LEESETT A HÓ REGGELRE, az első hó az "új" házban, első hó az első (saját) kertben, de erről később. Az első hó az alkalom, számomra legalábbis, mindig. Egyszerű pszichológiai magyarázat, amit még a kutyám is tud. A hó eltünteti a nyomokat, szagokat. Tabula rasa. Ideális pillanat az újrakezdéshez. Ráadásul a fehér a megtisztulás, a tisztaság színe is. Igyekeznem kell tehát elkezdenem (valójában folytatnom) ezt a "naplót", nevezzük annak, jobb híján jegyzeteimet. Kellemes idő van, hamar elolvad tehát az első hó, szürke, fekete latyak marad. Amibe inkább beleragadni lehet, nem elindulni belőle. Az első hó (istenem), az első (saját) házban. Ezt is megértük. Korán kelés, rövid séta, az öreg, beteg kutyával a közeli réten, majd haza a fák között. A hó eltakarítása. A szemeteskuka kigörgetése. A hó miatt kétségbeesett feleség értetlen szemlélése. Hogy a gyereknek nincs téli cipője, ilyenek. Ilyenkor gyorsan felgyűlnek az ilyen problémák. Ha kell cipő, persze lesz. Nemcsak a pénz miatt adódnak nehézségek, hanem a megoldatlan helyzetek miatt is. Ki mikor kire vigyáz, kinek van halaszthatatlan dolga, ne adj isten, korrektúrája, kit lehet megkérni, szolídan-finoman, hogy segítsen már a rohadt életbe, mert "most", "így" (két gyerekkel, új házzal) "egyedül" nem megy...

A KUTYÁM NÉHA ELESIK a havas mezőn, nem tud felállni, csak fekszik és néz rám, rohanok, segítek neki felállni, és valami karomszerű szomorúság szorítja, markolja meg a szívemet. Figyelmeztetések ezek, az öregkori tehetetlenség kérlelhetetlen jelei. A szeme, ahogy rámnéz, ugyanezt sugallja, tudja, hogy teljes mértékben rám van utalva, tudja, nem kell erőlködnie, segíteni fogok. Nem is a sajnálattól, a tehetetlenség tudomásul vételétől szorul el a szívem, hanem a tekintetétől.

NÉHA AZ EMBER LENYOM EGY-EGY nagyobb munkát és a fáradtság helyett a felszabadulás érzése újabb erőt ad. Nem tudok aludni, hosszan olvasok a kádban, Kundera regényét, a Nemtudást. Éjjel megnézem a könyvtárból a lányomnak kivett indiános filmet, amit közösen kéne, a Farkasokkal táncolót. Hetek óta nem néztem tévét, jól esik ez a régen látott film. Éjjel aztán megvannak mindennek a következményei, rosszul alszom, a kisebbik gyerek sokszor-sokat fenn van. Álmomban az ágy alól csalogatom elő az óriássáskákat, zseblámpával, majd a fénytől kába állatkákat szintén a zseblámpával trancsírozom szét. Nem nagy titok, honnan jön az álom. Napok óta figyelem az apró, sáska-szerű lényeket a házban, a konyhában és nappaliban, lányommal rendre leszámoljuk őket, nap mint nap, nem szaporodtak-e meg. Éjjel pedig a tévé fényében figyelem a röptüket, egyet aztán likvidálok is. 

A LÁNYOM TEOLÓGIAI KÉRDÉSEKET FESZEGET. Ha Ádámtól és Évától származunk mindannyian, akkor minden emberrel testvérek vagyunk. És Jézus egyidős-e Istennel (gondolom, Karácsony közeledtével ilyesmiről beszélgetnek, tanulnak az iskolában). Nem tőlem kérdezi ezeket, az anyjától, aki próbál válaszolni. Nyilván felmerült a gyerekben, Jézus születéséről meg Istenről beszélve, hogy hogy is van ez. Ha jól sejtem nem evidens számára, hogy Jézus születése testetöltés csupán. De, mint anyjától hallom, nem is ez izgatja igazán, hanem, hogy kik jutnak a Mennyországba. Az anyja elmondja neki, mire ő azt mondja, ő nem jut oda. Mire az anyja rémülten rákérdez, miért. Mert Mennyország felé haladva ő majd lekanyarodik Játékország felé. Ott fog találkozni az Enikővel. Kérdezi az anyját, ő is eljön-e oda. Érzékeny anya, mondaná, hogy a Mennyországba (ha egyáltalán) csak a halálunk után juthatunk, de hallgat, nem akarja megijeszteni, túl érzékeny gyerek. 

KUNDERA. Valamiről beszél ez a könyv, nagyon lassan és vontatottan, de szépen megírva, kellemes esti olvasmányként (ennél ugyan nem többként), a kérdés csupán az számomra, miről. Nem találok újabb témát benne, csak amiről eddig is minden regénye beszélt, csak öregebben-tapasztaltabban szólalva meg. Van, aki szereti az ilyen könyveket, van, aki utálja. Köztes eset nem nagyon van. Tulajdonképpen emigrációs tapasztalatát írja meg, kicsit önfelmentésként, egy nagyon vékony szerelmi szálon keresztül.

AZ EZÜSTMEZŐN ÁT VEZET AZ ÚT az Ezüsterdőbe, aminek a közepén az Ezüsttó van, annak is a közepén egy kis sziget. De mire odaérünk a lányommal, s meglátjuk a kis szigetet, közepén egy csupasz fával, a lányom azt mondja, de hisz ez a Cseke tó. A varázslatos kirándulás élménye azonban ezzel nem foszlik szét számára, mint gondoltam, a valós és a képzelt sík számára nem zárják ki egymást. Otthon mindent részletesen elmesél, Ezüstmező, Ezüsterdő és a Cseke tó, meg hogy a tóval be akartam csapni, Ezüsttavat mondtam, de ő rájött.

SZERETNI KELL. Ha büdös, öregszagú vagy ázott a szőre, hasig sáros, akkor is. Jó lenne úgy, ahogy ő, olyan egyértelmű odaadással. Egy barátom érdeklődésére írtam nemrég, szeretni tanulok tőle. Az öreg, matuzsálemi korú kutyámtól, aki harákol éjszakánkét, bokákolva-krákogva, minden alkalommal halálra váltan ülök fel az álomból, hogy mi van... Megnézem, nem szorult-e be az ágy alá, megnyugtatom, ilyenek. Mintha a kutya azért lenne az ember mellett, oly sok idővel rövidebbre kalibrálva, hogy figyelmeztesse vagy felkészítse a saját mulandóságára. Nem szellemi, hanem testi értelemben. És hogy pillanatonként változó érzelmeinkre is választ kapjunk mindig egyértelmű irányultságával. (Ahogy Simone Weil is mondja, a szeretet nem érzés vagy állapot kérdése, hanem irányultság.) És hogy felém is lesz-e majd ilyen irányultság, ha majd öreg, büdös és húgyszagú leszek. (Még jó, hogy nem tudhatom a választ.)

A KÖLTÖZKÖDÉS ÁTERNDEZI az életterületeket. A lányom ezt úgy fogalmazza meg, azért van most nálunk többször is veszekedés, mert még nincs rend. Teljesen igaza van, nem álltunk be, nem találtuk, alakítottuk ki a saját, e házra rendeltetett működésünket. A veszekedés szó persze túlérzékenységéből fakad, hiszen valójában kisülések ezek, amikre szükség van, hogy tovább tudjunk, normálisan lépni. A veszekedésekről azt hiszem a saját szüleimmel szembeni tapasztalatból merítve tudnék neki mesélni. De majd egyszer, később.

NEHÉZ SZERETNI. Nem a kutyámat, aki az éjszaka "leple" alatt felmászik a kanapéra (kérdés, az ő izületeivel, hogyan, állni, menni is alig tud) és békésen hortyog, mozdulatlanul hajnalig. Éjszaka nem zavarom le, hajnalban, séta előtt segítek neki lekászálódni. A macskáról van szó, a női lényről, aki kevésbé okos, mint fiú társa, és nem kéredzkedik ki pisilni. Napok óta szemmel tartom, látom, hogy több ízben is a fürdőkád felé oldalog. Ismerem ezt a mozgását, tudom, hogy helyet keres. Ma, reggeli után is figyeljük, ne menjen be a fürdőbe, mire észrevesszük, a hűtő mellé pisilt. Kemény vagyok, miként anyósom is állítja. ("Kemény apa", értsd, nem kér segítséget, egyedül vészeli át a szülés időszakát, otthon, a nagyobbik gyerekkel. Lehet, hogy kérdezni kellett volna, miben tudnak segíteni.) Kemény vagyok tehát, kirakom a macskát, no nem szarni, hanem büntetésből, előtte persze a húgytócsához vonszolva kap néhány figyelmeztető pofonocskát. Aztán egész délelőtt az ablakban ül, figyel minden mozgásra és jelez, itt vagyok, szerencsétlen vagyok, eresszetek be. De most nagyon nem szeretem, ismételten feltakarítottam a húgyot, megkeményedtem tőle. Nem, mondom. Orromban a tegnapi szarlé szaga (eldugult a vécé) keveredik a macskahúgyéval. Megyek ki pisilni (néha nekem is kell, de erre a vécét használom, ha nem dugul el) és látom, hogy Micike látásomra a hátára fekszik, hízeleg, mit egy kutya, még hogy autonóm lény lenne a macska (kivéve az ürítési szokásait, abban az). A nagy hengergőzésben meg leesik a párkányról, persze megsajnálom, és a tervezett fél nap vagy egy nap büntetés helyett néhány óra elteltével beengedem.

SZÉP AZ IS, mikor semmi jó és érdekes nem történik és nem jut eszembe. Egy ideig legalábbis.

AZ USZODÁBAN egy középkorú, kisportolt, három gyerekes (a szaunában tudom meg, hallom, amint meséli) hölgy öttusázónak nézett. Hát, ilyen szép bókot régen nem kaptam, ilyen spontán módon. Szerzett vele egy jó estét. Köszönöm.

ÖREGSZEM. Majdnem minden este van nálunk valaki ház- vagy gyereknézőben, és annak ellenére, hogy holt fáradtak vagyunk, örülök neki. Még a feleségem rokonainak is. Öregszem. Vagy épp fiatalosan lazán viszonyulok az időhöz, nem sajnálom? (Mintha még korlátlanul állna rendelkezésemre.)

JÓ, HA AZ EMBER ISMERI MAGÁT, de azért ennek ellenére folyton tud meglepetésekkel szolgálni önmaga számára. Valahogy ettől igazán érdekes az élet. Szerintem. Nem adom hát be az Örkény-pályázatot, pedig, ha valamikor, most nagyon nagy szükségünk lenne egy kis havi pluszra. A tatabányai színház rendezőjével, Harsányi Lacival konzultálva rá kell döbbennem, alapvetően nem érdekel a színházra írt dráma, mint műfaj. Talán, ha naiv maradok, megírom a három halott beszélgetését a hullakamrában, s legfeljebb utólag derül ki, hogy nem játszható. Így viszont neki se tudok állni. (Hit nélkül nemhogy magos Déva várát, de még egy drámát se lehet megírni. Bár ezt a pályázatra bíztatók nem nagyon értik...)

BÁBOS KIÁLLÍTÁST nyitok meg, érdekel régóta a báb, a bábu, mint téma. Kleist, Rilke, Szentkuthy és számos mai szerző és néhány kedvenc festőm nyomán. Elvállalom családi nehézségeim ellenére. Hihetetlen erőfeszítéssel megírom a szöveget, olyat, amilyet szeretnék, és igaz, hogy elkések a megnyitóról, de nem le, és néhány (szinte már bántóan) felszínesen dicsérő mondat mellett, érdemi megnyilatkozást nem kap a szövegem, vagy legalább a fáradozásom. (Kérdés, hogy ez esetben a hallgatás reflexiónak tekinthető-e?) Hányszor kell még belehalnom, feleslegesen, egy-egy szövegembe, hogy megtanuljam, nehéz dolog a feltámadás, utána, ezért néhány dolgot jobb, ha eleve nem vállal az ember. Az örökös írói hiúság? Nem hinném, a téma volt/tűnt fontosnak. Azért valami haszna van, egy rövid szövegnyi meditáció a bábulét problematikájáról.

TÉNYLEG ÖREGSZEM. Nehezen találom meg újra, az új helyen a munka ritmusát. Kizökkentett a költözés, a gyerek, az egyebek. Régebben sokkal gyorsabban ment az akklimatizálódás.

AMERIKA BETÖRT A VIDÉKI ÁLTALÁNOS ISKOLÁKBA. A lányom, második osztályos, azaz nyolc éves (lesz), "Agykontrolltanfolyam GYEREKEKNEK" című szórólapot hoz haza az iskolából. Az még hagyján, hogy a háromszorosan összetett szót nem választják el, hogy a kért összeg horribilis, szerintem, de a blöffökre - mióta rohamosan öregszem (lásd fentebb) - allergiás vagyok. Ugyanis az egész szórólapot idézni kéne, de talán elég annyi is, hogy: "Képzeljük csak el, hogyan alakulhatott volna az életünk, ha már gyerekkorunkban megajándékozhattak volna szüleink bennünket ezzel a lehetőséggel..." Egészségünk, karrierünk, boldogságunk stb. érdekében. Két dolgot tehetek, egy, lányomat természetesen nem engedem ilyen tanfolyamra, kettő, megírom. Az agykontroll helyett pedig szeretném, ha lenne egy kis ideje játszani is. Szakmámból kifolyólag a Költőre hallgatva-hivatkozva, játszani is engedd...

ELLOPTÁK A KUKÁNKAT a második héten. A szomszéd úr az ürítésre rendszeresített napon negyed hatkor jött haza, még látta a kukát. Én fél hatkor, munkából hazajövet, már csak hűlt helyét. Tanulság nincs, csak döbbenet. Anyósomék felajánlják pótkukájukat, így lassan helyreáll bennem a rend. Bár döbbenetem nagyon lassan foszladozik.

MIT TANULHATUNK EGY KÖNYVTŐL? Merthogy tanulni kell. A téli fákat, mondja N.N.Á., de azok talpig zúzmarásak most, a valóságban is, ahogy a buszra vagy vonatra váró emberek is, fejük búbjáig. Illetve orrszőrzetükig. Az egyik ilyen tetőtől talpig zúzmara-ember, félig már fa, a megállóban Bodor Ádám könyvéről (A börtön szaga) gondolkodik. Egy könyvtől jó, ha lehet tanulni. Bodor Ádámétól például alapdolgokat, erkölcsöt, etikát és szabadságszeretet. De mindezt nagyon lazán, könnyedén. Könnyeden előadva, de nagyon jól megírva, szórakoztatóan jól. Persze nem egy mai, média-értelemben vett sikerkönyv, best-seller, de hát épp ettől szerethető. Ember van mögötte, hús-vér, nyelv, amin beszél, megszólal, és megszólítható. Merthogy ez egy interjú-könyv, pontosabban: "Bodor Ádám válaszol Balla Zsófia kérdéseire". Nagyjából tényleg erről van szó, bár Bodor a rádióinterjú után jó néhány évig szöszmötölt e szövegen, s ez érezhető is. Persze Balla Zsófi kihagyhatatlan, ismeri a szerzőt, tudja, mire kell rákérdeznie, bátran nyúl bele a kínos témákba is. Például a latin-amerikai írókkal való párhuzamra, amit Bodor kikér magának. Vagy műveinek erdélyi fogadtatástörténetére. Megtudhatjuk, amit mindig is tudni szerettünk volna, de ez idáig kritikusi-elemzői találgatásokra voltunk utalva, hogy Bodor regényvilágai mennyire a valóság, a szerzőt körülvevő brutális erdélyi valóság átírásai. (Nem az, tudjuk meg a válaszokból, nem független a valóságtól, de valójában fiktív belső terek.) Belepillanthatunk a szerző pofonegyszerű írói esztétika-tankönyvébe is: "Az író csak azt képes elhitetni, amiben éppen akkor valamelyest maga is hisz..." Világos. Tanulni lehet, és kell is tőle. 

POLITIKA. Egy ingyenes hirdetési újságban találom, az Állás rovatban az alábbi felhívást: "Országgyűlési képviselőjelöltet, listás jelöltet, önkormányzati választáson induló polgármester és képviselőjelöltet keres a Magyarországi Zöld Párt." (Így, elég kevés esélyt látok a Zöld Párt bekerülésére bármely területen.)

BODORBAN EGYÉBKÉNT NAGYON SZIMPATIKUS, ahogy nem románellenes. Annak ellenére, hogy időnként kegyetlen dolgokról mesél, mindezt nem egy nemzet, hanem az emberek gyarlóságának tekinti, magyarokénak is, románokénak is éppúgy. ("...nem mind született hóhérok voltak, csak azzá tették őket...") Ilyesmit egyébként csak regényekben olvashatunk vagy amerikai filmekben láthatunk, hogy milyen lehetett. Amitől ez a könyv más, hogy az olvasó egy kis történelmi leckét is kap, és ennek az élménynek a sajátossága már a címben is egzakt módon meg van fogalmazva. Ennek a magántörténetnek szaga van.

ISTENEM, NINCS VESZVE MINDEN ügy. Az irodalom ügye. Az egyik tatabányai helyijáraton, egy ijesztő külsejű, ötven-hatvan közötti helyi Quasimodo váratlanul egy szétolvasott, bőrkötéses verseskönyvet rántott elő a zsúfolt buszon, és nyugodtan, ülve, olvasni kezdte. Fölötte álltam s belenéztem a lapjaiba, a "Mikor az uccán átment a kedves"-t olvasta, ott volt a könyvjelzője. A galambok, meg a verebek mind odaültek akkor a versből szívem egyik szabad ágára, ami éppen a semmiben kalimpált. Istenem..., van ilyen?!

MINDIG TUDTAM, HOGY ÍGY LESZ, hogy így fog elmenni, legrégebbi, legjobb barátom. A kezemből, a kezeim közül megy el a lelke. Szinte éreztem, ahogy beléptem a házunk ajtaján, hogy abban a pillanatban "történt". Már nem tudott hazajönni, a szíve, kézben hoztam haza. (Majd megírom egyszer rendesen, hosszabban is barátságunk történetét. Most csak ennyire "tellik", ehhez is két hét kellett.) Örök nyugvóhelye az új kertben, a diófa alatt van. December 9-én "meghalt" a kutyám. Ezentúl fekete napos dátum lesz. Van már néhány. (A lányom abban "a" pillanatban készített egy rajzot, egy szárnyas ír szetter van rajta, fölötte az áll: KUTYAMENYORSZÁG. A másik oldalon: MÁR FENT IS VAN. Mit mondjak, ugyanezt gondoltam akkor.)

A GILISZTÁK ALAPJÁN MEG LEHET JÓSOLNI, a szomszéd úr ötven éves megfigyelése-tapasztalata szerint, milyen tél lesz. Idén nem lesz tél, mondja, jósolja új szomszédunk, hiszek neki. Gyakran mondogatja azt is, szemetek az emberek, uram, mocskosak. Tetszik, hogy nem általánosít jobban, világról nyilatkozva. Csaknem elhiszem neki, hogy tényleg elmarad a tél, egy kis olvadó hó, havacska az egész, amikor hetekre beáll a kőkemény tél. Az ablakokon alig látni ki, dél körül csupán, akkor egy kicsit lekonyulnak a jégvirágok, lecsorog belőlük néhány. Hát igen, nagy dolog az életművészet. Van is egy különszám, a győri Műhely adta ki Tillmann Jóska szerkesztésében, ÉLETMŰVÉSZET. Arról szól, hogy valamikor, az antik időkben a filozófia feladatának tekintette az életvezetést. A kötet tengelyében nagy barokk kedvencem, a spanyol Baltasar Gracián áll. Vagyis műveinek elemzése, és egy eddig lefordítatlan könyvecskéje. Hogyan lehet tehát e régi szerzőket - Cicerót, Senecát, Epiktétoszt, Marcus Aureliust - és az élet élésével foglalkozó gondolataikat aktualizálni. Számomra erről legtisztábban a zen beszél, de mint ez már többször is kiderült, ugyanaz található az ókori szerzőknél is. "Hogyan kell élni...?" - kérdezi Márai a Füveskönyvben, de mára ez úgy hangzik pontosan, hogyan kellene. Nehéz kérdés ez egy olyan világban, ahol az Óegyiptomi maximák - menedzsereknek címmel jelennek meg életbölcsességet tanító kézikönyvek. (Összegzés: Olyan dolgokat érdemes olvasni, amelyeknek - így vagy úgy, de - köze van az élethez. A többi holt tudás.)

HASONMÁS. Van egy szellemi hasonmásom, aki ugyanolyan széljegyzetekkel és emlékeztető jelzésekkel látja el a könyveket, mint én szoktam. A könyvtárban, ez évi kötelező munkáimmal végezve bogarásztam a polcokon, diáklányok dongtak mindenfelé e labirintus folyosóin, amikor határozottságot színlelve magamhoz ragadtam Sesztov könyvét az ismeretlenül csengő címmel. Kinyitva, a szöveg, a forma ismeretlen, mégis az apró, halvány ceruzajelek zavarba ejtettek. Egyet kellett értenem velük, és mégsem emlékeztem, halványan sem, semmire. Még a szöveg alapján sem. Kevesebb könyvet kell elolvasni, de azokat többször. (Így hát Sesztov könyvét kölcsönzöm ki.)

KÖZHELYSZERŰ, DE MÉGSEM lehet másképpen mondani, ha egy jó könyvet vesz a kezébe az ember, elolvastatja magát. Kemény István új verseket tartalmazó kötete, a Hideg, ilyen. Nem mindig tudom szeretni, de nagyon jó versek vannak benne. Kemény eltéveszthetetlen hangján szólalnak meg, ennyi, kész. És nagyon tudja, hogy mennyit beszéljen belőle a Hang. Pedig az övé, és mégis tudja. Pontosan annyi, amennyi. Se több, se kevesebb. Jó elolvasni újra és újra. Hallgatni.

VAN EGY ALKALMI VERSEM, gyerekvers, tulajdonképpen, a lányomnak írtam, nem tudok vele mit kezdeni, idemásolom, mintegy év végi zárásként:
 

A téli ablakon kinézve,
mit láttam meg véletlen ott,
a kertben, a vén almafa behavazott
egyik ága meginogott.
Hullott a hó, pedig nem esett,
ha hiszed, ha nem, e történet
                                  megesett.

Egy angyal ült az ágra, most érkezett,
figyelte, hogy figyelem-e. Fékezett,
s újabb angyal landolt a fán.
Elférnek még, gondoltam. Talán

akarnak valamit Karácsony hajnalán.
De ekkor újból, hullott a hó egy ágról,
                                    pedig nem esett.

E történet végül úgy alakult tovább,
figyeltem ám, Karácsony hajnalán,
egy újabb angyal érkezett.
Miközben izgultam lélegzet-
visszafojtva, ennyi angyal
                               összefogva
nehogy összevesszen nekem itt.

Összefagyva ülnek csak kint,
de nem tudom, fáznak-e az angyalok,
kimenni nem merek, közelebb hajolok
az ablakhoz hát egy kicsit.
Látom, hogy ők azok, eljöttek,
                                              de csitt!
Ők azok, eljöttek, üldögélni itt

új házunk almafáján,
apám, anyám, Sanyi kutyám,
2001 Karácsonyán.

NEM TUDOK DOLGOZNI. A friss hó miatt több és jobb minőségű madárszotyit tettem ki reggel az etetőbe. Délelőttre hihetetlen mennyiségű madár verődött össze a fa körül. Egyenként, az ágakról, a környező bokrokról repdesnek az etetőbe a cinkék, a csuszkák és a verebek. (Mintha sorszám alapján...) A rigók meglepően félénkek, ott vannak, de nem mernek venni az etetőből, ugrálnak ágról ágra, viszonylag nehéz testük alatt rezegnek az ágak, hullik a hó. A csuszkák tekintélye (nagyobb testűek) leszorítja a verebeket a földre, vagy egyszerűen guberálós fajta, onnan szedegetik össze a lehullott szotyit. Három különböző cinkefajt figyelek meg, van egy fehéres hasú, szürke szárnyú, szénfekete sapkájú, amilyet még sohase láttam. S van egy égszínkék sapkás, még rájuk nézni is öröm, a lehetetlenül szép kék sapkácska miatt. És vannak a legismertebbek, a barátságos széncinkék. Nem tudok dolgozni, oda vagyok szögezve az ablak elé.

KARÁCSONY ELŐTTI ESTE azt mondja a lányom, neki már mindegy, mit hoz a Jézuska, csak hozzon valamit. (Pedig előtte fél tucat fiú-Barbie volt a tét...)

MÉG HALLOM ÉJSZAKÁNKÉNT a kutyám harákolását, s óvatosan megyek ki a vécére, bele ne rúgjak. Néha hallom a körmei kopogását is a parkettán, vagy szuszogását a csukott ajtó mögül, mintha be akarna jönni. Ez nyilván így lesz még egy ideig. A gyásznak megvan a maga ideje, mondja lelkész barátom. Több vigasztaló levelet is kapok, az egyikben az áll, hogy barátom nem tudja egyikünket a másik nélkül elképzelni. Igen, pontosan erről van szó, vagyis éppen erről nem tudok beszélni. Lányom egy kereszt alakú fenyőfaágat talál a tóparton, hazahozza, s javasolja, tegyük rá a Sanyi sírjára, Karácsonyra.

ÚJRA MEGNYITJÁK AZ ALEXANDRIAI KÖNYVTÁRAT. Nagy kísértés. Mármint, hogy az ember égő cigarettával sétáljon be.

"VASÚTNÁL LAKOM. Erre sok vonat jön-megy..." Ismerőseink-barátaink sorra ellátogatnak hozzánk, megnézni házat-gyereket. Ilyenkor érzem, hogy a túlérzékenység betegségében szenvedek, akarva-akaratlanul is sok megállapítást sérelmezek. Akkor is, ha a kijelentések-megállapítások elmaradnak. Az egyik fájdalmas pont a vasút, ismerősünk gyereke, lányom osztálytársa a szunyogzümmögésű vonat elhaladtakor megjegyzi, hogy még az asztal is beleremeg, vagyis rázkódik. Meg egyébként is csak egy karácsonyfánk van. (Hmmm....) Mi nem halljuk (már?) a vonatot, feleségemnek pedig jó füle van, csupán a tehervonatokat néha, mikor fütyülnek az átjáró miatt. (De azt még Csokits János is hallja. Saját bevallása szerint.) Nem válaszolok semmit, nyilván nem magától találta ki, otthon, a szülei beszélhettek előtte erről. A madarakat, az érzékeny, félénk, ritka madarakat a vonatok "zaja" láthatóan nem zavarja. Én pedig ismét a Költőhöz menekülök, fellapozva azt a helyet, ahol azt írja: "Boldog vagyok. A kedves / mellettem varrogat. / s hallgatjuk, amint elmegy / egy vén tehervonat."

ENNEK AZ ÉVNEK IS VÉGE, s ki tudja miért, nem túl optimistán nézek az új, az elkövetkező év elébe. Három könyvtervemből egyet sem sikerült megvalósítani, új házba költöztünk ugyan, de óriási adósság nyomja a vállamat, kilátás, ösztöndíj (bár magamra vessek, nem adtam be), anyagi forrásocska semmi (ismét magamra...), eladatlan lakás, problémás fűtés stb. - abba is hagyom a panaszkodást. Vagy mégse: a kutyám is itthagyott. A másik serpenyő sem üres természetesen, van egy gyönyörű, két és fél hónapos fiam, egy nagyon érzékeny lányom, és itt van a kertes ház is, amit annyira szerettünk volna. És rengeteg megoldatlan helyzet, kerülve a szót, hogy kilátástalan. És hogy miért mindig a negatív dolgokra rezonál jobban az emberi lélek. Ez pedig egy megválaszolhatatlan kérdés.