A szófúrta padlódeszkák 
 
 
Recsegnek a szófúrta padlódeszkák,
szólyuggatta lécekről a máz
lepattogzik lassan,
s beindul a korhadás:
a mélyben üregek, vak odúk,
holt szálkák völgye.
Tölgybegyalult réseken
világít át a rothasztóbogár páncélja,
ő, minden fák enzime,
aki késpengék zuhogását készíti elő,
hogy hajnalonta csattogjon a deszka,
hogy gyakorolhasson a késdobáló.
 
 

Déjá vu 
 
 
Amikor lerohad egy plakát,
mikor már nincs odamenet,
csak a tiéd, ahogy cafatokra
tépsz minden maradványt,
s észrevétlen hullatod a vízbe.
(Könnyű dolgodat a víz tovább
könnyíti.) Gyűl a híd alatt, egy
esti híd alatt a hordalék.

A nyomok mégsem tűnnek el,
hisz őket akarod, miközben
szaggatsz, borotvával feszegetsz
az éjszakában. (Egyszer,
hogyha napközben mennél tovább,
kezedben egy fél ragasszal,
patanyom lehetne maga is,
amelyhez inni járnak.)

A nyomokat akarod, mikor már
nincs odamenet, csak a mindenkié.
Te azt a villanást keresnéd,
ahol a lerohadt plakát kibukkan
az esti máz alól, mely egyre sűrűbb,
pengegyilkosabb.
 
 

A gyógyszerész és a vándor 
 
 
A gyógyszerész egy titkos kamra mélyén
porrá zúzott növényeket rejteget.
Nem használja fel, még nem,
de olykor, holdtöltekor kikémlel az ablakon.
(Egy-egy szemcse bukkan csak föl váratlanul,
s látogatókat vonz, kik mit sem tudnak róla.)

A könyv egy vándorról beszél,
ki néhány pillanatra tűnik majd elő,
mosolyog, s a gyógyszerész
egy kéregdarabot talál helyette
földre ejtve, mire odaér.

A könyvből néhány lap hiányzik.
A vándor eltűnt, ahogy írva van.
A gyógyszerész - kéregdarab kezében -
visszaindul, és ki tudná,
mi jár akkor, ott fejében.