Kedves Barátom, az utóbbi hetekben nem jelentkeztem, hivatalosnak tetsző ügyek kötöttek le. Emiatt tanyára sem tudtam leutazni. Az elmúlt három évben még nem fordult elő, hogy ilyen sokáig távol maradjak ettől az öreg háztól. Utána kellett gondolnom, miért viselt meg ennyire, hogy még levelet sem tudtam írni. A harmadik héten már beszélni sem lehetett hozzám, a nyugodt faluban sem, nemhogy a zaklatott tempójú városban. Ezért megpróbáltam a magam számára összefoglalni, mit is jelent a hely számomra.
     A nagyapám háza a tóparton állt. Itt üldögélt a félhold karimájú víz mellett. Legénykorában, télen feltörte a jeget és megfürdött. Mire igazán megöregedett volna, a hullámfodrokhoz csillapodott volna élete, ellopták a vizet. Katonákat ültettek a tanya mellé hatalmas betonbunkerekben. Csatornát ástak, hogy őket ölelje a víz, ami két nyár után elapadt. Tavasszal még meg-meglátogatta egy kis hólé a vizesárkot, s mire az árok végleg kiszáradt, a katonák is elmentek.
     Nélkülük viszont elsöpörte volna a vályogházat az autópálya, egy traktor, vagy egy újonnan jött sokpénzű idegen. Itt mindenki szegény volt, abból élt, amit termelt. Öregkorára egyedül maradt, fiai, lányai pedig vagy vettek egy traktort, vagy földet sem akartak látni, és egy városi betonsilóba menekültek, mert nem tellett kertre. Az öregek így kénytelenek voltak mással szántatni, s mivel pénzük nem volt, a termény egy részét odaadni. A gépekért mindig egy kicsit többet kértek, mint amennyit még nem fájt nekik adni. Így a búzával, kukoricával egyre több düh és keserűség érett.
     A föld néhol zsíros, de többnyire a sívó homokkal kellett megküzdeni minden parcelláért. Néhol telérként rejtőzött a mélyben egy kis lösz és agyag, s ha megtalálta valaki, gyömölcsfái és szőlői tisztes öregkort ígértek. Ha nem leltek rá, akkor a sovány legelőkön kellett járni a birkák után.
     Mivel nem lehetett biztosan tudni, ki kinek a gyermeke, mindenki segített mindenkinek. Többnyire kétkezi munkával, vagy jószággal cserébe. Ha egy család már három nemzedék óta élt a tanyákkal egyenletesen borított "réten", óhatatlanul rokonává vált az itt lakóknak. Nagy ritkán hozott valaki feleséget a vásárból. Régen szokás volt távoli vásárokban keresni párt. Mára pedig a "gyerekek" elmenekültek, a nagy család vagy a föld elől. Nem akarták önkéntes rabszolgaságukat a saját gyerekeikre örökíteni. Itt mindenki rabszolga volt. A földdé vagy magáé, egyre megy. Ha nem tisztelte egyiket sem, írmagjáig kipusztult a család. Amikor megrendül a hit a földben, elveszik a korábbi tisztelet, tartás nélküli sárkupacokká válik minden és mindenki. A cselédnek odavett rokonokkal jót tettek, amikor befogadták. A keserves munka közben egy rokon sokkal többet megtett a másikért, mint egy fizetett idegen. A véreivel jobban bírja az ember a fájdalmat, és ha már fáj, együtt fájjon. Ebbe keményedtek bele a puszta lakói. Volt aki beletört, volt aki szívós lett és szálkás mint a viharban álló fa. Az utolsó rostjaival is képes volt tartani a törzsét és a koronáját.
     Rétnek mondták a nagy pusztát, mert amíg a víz járta, a fűben meg lehetett húzni a hálót és az megtelt csíkkal. A Tisza kölcsönözte ezt a termékenységet, s már régóta fukar a folyó, pontosabban a folyót markában érző ember. A száraz, agyagos "nyomás"-ban elakad az eke, a szikesből pedig a salétrom marja fel a téglafalakat. Annak idején a török mosta itt a puskapornak valót. Vályogot is lehet verni, amíg a kövérebb réteken megmarad a tehén, és lesz aki legeltessen. Mert itt még hozzátapossák a sárhoz a tehénlepényt, és annak fala mögé bújnak a téli hideg elől.

Én a város lüktetése elől próbáltam itt meghúzódni. Igaz, amikor vályogházba befészkeltem magam, nem is volt hová mennem. Az én hibám volt, persze, hogy nem voltam képes túladni a vidékiségemen. Mindig egy kicsit lassabban szerettem volna élni, s mert alkalmazkodtam a városi munkatempóhoz, állandó feszülésként ajzotta hátgerincemet ez az "élhetnék". Most, amikor mehetek azon kell igyekeznem, hogy ne gondoljak folyton a kis házra és a körülötte lévő akácfákra, bodzabokrokra. Amikor még egyedül voltam, a hét feléig bírtam ezt a feszülést a hátamban. Minden szerdán a munka végével ott voltam ahol a part szakad: "talán még elérem a vonatot". Általában négykor zárok. Ilyenkor még van egy kis papírmunka. Tíz perc. Ha nem tudok azonnal felöltözni, akkor lemaradok. Majd Cegléden, átszálláskor iszom valamit, közben leltárt készítek: mit hoztam el, mit hagytam otthon. Ha már felszálltam a személyvonatra, álmodhatom életemet a tanyán. Rosszkor, például ha fáradt vagyok, türelmetlenkedem, mindent elfelejtek. Jókor már a vonaton csillapodik a kapkodás, olyan dolgokat veszek észre, mint egy ablakban maradt pohár, egy aláhulló madártoll. A vonatból figyelem az elhagyott házakat, mint simulnak vissza a földbe.
     Leszállok, az állomástól még egy óra gyalog, oda, ahol a nagyapám született. Vér szerinti nagyapám, formálisan már nem volt a nagyapám. Hagyta apámat magától felcseperedni. Később az öreg (már csak így emlegették) kereste a fiát, ő meg nem tiltakozott, de nem is engedte túl közel magához. A többiek messze laktak. Amikor haldoklott, szerette volna a rá íratni a földet, amelyből rokkantan már eladott három holdat. Apám nem látogatta meg. Nem érezte, hogy ez az utolsó alkalom. Én addig kétszer-háromszor láttam, legalábbis ennyire emlékszem. Nehéz természetű volt, én pedig kerültem a "nagytervű" embereket. Amikor kiköltöztem, megelevenedett az első találkozásunk emléke: Egy szomorú arc nézett rám, mielőtt leoltottuk a lámpát a konyhában. Egyik tanyája ügyében jött át pereskedni a faluba. Betért hozzánk, hogy apám segítségét kérje. Azt érzékeltette vele: érte teszi. Bort kért. Az öreg kénytelen volt egyedül felhajtani. Apám azért nem ivott, mert fiatalkorában nem bírta elviselni az öreg italtól nehéz természetét. Így tehát a kényszerű józanság szomorúsága is lehet, ami így megmaradt bennem. Ezt persze össze sem lehetett vetni a halál szomorúságával, ami a kiköltözésemmel fogadott.
     Két három hónapig egyedül töltöttem itt a hét felét. Nem ismertem senkit a környéken. Az egymást néző tanyák vak ablakszemei is öregapámat juttatták eszembe.
     Abban a szobában aludtam, ahol született, amit valamilyen értelemben megszentelt az elvágott köldökzsinórból kicseppenő vér, ami még dédanyám vére is volt.
     Teherként nehezedett rám a szőlő, és nehezedik is azóta. Hetven éve telepítették, közben megújítottak, kicseréltek, de vannak olyan tőkék, amelyeket még Sándor bácsi ültetett a harmincas években. Nem szeretem a bort. Csak az olyan finom és tiszta ízt, amelyen átsüt a nap. Az a nap, amely egy nyáron át érlelte, és amit fátyolosan vagy ragyogón ad vissza a télen pohárba töltött folyadék. Ennyire viszont nem értek a szőlőtermesztéshez. Pontosabban egyelőre nem tudnék olyan huzamos ideig együtt élni a tőkékkel, mert abban hiszek, hogy ha dionüszoszi tisztelettel és tisztasággal bánik az ember a gyümölccsel, akkor megadatik neki az ital. Az italban jelen lesz az emberen túli erő, amelyet manapság már személytelenül csak sejtünk a természet és magunk mögött, s az egyre inkább áhított harmónia, álmainkban egyre messzebb lebeg előttünk. Így viszont máig nyomja a lelkiismeretemet a kert. Az összes hátramaradt ügyet elintéztem: kitakarítottam a ház környékét, megpróbáltam valamit vetni a ház körül. Némelyik évben még sikerült is kevés babot, kukoricát begyűjtenem. Fel kell azonban nőjek ahhoz az állandó küzdelemhez, amit a természettel minden zokszó nélkül megvív a kint élő ember. Viszont máig nem sikerült dűlőre jutnom azokkal, akik kicsalták rokkant öregapámtól a földet és most nagy részét úgy vetik be, hogy minden évben egy-két barázdát lekanyarítanak a ház mezsgyéjéből. A sövény egy részét már kimarta az eke. Még szerencse, hogy a házat erős akácok védik a viharoktól. Ha nyíltan vállalnák a kapzsiságukat, nem tartana fél óráig, míg a traktor földdel tenné egyenlővé a vályogházat, és már vetheti is az árpáját, vagy a kukoricáját a helyére. De nem, ha kiállok egy karóval a ház mellé, és többször az ég felé és a föld felé mutatok, végig ott állok, amíg szánt, akkor nem jön közelebb. Csak akkor merészkedik ide, amikor nem vagyok itthon.
     A szomszéd azt javasolta, vezessek áramot a kerítésbe, írjam ki a kapura, és aztán csak magára vethet minden betolakodó. Jellemzően nem azt értette ezen, amit én, hanem arra a tíz év alatt történt negyven betörésre és odaveszett értékeire gondolt, amelyek ide ragasztották a homokhoz. Különben sem ért el idáig a villamosítás, illetve az itt élőknek nem volt pénze, a villannyal megkerülni a katonai telepet. Így viszont maradt a csend. Itt ül a kútban. Miután kiszáradt a tanya körüli tókaréj, ott ül a kút szemében, a nyári felhők közt, vagy a téli ragyogásban.
     Öregapám emléke ebbe a csendbe veszett bele. Valahogy ez a csend lett új életem köldökzsinórja, amit minden egyes visszatérésemkor újra és újra el kell vágnom, és valami módon a fájdalmammal megszentelni a földet. Ez a fájdalomkiáltás furulyaszóként, vagy ősi, szavak nélküli énekként hangzik. Néha a dallam, vagy maga a fájdalom odahív valakit, aki velem énekel, vagy dobol. "Nagyapád nagyon szeretett énekelni." - mesélte az egyik szomszéd.
     Amikor még egyedül, "szinte" kint laktam, viharos nyári éjszakák után gyakran kimentem a friss levegőre, és hallgattam a fák leveleiről kútba hulló vízcsseppek csobbanását. Egyszer, amikor a sok tanyára menekített könyvemet raktam ki a polcra, felütöttem az "Út és erény könyvét": "Az ember születésekor haj gyönge lágy / halálakor jaj merev és kemény..."
     Ez a hetvenhatodik vers nagyon ismerősnek tűnt. A kút kávája mellett már hallottam is (oroszul): "Teljesedjék be, ami elvégeztetett. / Higgyenek, és nevessék ki szenvedélyeiket, / hiszen a szenvedély nem lelki energia, / hanem csupán a lélek és a külvilág súrlódása." / "S legfőképpen higgyenek önmagukban, / s váljanak gyámoltalanná, / mert hatalmas a gyöngeség / és semmi az erő." - Stalker mondja ezeket a sorokat Tarkovszkij filmjében, egy kút peremén ülve, majd azokkal a sorokkal folytatja, ahol kinyílt Lao ce könyve.
     Néhány nappal később ezt írtam a naplómba:
 

Lefekszem az öreg fák alatti csendbe.
Fészke nincs tollpihe hull alá, - nincsen
se bennem, se kívülem. Szárnysuhogás.
Egy angyal leheletét érzem, de ujjait
az ajka elé teszi, és csendre int:
Nézd, hogy csatangol a csend!

Csak a halál hírnökét övező, mindent
Elnémító erő lehet: ő a csend angyala,
Akinek szavára megdermed minden játékos,
Gyerek és felnőtt, s akit megint, abban
Órákig, hetekig, hónapokig tartó,
Legbelül örökre szóló csendet hagy.

Születésemkor megjelölt ez az angyal.
Megitatott a legmélyebbről feltörő vízzel,
Amely kútfőjének szélén ül, és a sors
Fonalát, végtelen hosszú haját fonja.

Miután ezek a sorok feltisztultak bennem, attól kezdve úgy éreztem, ez a csend adja meg szavaim és gondolataim súlyát. Eleinte óriási erőfeszítés volt megszólalni, leírni bármit is. Minden gondolat, majd minden szó között ott volt ez a csend. Újra meg kellett tanulnom beszélni. Egy sóhajtás segélykiáltásnak tűnt. Azon csodálkoztam, hogy mások valódi segélykiáltásai nemhogy megsüketítettek volna, hanem erőt adtak a megszólaláshoz. A magam kedvéért még egy évig nem volt kedvem megszólalni, ám annál erősebben éreztem a jelenlétet, azt, hogy a csend ottlétem erejét fokozza.
     Barátaim, csak azok voltak, akik elvergődtek a nyári kánikulában, a futóhomokos gyalogutakon és az apadó kút mellett velem tudtak hallgatni. Akik nem hallották meg ezt a csendet, nem érezték, a szavak súlyát, azt, hogy a hangok jelentését a köztük lévő csend adja meg, azok el is menekültek. Magam nehezen bírtam ott hagyni a tanyát. De magányomban menekülésből sok mindent elvállaltam. A megélhetés nem jelentett problémát, mert ennivaló mindig került, hálóhelyet is mindig találtam, vagy végső esetben valahogy levergődtem a tanyára.
     A fővárosban loholtam az árnyékom után, a tanyán jutottam lélegzethez. Átgondolhattam volna a városi problémáimat, de amikor leköltöztem, megfogadtam, máshonann problémát, ide nem hozunk. Azok az úton kiszellőznek a fejemből, és itt csak nagyapám életének a nyomai maradnak, a vízcsobogás, a fecskék, a csillagok, és minden ami csak felbukkanhat. Az erőfeszítések folytonossága, amelyben elég az embernek egy marék gyalogszeder és egy karéj kenyér.
     Ha az ember betéved egy tanyára, van a fején kalap, tisztességesen köszön, mindjárt megkínálják egy kis borral. Ha úgy adódik, jót beszélget a háziakkal, vagy ha valamiben tud segíteni a ház körül, mindjárt marasztalják ebédre, vagy kap egy kis tejet, túrót. Először csodáltam ezeket az embereket, aztán sajnáltam a nyomorúságukat, majd rájöttem, nagyapám kalapja miatt van az egész. Én is ide tartozom. Öregapámnak kevés szomszédja volt, aki nem volt legalább unokatestvére. Emiatt a később idetelepültek is úgy bántak velem, mintha náluk korábban költöztem volna ki. Egy év és jó néhány pohár bor után fény derült nagyapám emberi oldalára is. Addig szénát hordtam, fát vágtam a szomszéddal. Egyszer, amikor így együtt elfáradtunk, a nap végén nem hagyta abba a "Jó ember volt, Isten nyugosztalja!" után így folytatta: "De azért a tyúkok árával még mindig tartozik".
     Fél évvel később a birkákkal már kora reggel kihajtott a ház mellé, de még tizenegykor sem mozdult el a kút mellől. Beszédbe elegyedtünk, elmondta, hogy nagyapámmal álmodott, azért jött erre legeltetni. Közben pedig bevallotta, hogy csak most döbbent rá, három évvel ezelőtt rászedte, a szőlő kapálásnál. Még ő örülhetett, hogy a munkáért cserébe adhatott a rokkant öregnek egy kályhát, mikor neki kellett volna kapni egy kis napszámot.Egyszer, amikor tejért sétáltam át a királydinnyés homokban, azt hittem, ráléptem valami gumira, mert olyan hangot hallottam, mint amikor ereszt a kerékpártömlő. A szemem sarkából még láttam egy kis sárga kígyócskát tovaiszkolni. Gyerekkoromban nagyon féltem a kígyóktól. Most is elakadt egy pillanatra a lélegzetem, mert csak egy saru volt a lábamon, és nem sok hiányzott hogy rálépjek. A tehenek mellett fejő gazdától megkérdeztem, nem láthattam-e viperát a homokban, mire bólogatott és azt mondta: "Jobban félnek azok az embertől, mint mi tőlük!"
     Egyik téli este ugyanazon az úton átbotorkáltam, hogy megkérdezzem, felgyógyult-e már a gazda testvére, mert kórházban volt a szívével. Akkor is nagyapám kalapját viseltem. Beszélgettünk is róla eleget. Lassan három éve, hogy elment. Ennek kapcsán a számolni alig tudó öreg elmesélte, az ő nagyapja kilencvennégy éves korában, milyen tisztán halt meg:
     Aznap este, a munka után összegyűlt a család. Mindennap együtt reggeliztek és vacsoráztak. Napközben mindig volt akinek távolabb akadt tennivalója. A nap végén beszámoltak egymásnak, mi minden esett velük és a jószágokkal. Mivel gyakran semmi újdonság nem történt, jószerivel hallgattak. Egy ilyen nap este, amikor befejezte az evést, megszólalt az öreg, aki erejéhez mérten együtt dolgozott a többiekkel: "Én most lefekszem. Reggel már nem kelek fel. Ne szomorkodjatok, tudjátok a dolgotok." Ezzel bement a szobába, ahol együtt szokott aludni az egész család. Neki külön ágya volt. A gyerekek (az unokák) a kemencesutban aludtak egy kupacban, a szülők ágyban, a gyerekek mellett. A többiek még csendben befejezték a vacsorát, majd nyugovóra tértek. A kicsik sokáig hallgatták a szuszogását, mert nem egészen értették, mit is jelentettek a nagyapa szavai. Reggel már halott volt, mire felkeltek, és már ott volt a pap is. A temetésre ki volt jelölve egy tehén, amelynek az árából mindent elrendeztek. Amikor felnőtt fejjel felfogta, milyen ember is volt a nagyapja, azt kívánta, bárcsak ő is ilyen tisztességgel halhatna meg. "Nem úgy, mint az én nagyapám, aki három évet szenvedett még, a balesete után." - tette hozzá.
     A sziporkázó csillagok és hó között kicsit kótyagosan ballagtam haza. A kályha már kialudt, de a falak még adták vissza a meleget. Egyedül aludtam. Sokára csillapodtam le. Míg el nem aludtam, elképzeltem, mi lett volna ha ismerem nagyapát, aki itt született, de halhatott meg it, bevitték a kórházba. Az ilyen gondolatok azonban a vonatra valók,vagy a téli viharba, amikor cafatokra tépi őket a szél és viszi a foszlányokat egészen a csillagokig.

Itt nem sokra megyek velük. Akad is mindig valami rendbehoznivaló és munka is a ház körül bőven. Télen van csak idő a gondolkodásra.