Tábor Ádám lappangó költő. A folyóiratokban ugyan időről időre megjelennek versei, mégis, talán mert egyetlen szerkesztőséghez és szerkesztőséghez kötődő csoporthoz sem tartozik belsőleg, szinte meglepetéssel olvasom nevét. Kötettel pedig kifejezetten ritkán jelentkezik. Kötetei hosszabb periódusokat fognak át, évtizednyi termésből válogatnak. Méghozzá nagy önfegyelemmel: Tábor Ádám rokonszenves módon a folyóiratközlést kísérleti terepnek tekinti, előkészületnek a komolyabb feladatra, a versek kötetté szerkesztésére. A kötet megszerkesztése során sok vers kihullik és sok vers átértékelődik.
     A költői pályát sok esetleges, külső tényező alakítja. De az, hogy Tábor Ádám költészete így lappang a kortárs irodalom felvilága alatt, nem a lehetőségek pillanatnyi állásán múlik. Költészetének lényegi rejtőzködése, hermetikus vonása fejeződik ki benne. Ezoterikus költészetet művel, de az ezotéria úgy lappang a versek felhámja alatt, mint költészete a kortársi líra felszíne alatt. A versek nem hivalkodnak misztikus magvukkal, hermetikus tudásanyagukkal, olvasásuk nem válik beavatási szertartássá: a kabbalisztikus, teozófiai utalások valós természetüknek megfelelően félig rejtve maradnak. Talán nem is merő udvariasságból, korántsem az ilyesmire kevésbé fogékony olvasót akarja megkímélni tőlük. A verset védi, nehogy gondolatok illusztrációja legyen, hanem az irodalom körén belül maradjon.
     Ebből a körből aztán további körök gyűrűznek. A Hajóházat, csakúgy, mint korábbi köteteit, koncentrikus körökből szerkesztette össze. Bárhonnan kezdjük olvasni, ugyanoda jutunk el. Rögtön az első vers címe - Születésnaplemente - felvillantja a véget, míg az utolsó vers, a Beűzetés a születéshez tér vissza:
 

Így találtam így hagyom itt a kertet
a teljes Nap fényében lubickolva
mézzel Istennel csordultig részegen
A Fa óramutatója éppen
a Nagy Delet jelzi az ég számlapján
mikor kiűzöl megint egy világévre
hogy műveljem az időt mibe születtem.

     A vég tehát a kezdet, a kezdetben a vég: Tábor Ádám körei - ahogy egyik verscíme mondja: Évgyűrűk táguló körök - mágikus körök.
     Az önmeghatározás igényével rajzolja meg őket, de az én definíciója nem önmagáért van, sőt, önmagában nemcsak hogy nem érvényes, de nem is lehetséges. Az a szubjektum, amely a versek fókuszpontja, egy nagyobb erőhöz való viszonyában nyeri el végső értelmét. "Hát elhoztam a kertbe a Kertet / a fa elé ültettem a Fát", mondja A káprázat a kertben című versben, ahol a nagy kezdőbetűs szavak elhelyezéséből világossá válik, hogy az egyszerit, a földit, a mindennapit átlényegíti a megnevezetlen, de megszólítható nagyobb hatalom jelenléte. A kötet ismétlődő kulcsszavainak - mint év, idő, fa, ég, sivatag és mindenekelőtt a kert - ezért kettős szerepük van. Poétikailag metaforikus többletjelentést hordoznak, ritmikus ismétlődésük a kötetszerkezet kohézióját erősíti. A figyelmes olvasó, ha mintázatukat követi, egyre beljebb találja magát a káprázat kertjében. Mert másrészt viszont közvetlenül a mágikus-mitikus tartományokba vezetnek.
     Az átmenet észrevétlen. Hiszen a versek sokféle szövetből készültek. Például a lírai költő örök hozott anyagából, a személyes életrajzból. A Visszhang című gyászversben a személyes vallomás fájdalma áttételek nélkül zeng fel:
 

apámat vetted el te égi
ki engem földre kényszerítsz
szavam és kínom őt idézi
miatta könyörgök segíts
lábra állni a magasba nézni
hogy amit átadott megint
legyen erőm tovább kísérni.

     De ahogy a vers előrehalad, a veszteség fájdalma, miközben intenzitásából mit sem veszít, az égi és földi kozmikus ellentéte közé feszítve lüktet tovább: "az ő hangját visszaverődni / örökké hallom".
     A versek egy másik vonulatában a tudós költő maszkját ölti fel, de a kultúrtörténeti utalások - Blake misztikuma, Goethe romantikája, Eliot mítosz-rekonstrukciója - mind a tudás köreit tágítják. Végül pedig a politikum is nagy hangsúlyt kap a kötetben, ha nem is napi aktualitások szintjén. Tábor Ádám, a hetvenes-nyolcvanas kísérletező avantgarde-ja, a lapalapító, az Örley-kör szervezője Rendszerkiváltás című fohászában rezignáltan csatlakozik azokhoz, akiknek a szabadság valaha egészen mást jelentett, mint amit most maguk körül látnak. A költő kénytelen tudomásul venni, hogy a szabad átjárás, amely a szellemi tartományokban nyílik test és lélek, föld és ég között, a mindennapok terepén bizony eltorlaszolódik.
     De a kötet végszava nem ez. Az utolsó versek a kabbala koronáját, a misztikus kertet, az "egyetlen tisztás"-t idézik meg, ahol "a véletlenek láncba szedve" mutatják fel az élet magasabb rendjét. Ez a magasabb szervezőerő láttatja meg a vereségek-veszteségek elkerülhetetlen sorozatában is a végső értelmet. Tábor Ádám új kötetének fő feszültségforrása az, ahogyan a mágikus és a magánéleti körök egymásba gyűrűznek:
 

mostantól egészen árván
növök a földbe s az ég fele
mögöttem üres út kidőlt fák
lábnyomok volt élet jele

de koronám koronádhoz ér
leveledre felel levele
s előttem termésünkből nőtt
sudár fák sugárzó tere

     A Vonulás című versben, amelyet teljes terjedelmében idéztem, az árvaság személytelenné emelt személyes fájdalmának tiszta artikulációja a költészet legmélyebb rétegeiből tör fel. (Palatinus, Bp. 2001)