Kerékkutya
(regényrészlet)
 
 

I. Kerékkutya (állat) - Bizonytalan eredetű kutyafajta. Első kitenyésztett egyedeit az ókori Rómában, főleg a gladiátoriskolákban vették igénybe. Agresszív viselkedése miatt gyakran a száguldó harci szekerekre is rárontott. Rátámadt a kerékkutya. Kerékkutyával jött ki az arénába! (római ered.) Manapság szinte teljesen kihalt kutyafajta, a tenyésztők már nem tartják számon. Mai, jobbára elkorcsosult egyedeik előszeretettel támadnak az utakon közlekedő járművekre, rendkívüli agresszivitásuk töretlen, ám iskolázatlan magatartásuk gyakran a végzetüket is jelenti. Ez egy kerékkutya volt...(népi)
II. Kerékkutyaság (állapot) - Sodródás, kontrollnélküliség, rohanás a vakvégzetbe, céltalanság. Rossz döntés okozta végzet. Letörtség, kiúttalanság. Úgy néz, mint egy kerékkutya... Hagyd, ő is csak egy kerékkutya! (népi)
                                      (Új Magyar Lexikon, IV. köt., 97. old.)

Simon a szobában gubbasztott, gondterhelten figyelte, rakosgatta az asztalon heverő tarotkártya lapjait, s beletemetkezett a képek szimbolikájába. A konyhából dühödt csapkodás hallatszott, valósággal sikoltottak a mosatlan porcelán tányérok - egytől egyig remek, már-már műkincsszámba menő példányok -, ám az örvénylő erő őket sem kímélte. Mint ahogy a vihartól tomboló tenger hullámai ostromolják a part szikláit, úgy duzzadt mindent elárasztva a kiáramló erő. Simon meglapult, mint egy magányos, bölcs majom, aki tudja, hogy a fák fölött tomboló viharnak egyszer úgyis majd el kell vonulnia.
     Talpig gyászban ült, lesajnálva - valósággal elhagyatottnak érezte magát, mintha összedőlt volna fölötte a ház. A teátrálisan választott póz, most úgy látszott, remekül bevált.
     - Piszkos gazember! - hallatszott a konyhából. Újabb tányér landolt a csempén. - Rohadt szemétláda!
     - Olga! - próbálta csitítani az élettársát, de megint elhibázta. Talán a hangsúllyal volt a baj, ezzel a Olgával, ahogy kimondta: Oll-gaaa. Túlságosan is elhúzta a szót. Valahogy a ritmusérzékével is baj lehetett, ezt határozottan észrevette az utóbbi időben, spekulált is rajta eleget, hogy lehet ez, de sehogyan sem jött rá.
     - Meg ne próbálj magyarázkodni, meg ne próbáld, hallod? Te szemét gazember! - fenyegetőzött Olga. Az asszony úgy száguldott kifelé a konyhából, mintha a kezében tartott szutykos konyhakésével komoly szándékai lettek volna. Megállt Simon előtt, s vadul hadonászni kezdett a férfi feje fölött. Simon tudta, hogy Olga semmiképpen sem ragadtatja el magát, az ilyesmitől nagyon távol áll, gondolta. Fegyelmezett egyéniség, elegáns. Bármilyen érzelmi megrázkódtatásban megmarad a számára kijárt úton, s az egyszerűen kizárt, hogy elragadja a vak indulat. Jobb inkább várakozó álláspontra helyezkedni, mérlegelte Simon. Hunyorogva fölsandított, hanyagul hátradőlt, növelve így a távolságot a gyilok és a feje között, s gondolta, megpróbálja elkapni azt a villanást, amikor a megmerevedett időben eluralkodik az a lüktető csend, amelyre már annyira áhítozott, hogy végre megragadja.
     - De Olga, kérlek! Beszéljük meg, elvégre intelligens emberek vagyunk! - kérlelte a fúriává változott asszonyt.
     Úgy látszott, Simonnak most szerencséje van. A szavak megálltak a levegőben, mint a kikötői sirályok egy légfuvallat tetején.
     - Mit mondtál? - szisszent fel Olga. A kérdése, mintha életre kelt volna, felcsattant, s alattomosan megízlelte a tegnapi, még a boldog békeidőkből származó rác ponty egyébként kifogástalan ízét. Simon úgy érezte, Olga kérdése már-már materializálódott, olyan hevességgel uralta a kettejük közötti teret. Úgy tűnt, a kérdés most alattomosan felszippantotta a hal illatát, kacifántos fűszerezését, s a tálból meredek rundóval megtérve, megtelt valami feszült, mediterrán daccal, olyannal, amilyent csak a fehérnépek tudnak szabadjára engedni.
     - Azt merészelted mondani, hogy intelligens ember vagy? Pont te? Értelmes ember nem csalja meg a párját! - hadonászott késével az asszony, mint egy karmester a zenekara élén.
     - De...
     - Semmi de! - ütötte le könyörtelenül Simon elnyakló hangját Olga. - Most én beszélek, te állat! - A késével csaknem mellbe szúrta magát. - Főleg, ha... - bicsaklott meg a hangja -, ha... az a ribanc a... saját lányom!
     - De azt, remélem, nem akarod a nyakamba varrni, hogy vérfertőző vagyok...
     - Mit remélsz? Te szerencsétlen hülye! A saját lányommal csaltál meg, hát nem érted? Kit érdekel, hogy nem a te lányod? Olyan hülye vagy, hogy még egy gyereket sem tudsz csinálni magadnak, de nem is ez a lényeg! - ejtette a kést az asztalra az asszony. Arcát a tenyerébe rejtette. - Simon, a lányomat kefélted meg, az isten szerelmére, méghozzá az ágyamban! Ott hemperegtél vele te balfasz, egy tizenhat éves lánnyal! Mit vársz tőlem, ezek után?
     - Már nem volt szűz - jegyezte meg csendesen Simon.
     - Mit beszélsz? - fújta ki magából Olga a levegőt. - Úgy látom, te menthetetlen vagy - legyintett lemondóan. - ...vagy csak úgy teszel, hogy nem érted, amit mondok. Te tényleg nem akarod felfogni, hogy miről beszélek? Ugye, nem? Mondd meg, hogy tudod, miről van szó, s csak szórakozol velem, szokás szerint menekülsz... megint iszkolsz! Persze, ezt is te kreáltad, Simon, hallod, a te magasztos leleményességed következménye, nem tudsz szembenézni vele... Simon! - emelte fel a hangját dühösen. - Figyelj rám, ha veled beszélek! - fordította maga felé erőszakosan a férfi állát. - Valóban nem a saját lányodat kefélted meg, te basztard! Az én lányommal hemperegtél össze!... Érted?... Azzal a lánnyal, akihez vér szerint ugyan semmi közöd, de az én lányom volt! - szótagolta sziszegve, mintha egy kreténnek magyarázna.
     Olga lerogyott a heverőre, közvetlenül Simon mellé. Kimerülten, bánatosan ült, az arcán és a szemében egyszerre jelentkeztek az elmúlt percek megpróbáltatásai. Az egyébként derült tekintete most komoran elnyelte az odabentről kiáramlani készülő fényt is, a szeme kifáradtan kukkolt kifelé, arcán a sötét szemfesték csíkos nyomokat hagyott. Láthatóan elfáradt, úgy érezte, Simon most tökéletesen megalázta, s mégis, e baljóslatú körülmények ellenére is megtartotta azt a kisugárzását, amelyet ez a negyvenes éveit fogyasztó törékeny asszony a magáénak vallhatott. Az ajka duzzadtan, dacosan kibuggyant az orcájából, mintha egy pajkos szobrász alakította volna ki titokban, hogy meglepje vele a műértőket.
     - Hát... így sikerült - sóhajtott fel Simon hosszúra nyúló csend után.
     - Elválok tőled, Simon.
     - Elválsz?
     - Elmegyek - javította ki magát Olga, elértve a szó valódi értelmét. Nem válhatott el, hiszen csak együtt éltek, közel öt éve. Ebben az elutasításban benne volt az egész élete, egy újabb rossz tapasztalat tanulsága. - Elmegyek - ismételte meg, mintha ízlelgetné, újra rágcsálná ezt az egyébként átlagos szócskát, amely olyan jellegtelen volt, smost mégis ellenséges, mintha a szó így akarta volna megbosszulni magát. - Nem bírom tovább, ennek nincs semmi értelme - sóhajtotta. Akönnyek elárasztották az arcát, s további sötét csíkokat festettek rá.
     - Ezért a... dologért? - kérdezte Simon. Szíve a torkában dobogott. Szerette Olgát, határozottan igénye, szüksége volt rá, akiről úgy tartotta, egyedül csak ő képes megérteni őt, s ha baj volt, kihúzta őt a válságból. Na persze, a válság! Ezt a szót Simon mostanában egyre gyakrabban használta. A fogalom úgy lógott kikészítve a lelki szárítókötelén, mint a használt ing egy átdorbézolt éjszaka után. - Szóval, válság. - hümmögött. - Ez a képlet! - sóhajtotta, s észre sem vette, máris lenyúlta Olga talányos szóképét is!
     Szemérmetlenül lopni kényszerült, még Olgától is, egy gimnáziumi matematika-tanárnőtől, aki szókincsével főleg az algebrában, a számtanban és a geometriában tündökölt. Simon szóképtanilag ide aljasult. Lopott! Mert kellett neki ez a szó, mert igénye lett rá, mert válságban volt! Mert a készülő regénye szó nélkül nem tarthatta magát, megmaradt csupán képzetnek, egy furcsa gondolatnak valahol a távolban, egy középszerű eszmének, amely úgy tengődött, mint a száműzött leprás egy lakatlan szigeten.
     Simon határozottan összeomlott. Immár többszöri próbálkozása után sem sikerült a regényének lelket adnia, s bárhogy igyekezett, a szöveg megmaradt egy idomtalan, aránytalanul hullámzó, eklektikus anyagnak. A szöveg úgy nézett ki, mint egy félig elkészült családi ház, melynek építését a tulajdonos anyagiak hiányában kénytelen volt félbehagyni. Megépítette ugyan az alapokat, széles kontúrokkal ott pompázott előtte a majdani építmény, de büszkélkedésre semmi oka nem volt. Hiányoztak az oldalfalak, s olyan például, hogy kanalizáció, fűtés vagy világítás - messze nem létezett. Összevetette a hiányzó részeket, s rá kellett jönnie, hogy a munkájában nincs semminek sem értelme, lélek nélkül élőhalottként vegetálnak a sorok, dülöngélnek a szavak, ki-bejárnak idomtalanul, nincs kohézió, nincs semmi! Naphosszakat gubbasztott a heverőn, cica-pózban összegömbölyödött, morzsolgatta a herezacskóját, mintha a vakarózástól hirtelen ihletet kapna, de az ilyesmiben már régen nem hitt - hivatásos író volt, csak éppen válságban. Az embernek át kell ilyenkor adnia magát az élvezeteknek, töprengett önigazolásképpen: he-do-niz-mus kell, szótagolta. Vakarózott, nézett magából kifelé, mint egy titkosügynök, aki csak arra figyel, hogy teljesen észrevétlen maradjon az idegen terepen.
     A színházában sem klappolt semmi, a próbák tőle függetlenül és megállíthatatlanul hömpölyögtek. A rendező és a színészek tették a dolgukat, ő azonban, mint a színház dramaturgja, újra csak zsákutcában érezte magát. Megbukott. Valami nem működött benne. Az eseményekre későn kapcsolt, valahol mindig megakadt az energia. A konfliktus lett az élete, frontokat nyitott, s több lövészárokban harcolt már, mint egy előrenyomuló gyalogsági harciüteg.
     Testileg is átalakult. Az egykori nyúlánk, karcsú termete jócskán eltunyult, immár harmincöt évesen bizonyítottnak vélte az álláspontját, miszerint mindennemű társadalmi kritikán felül végre pocakot ereszthet, s löttyedt úszógumikkal veheti körül magát. Kihullott a haja is, de a kopaszodásról már igazán nem tehetett, magyarázkodott. Elburjánzott, mint egy soha ki nem kelő, álmodozó hernyólárva.
     Mindezek ellenére Simont elemésztette a kíváncsiság, vajon miért őt választotta akkor az a rengeteg nő, ócska ribanc, egynapos kalandban lüktető szerető, akikkel ez idáig összehozta a sors? Tesztelte, faggatta őket, s hiúsága már-már beteges méreteket öltött. Megfelelni, tündökölni, szerepelni, népszerűnek és elismertnek lenni, csak erre vágyott! Észre sem vette, máris szembefordult önmagával. Mintha nem is lett volna író, hanem egy közszereplő pojáca, aki arra tette fel az életét, hogy tündökölhessen és feltűnősködjön.
     Mit akarnak tőlem ezek a nők, töprengett olykor, s noha a választ sejtette, úgy tett, mint egy szórakoztatásra szakosodott here. A mágikus hangzású élvezetet, a mennyei mannát, a test és a pillanat nyújtotta örömöket fogja majd fölzabálni! Simon elárasztotta a nőket negédes nektárjával, beborította testüket latyakos élvezettel, s mint egy kiélt, szabadnapos here a szomszédos kaptárból, aki mást sem akar, csak torkoskodni, köpülni a mézet ájulásig, úgy zümmögött a nőstények körül. Fojtott agresszióját, kicsorduló életkedvét csak Olga értette, aki mint egy lélekbe látó sámán, bölcsen engedte, hogy kitombolja magát.
     - Ezért a dologért? - kezdeményezte újból a zsákutcába jutott beszélgetést Simon. Túl hosszúra nyúlt már a csend.
     - Dologért?... Van fogalmad, milyen helyzetben vagyok?... Ezek után, mégis, hogy képzeled az életed?... Ez logikus számodra, teljesen elfogadható?... Hívjam fel Nórát? - emelt fel egy képzeletbeli telefonkagylót. - Na és? Kérdezzem meg tőle, hogy halló, édesem, mi újság? - imitálta a beszélgetést. - Hallom, milyen oltárit dugtál az ágyamban? Remélem, védekeztél? Na és, hogy vagy? Mi lenne, ha hozzánk költöznél, éljünk hármasban!...Viccelsz, Simon?...Tiszta hülye vagy! Nóra még gyereklány - mi lesz, ha véletlenül a kis hülye elmondja valakinek a hőstettét? Nóra még kiskorú! - Olga hangja fáradtan megcsuklott, szavait nyugodtan, mintha egy kicsapongó diáknak magyarázná az élet törvényszerűségeit, úgy intézte a férfihoz. Sóhajtva felállt, körülnézett a szobában, csodálkozva nézte az összetörött porcelántányérok csonkjait, s megindult a kamra felé. Seprűt és lapátot vett elő a kramancok közül, s elegánsan, ahogy azt kevesek tudják, bocsánatot kért az elmúlt percek szabados megnyilvánulásaiért.
     - Elnézést - suttogta csendesen.
     Söpörni kezdte a törmeléket. Módszeresen dolgozott, Simon tűnődve nézte. Megszégyenülten figyelte az asszonyt, aki éppen az imént számolt le vele, s azt tudta, amit ez a nő egyszer kimondott, az úgy volt. Olga legalább négyszer ürítette ki a szemétlapátot, de legalább már túl volt a nehezén, a vihar lassacskán elcsitult a lelkében. Csak a fájdalom, a puszta kín és a csalódás maradt a szívében, az is mélyen, mint egy kiürült, felszámolt gyártelepen az elrozsdásodott, zúzdára ítéltetett gépcsonkok és kacatok. A fájdalom marta a bensőjét, szinte elviselhetetlenül rágta az idegeit, lassan birtokba vette a testét, de söpört, mint egy kényszercselekvésben szenvedő háziasszony.
     - Gondolom, nem nyugtat meg, ha megmondom, hogy... nem én akartam... Ő nyomult - próbálkozott Simon.
     - Mit beszélsz?
     - Ő akarta...
     - Simon, ne legyél aljas! Legalább vállald! Hát persze, hogy Nóra akarta! Úgy gondoltad, hogy legyen meg a kislány akarata! Ne fárassz! Azt hiszem, az egész túl van tárgyalva!
     - Csak szeretném megmagyarázni... Erre talán jogom van. Megbeszélhetjük hármasban.
     - Mit beszélsz? Jogod van? - hitetlenkedett Olga. - Azt merészeled mondani nekem, hogy jogod van megmagyarázni? Mint az anyja állok itt előtted, te vadbarom! Hogy merészeltél a kiskorú lányomhoz hozzányúlni, te kéjenc disznó? Ezt magyarázd el! Talán ha az apjának is elmagyaráznád... légy nyugodt, elintézne, erre mérget vehetsz! Látod, nem is rossz ötlet! Persze, ez is egy megoldás! Majd én is megmagyaráznám a helyzetet, hogy kérlek... ugye, a lányod... és Simon, tudod, majd ő megmagyarázza neked, csak légy szíves, gyere fel egy szóra... na, ehhez mit szólsz? Valóban úgy érzed, hogy kíváncsi vagyok a szaftos részletekre? Esküszöm, nem vagy komplett, fiam! - tette csípőre a kezét, végre eleresztve kezéből a cirokseprűt. - És még valami! - fordult Simonhoz hirtelen. - Meg ne próbáld Nórát belekeverni ebbe a szarba! Hallod, te idióta? - A söprű koppanva landolt a csempén, dőltében halvány csíkot hagyott a sárga falon. - Készítek kávét - mondta hirtelen hangot váltva, mintha megunta volna a fölösleges perpatvart. - Kérsz kávét? - kiabált ki Olga a konyhából.
     - Kérek.
     A dolgok, úgy látszott, kezdtek egyenesbe jönni. Ideálisnak tűnt most visszavonulni a hátországba, a titkos, láthatatlan erővonalak ösvényére, a kérdések és a válaszok paravánja mögé. Simon bizalmatlanul fürkészte az asztal lapján elterülő színes, kultikus ábrákkal ékesített kártyákat, s némi gondolkodás után úgy döntött, hogy a Kelta Keresztet fogja kirakni.
     "A kereszt a legrégebbi szimbólum, a tarotban az embert jelképezi. Az embert, aki a helyét keresi a világban... - böngészett A tarot nagykönyvében, s ez esetben, úgy érezte, a tétel egyenesen rá vonatkozott. - A kereszt - olvasta tovább a lelki útmutatóban - ...az Ég és a Föld, a fenti és a lenti világ közötti közvetítő, aminek középpontjában találkoznak az ellentétek, az indulatok, s innen indul ki minden lehetőség. A kereszt kozmikus dimenzióba emeli az embert."
     Már kirakta a Kelta Keresztet, amikor váratlanul újabb ötlete támadt. Inkább a Piramissal próbálkozik! Ez a tökéletes kőhalom a felemelkedés jelképe, ez a hatalmas erejű életszimbólum a nagyságot, az Istenséget jelenti, a piramis Egyiptom fáraójának örök nyughelye, a teremtés és a halál legfőbb jelképe.
     Simont a fejlődés, a mozgás és az erővel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták, mániákusan kereste rájuk a válaszokat, s minél többet merített a kút vizéből, annál szomjasabban itta, mérték és önmérséklet nélkül, a tudat határából érkező információkat. A tarot az utat mutatta, s noha mohósága szüntelenül gyors és kurta válaszok kibányászására ösztökélte, sejtette: egyértelmű választ soha nem fog kapni. 
     A kirakás után csak a lapokat kellett megforgatnia. A mohóság, ez a sajátos betegség, még e csendes pillanatok élén sem hagyta békén. Az igenre vadászott, rögtön átlátni a helyzetet, csak ez számított.
     Felállt, feltornázta magát a heverőről. A mozdulat nehézkesre sikeredett, mintha az egész szombat délelőttöt nehéz testi munkával múlatta volna. Az asztal lábai nyikorogva súrolták a szoba parkettáját. A nyikorgó, fülsértő hang után újra csend lett, nyugtalanítóbb és szárazabb, telve kimondatlan feszültségekkel. Kicsoszogott a konyhába. A parányi helyiség terét időközben teljesen betöltötte Olga, aki kissé megnehezítette a mozgását. Tétován, békülékenyen megfogta a derekát - még mindig remélte, hogy a konfliktus elmúlik, s csupán egy rossz álom volt minden. Az asszony azonban felébresztette.
     - Vedd le rólam a kezed!
     Simon a hűtőszekrényből ezüst szelencét vett elő, a tégelyből marihuánát csippentett ki, a fiókok mélyéről előkotorta a cigarettagyártó-konbájnt, a puha kenderrostokból készült sodrópapírt, aztán sunyin eloldalgott a konyhából.
     - Kérsz?
     - Csinálok magamnak.
     Olga közben kirakta az asztalra a kávéscsészéket. Ez a nő volt a mázlija, döbbent meg Simon megvilágosodásszerűen, ő volt a szerencsehajója! És ez a hajó éppen most úszott ki a nyílt vízre, ismeretlen irányba, feltartóztathatatlanul.
     A következő óra csendesen telt. Elszívták a füves rudacskákat, csendesen meditáltak, módszeresen kikerülték egymást, mint egy korrekt, válófélben lévő házaspár a bírósági végzés után, hogy ideiglenesen, tekintve a kialakult körülményeket, osztozniuk kell a lakás területén. A fű könnyű volt, és sármos, amolyan hangulatkeltő, a termelő a szárításnál kifinomult technikát alkalmazhatott a szobát lassan elárasztotta az aromásított marihuána illata. A marihuánát Mirkótól szerezték, közös barátjuktól, aki abelváros peremén működtetett egy jól menő, kellemesen bohém hangulatú kávéházat, ahova csak egy szűk réteg járt, leginkább egyetemi hallgatók, dekadens művészek, Pozsony őrültjei és a délszláv háború elől menekült szerbek, többnyire Mirko régi barátai. Mirko hamisítatlan balkáni vendéglátással kápráztatta el a pozsonyi közönséget. A szerb értette a vendégek nyelvét, kávéházas ősei állítólag még a török Szulejmán sah seregeinek legfőbb parancsnokát is kiszolgálták, s noha a fiú bölcsészként végzett a belgrádi egyetemen, végül engedett a családi hagyománynak, és kávéházat nyitott - először otthon, Belgrádban, azután Pozsonyban.
     Simon csendesen tanulmányozta a kártyát. A Piramis első lapja a Vándor volt. Belemerült a lapok jelentésének értelmezésébe, ringatózott a fűtől kölcsönvett hintaszékben, Olga könyvet olvasott, időnként felállt, s a könyvespolc előtt állva igazgatta a könyveket.
     - Színház! - figyelmeztette Simont Olga. - Idő van.
     - Igaz - nyögte hálásan Simon. - El is felejtettem.
     A Piramist kirakva hagyta, a kérdéseihez általában többször visszatért, s néha egy fél napot is eltékozolt a helyes út megtalálására. Viaskodott, alkudozott a sorssal, ami egyenlő volt számára a biztos gyötrelemmel.
     Olga átvette a helyét. Kíváncsian végigfutott tekintetével a kialakult ábrán. Ismerte a tarotlapok jelentését, ugyanazzal a tekintettel meredt rájuk, ahogy egy buta, de cinikus diákra, aki már minden esélyét eljátszotta előtte. Félhangosan hümmögött, megvetően forgatta a lapokat, aztán egyetlen mozdulattal összerántotta őket, végezve Simon kérdéskísérletével.
     - Szóltál valamit? - nézett fel sötéten Olga.
     - Semmit - motyogta Simon kétségbeesetten. - Esetleg... a lapokra szükségem van.
     - Tessék - nyújtotta. - Ez a tiéd - mondta fitymálva. - Tartsd meg!
     - Az utolsó lapot, a hatodikat is...
     - Nesze! - Olga kivett egy lapot az összefogott kártyacsomagból. - Itt a hatodik!... Remélem, tanulsz majd belőle...
     Simon nézte az asszonyt. Most kedvére lett volna kisajátítani őt, mint egy ókori nagyúr a frissen vásárolt kéjnőt, birtokba venni, aztán vadul meghágni, harapva csókolni, s a nyálával beborítani. 
     A kártyalapokat berakta a belső zsebébe, hitetlenkedve figyelte az asszonyt, aki szemlátomást egyre kevesebbet törődött vele.
     Behúzta maga mögött az ajtót. A zár nyafogva kattant, mintha tudomása lett volna a lakásban történt szégyenletes eseményekről.
     A lépcsőfordulónál a szomszéd éppen a felfelé igyekvő lányával találkozott. Az évek során, ahogy egyre csak nőtt, fejlődött ez a bimbócska, valósággal a mániájává vált a kislány. Az alig tizenkét éves nőfalatka lihegve sietett felfelé, cingár lábacskáin a fehér zokni, és a hatalmas tornacipője csak kihangsúlyozta azt a bakfist, akit a ruha eltakart. A teste még nem számított igazán női testnek, a lányka szeméből egyelőre még a móka és a derű, a bolondos kislány tekintete tükröződött, akinek az életét egyelőre tökéletesen kitöltötték a suttogások, amelyek telve voltak titkokkal és rejtélyes csodavárásokkal, s az iskola padjaiban ellopott puszik is csak kuncogást és önfeledt viháncolást váltottak ki belőle. Karocskái piszkavasként lógtak a tejfehér, csenevész törzséből. Simon órákig tudott képzelegni, miképpen lehetne megrontani ezt a szüzikét, ez az édes mennyei falatkát, hogyan vehetné a szájába azokat a habcsókosan ropogós, vanília ízű melleit? A legcélszerűbben, fantáziált olykor nyálát csurgatva, három napos pácban illene szervírozni a nimfácskát, mint extrém, agyament bonszáj-remeket egy perverz összejövetelen. Férfiasságának teljes hevületével figyelte a lánykát, aki miatt mindig így járt, ha felidézte magában ezt a kis cafkát, így emlegetve a kis nimfát. Egy megnyúlt, bimbózó virág hajladozott a lányka testében, az őszibarack virágja, gondolta Simon, beleremegve a gondolat üde szépségébe. A lány lelke egyelőre hozzáférhetetlenül, ahogy a méhkaptár rejtegeti az anyakirálynőt, úgy lapult a mélyben. Falta a szemével ezt a pelyhes őszibarackot, ezt a finom, csordultig telt friss gyümölcsöt, s kedvére megszorongatta volna a pipinkót a lépcsőfordulóban, míg szét nem nyílik, meg nem hasad a teste, s a friss sebből nem kezd ömleni, patakocskában csurogni a kibuggyanó vér.
     - Csókolom - köszönt a kislány illedelmesen.
     Simon csaknem utánakapott, meg akarta érinteni, mint egy megrögzött lepkevadász a pápaszemes pillangót - szinte látta, ahogy a barackvirág- lánykával üzekedik, s a lányka csak nő, érik a karjai között, vadító zamatokkal teli gyümölcsé válik, s aztán beléhatol, mint egy éhes rovar, és majszolja éles fogaival, egyre gyötrőbben és kérlelhetetlenebbül...
     A nimfa közben az emeletre ért. Csöngetett, a szomszéd apai ösztönnel kisandított, de csak Simont látta a lépcsőfordulónál. Vásárolni megy, nézte Simon szilontáskáját. Suta mozdulattal, üdvözlésképpen intett a fejével, s vigyorogva becsukta a kislány mögött az ajtót.
     Simon átverekedte magát a ligetfalui betondzsungelen, s már a belvárosban járt, túl az "Öreg Híd" repedező, rozsdás korlátain, mikor a hamvaska emléke újra megkörnyékezte. A Krym kávéház előtti jelzőlámpánál pirosat kapott. Az átkelőn éppen fiatal lányok csoportja gyalogolt át, s a mozgó testek, a kemény csecsek látványa újabb kéjes löketekkel lódítottak háborgó képzeletén. Szétkúrnálak benneteket, sziszegte. Jaj, jaj, ne, ne - mit ne, te kis kurva, szórakozott magában, mindjárt megkúrlak, suttogta, szemével hosszasan kísérve a diáklányok sétáját.
     Olga és Nóra, rágódott később, micsoda huszárvágás, ahogy mindent elveszítettem és megkaptam egyszerre, morfondírozott. Olga asszonyos illata összegabalyodott a lánya aromájával, zsenge idomaival, s ez majdnem megőrjítette.
     Hátulról rádudáltak.
     A város szakadatlanul lüktetett, egy teljes zöld jelzést átábrándozott. A következő színváltásnál beletaposott a gázpedálba.