A villamoson sokáig nem tudtam, hogy miért olyan ismerős a tőlem két székkel távolabb ülő utas arca, aki csak hallgatott, miközben mereven nézte a hozzá beszélő, nekem háttal ülő személyt, nem tudhattam, hogy miért néz olyan megvetéssel kevert iszonyattal a szemben ülőre, de azután mégis felismertem az arcát, ő volt a Csontváry passió-töredékén, a bal alsó sarokban ágáló tömegből a legfelső sorban a harmadik, miközben egy titokzatos, ki tudja hová nyíló folyosón egy furcsa gnóm settenkedik a terem felé, ahol az ajtó két oldalán lábak lógnak bele két oszlopról a képbe, a bal oldali mellett pedig valaki izgatott mozdulatokkal magyarázkodik, talán hogy mi, és miért történik a fölötte már soha többé nem látható részleteken, miközben a bal sarokba szorítva ordibál a tömeg, de az a villamoson látott arc nem néz sehová, nem érdekli semmi, inkább a saját magában zajló történetre figyel, miközben leszáll, a jobb kezében fehér botot szorongat, és akkor már látom, hogy ez az ember soha nem tudta, nem is tudhatja meg, mi történt azon a képen, egész egyszerűen, azért, mert vak. *Hiába forgolódtam, az egész éjszaka az álmatlansággal küszködve telt el, hiába próbáltam kényelmesebben feküdni, hiába gondoltam különféle kellemes és megnyugtató dolgokra, teljesen hiába kavartam fel a megszégyenítő emlékek jó mélyen rejtőző, poshadt állóvizét, végül a fáradtságtól kábultan hajnali 5:59-kor elhatároztam, hogy meglesem az időt, amikor az ébresztőóra számlapja a 6:00-ra vált át, de olyan mérhetetlenül hosszú ideig tartott a várakozás, hogy végül feladtam, és inkább aludni próbáltam tovább.
 

Néha reménykedem, hogy majd abban az órában is velem leszel, hogy átöleled az ágyon magatehetetlenül fekvő testet, szorosan hozzásimulsz, nemcsak a karoddal, hanem a lábaddal is, hogy titkos szavakat suttogsz a fülébe, aztán kicseréled a lepedőket, és csak figyeled, ahogy a láthatatlan tűzben elkezdődik a bomlás hosszú története, mintha egy régi, lehasznált épületről vetítenének egy lassított, néha pedig felgyorsított filmet, először a vakolat mállik szét, aztán a falak repedeznek, hullani kezdenek a tetőcserepek - mekkorát csattannak a földön! -, sorban roppannak szét az ablakok üvegei, és néhány pillanatig látni lehet majd a szobák belsejét, csendjét, a nagy barna szekrényeket, a képeket, könyvespolcokat, meg a zongorát is (már nem emlékszem, hol olvastam az ostrom alatt szétbombázott házban a félig levegőben lógó zongoráról), azután (még nem tudhatom, hogy felgyorsítva vagy lassítva-e) végre összeomlik az egész, és a porfelhőbe burkolódzva megjelenik a ház képe (fényképe, szellemképe?) olyannak, amilyennek nem ismerhetted, amilyennek valamikor épült, mielőtt szétoszlik, és csak egy marék por marad utána, veled egyedül veled.