Az eltört korsó
 
 
Egy korsót kitettem
a dombra Bakonymérőn.
Reggelre a ribizlibokor
vadul be is nőtte.

Érett az ágán piros,
fekete és fehér,
ahány bogyó, annyi
földgömb, annyi világ.

A tér szűkült mindenütt,
cserepekre tört szét,
és az ásó most jövőt
fordít ki a földből.

                  *

Egy üvegpoharat kitettem
a Rózsa-dombon valami
kőpárkányra. Megtelt
kitalált sziromlevéllel.

Illatozott, mint a
sötétség, mely a gyerekkor
elmúltát jelezte.
Magasan fönt, a

felhőknél egy tág pince-
lejárat. Nők. Végre elért
közelség. A feltámadásba
csomagolt halál.

                  *

Egy sörös korsót kitettem
a kollégiumi ablakpárkányra.
A parkból megtelt
fácánok leheletével.

Szikrákkal lett tele
az esti tüzijátéktól.
A távoli motorverseny
napokig benne morajlott.

Időcsapda. Ecetes
vizébe hullott legyek -
mi vagyunk mindazzal,
ami meg sem történt.

                  *

Egy műanyag üveget találtam
a marosi erdőben.
Bámult rám, mint
egy föld alól kilógó

telefonkábel. Bele-
hallgattam. A vadon
megöregedett. Nem
volt szelíd már.

Várj csak, mi jön még,
mondta, bár össze
volt szorítva a fogatlan
száj. Ki beszél itt?

                  *

Egy cserepesvirágot
kitettem a forró aszfaltra.
A lompos nyár, mondhatom,
körül is vette szépen.

A város felnőtt, érezni
akarta a testét. Autó-
roncsokból, téglatörmelékből
teremtem újjá magam.

A tér lötyögött rajta,
az utca szűk volt neki.
A gyökerei üregek
voltak a föld alatt.
 
 

Bontott anyagból 
 
 
Ezen a nagy tölgyön
egy madár dolgozik.
Nem látom, de néha
a vízbe fordul egy

levélnyi kéreg. Az
áramlás keresztbe
hordja a darabokat
a zöld tótükrön.

Kopog a csőre,
a szemközti parton
dolmányos varjak
isznak. Aztán se

mennek el. Ülve
maradnak az avarban.
De nincs itt komoly
akarat. Tréfa az április.

*

Tréfa az április. A zöld
tótükrön kopog a csőre.
Fészkéhez egy madár
hordja a darabokat.