogy azt az önéletírás irodalmi vizsgálata igazolja, egy élet története szüntelenül refigurálódik mindazon igaz vagy fiktív történetek által, melyeket az alany beszél el önmagáról. Ez a refiguráció elmesélt történetek szövedékévé változtatja az életet."
     A görög-római kor és a reneszánsz időszakában a történeti, az episztoláris és a szónoki célt szolgáló műfajok szabályait egységesen a retorikák tárgyalták, ehhez hasonlóan a huszadik század hetvenes, nyolcvanas éveitől kezdve a társadalomtudományi diszciplínák egységes áttekintésének igénye merült föl. A heterogén részletekből összeálló önazonosságunk távolról hasonlít a humanisták eljárására: költői személyiségüket az antik auktoroktól átvett szöveghelyekkel fejezték ki. A korok közötti különbség azonban ugyanolyan fontos, mint a hasonlóság, hiszen a humanisták módszerüket olyan egységes kulturális térben alkalmazták, amelyet, a Janus Pannoniust elemző Vadász Géza szavával, kitöltött "Apollón és a Múzsák isteni praesentiája", a régiek követésének és a velük való versengés sikerének szavatolója.
     Az alanynak ma nincs állandósága, folytonos átalakulásban, átrendeződésben van. Az összerakás, szétszerelés, átrendezés műveleteit mind az irodalmi szövegeket, mind az életünket és személyiségünket értelmező narratívák esetében szakadatlanul működtetjük: "lankadatlanul folyik az építkezés, összerakás, szétszerelés. Szövegeinkkel együtt önmagunkat is rakosgatjuk, próbáljuk leírni, emlékezünk, asszociálunk, felejtünk, módosítunk".
     Az irodalmi szövegek jelentése lezárhatatlan, végtelen folyamat, azonosságunk pedig heteromorf: elemei különböző társadalmi kontextusokhoz tartoznak. Az alany identitásának összetevői, az elbeszélések, a narratívumtöredékek csak pillanatokra rendeződnek szabályos alakzatokba, mint a Cholnoky kapcsán emlegetett kaleidoszkóp részei, azonban egyetlen érintésre szétszóródnak.
     A jelenbeli, poétikai és identitásképző alakzatok pillanatnyi megállapodásai nem a tökéletes változat felé vezető átmeneti képződmények, mert viszonylagosak, bomlékonyak, permanens alakulásban vannak. Mégsem szabad szem elől téveszteni, hogy az identitás változása nem természetes, biológiai, hanem kulturális eredetű folyamat. A kritika diskurzusának, mint minden elbeszélésnek, közvetítő jellege van. Thomka Beáta Ricoeurrel mondja: "Az időben létezés és az életösszefüggés fogalmában együtt vannak a változatlanság és a változás elemei is, az elbeszélésre tehát közvetítő szerep hárul." A Beszél egy hangban kirajzolódó kritikusi szerep azoknak a poétikai-szemléleti formáknak megbízható és pontos közvetítését jelenti, amelyek éppen az életösszefüggés állandóságának távlatában bizonyulnak viszonylagosnak.
     A kötet első tanulmányában Thomka Beáta a "pillanat formái" iránti töretlen érdeklődéséről tesz bizonyságot. A Narratív formatervezés című fejezetben a formatervezés fogalma egyaránt jelöli a szerzők és az olvasó szöveggenerálási eljárásait. Thomka Beáta, miként Ricoeur is, a műfajt képlékeny poétikai kategóriának tartja, "az alkotási folyamat eszközé"-nek. A műfajok nemcsak meglepően változékonyak, hanem szegmentumaik önállóságra is szert tehetnek, beépülnek más műfajokba, akár a középkori vallásos és világi narratívumok sokasága a Boccaccio teremtette novellába, akár a kisepikai műfajok az újabbkori regénybe. Thomka Beáta néhány releváns változatot, műfajalkotó komponenst vesz számba: megállapítja, hogy a huszadik század kisprózája a tizenkilencedik század végi nem történetelvű novellisztikát figyelmen kívül hagyta, és tradicionálisabb utakon járt. Az ezredvég magyar irodalmának egyik jelentős vonulatát Thomka "parole beállítottságúnak" nevezi. Szavaiból lehetetlen nem kiolvasni a helytelenítés árnyalatát. A meg nem nevezett irodalmi vonulat esetében a "szövegelés" azonosítása az olvasó egyetlen feladata, ezeket a műveket nem a "műfaji emlékezet" alakítja, a textusokon belül tehát nem különíthetők el identitásképző szerepet betöltő szemléletformák. A narrativitás feltételrendszerének nem megfelelő epikus formák azonban nem automatikusan értéktelenek A nem narratív szövegalakzatok, a "textuális töredékvilágok" különféle kulturális hálókba illeszkednek. Ezek egyik típusaként a szerző Barthes szövegalkotását említi, másik válfajukként pedig a "narratív képek" műfaját. Az utóbbinak a magyar Cholnoky Viktor a művelője.
     Borges kisprózája az elbizonytalanítás mesterpéldája. Az elbeszéléseiben megszólaló alany maga is textuálissá válik. "A tükör a sokszorozás, tükrözés, tükröztetés, másodlagosság, a végtelenig folyó többszörözés eszköze, ami úgy válik világalkotó elemmé, hogy minden eredetit tagad: csak tükörkép és hasonmás létezik, a labirintus pedig a beleveszés ebbe a kulturálisan fölépülő univerzumba, az imagináció által létrehozott világegyetembe." A teljes hagyományt szövegként felfogó novellaíró egyetlen valaminek valóságosságát nem vonja kétségbe: médiumának, a tükörnek realitását. Thomka Beáta szerint a tükrök labirintusában: "A kritika hatósugara azonban hallatlanul szűk, nem vonatkozhat semmi olyasmire, aminek nincs helye ebben az imaginációból képzett világegyetemben."
     A borgesi modellt a nyolcvanas évek szerb irodalmában néhány alkotó a tapasztalat, a referencia felé mozdította el. Milorad Pavić regényében, a Kazár szótárban a szócikkek módjára elrendezett szöveg utalásai irányítják az olvasást, és nyitják meg a regény jelentését. A referencia mozzanatát abban pillantja meg Thomka Beáta, hogy Pavić kazár szótára piros, zöld, illetve sárga színnel jelölt, keresztény, arab és zsidó könyveinek összevetése kultúrák közti rést nyit meg. Éppen abban érhető tetten Pavić eljárásának újítása, hogy míg Jorge Luis Borges világában minden tény fiktív, addig Pavić konstrukciójában a kultúrák egybevetésével megnyiló lezáratlan értelmezési tér a tapasztalat terepének minősül.
     A kötet első tanulmánya a továbbiakban a művek, az opusok közötti és a művön belüli átvétellel foglalkozik, s Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című művének értelmezésével, a kötet egyik legszebb elemzésével zárul. Rainer Maria Rilke könyvének jegyzetanyagában Prosabuchként emlegeti művét, pusztán a kései befogadás avatta regénnyé. A különféle intonációjú, hangvételű szövegdarabokból összeálló textusban Thomka vélekedése szerint a "narratív vonulat helyett a metanarratív sík lett különösen hangsúlyos", a szöveguniverzumot pedig "a saját opus mint kontextus, az önidézet, az életmű mint regényformáló textuális együttes" határozza meg. Nem alakul ki a szöveg szintaxisának metonimikussága, amely a szöveg narrativitását biztosíthatná. "A megszólaló maga a változás, a változás-metafora megtestesülése, végrehajtója, s e ponton fordul át a metafora folyamattá, a személy töredezett eseménysorrá, időkké, helyekké. [...] A szólambeli sokféleség a feljegyzések különféle intonációihoz rendelődik. A műnek nincs állandó központi tudata és beszélője, csupán egy kiemelt kategóriája: ez Malte jelenléte a dolgokban." Malte "a szubjektivitás extrém pólusán áll". Rilke a "tapasztalat poétikáját" kísérli meg létrehozni, amelyben "a regény virtuális határai kiterjeszthetőek az egész empirikus világra". "A látás ebben az összefüggésben tiszta percepció kíván lenni", amelyben eltörlődik az objektív/szubjektív, a külső/belső, a személyes/tárgyias határa. Thomka Beáta értelmezése szerint: a legyező formájú, titkon kagyló alakját idéző ékszerdoboz képében; a tálból kivett gyümölcs tökéletes gömbformája és a gyümölcsöt kürüllengő formátlan, befejezetlen élet ellentétében; az orange-i római amfiteátrum egyetlen konkrét képpé szilárduló leírásában: "a legközvetlenebb, tárgyiasult tapasztalat lendül át egy érzékileg meg nem tapasztalható, imaginárius teljesség felismerésébe. Ez a kétféle feszítés azonban visszahajlik, a revelációként megélt látvány a megszólalóban [...] a tökéletlenség felismerését tudatosítja."
     A Maltéban az időbeli lefolyás foglalta el a narrativitás alapjául szolgáló metonimikus lánc szerepét. A Beszél egy hang második tanulmánya az időkezelés megváltozását az átalakult időérzékelésnek tulajdonítja. Az epikus szövegek tér- és idődimenziói feltételezik egymást, egymásba váltanak. Az epikában az emlékező és felidéző mechanizmusok nem reproduktív jellegűek, hanem részt vesznek a mű idő- és térviszonyokat egymásba játszató jelentésképződésében. "Ha Combray, Oran, Párizs, Amszterdam vagy egy dél-dunántúli kisváros a történet megjelölt helyszíne, csak olyan mértékben válik tájékká, annyiban lesz működésbe hozott térbeli, földrajzi kategória, tehát műalkotásbeli hely, amilyen mértékben szerepet vállal a történetbeli személyek én-tudatának alakításában."
     A tanulmánykötet harmadik fejezete a képzőművészeti alkotások narrativitásának nyomába ered. A képzőművészetben "olvasható" történeteket vizsgáló írás azt a konstellációt szemrevételezi, melyben a verbális és vizuális műalkotások szerkezeti hasonlósága fölvillan. Az epikusság, a narratív jelleg mint az önmagunkra vonatkozás esete jelenik meg képzőművészeti alkotások befogadásában is. A Jan vagy Hubert van Eyck nyomán készült budapesti Keresztvitel elemzésének következő részlete az irodalmi művek befogadásakor keletkező bizonytalan, lezárhatatlan egész-élmény leírásaként is olvasható: "A képpel való foglalkozást mindenekelőtt két mozzanat teszi telítetté, hatásossá és intenzívvé. Az egyik a történés, folyamatosság, mozgás vs kiragadott pillanat, historia, szituáció, esemény közötti feszültség. A pillanatnyi megállítás ellenére továbbra is fennmaradó mozgalmasság, továbbá az út pontosan érzékeltetett kezdő- és végpontja, a keresztút határozottan kijelölt irányai és visszafordíthatatlansága ellenére megerősödő belátás: a képszerkezet leghangsúlyosabb szuggesztiói az útonlét le nem záruló folyamatával állnak összefüggésben."
     A könyv középső részét, mintaszerű átíveléssel a zárófejezet felé, három könyvkritika és egy tanulmány foglalja el. A három bírálat tárgya a kilencvenes években fölébredt történelmi érdeklődésről tanúskodó történeti tárgyú regények: Esterházy Péter Harmonia caelestis, Márton László Jakob Wunschwitz igaz története és Darvasi László A könnymutatványosok legendája című műve. Az utolsó tanulmány Kassák Lajos önéletrajzi munkájában a beszédmódok együtthatását értelmezi, némiképpen a Márton-kritika pandanjaként.
     Számomra Esterházy Harmoniájának kritikája a legfontosabb. Bírálatában Thomka Beáta szemléleti formákat különít el, kristályosít ki a hatalmas korpuszban, ezek egymásba fonódását vizsgálja. Megpillantja Esterházy művének, illetve a kilencvenes évek többi regényének prózatörténeti előzményét: a nyolcvanas évek kistörténeteit. Megállapítja a Harmonia textusáról, hogy teljes mértékben hiányzik belőle a narrátori instancia, s hogy az elbeszélő hiánya különbözik Malte elbeszélői eljárásától, mellyel önmaga határait kívánja helyreállítani. Thomka a Harmonia elbeszélőhiányát az atyám, édesapám azonosíthatatlan, behelyettesíthetetlen, képlékeny alakjával kapcsolatban hangsúlyozza. Az atyám szónak, fogalomnak szimbolikusan Isten felel meg. Thomka Beátának az elbeszélő hiányáról szóló értelmezése megvilágította számomra a roppant mű recepcióját kísérő alapbenyomást. A Harmonia caelestis olvasása a megtisztulás, a felszabadulás, az enyhülés érzésével járt. A szerző megállapítja, hogy a huizingai történelmi megértés taktilis voltához hasonlóan: "Ennek az elbeszélésnek a konstruálása [...] magán viseli az érintésre kinyújtott kéz mozdulatát, a genealógia készítőjének kézjegyét. Ebből pedig nem a múltak, hanem a múltakat érzékelő személy jelene tárulkozik fel, a 17. vagy 19. század fikciójából a 20. századvégé. A regény kortársaiként ennek a jelennek az olvasóivá válunk, ami lehetőségként egyebek között felkínálja az önismeret elmélyítését is." Szerintem a regény hatását azzal a kereteket kitágító, leromboló, megrögzöttségeket eltörlő szubjektumképpel fejti ki, melyet olvasójában felépít, jelenlevővé tesz.
     Kassák Lajos önéletrajzi munkáját Thomka Beáta egyszerre többféle diskurzusba besorolhatónak véli. A szöveget a heterogén beszédmódok törésszögében vizsgálja. Szerinte Kassák egyrészt fiktív hősként alkotja meg önmaga személyét, másrészt a főhős fejlődésrajzának helyét az Egy ember életében mindinkább a mikrotörténelmi leírások, elemzések foglalják el. Az önéletrajzi elbeszélésmód problémája Thomka kötetének két fontos témáját is felidézi: a történelmi és a szépirodalmi szövegszerveződés közös kérdéseit, valamint az identitásképződéssel való összefüggéseit.
     A Beszél egy hang utolsó blokkja a történetírás poétikáinak áttekintését végzi el. Az itt felsorolt szerzők fontos tanulmányait a Thomka Beáta szerkesztette Narratívák című hiánypótló sorozat egyes köteteiben olvashattuk, akárcsak a képzőművészet narrativitásával foglalkozó alkotók szövegeit. A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveitől kezdve a történetfilozófia figyelmének középpontjába olyan régi diszciplínák kerültek, mint a retorika és a poétika. A retorika "a 20. század harmadik harmadában a kiaknázatlan irodalomelméleti lehetőségek mellett egy diszciplínaközi tájékozódást indított el", annak felismerése pedig, hogy a történelem és a fikció áthatják, keresztezik egymást, egy új, diszciplínákon túli, integráns poétika lehetőségét vetíti előre. A történetfilozófia, a bölcselet, a historiográfia egymással gyakran ellentétes, vitázó elméleteinek ismertetését Thomka a teóriákban központi helyet elfoglaló négy fogalom köré csoportosítja, ezek: az interpretáció, az elbeszélés, a metafora és a fikció. Írása végén újra az alany identitásához és az elbeszélt önazonosság kérdéseihez kanyarodik vissza, és ismételten azok közvetített voltát emeli ki.
     "Gyakorlati" megállapításai és elméleti összefoglalása egymásra nyílnak, termékeny párbeszédbe lépnek. A Thomka Beáta könyvében kirajzolódó kritikusi magatartást a bizonytalanságot és az állandóságot egyszerre szemmel tartó figyelem hozza létre. Kötetének értékét e kettősség egyenletesen magas színvonalú közvetítése adja. (Kijárat Kiadó, Bp., 2001.)