Portya
 

Megjöttek. A fekete óriásmotorok csordája dörög befelé. Szélesen és magasan kell markolni a kormány szarvait a hosszúnyelű visszapillantók alatt. Rajzosan villan a króm az elsuhogó levegőben. Yamahák, Dunlop-Starkok, Kawasakik, Harley Davidsonok. Hol van már a szelídség! A milliomosok klán-törvénye szerint bevonulnak. Szigorúan, mozdulatlanul ülve nyeregben. Rádőlve a kanyarra. Sötét óriásszemüvegben, mint egy-egy tüskehajú halál s halálnő. Állig gombolkozva a fémpöttyös csupabőrbe. Hidegen. Diadallal. Lesöpörve az útról minden ügyetlent. Féljen is, aki gyönge.
     Láttam őket besorolni egymás mellé a nagyvendéglő kavicsán. Belőtték magukat a keskeny résbe, hörrenve. Azt a hanyag lekecmergést. Közben a senkik hadd bámuljanak. Tűnjön el, aki nem bámul. Fejükről, mint a koronát, leemelték a bukósisakot, s hónuk alá igazítva másztak föl a lépcsőn. Csillogott bokaláncuk. Combjuk közt a fényes bőr sisegett. Megjöttek a walkűrök meg a walkúrnők. Alulról szöktek föl egyenest, angyalian a szakadékból, s hipp-hopp, itt termettek ebben a dögunalmas világban. Mindenki más tévedésből született. Nyalja recés talpát a kései goethe-unokáknak. Ja. Egyikük gépén dübög a rádióból a zajrópai folkszmjuzik: ümde-ümde-ümde. A másik gépen véletlenül a wolfgang amadeus mahlzeit zenéje szerénykedik. Az előbbi marad, az utóbbit hamar elfojtják. Ja.
     Aztán a lakoma. Sorakoznak a tálak, a túlhosszú borosflaskók. Edény csörög. Sokféle pohár. Elősietnek csíkos mellényben a pincérek. Az összetolt asztalok körül nagy a sürgés. Pénzszagot orront a tokás főnök. Nagy nevetés fut végig a mélylilára festett szájakon: ki érti ezt az ázsiai makogást, mely a szépek közelében a bennszűlöttek ajkán elakad? Ez itt kérem, cigánypecsenye sonkadarával. Sajtvirágok díszítik. Az sült libacomb, kacsadarabokkal szórva. A párolt káposztában tonhal-rostalék. Amaz pulykasült, angol szalonna tűzdeli. Körülötte mézbe mártott áfonyadinnyécskék. S jön magasra emelve a frissen fogott pisztráng roston, elől-hátul fölkunkorodik. Citrommal csöppentett ananász a foga közt. Lila, zöld, sárga a körítése, konyakkal öntözve. Enyhén pirított burgonya-gömböcskék övezik. S íme, a bélszín és a hawai-i récecomb párizsi hagyma- s borsmártással. És a vörösborban párolt szarvaspörkölt rántott karfiollal s paradicsomhasábokkal. Mellé libamájjal töltött gombafej.
     Jól van, gyerekek. Meg vagyunk mentve, azt hiszem.
     Afrika még várhat. Ázsia is.
     Van itt egy magyar úrfi. Egyedül. Eszik ő is. Melegítőben üldögél. Valami józsef attila érintette meg állítólag a mellét szíve fölött ujjheggyel. Késsel, villával jól bánik. Terelgeti lassan tányérjában az ételt. Ahogy egykor tanították. Sok minden történt vele azóta, de nem feledékeny. Nem is mohó. Nem rág nyitott szájjal. A csörömpöt és a zabálást ki nem állja.
     Helyet kér asztalánál a halász, Jani bácsi. Fogja a széktámlát, míg el nem ér hozzá a köszöntés: Vártam már, üljön le, Jani bácsi... Kik ezek?, kérdi az öreg. Látni - válaszolja az úrfi. Ez igaz, mondja a halász. S közelebb hajolva odasúgja: Úgy hírlik, teli vannak pénzzel, minden az övék, vagy mi... Nem minden, Jani bácsi, jegyzi meg a magyar. A-lehet, így a halász, de csak ugranak át bárki kerítésén... Nem bírnak európa kerítésével, morogja az első. Azt hiszem én is, mondja a második, mer’ az magosabb, úgy látszik, mintha nem is vóna, van pedig. S kuncog utána.
     Később a magyar keres magának a nagy kertben egy barna padot. A rózsaágyás mentén lehever. Fülére illeszti a hallgatókat, monteverdit a kazettáról. Lábáról lerúgja a klumpát. Nagyszatyrát, mely zörög embertelenül, feje alá gyömködi, mint a hajléktalanok.
     Húnyva szeme.
     Túléljük.
     Vízpermet, fűszag, madarak.
     Jön az álom.