Németh Gábor és Szilasi László "kétkezes regénye" olyan szöveg, aminek értelmezését nagyban meghatározhatja az, vajon az olvasó tisztában van-e azzal, hogy egy misztifikáció áldozata, vagy sem. Nem foglalkozom itt azzal az eshetőséggel, hogy mi van akkor, ha valaki nem "veszi a lapot", és valós tényként fogadja el Gabriely és Poletti létezését, tehát hisz a paratextuális összetevőkben megfogalmazottaknak (idegen levelek közreadását nem mint szerzői misztifikációt érzékeli, és meggyőzik őt az elő- és utószó áltudományos legitimáló eljárásai). Egyszerűen azért nem, mivel nem tudok elvonatkoztatni a magam "beavatott" pozíciójától, és felvenni egy ettől kevésbé tájékozott, tehát számomra idegen olvasói szerepkört.
     A Kész regény a fokozott stilizáltság jegyeit mutatja, több szinten is. A szerzők fiktív alakokat jelölő álneveken adták ki közösen írt munkájukat, e két figura egy ironikusan reflektált sznob regiszterben társalog egymással (egy mindekettejük számára szórakoztató és felszabadító nyelvjátékban vesznek részt), nem tisztázható megnyugtatóan leveleik igazságtartalma (maguk is többször utalnak rá, hogy némileg "kiszínezik" az eseményeket), ami Gabriely esetében még azzal is tetézett - legalábbis, ha elfogadjuk Poletti leleplező interpretációját - , hogy mint kém egyébként is megbízhatatlan elbeszélőnek számít, hisz számára a szerepjátszás, a tettetés, mások manipulálása alapvető és létfontosságú életstratégia. Shogy a dolog még bonyolultabb legyen: Gabriely Poletti neve alatt jelentkezik be a szállodába. Az autostilizáció, esetünkben az "episztoláris alany" bújtató eljárásainak elméleti aktualitására Szilasi az utószóban külön felhívja a figyelmet: "...manapság, mikor alkotók, értelmezők és teoretikusok egyaránt kitüntetett figyelemmel fordulnak az önéletrajz, az önéletrajziság, a vallomás, az önmagaság technikái és az önmagunk megírására irányuló szerteágazó törekvések felé, különösképpen érdekes módon olvasódhatnak újra a szubjektum megalkotására, újrakonstituálására olyan szívós és kitartó kísérleteket tevő régebbi szövegek, mint Gabriely György és Poletti Lénárd levelezése." A levelek külön érdekessége, hogy az olvasás előrehaladtával a két világfi eltérő módszereket követő nyomozásának köszönhetően az olvasó egy szövevényes bűnügy rekonstruálását is figyelemmel kísérheti. Írásomban éppen ezért elsősorban azt igyekszem majd tisztázni, hogy mely prózapoétikai elemek és eljárások segítségével lép dialógusba a mű a klasszikus detektívtörténettel.
     A művet a század húszas-harmincas éveinek entellektüel, finomkodó irodalmi úzusát szellemesen-játékosan stilizáló nyelvhasználat jellemzi. A kifejezés fokozott affektáltságát kellőképpen ellensúlyozza az elbeszélői szólam(ok) önironikus modalitása, amely a narrátorok önreflexív kiszólásaiban, az általuk felvállalt stílusregiszterre vonatkozó csipkelődő-gúnyolódó megjegyzésekben (G: "Oly nagyon meg lehet szeretni az édes stílust, mintha valamely mopszli szokna bonbonra"; P: "a stíl-bukéták megritkítása erőszakos műtéti beavatkozás rajtam is"; "Próbálkozzunk ezentúl egyszerű girlandokkal"50.) és szenvedélyes kifakadásokban (Gabrielly: "Néha hányingert kapok a saját mondataimtól"120.) nyilvánul meg. Egy olyan nyelvet sikerül teremteniük, amely különösen kedveli az érzékelés nüanszainak kényelmes, míves nyelvi megmunkálását, aminek olvasói hozadéka nemcsak az idegen nyelvű kifejezések derűs fontoskodásában ragadható meg, hanem néhány jólsikerült, plasztikus jellemzés vagy hangulatos életkép is ennek köszönhetően lesz a többszöri olvasást követően is eleven, élvezetes. A Kész regény pastiche-nak tekinthető abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat Stanisław Balbus használja: a pastiche-t az intertextualitás olyan esetének tartja, amely elsősorban nem a hagyomány átértelmezésében, újraértésében érdekelt, hanem mindenekelőtt játékos-szórakoztató célzattal imitál egy konkrét műre, műfajra, irányzatra, korszakra jellemző stílus(regiszer)t, exponálja ennek történetiségét. A műben a stílushatások további fontos textuális előfeltételének számítanak azok az utalások és idézetek, amelyek idegen szövegek, tematikailag vagy hangulatilag analóg pretextusok (szépirodalmi és teoretikus művek) emlékét vonják be a befogadás játékterébe. Kosztolányi Dezső és az őt olvasó Ottlik Géza kísértenek a következő mondatokban: "Hó borította a hegyet, fél méter vastag hótakaró alá rejtőzött a Hotel parkja, a tennis court, a kilátóig kanyargó ösvény, hósipkák alatt roskadoztak a százados fenyők. Csak úgy, ahogy éppen voltam, könnyű pizsamában, kinyitottam az ablakot, és mohón szívtam tüdőmbe a jeges és részeg teljességet, amelynek mámorában nincsen semmi rossz, csak tiszta és oktalan boldogság, emlékezhetsz Te is, ha őszinte vagy magadhoz, úgy mondtuk mindig: mintha vasárnap volna az egész világ." Az intertextualitás kitüntetett szerepére a szövegbe simuló elméleti okfejtések is felhívják a figyelmet, a legnyíltabban a következő Bahtyin-parafrázis: "Minden szó, amit kimondunk, valami régebbi vagy jövőbeli szavunkra utal, amiket mondtunk volt, vagy mondandók vagyunk egymásnak, minden amit mondunk tudva-tudatlan idézet, és minden, mit citálunk, másra vonatkozik, korábbira vagy eljövendőre..." Ez utal továbbá a Kész regény dialogikus szerkezetére is: Gabriely és Poletti levelei olyan értelemben is válaszoknak tekinthetők, hogy akár a maguk, vagy a másik korábbi leveleinek bizonyos részeit is idézve, kommentálják, kölcsönösen értelmezik egymást - mondhatni egymásból "élnek".
     Az értelmezés, tehát egymás szövegeinek interpretációja azért is kap kiemelt szerepet, mivel minden levél nyomnak minősül. Az anaforikus utalások formájában beépülő értekező-kontemplatív részek lassítják, meg-megakasztják a történetmesélés krimiszüzsé diktálta iramát, illetve a célirányos előrehaladás irányát pihentető kitérők beiktatásával térítik el. Megfigyelhető itt a levélregény és a detektívtörténet cselekményszerkezete diktálta olvasási tapasztalat hasonlósága is. Mindkét műfaj esetében ugyanis fontos szerepe van (talán fontosabb mint más elbeszélő műfajok esetében) az intratextuális visszautaló allúzióknak és (ön)idézeteknek. A levélforma alkalmazásánál a kérdés-válasz logikájának megfelelően bomlik ki a cselekmény, legyen az bármilyen "eseménytelen" is. Az elbeszélők "frissen" tartják az olvasó emlékezetében a már elolvasott részek bizonyos motívumait, motívumköreit, a másik gyakran a korábbi levelek valamelyikétől elrugaszkodva indítja (felelet) saját szövegét. A klasszikus detektívtörténet váratlan fordulatként programozott befejezése arra épül, hogy a detektív felhívja közönsége és az olvasó figyelmét azokra az árulkodó jelekre, amelyek helyes értelmezése révén korábban már maga is eljuthatott volna a megoldásig. A karizmatikus nyomozó előadásában visszatekint, és logikus sorrendbe állítja, történetté forrasztja össze az addig eszórtan, gazdátlanul vegetáló jeleket. Az egymást követő kihallgatások, a detektív és segédje közti dialógusok, illetve kettejüknek a hivatalos rendőrséggel folytatott esetleges párbeszéde a már ismert tényeket és a köztük levő, feltételezett összefüggéseket, valamint a lehetséges megoldásokat ismétlik, tartják egyfolytában "melegen". A narrátor nem engedi, hogy az olvasó bizonyos dolgokat elfelejtsen, folytonosan visszautal olyan adatokra és relációkra, amelyek, azonkívül, hogy a rendszerező áttekintést szolgálják, nem egy esetben figyelemelterelő funkcióval is bírnak. A már megtett út (a szöveg addig elolvasott részei) állomásaira mindkét műfaj esetében, igaz, eltérő okokból, folyamatos rektrospektív utalások figyelmeztetnek. Gabriely és Poletti levélváltásai természetesen nem merülnek ki csupán a nyomozás figyelemmel kísérésével és kommentálásával, épp a megoldásra váró, egyre sokasodó rejtélyek viszik el a kommunikációt a nyelvről, a megismerésről és az emberi lét kérdéseiről folytatott dialógusok irányába. A szerzők igyekeznek kiaknázni a detektívtörténet metafizikai és episztemológiai kérdések iránt mutatott érzékenységét. "A detektívtörténet alapvetően metafizikus és a krimik tömege csak elhallgatja, elfojtja vagy egyszerűen érdektelennek és az olvasást megnehezítő felesleges ballasztnak tartja a metafizikai mozzanatokat" - írja ezzel kapcsolatban Bényei Tamás.
     A Kész regény lapjain mindenki nyomoz és mindenki után nyomoznak. Mindenki részese egy ismeretlen játszmának, senki sem foglal el rajta kívüli pozíciót, mégha ismeretlen is előtte a forgatóköny. "Gabriely nyomokat keres, hogy megtaláljon egy újfajta lepkét, majd állásának volt elődei után nyomoz[...] akik valószínűsíthetően szintén nyomoztak valami után, Poletti gyógyszerészként kémiai elemekből, nyomelemekből következtet a hozzá küldött anyagokra, a nyomozó Gabriely után kutat, akárcsak a kémek egy áruló jel után. Gabriely és Poletti egymás levelében hagy nyomokat, hogy később a sajátjában lelje fel azokat" - írja Rácz I. Péter. Az említett személyeken kívül a szótlan török fürdőmester is "nagy kedvelője a bűnügyeknek, önjelölt Sherlock Holmes, és önmaga Watsonja, egyetlen test szűk börtönében". A felbukkanó jelek (nyomok) a nyomolvasás olyan ígéretes szekvenciáit sejtető lehetséges kombinatorikus sorozatokká állnak össze a befogadó tudatában, olyan jelfejtési javaslatokat irányoznak elő, amelyek kellő mértékben hihetetlenek és bizarrak ahhoz, hogy bármiféle megfejtésük "elképesztő" legyen, ugyanakkor egy kicsit csalódást is okozzon. A detektívtörténetet-olvasás általános tapasztalata ugyanis, hogy a már-már értelmes jelsorozattá összeálló, de azért még felelőtlenül imbolygó jelölők mozgása mindig izgalmasabb, mint a magyarázat által rögzített, lezárt olvasat. Klasszikus krimit olvasva várjuk is, meg nem is a "felmentő" interpretációt. A spekulatív értelmezéseknek kijáró nyomolvasás viszonylag hosszú, a befogadás idejének szabályozásával nyújtható tartamának izgalommal teli feszültsége egy káprázatos "kisülést" követően váratlanul visszazuhan, egy olyan nyugalmi állapotba, ahonnan már "csak" a tisztázó Nagy Elbeszélés megfontolt mondatainak higgadt retorikája nyújtotta öröm elébe nézhet az olvasó. Ez is csak abban az esetben realizálódik, ha a magyarázat "ül", azaz - parafrazálva Holmes sokat idézett mondatát - bármennyire is vakmerő és hihetetlen, de az egyedül lehetséges. Legalábbis a detektív beszámolója meggyőz bennünket erről. Mielőtt kitérnénk arra, vajon a Kész regény zárlata elfogadható-e ilyennek, nézzünk konkrét példát azokra a stratégiákra, amelyek a nyomok elhintésében, lebegtetésében és összekoccantásában érdekeltek.
     Fiatal nő ejti el, látszólag véletlenül, azt az a újságot, melyben Gabriely megtalálja a bekarikázott (!) álláshirdetést. A férfi jelentkezik a könyvtárosi és teniszedzői állásra, de csak azért, hogy kedvére kutathasson egy barátja által felfedezett új lepkefajta után, melynek az a különös ismertetőjegye, hogy veszély esetén elrettentésképpen ibolyalila színű hátsó szárnyait villantja elő. E két, egymással semmilyen összefüggést nem mutató tény (leszámítva azt, hogy az elkövetkező események sodrába miattuk kerül bele hősünk) váratlanul összeér, egymásba fonódik: megérkezésekor Gabriely ugyanis egy női tárcára bukkan, melyen egy lepkét ábrázoló rajz található. Benne egy ceruzacsonk, megrágott véggel, ami viszont már megelőlegezi az analógia és az ismétlés elvén alapuló jelösszevonó játék harmadik lépését: a volt könyvtáros kisasszony szeretőjének szobájában, annak tapétázott falán egy kaparáshoz hasonló nyomra bukkanunk, benne egy lilásszínű por lerakodásával. A "nő" és a "lepke" attribútumaihoz már a "kaparás " jegyei is hozzáadódnak, s ezen keresztül pedig, áttételesen, egy harmadik nyom is bevonódik a játékba: a kutya, pontosabban egy fehér dog, amelyet csak egyszer sikerül megpillantania a szálloda ablakából Gabrielynek, akkoris feletébb különös körülmények között: "A lelakatolt pályán[...] mintegy méterrel az alapvonal mögött[...] egy albino dog feküdt a salakon, mozdulatlanul, mintha porcelánból készült szobor lett volna[...] És, akárhogy kerestem, fekhelyéhez nem vezettek lábnyomok."(25.) Ez az állat akkor kap igazán jelentőséget, mondhatni akkor szemiotizálódik, amikor megtalálják a könyvtáros kisasszony holttestét, akinek a torkán harapásnyomok látszanak.
     Nő(k), lepke, kutya: a nyomok jóleső, további csavarokkal, ismétlő fordulatokkal élénkített kavargásának Poletti magyarázata vet véget a könyv utosó három fejezetében. Mindez önmagában még nem kárhoztatatandó, be kell viszont, hogy valljam, az általa adott interpretáció nem elégített ki teljesen. Valahogy érződik rajta a kényszeredettség, a szálak elvarrásának nyomasztó imperatívusza. Gondolatmenete a maga nemében logikusnak mondható, mégis van egy-két olyan pontja, amit törésként érzékeltem, hogy gonosz mód Polettit játsszam ki maga ellen: "Picinyke homokszem csikordult akkor a fogaskerekek között". A kutya megkínzatásának oka kissé homályos, de még így is eléggé bizarrnak hat; a hiányzó lábnyomok rejtélye az érintetlen salakon megoldatlan marad, akárcsak az, hogyan rendezhették meg a cigarettatárca megtalálását a titkos játszma szálait kezükben tartó ismeretlenek (csak véletlen?); Gabriely tisztázatlan szerepe az egyébként is "gyanús" kémhistóriában ugyancsak kérdések sorát veti fel (úgy volt kém, hogy nem tudott róla? ha nem volt az, miért volt szüksége bármelyik kémszervezetnek is Gabriely mit sem sejtő (?), csetlő-botló szimatolására?, lehet egy kém, aki foglalkozását barátja elől mindvégig titkolja, ilyen naiv, ennyire rászedhető? milyen motiváció és távlati cél húzódik meg a levelezés megkezdése mögött? ), nem beszélve a megfejtés legvakmerőbb állításáról, hogy Gabriely az utolsó levél kézbesítésekor már halott. Érzékelte ezt Szilasi László is, aki egy beszélgetés alkalmával megjegyezte: "[...]hogyha az ember igazán közelről megnézi, akkor a végén azért Poletti lassacskán teljesen elveszíti a saját jó alaposan kidolgozott értelmezésének alátámasztására addig használt érveit, észre is veszi ezt, és ekkor aztán előveszi a hatalmas Népszava-kalapácsot azzal, hogy hát valójában már régen meghalt ez a Gabriely...ott abszolút megszűnnek a detektíves, tisztán logikai argumentumok..." Már ebből a vallomásból is kitetszik az, ami a beszélgetés folyamán többször is hangsúlyozódik, hogy a szerzőpáros nem törekedett olyan magyarázatra, amely mindent tisztázott volna, vagy logikus sorba rendezte volna az összes feltárt nyomot. Újra Szilasit idézem: "...próbáltam egy bizonyos fajta olvasásra mintát adni: ott van, készen van, klappol, koherensnek, kereknek, lezártnak, ellentmondásmentesnek látszik - de azért nehogy már tényleg teljesen elhidd". A nyitottság, a törések, a rések, az interperetációs kiskapuk bekalkulálása olyan gesztus a szerzők részéről, ami ha nem szünteti is meg ama homokszem csikordulásának kellemetlen hangját, némileg azért - a beismerés és a további lehetséges interpretációk, (folytatás?) megelőlegezése révén - tompítja azt. Lehet persze olcsó mentegetésnek is felfogni az előbbi magyarázatot (a sántító interpretáció szándékoltan olyan, amilyen) ...
     A Kész regény a nyomozás evidensnek tűnő motívumkörén, cselekményszálán kívül más módon is kapcsolódik a detektívtörténet műfaji hagyományához. A rejtéllyel és ugyanakkor a szöveggel való kombinációs játék élményén, a megismerés fokozatait és korlátait megjelenítő nyomozás izgalmán és a legbonyolultabb feladványt is megoldó Nagy Detektív "barátságos karizmáján" kívül ugyanis az idill és a tündérmesék biztonságos, otthonos világát idéző cselekménytér hangulata is legalább olyan fontos (és vonzó, csábító) eleme, recepciós tényezője a detektívtörténetnek és a Németh-Szilasi-regénynek is - különösen az újraolvasás szempontjából. Míg a rejtély megoldásának "ártó" észbentartása zavaró lehet, s errea felejtés jótékony hatása az egyedüli orvosság, addig a bűn sötét, romboló erejével beárnyékolt, azzal kacérkodó idill kronotoposza képes az újraolvasást motiváló tematikus komponensként viselkedni. Találóan fogalmazza ezt meg Reményi József Tamás Agatha Christie regényeivel és azok filmadaptációival kapcsolatban, mondván, hogy azokban "a titok, a rejtély/rejtvény kedélyes, idilli világba és felszínes, de nem szellemtelen jellemrajzokba van csomagolva. Olyan életérzésbe, amelyre - különösen a közép- és kelet-európai közönség lelkületében - a nosztalgiával vegyes borzongás jellemző. Nosztalgia egy angol kisváros elképzelt jóléti békéje iránt, borzongás a gonosz folyton fenyegető, de még legyűrhető árnyaitól." (Az előbbi kiemelés: B.K.) A háborítatlan, békés idill bensőséges hangulatának kialakításában kulcsszerep jut a detektív alakjának, annak, hogy a szerző általa mennyire képes megidézni a familiáris idill jellemezte életforma atmoszféráját. A detektívirodalomból Miss Marple és Maigret felügyelő a legsikerültebb példák erre. A Kész regényben Poletti figurája által megjelenített élethelyzetek hordozzák a nyomozás izgalmával élénkített, de azért sértetlen idill téridejének attribútumait. (Polettinek váratlan meggyógyulását hírül adó levele a "legsikerültebb" bizonyíték erre). Összefügg ez természetesen azzal, hogy egy vidéki patika vezetőjeként a veszélytől távol él, és csupán levelek útján kerül kapcsolatba az üggyel. Klasszikus példája ez a karosszékből végzett nyomozásnak, amikoris a detektív figurája védettséget élvez, serőfeszítései kizárólag szellemiek. Poletti sem a terepszemle folyamán felkutatott materiális nyomokból von le következtetéseket, hanem kizárólag szövegek értelmezéséből, Gabriely leveleinek szoros olvasásából nyeri információinak legnagyobb részét (igaz, barátja néhány alkalommal a levéllel együtt kivizsgálandó mintákat, "tárgyi" bizonyítékokat is küld). Poirot módszere is az elszólások és különböző szövegek interpretációján alapul, ő mindenekelőtt kiváló olvasó és hermeneuta. A Poletti-levelekből egy megállapodott és a kisvárosban tisztelt gyógyszerész, egy kiegyensúlyozott, harmonikus családi életet élő polgár ember portréja bontakozik ki, aki szabadidejében a közeli erdőben tett nagy sétákon kívül a finom és válogatott testi slelki táplálékok fogyasztásában leli igazán örömét. Távol a nagyváros és a politika zaklatottabb tempót diktáló életfromájának minden negatív oldalától, megbékélve a lét nagy kérdéseire adható válaszok elégtelenségével. Életének megvan a maga jól bejáratott rendje, apró szokásai, otthoni és munkahelyi rítusai. Gabriely levelei ebbe a védett és harmonikus világba visznek egy kis mozgalmasságot azzal, hogy egy teljesen eltérő, rejtélyes, izgalmas és kiszámíthatatlan világról adnak hírt. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy ez az önismétlő és alapjába véve unalmas, eseménytelen kisvárosi idill nem teljesen zavartalan. Poletti elődje erőszakos halállal halt meg, az üzletébe kutakodó betörők tettenérését követően, sejthető, illetve "jó okkal" feltételezhető továbbá, hogy a patika öreg laboránsa, a rejtélyes hallgatásba burkolózó Schnautiegel valaha "méreggel tett pontot egy elmérgesedő liaison végére". A gonosz fenyegető, csupán fenyegető jelenléte, hogy az idill sérülékenysége és éppen ezért megőrzésre érdemes volta még hangsúlyosabb legyen. A szöveg elbeszélői szólamára jellemző ironikus, önreflexív modalitás eredményeként azonban az idill ábrázolásának elkerülhetetlen stílusbeli csúszásáira is történik utalás: "Az idill megismételhetetlen, már puszta elmondása is Gitsch, jól tudom." - írja barátjának a patikus azt követően, hogy életének épp egy ilyen epizódjáról sikerült - véleményem szerint nagyonis - plasztikus, "zamatos" képet festenie. Kételyek merülnek fel továbbá a tekintetben, vajon a kedélyes harmónia pillanatai fenn tarthatók-e hosszabb ideig, és hogy ez nem vezet-e az én egzisztenciális és bölcseleti kérdések iránti érzékenységének tompulásához: "A kérdés csak az, hogy el lehet-e a mindennapokba oly mélyen merülni, hogy kérdés aztán már egyáltalán ne is legyen, s hogy a létezésem, ej, mit: a létezés titka és kincse, kudarca és terhe végképp felejtődjön." (Filum, Bp. 2000)