Kosztolányi Dezsőnek 
[Budapest, 1931. december 22.] 

Kedves Dezső! 

Hogy nem adhatod nekem a díjat: beláttam, belátom, Terestyéninek muszáj adnod, Krúdynak megígérted, - de ha nem így volna is, nevem, tudom, imposszibilis. S a jövőre is az, előre belátom. Mert jól el tudom képzelni azt a zenebonát, amely az ily díjkiosztás nyomán, - előtte és utána támad. Hiszen még nem is vagy készen vele, még elég bajod lesz, el lehetsz készülve reá. - S ha most éppen nem akarnád elhinni nekem: csekély fáradtsággal tudom bebizonyítani előtted, mennyire lehetetlen vagyok én jövőre is. Ahhoz a mi fajtánk nem elég erős akaratú, Dezső, hogy az ily nonszenszet tűzzel-vassal kierőszakolja, ördögön és poklokon át, - mert csak így lehet. De megéri? Még nekem sem. Mindezt belátom. Ha pedig keserűségek, vagy nélkülözések újra megingatnák józan eszemet s újból átadnám magam egy kis hiedelemnek, kapkodásnak: akkor megint itt vagy Te, akkor Te fogod majd nekem újra bebizonyítani, amit úgyis tudok, hogy egyszersmindenkorra le kell mondanom és le kell számolnom az effélével. S én újra be fogom látni. - Fel kell hogy oldjalak tehát mindennemű eskük és fogadkozások alól. Nem, Dezső, a fiadnak sokkal szebb és jobb életet kívánok, mint amilyen az enyém volt, minden esküvésed ellenére s ha zátonyra kell is futnia irántam való jóindulatodnak. 
     De mért is írom mindezt? Mert nem akarok többé ily ostoba lehetetlenségekkel foglalkozni. - Mit kecsegtessem én magam folyton olyasmivel, ami lehetetlen? S mit engedjem, hogy kecsegtessenek? Hiszen nekem eszemben sem volt, hogy a díjra gondoljak is. S ha szívesen tenném is, hogy eszköze legyek annak, hogy a lelkiismereted beszélgetéssel, ígérgetéssel, egyelőre való elintézéssel így-úgy megnyugodjék, - még ezt is szívesen tenném, csakhogy ily esetben ez nálam túlsokba kerül. - Mert eképen magadat is valami jobbal áltatod - de sikerül engem is hiedelmekbe belerángatnod. S most majd egy évig talán drukkoljak, lessem megint, hogy mi lehetséges, mi nem? Hiszen nem is a díjról van már szó bennem, - ilyenkor sosem erről, - a sorsom tűrhetetlen szemtelensége az, amely ilyenkor túlságosan foglalkoztat mindig s ezt akarom elkerülni. S hogy ez alkalommal éppen legbizalmasabb barátom legyen sorsom megszemélyesítője, - kínomban még őt is felelőssé tegyem érte? - még azt is? - Rossz a formám - s hogy minduntalan szemtől szembe kerüljek vele, nem tűröm. - (De még azt sem, hogy te minden erővel igyekezzél ezt a formát megváltoztatni a szegény népszerűtlennek valamit végre mégiscsak juttatni - s ez aztán mégse sikerüljön.) Mindezek késztetnek arra is, hogy a Baumgarten-díjról is lemondjak, - ha ugyan nékem szánták csakugyan, ami nem biztos. - Most már és lecsökkentve ne adják nekem. - Nem, engem végre-valahára lecsökkent díjjal nem fognak boldogítani. - Ezt is tanítványaim között osszák szét. Egyszóval, hogy visszatérjek: belátásban nincs hiány. - Belátom, elfogadom érveidet, sőt azokhoz további érvekkel magam is hozzájárulhatok - s még azt is belátom: hogy helyzetedben magam sem volnék nálad erősebb talán, de hogy a dolognak semmi reakciója ne legyen nálam, - erre ugyan szintén képes volnék, mert eléggé közönyös hajlamú vagyok ma már, - de már ezt a magasrendűséget, önzetlen bölcsességet sokallnám magamtól. - Nem, ily nemes e tetves viszonyok között én lenni nem akarok. Helyeseljek - s még asszisztáljak is, - talán még tapsoljak is? Elég, ha helyeseltem, - undorodnom is szabad tehát. - Még tán toljam is azt a szekeret, amely mindenkor rajtam akar keresztülmenni s aztán feküdjem alája? - Utálom e nagyszerűséget. 
     A viszonyok csúnyák, ellenök szegűlni nem lehet, - ez rendben van. - De mit akartok tőlem? Én legalább undorodni akarok. A viszonyok ilyenek, én meg olyan vagyok. Ha meg akartok lepni valami jóval, - ám tessék! - De hogy én a nékem mindenképen undok dolgok előkészítésében s éppen magam ellenére, - hacsak azzal is, hogy tudok azokról, - hogy én ilyenekben résztvegyek, - azt nem teszem. Mi lehetséges, mi nem lehetséges? - hogy mi az igazságos, az még érdekelne, - de ezt már rég unom. - Hiszen már a torkomon ökrendez fel mindez a sok rútság, - én távolról sem birom oly jól ezt a herze-hurzát, mint ahogy Te bírod. Finnyás és nyugtalan vagyok. - S aztán: megvetni őket, s mégis tőlük várni minden jutalmazásom, - ezt az inkonszequenciát szintén nem jól bírom tovább. - A konok remeteélet való tehát nekem, még konokabb, mint az eddigi. S ebben a magányban csak a feleségemnek és néhány barátomnak akarok élni, - feltéve, hogy azok nem ráncigálnak minduntalan vissza oda, ahonnan vissza akarok húzódni végkép. - Elég volt, fáradt vagyok. 
     Több nyugalomért esedezem tehát. Ha mindezt átgondolod, magad is meg fogsz kímélni olyasmitől, ami tűrhetetlenné teszi nekem, még útálatosabbá ezt az életet. - Hogy részt veszel a herze-hurzában, - mit tegyünk? - de ne részeltess engem benne, Dezső! 
     Ölellek! 
     Füst Milán 

     Bpest, 1931. dec. 22. 
     Kézirat; MTA K. Ms. 4622/246. 

     Kosztolányi 1930-tól a magyar PEN Klub elnöke volt. 1931 őszén a PEN 1000 fontos díját ítélhették oda a legjobb magyar írónak. A díjat Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztották meg. 
     Terescséni György (1890-1965): költő, író. 
     Kosztolányi válasza: "Kedves Milán, / igazad van. Csak abban nincs igazad, hogy ezt nekem mondod el. Szavam állom. De erről majd beszélünk még." (Kosztolányi Dezső: Levelek - Naplók 1130. levél; Bp., Osiris Kiadó, 1998.) 
  

Füst Milánnénak 
[Budapest, 1936. augusztus 13.] 

Drága Szivem, 
jól esett, hogy a hangodat hallottam, kicsit megnyugodtam tőle. Tegnap este Rezső volt itt a feleségével. - Ma elkezdek a novellán dolgozni, ha lesz elég erőm. Még mindig folyton aludnék. Szerencsére borús is az idő, aminek miattad is örülök, mert a fekvéshez jó, álmosító, nyugtató. Tegnap Gellértné a legszörnyűbb hírekkel érkezett Dezsőtől. Tudja szegény, hogy mindennek vége s az orvosok is most már reménytelenek. Szörnyü látvány: csövekkel, oxigénpalackkal s más íly iszonyúságokkal van körülvéve, - nagyon kért, hogy ne menjek ki hozzá, én is "beteg ember" vagyok. Holott Dezső a kérdésére felírta egy papírra, hogy ha nem terhes nekem, jőjjek. Megint rendkívűl nyugtalan vagyok szegény miatt, igazán vérzik a szívem érte. Szörnyű sors! A vígaszokra felírja egy táblára: maszlag! - A fiú Abbáziában van. Manyi viszont "közben" megírta az Édes Annát darabnak. Hát ílyen vegyes érdekességű az egész. - 
     Tegnap Rezsőék cseresznyelevelet hoztak, jó íze van, - de attól-e? az éjjel nagy szédülés környékezett több órán át. Nem merem szívni. - Ma Margó írt egy hosszú s igen szívhez szóló levelet Cattolicából. Más hírem nincs, legfeljebb annyi, hogy igen jó ebédeket és vacsorákat eszem. Tegnap este: hal,(!) spenót 1 tükörtojással, kakao-krém (sajnos már nem a Médi-féle kakaóból, mert elfogyott,) - sárgadinnye és feketekávé, 3 dgr kenyér, - több és jobb már igazán nem kívánható. Tegnap Rezső nagyon megdícsérte a feleségét fülehallatára, hogy milyen jó teremtés. Engem persze minden fáraszt. Zoltánt felhívtam, jó reménysége van, de híradása még nincs. A gyarapodás adó alá esik. 
     Ölellek csókollak, vigyázz magadra! A Tiéd: 
     M. 
     Most reggel Zoltánhoz, Berlin írt, jól van minden, még egy aláírás kell. 

     Bpest 1936., aug 13, csütörtök 5 kor délután. 
     Kézirat; PIM K. Füst-hagyaték 
     Füst Milánné 1936 augusztusában Sopronban nyaralt. 
     Rezső: Menczer Rezső (1901-1981?): Irodalom- és művészetbarát (foglalkozását tekintve kályhásmester) édesapja révén került Füsttel kapcsolatba, akinek egyik leghűségesebb tanítványa, barátja, sőt "nevelt fia" lett. Koldus Bálint néven versei jelentek meg a Nyugatban, s tehetségesen festett, ennek ellenére textilipari mérnök lett. 1941-ben Montreálba emigrált. Kapcsolatukat több száz levél dokumentálja. 
     "A fiú Abbáziában van": Kosztolányi Ádám 
     "Manyi": Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona 
     Zoltán: Nagy Zoltán. (1884-1945): költő, író, kritikus 
  

Bánóczi Lászlónak 
[Budapest, 1940. augusztus 2.]  

Kedves Barátom, 
nekiláttam, hogy kikeresem az Ön számára munkáimat s akkor ujra megfigyeltem magamon ugyanazt: hogy nem kivánom már, hogy drámáimat előadják. Sőt, ez most már meglehetős nagy ellenkezéssé is nőtt meg bennem. 
     Ön meg fog érteni: valaha nagyon kivántam s biztosan igen serkentő hatással is lett volna drámai ambicióimra s van az ugy, hogy minél forróbb a fiatal kor vágya, annál keményebb az emberben a visszautasitás, ha elkésve érkezik az, aminek valaha örült volna. 
     Ma már? Minek? Az élet letelt. Ma már utálom is a nyilvánosságot, a szinházat, mindent, ami az ember csendjét zavarhatja. Huszonöt éve nem voltam szinházban. Moziba, hangversenyre, társaságba sohase megyek. Mindezt azért emlitem, hogy minél jobban megérthesse mindennemü szereplés iránti ellenszenvemet. 
     Köszönöm, irántam való rendithetetlen érdeklődését. Ez még jól esik. 
     Isten áldja. Munkájukhoz sok sikert kivánok s kedves feleségének adja át, kérem, kézcsókomat. 
     Igaz barátja: 
     Füst Milán. 
     Budapest, 1940., augusztus 2. 

     Gépirat; PIM K. V. 4140/555. 
     Bánóczi László (1884-1945): színházi rendező, szakíró, műfordító. 1940-től az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület Művészakció színházának igazgatója, ebben a minőségében kért Füsttől darabot. 
  

Stefan Kleinnek 
Budapesten, 1945., december 18-dikán. 

Drága, jó Uram! 
Megtörten írok Önnek, tört szívvel köszönöm irántunk való érdeklődésüket. Hogy mi mindenen estünk át: elmondani nem lehet, már azért sem, mert a szó csak szó marad s olyan szavakat kitalálni senki sem tud, hogy elkezdjen tőle vérezni a fül, vagy ahogy Hamletben áll: "szemgolyóid csillagként szökkenjenek ki üregeikből." 
     Hallgatásra vagyok ítélve tehát s annál inkább, mert hiszen az én történetem mégcsak nem is a legszörnyüségesebb, - réges rég belefáradtunk már abba az iszonyatba, amelyet itt úton-útfélen el kellett szenvednünk, ha egy-egy halálosan fáradt tekintetű, sárga, sáppadt, nyomorékká kínzott ember szóra nyitotta a száját. Mi a pokolból jöttünk vissza s nem is élve, - valamelyes félálomban s Istenemre mondom, a jó Isten szent nevére esküszöm: nem örülünk annak, hogy még itt vagyunk. Ahogy Falus Elek nemrég mondta:"én már nem is létezem barátom, csak még ebédelni járok egy ideig a menzára," - így vagyunk mi is. Lézengünk s tévetegen nézünk körül a tülekedésnek ebben a tébolyában, ebben a lázas, fájdalmas, forrón viharos forgatagában, amelyet a pusztulás kavart fel, tépett fel a föld alól s aztán dobált benne minket össze-vissza. 
     Volt egy nagyon szép kis házam a Sas-hegyen, (mindig sajnáltam is, hogy Maguk: Maga és a felesége, ez az édes-kedves, finom asszony nem látta,) - ez a ház gyönyörűen volt berendezve - s mindez a feleségem egy ügyes vállalatából származott: ő szerezte meg Magyarország számára az Epeda-rugók gyártási jogát. S itt öt évet éltünk csupa aggodalomban persze, mert hisz előre lehetett látni az elkövetkezendőket: én legalább is egy percig se hitegettem magam azzal, hogy ép bőrrel menekülünk. És mégis dolgoztam tovább: összesen hét évig (7) írtam, napi tiz óra munkával nagy regényemet, melynek címe ez lett:"A feleségem története. Störr kapitány feljegyzései." - A munka várakozásomon felűl jól sikerűlt, az én viszonyaimhoz képest remekműnek mondható, - sőt még azt is bátor vagyok hinni róla, hogy akármelyik régi nagy-mester szívesen elfogadhatná, - szó, ami szó, a munka elkészűlt, meg is jelent, még híremet is keltette ebben a forrongó pokolban, - még ezt is! - aztán én neki űltem a naplóm sajtó alá való rendezésének s az első kötettel két évi munka után el is készűltem. - Ön nyílván emlékszik még arra a szenvedélyemre, hogy mindent, amit gondolok s amit látok s elég érdekes számomra: feljegyzem. Ez volt egész életem kényszerűsége s legfőbb szenvedélyemmé vált az idők folyamán. Itt tehát olyan gyűjtemény jött létre, amely nyílván páratlan az egész világon: egy embernek egész fejlődése, belső világa le volt fektetve benne többé-kevésbbé sikerűlt feljegyzésekben s minthogy természetszerűen sok salak is keveredett bele: sajtó alá kellett rendezni. S ezt tettem én s mondom fiatalkorom első kötetével el is készűltem. Ugyanakkor, ugyanabban a két évben harminc évi munkámat is sikerűlt tető alá hoznom: körülbelűl elkészűltem esztétikámmal is... s mindezt elégették. Mégpedig: sajtó alá rendezett naplókötetemet, teljes esztétikámat s az eredeti naplónak egész fiatalkori anyagát s férfikorom feljegyzéseinek kilenc évét. Mikor ezt megtudtam, ez év márciusában öngyilkosságot kíséreltem meg, de úgy látszik, életösztönöm most is megakadályozott e dolog teljes kivitelében, - életben maradtam tehát, sajnos, arra ítéltettem, hogy még egy ideig éljek. 
     Három hónapig egy előszobában laktam a Tököly úton, most mindenféle hányattatás után, a Váci-út 28. alatt lakom, egy cselédszobában, ahol bizony fűtve még nem igen volt eddig. Ezt a levelemet is az ágyból írom tehát, kesztyűvel a kezemen, mert nagyon hideg van és ceruzával, mert tintám, tollam, asztalom nincs. S csodálatosképen ebben a nyomorúságomban még produkáltam is egyet-mást, ágyban fekve, sapkával a fejemen s még hozzá: öregkorom fényességét, két novellát, az egyiknek címe: "A cicisbeó", - a másiké: "Két ballada egy édesanyáról". Csak persze, hiába írtam, hiába jelent meg, mert senkisem olvassa. Más dolguk van az embereknek! Olyan tülekedést s olyan érték-eltolódásokat Ön még nem látott, - ami nem is csoda, mert ami evvel a szegény országgal történt s evvel a gyönyörű, szegény várossal.... S mindez, egy egész világ elpusztulása egyetlen tébolyodott ember akaratából. 
     Szóval: itt vagyok még, de nem szivesen. Minden este azon imádkozom, hogy ne kelljen felébrednem többé. Öregkoromra semmim sincs, - mindenem elpusztúlt, mindenemből kifosztottak s mégcsak nem is ez az igazi bajom. Mert, ha a naplóm jut eszembe az utcán, valami rettenetes vágy hajt, hogy a villamos elé szaladjak, - ez az igazi bajom, gyógyíthatatlan sebem, amely remélhetőleg el is pusztít rövidesen. Adná a Mindenható! Ámen és úgy legyen. 
     Értesítést várok Magukról, hogy hogy vannak és hogy éltek eddig? Írjon tehát, legyen oly szíves s minél kimerítőbben! 
Meleg szívvel ölelem mindkettőjüket, feleségem nevében is, aki könnyezett, mikor levelüket látta s ma is nagyon bánja, hogy olyan rosszúl sikerűlt a vacsorája akkor, - hiszen emlékszik! (A hal nem jól sűlt meg.) 
     Ölelem még egyszer és Isten áldja! 
     Hű barátjuk: 
     Füst Milán. 

     Kézirat; PIM K. V. 3343/4. 
     Stefan J. Klein (1889-1960): német műfordító, Füst Milán Nevetők című kisregényének fordítója. 
     Falus Elek (1884-1950): iparművész, grafikus, könyv- és díszlettervező. 
     A cicisbeo megjelent: Szép Szó Almanach Bp. (Officina) 1945. 33-48 o.; a Két ballada egy édesanyáról a Zsolt Béla szerkesztette Fehér Könyvben jelent meg. (Globus Nyomdai Műintézet 1945. 99-125 o.) 
  

Kornis Gyulának 
Budapesten, 1947., január 17-dikén. 

Kegyelmes Uram! 

Sajnos úgy történt a dolog, hogy kűldöttem a múltkor nem tudott elég pontos lenni s idejében megjelenni Nálad, - másfél napot késett gyengélkedése miatt s nyílván ez okozta, hogy a Te referátumod is későn érkezett a kari ülésre s így az egyetemnek ebből a félévéből kiestem, bizony. Nagyon fájlalom ezt mindenféle okoknál fogva, - de mit csináljak? Ez az akadályozott életű emberek dolga, - a sipkás csillagjósok rég megmondták nekem, hogy szaturnikus ember vagyok, bele kell tehát törődnöm abba, hogy semmihez se juthatok könnyen e világon. 
     S most még Lukács György is elutazott, Svájcban van s ma írja nekem a felesége, hogy valószinüleg a januári kari ülésen se lesz majd jelen. S a Dékán Úr volt oly szíves és jóakaratúlag közölte velem, hogy a Kar jelenleg habilitáció-ellenes állásponton van, szükségesnek látja tehát, hogy Lukács György jelen legyen az ülésen, hogy esetleges kedvetlenségek ellen megvédhesse javaslatát s dereshajú jelöltjét. (Így vagyunk, mit csináljak? hogy ősz fejemnek, úgy látszik, nem elég a becsülete, se feddhetetlen s immáron elég hosszú életemnek, se negyven éves munkámnak.) - Viszont nekem, különböző okokból nagy szükségem volna már erre a habilitációra, akkor is, ha ebben a félévben már nem is kezdhetem meg munkámat az egyetemen. 
     S mármost mit csináljak? Ebben az űgyben kérem minden tiszteletemmel szíves tanácsodat és segítségedet. Meg merjem-e kockáztatni, hogy az esztétika szak-professzorának jelenléte nélkűl tárgyalják ügyemet? S nem védenél-e meg engem, szegényt? (Azért merem ezt kérni, minthogy oly kitüntető elismeréssel fogadtad úgy regényemet, mint esztétikai munkámat. - Ez utóbbi kitüntető figyelmedért különben e nemsokára megjelenő könyvem előszavában köszönetet is mondok.) 
     Erre kérnélek meleg szívvel és szíves szóval, ha Te is így látod helyesnek. Viszont, ha megbuktatnának éppen engem, (ami tudtommal első ilyen eset volna egyetemeinken,) az nagyon-nagyon rosszúl hatna rám, - az ilyesmi végleg elkeserítene, annál inkább, minthogy, - bármíly fiatal is még a szívem, - ősz fejemmel mégse pályázhatnék még egyszer oly megtiszteltetésre, amelyet nem megtisztelően juttatnának nekem. 
     Nagyon hálás volnék, ha olyan nagyon szíves volnál és értesítenél véleményedről e tárgyban. S ezt előre szívből köszönöm s főként azt, - amiben biztos vagyok, - hogy vigyázol becsületemre. 
     Lekötelezett és mindenkor igaz híved: 
     Füst Milán 

     Kézirat; MTA K. Ms. 4287/51. 
     Kornis Gyula (1885-1958): filozófus, művelődéspolitikus, egyetemi tanár. 
     Füst Milánt 1947 februárjában Lukács György és Kornis Gyula bírálata alapján a budapesti egyetemen az esztétika magántanárává habilitálták. Kezdetben a Képzőművészeti Főiskolán, 1951-től pedig az egyetem bölcsészkarán tartott előadásokat. 
  

Trencsényi-Waldapfel Imrének 
Budapesten, 1948., szeptember 17-dikén. 

Kedves Imre! 

Ez voltakép körirat jóbarátaimhoz és jóakaróimhoz. Az történik velem ugyanis, hogy ezt a könyvemet, az Esztétikámat is, úgy látszik, ugyanúgy el akarják a kritikák világában nyelni-sikkasztani, mint ahogy nagy regényemmel tették. Egész egyenesen és nyíltan arra kérlek tehát, hogy Te, mint barátom légy segítségemre, hogy ez ne történhessen meg, - ne engedélyezd Te is ezt a méltatlanságot s ha tetszett Néked ez a könyvem, akkor írj róla, erre kérlek. Nem igénylem, hogy el légy ragadtatva életem e nagy munkájától, - elég nekem az is, ha legalább tudomásúl veszed, hogy mégiscsak van, hogy megjelent s erre is főként azért van szükségem, nehogy igen kedves kiadóm nagy költségei után kénytelen legyen azt gondolni, hogy rosszúl járt velem. 
     S előre köszönöm baráti jóindulatodat! 
     Mindenkor híved: 
     Füst Milán 

     Gépirat; MTA K. Ms. 4502/277. 
     "körirat": ugyanilyen szövegű levelet kapott még pl. Komlós Aladár és Sőtér István is 
     "Esztétikámat": Látomás és indulat a művészetben. Bp., 1948, Egyetemi nyomda 
  

Gara Lászlónak 
Budapesten, 1958., április 9-dikén. 
  

Kedves Barátom Uram! 
Mindenekelőtt köszönet azért a kedvességért, amellyel feleségemet ott fogadtátok. Nem tudtam eddig írni Nektek, mert mindezideig nagy munkában voltam, filozófiai munkám második kötetével szinte agyondolgoztam magam, terminusra kellett készenlennem vele, mert hetven éves születésnapomra akarjá kihozni. Most végre van időm, hogy azon gondolkozzam, amire feleségem útján megkértél, hogy száz verset ajánljak Neked egy ottani francia antológia számára. 
     Attól félek, hogy nem jó helyre folyamodtál. Mert izlésemben ugyan megbízhatsz, én is azt hiszem, csakhogy túlságosan, ez a baj. Jelenti pedig ez a következőt: Én, Barátom, nem vagyok irodalomtörténész, számomra tehát nem kötelező, hogy annyi minden kacat tessen nekem, mint a történészeknek. Továbbá: én már öregember vagyok s minthogy az évszázadok múlásával egyre többet tanúltam irodalom-értés dolgában, tehát egyre kevesebb mű tetszik nekem. Négy, vagy öt olyan regény van a világon, amely kedvemrevaló s a nagy költőknek négy-öt, legfeljebb tiz olyan verse van csak, amelyre azt mondom, hogy ez már teszi. Úgy látszik, Macaulay álláspontján vagyok, aki azt mondotta volt, hogy szép verset már sokat írtak a világon, de olyat, amelyet alkotásnak lehetne nevezni, olyat csak keveset. Illetve, úgy látszik, igényesség dolgában még túl is teszek az angol mesteren, mert számomra szép vers csakis az, amelyik alkotás. Ha pedig így állok magammal, akkor hogy állítsak én össze Neked száz remekművet? Egy párat fogok ajánlani Barátom s ezzel gazdálkodjatok úgy, ahogy tudtok. Persze azzal se vagyok tisztában, hogy csak a modern lírát kéritek-e tőlem, vagy a régit is? Azt se tudom, hogy a magyar költők kötetei rendelkezésre állnak-e ottan, vagy sem? Minderről légy szíves és értesíts. 
     Egyelőre maradjunk tehát annál, hogy átabotában néhány gyönyörű verset markolok ki Neked a tömkelegből, azzal a kéréssel, hogy irántam való kegyeletből ezeket semmiképp se hagyjátok ki gyűjteményetekből. Lehet, hogy utóbb még egyéb szépségek is eszembe fognak jutni, azokat is majd közölni fogom, Ti pedig, ha jónak látjátok küldjétek majd be nekem azoknak a verseknek listáját, amelyeket még fel akartok venni s ha ezt is jónak látjátok, én majd megteszem e válogatás kapcsán észrevételeimet. És most belekezdek kedvenceim felsorolásába. Ide mellékelem azok listáját. 
     Mind a továbbiakig szeretettel üdvözöllek! 
     Barátod: 
 

Ady Endre: Ádám, hol vagy? 
A halál rokona 
Szeretném, ha szeretnének 
Májusi zápor után 
Sappho szerelmes éneke 
Elillant évek szőlőhégyén 
(Az őszi lárma) 
Harc a nagyúrral 
(Az Illés szekerén) 
(Seregély és galamb) 

Babits Mihály: Nunquam revertar 
Hephaistos 
Két nővér 
Anyám nevére 
Danaidák 
Esti kérdés 
Sugár 
Feketeország 
Csipkerózsa 
O lyric love 
Örök dolgok közé legyen híred beszőtt

Tóth Árpád: Tavaszi elégia 
Légyott 
Este a temetőn 
(Csak ennyi) 

Turcsányi Elek: Engedd meg, hogy visszaszaladjak 
Téli utazás 
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség 
(Marcus Aurelius) 
(Téli alkony) 

Szép Ernő: Bánat 
Mint magános lovas az este 
Egy vers, amely elkésett szerelemről szól, jegekről, zimankóról, - nem találom könyvtáramban, a címét se tudom. Nagyon szép vers. 

Kemény Simon: Fehér függönyös szoba 

Somlyó Zoltán: A szűk Könyök-uccán 

Nadányi Zoltán: Mariann a kádban 
Ilona 
Körmenet 
Pillangó halála 
Ének a kötőtűről

Toldalaghy Pál: Kaland a szőlőhegyen 

Füst Milán: Álmatlanok kara 
Naenia egy hős halálára 
Nyilas-hava 
Öregség 
Szellemek utcája 
A holdhoz

Somogyi Dezsőnek 
Budapesten, 1960. julius 6.-án 

Igen tisztelt Uram! 

Köszönöm levelét, - sajnos, nem tudok arra kedvem szerint válaszolni, mert túlsok mindent kellene írnom s erre most sokféle betegségem miatt képtelen vagyok. E dologban tehát csak véleményem summáját közlöm rövid szóval. Mégpedig: Én a helyesírási szabványt nem tartom jó munkának, rossz munkának tartom, többek közt azért is, mert sok esetben a hírlapok nyelvrontó, nyelvszegényítő helyesírását teszi magáévá példáúl azzal is, hogy egy egész sereg hosszú hangzóját a nyelvnek lerövidíti. Megkérdezem Öntől, hogy jó magyar ember létére hogy mondja ezt a szót szívesebben: vígasz, vagy vigasz? szíves, vagy szives, kűzd, vagy küzd? alkonyúl, vagy alkonyul? indúl, vagy indul? Ezt a szót hogy konklúzió, vagy kultúra nem is lehet rövid úval mondani s ha könyvemben mégis úgy van, akkor ez sajtóhiba benne, ami bizony megeshetik öregkoromban velem, minthogy nem magam korrigálom könyveimet, a szemeim ugyanis hályogosak. A helyesírási szótár ezenfelűl sok olyan szót választ ketté, amely nem ketté választható. Ezeket most nem tudom felsorolni, csak véleményem jellemzésére közlök annyit, hogy, ha egy szó mellékneves összetételű, akkor igenis ketté választható, példáúl ez a szó, öreg ember, - de nem választható szét a főneves összetétel, példáúl az ilyen, hogy lidércnyom vagy sótartó, vagy napfény, hegedűtok, sasszem és így tovább. A főnév ugyanis nem lehet jelzője egy másik főnévnek. 
     Hogy én e szabályaimat fiatal korom óta mennyire komolyan veszem, mutatja az a tény is, hogy három irógépem van s mind a három fel van szerelve hosszú magánhangzókkal, mert a lelkem nem tűri, hogy ez a szegény a rossz városi megszokások által amúgyis elnyomorított magyar nyelv hangzóiban úgy elszegényíttessék, mint amennyire Budapesten elszegényíttetik. 
     Ezenfelűl pedig itt van még a költészet, amelynek mindenkor egyéni, külön szabályai voltak és vannak. "Lenn a csendes alvilágban, szellőtlen, bus alvilágban, asphodelos között" - írta egykor Babits Mihály. Ebben a sorban okvetlenűl rövid u-val kell mondani a bus-szót. Persze, mikor aztán meghalt Babits, hanyag felesége nem sokat törődött a költő verseinek korrektúrájával s az új kiadásban ez a bus-szó már hosszúval van szedve, - vigye el szamarát az ördög. A szó ugyan eredetileg hosszú, de a vers ritmikája rövidet követel. 
     Ne vegye rossznéven, nem tudok most többet írni, mert nagyon fáradt vagyok. Talán majd egy más alkalommal többet. 
     Szíves tisztelettel, igaz híve: 
     [Füst Milán] 

     Gépirat (másodpéldány); PIM K. 1000. 
     Somogyi Dezső: nem sikerült azonosítani 
     A Babits-idézet A Danaidák első sora 
  

Paolo Santarcangelinek 
Budapesten, 1965. január 17-dikén. 

Igen tisztelt, kedves Doktor Úr!  
Nagyon köszönöm hogy gondolt rám s hogy megemlékezett Henrikem sikeréről. Sajnos, magam én már túlfáradt vagyok ahhoz, - nyílván koromnál fogva is, - hogy e valóban nagy és nem várt sikernek örülni tudjak. Ugyanez szolgáljon magyarázatáúl annak is, hogy Önnek sem írtam azóta, mióta nálunk járt. Fáradt vagyok Uram, ezenfelűl pedig, őszintén szólva, nem tudok többé törekedni semmire. Ha a kiadók üzletet látnak a könyveim kiadásában, tegyék. Ha nem látnak benne, ne tegyék. 
     Megtudtam többek között, hogy a svéd rádióban a Nobel-díjra engem ajánlott valaki. Ugyanezt az embert ki is küldte hozzám, kétezer kilóméternyire, hogy intervjuoljon meg engem. Ennek is alíg tudtam megfelelni: már ez a kitüntető figyelem se tud nagyon érdekelni. Már azért sem, mert mit csinálok hetvenhét éves koromban akár a Nobel-díjjal is? 
     Mindez már túlkésőn van Doktor Úr. 
     De azért természetesen mindkét drámámat: A Boldogtalanok és a IV Henrik királyt holnap a Szerzői Jogvédő Hivatal útján elküldetem Önnek, nem a reménykedések, hanem a barátság okából. 
      Melegen viszonzom újévi jókívánságait. 

     Mindenkor híve: 
     [Füst Milán] 
  
     Gépirat (másodpéldány); PIM K. 1000. 
Paolo Santarcangeli (1909): magyar származású olasz író, költő, műfordító. (Írásai Füst Milánról: Találkozás két öreg költővel. [Füst Milán, Kassák Lajos.] Nagyvilág 1966. 7. sz. 1110-1112. o.; Emlékezés Füst Milánra. Magyar Műhely 1967. 23-24. sz. 21-24. o.) 
     "Henrikem sikeréről": A Madách Színházban 1964-ben, harminchárom évvel megírása után bemutatták a Negyedik Henrik királyt. 
     Kádár Péterről, Svédországban élő egykori hallgatójáról van szó, aki a svéd rádió megbízásából interjút készített Füsttel.
 

Basch Lórántnak
Budapesten, 1965., április 5-dikén. 
 
Kedves jó Lóránt! 
Beteg vagyok, ezért késtem ezzel a válasszal. 
     Belátom, hibát követtem el: nem kellett volna Előtted Babits ellen kifogásokat tennem, ez részemről gyöngédtelenség volt. Nem is teszem többé.
     De egy kérdést azért megengedek magamnak. Úgy a Henrik király, mint Az Amine emlékezete az én körülményeimhez viszonyítva remekműnek tekintendő. S Babits mind a kettőt ismerte. Vajjon így cselekszik-e egy jóakaratú ember valamely nem nagyon sikeres életű költőtársával, ha még némely hatalom is van a kezében? No, és a többi. 
     Nagyon szívélyesen üdvözöllek! 
     Füst Milán. 
 
     Gépirat; PIM K. V. 3820/93. 
     Basch 1965. március 2-án kelt levelében már Babitsot védi, ugyanis Füst - feltehetően szóban - azzal vádolta a költő-szerkesztőt, hogy nem ismerte fel művei jelentőségét, s nem engedte, hogy azok a Nyugatban megjelenjenek. "A Nyugatban Osvát halála óta eredeti színmű nem jelent meg. Illyés fordítása is csak 1940-ben. Akkor Babits már nagy beteg volt, Illyés mint társszerkesztő szerkesztette a Nyugatot. Emiatt nincs okod Babitsra neheztelni." (PIM K. V. 4140/187/7.) 
 

Eugéne Guillevicnek
Budapesten, 1966., január 20-dikán. 
 
Kedves, igen tisztelt Guillevic Uram! 
Kórházban fekszem betegen, ezért csak pár szóra szoritkozhatom, hogy megköszönjem Önnek megható kedvességét, amellyel előadására méltatta munkásságomat. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne jegyezzem: az a megjegyzése, amely egy évvel ezelőtt irt levelezőlapján állt: il’ y a des cathédrales qui sont faites avec des mots, - ez a kis megjegyzése többet jelentett nekem számos más hosszu méltatásnál.
     Tisztelő és nagyon hálás hive:
     [Füst Milán]

     Gépirat, fogalmazvány és francia fordítása; PIM K. Füst-hagyaték
     Guilllevic, Eugéne (1907-1998): francia költő, műfordító, a magyar költészet francia tolmácsolója. 1964-ben Budapesten járt, akkor találkozott Füsttel is, akinek Öregség című versét lefordította. "il y a des cathédrales qui sont faites avec des mots": "Léteznek szavakból épült katedrálisok." (Füst költészetéről.)
 
 

* Füst Milán összegyűjtött leveleinek kiadása 2002 nyarára várható; az eddigi anyagból (kb. 1200 levél) készítettük alábbi válogatásunkat. A leveleket a Füst Milán-i helyesírás megőrzésével közöljük.