- Tőzsér Árpád legutóbbi két kötetében, a Leviticusban (1997) és a Finnegan halálában (2001) óriási műveltségélmény birtokában tesz lírai megállapításokat az emberi lényeg mibenlétét illetően. Vagyis ez a költészet a kiterjesztett és tudatossá tett intertextualitás lehetőségei felől tesz föl létünket érintő alapkérdéseket. Ilyen vonatkozásban engem elsősorban a szöveg, a szövegközöttiség (az intertextualitás) s az egzisztencia valós vagy feltételezett összefüggései érdekelnének.
     - Hadd kezdjem Borgessal és Barthes-tal: Az emberben és a történelmében nincs haladás, csak néhány mítosszá terebélyesedett metafora tér vissza újra és újra - mondja a nagy argentin. - S ezeket a mítoszokat természetesen már mind megírták. A mi dolgunk újra írni-kombinálni őket - mondja a nagy francia. - A nagy argentinnak igaza van, a nagy franciának csak részben - mondom én, a tréfli közép-európai. Barthes szerint ugyanis Borgesből az következik, hogy alkotók, azaz alkotó szubjektumok nincsenek, csak kombinátorok vannak. Márpedig a kombinálás - szerintem, és Boileau és La Bruyére és Winckelmann és Goethe és a klasszicizmus más nagy teoretikusai, azaz a Barthes-nál semmivel sem kisebb gondolkodók egész sora szerint - a "kombinálás" alkotás a javából. S mi más az alkotás kreálója, ha nem alkotó, ha úgy tetszik: alkotó szubjektum, alkotó én-egzisztencia? - Nietzsche, Heidegger, Vittgenstein óta viszont mintha félnénk bizonyos szavaktól. Nem írjuk le például a "szubjektum" vagy az "én" szót, csak azért, hogy bunkó népieknek ne tartsanak bennünket. Vagy ha igen, azt mondjuk: a szubjektum nyelvmegelőzött. De ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy a nyelv az egzisztenciát is megelőzi, sőt teremti. (A zsidó hagyomány mondja is: szerinte a Tóra kétezer évvel korábbi, mint maga a világ.) A legkézenfekvőbb válasz a kérdésedre tehát az lenne, hogy aki a nyelvet, a szövegek létét vizsgálja, az az egzisztenciát is vizsgálja. Hogy mégsem tudom nyugodt lélekkel ezt mondani, annak komoly oka van. A feltett kérdés felszíne alatt ugyanis egy lényegesebb kérdést érzek: hol vizsgálható az egzisztencia: a szövegköziségben (az intertextualitásban) vagy magában a kérdés-feltevésben? És: vizsgálható-e egyáltalán? Mert ha "a szubjektum fikció" (Nietzsche), de olyan fikció, amelyet végsősoron mi alkotunk meg, olyan "én", amely csak a világunk határaként jelenvaló (Wittgenstein), akkor a végtelenségig kereshetjük a "külső egzisztenciát" észlelő-teremtő "belső egzisztenciánkat" (önmagunkat, a szubjektumun-kat) a fikcióinkban: mint a Matrjosa-babában, mindig csak egy újabb Matrjosa-szubjektumra utaló Matrjosa-babát találunk. S a végsőt, a legbelsőt, a legalsót ("sub-" a. m. alsó, alatt) természetesen sohasem találhatjuk meg, s ennélfogva csak sejtéseink lehetnek róla. De azt jelenti-e ez, hogy ilyen "subjektum" nem is létezik? - Súlyos dilemmák ezek, de úgy is mondhatnám, hogy embert-költőt próbáló s emberhez-költőhöz méltó kérdések. Én a "szubjektum" létét vagy nemlétét (az "én-egzisztenciát") illetően mindenesetre nem rendelkezem olyan kész, ex cathedra tudással, mint a filozófusok, vagy a szubjektum-nélküliségüket az irodalomteoretikusok receptjei szerint összeállító költőink, így hát marad számomra a keresés, az "emberi lényeg" keresése. S a hagyományos, a vallomásos én-keresőktől talán csak annyiban különbözöm, hogy az én personáim nem az én-t keresik, hanem valóban az "emberi lényeget"; s én nemcsak a személyes napi élményeimben vizsgálódom (sőt abban a legkevésbé), hanem az emberiség "mítosszá terebélyesedett metaforáiban" is. S az általad említett utolsó két kötetemben ez ráadásul úgy alakult, hogy verseimben csaknem pontosan a Borges által felsorolt metaforacsoportok hangsúlyozódnak ki leginkább. Borges ugyanis az "ismétlődő metaforákat" meg is nevezi, így: a trójai háború; Odüsszeusz hazatérése; az örök életet adó kehely, a Grál keresése; az istenáldozat. Részemről mindez persze nemcsak "tudatossá tett interttextualitás", hanem átgondolt, személyes érdekeltségű poetikai "hadművelet" is: a versnyelv így egyetemesebb, a jel- és utalásrendszer mindenki számára érthető.
     - A Finnegan haláláról írt kritikámban a klasszikus pozíció megteremtésének igényét véltem felfedezni a verseidben. Mennyiben értesz egyet ezzel a véleményemmel?
     A "klasszikus pozíció" mindenképpen megtisztelő minősítés, és bizonyos fenntartásokkal el is fogadom. A fentartásaim körülbelül olyan jellegűek, amilyenekkel Te magad is élsz a kritikádban. Hisz a "klasszikus" mellett leírod az "eklektikus posztmodern" minősítést is, amely ugye a winckelmanni "nemes egyszerűséggel és nyugodt nagysággal" (azaz a klasszicizmus hagyományos megfogalmazásával) már nemigen fér össze. Egyezzünk ki hát inkább Paul Valéryban, aki azt mondja, hogy minden klasszicizmus egy megelőző romantikát tételez föl, más szóval: a klasszicizmus lényege az, hogy valami után következik, hogy jóvoltából az előtte járók, a foglalók "zsákmánya civilizált földdé válik" (Valéry). Az én esetemben a "foglalók" a posztmodern vers művelői lennének, s a "zsákmányuk" azok a területek, amelyeket a "nyelvmegelőzöttség", a jelentésdisszemináció, a szubjektum decentráltsága stb. kalózhajóin sikerült bekalandozniuk. (Én meg talán a "civilizátor" lennék mellettük.) - Persze, ha jól megnézzük magunkat, csak a Jóisten (s esetleg KSzE) a megmondhatója, hogy ki közülünk a "klasszikus" és ki a "romantikus". Hisz én bizonyos esetekben éppen a posztmodern "hajósokat" látom óvatos ("klasszikus") duhajoknak. Ha komolyan gondolják például a "nyelvi megelőzöttség" dogmáját, akkor tulajdonképpen bezárják magukat a nyelvbe. Nem kockáztatják meg a metafizika nyelven túlra mutató, de éppen azért kozmikus, grandiózus bizonytalanságát; a nyelv, a szintaxis "örök emberi" gesztusainak a kedvéért lemondanak a külsőre, a rajtunk kívülire irányuló, s a nyelvet magát is állandóan megújító egyszeri szubsztanciákról, az érzelmekről, a sejtelemről, a képzeletről, s ezzel talán arról a jelentésinvariánsról is, amelyet a romantikusok fedeztek föl, és eredetiségnek neveztek el, én meg azt mondanám róla, hogy ez az a nem létezve létező Matrjosa-szubjektum, amelynek a keresése egyedül teheti érdekessé, drámaivá ("romantikussá") a verset. Enélkül a keresés nélkül a versszövegek (lásd a mai magyar költészet mennyiségileg nagyon jelentős részét!) össze- és felcserélhetők, a szerencsétlen olvasó mintha mindig ugyanazt az érdektelen, fűrészpor-szárazságú szöveget, soha véget nem érő egyetlen verset olvasná. Az én lázadásom pedig - ha egyáltalán és szerénytelenül beszélhetek ilyesmiről - emellett a "klasszikus fűrészpor" mellett nagyon is romantikus színezetű, hisz én a "zsákmányolt" nyelven megint az érzelmekről, a sejtelmekről, a képzeletről kívánok beszélni. - Azaz, summa summárum, a "klasszikus" és "romantikus" kifejezésekről nekem is az a véleményem, ami Valérynak volt: "...a társalgás céljára jó és vitára kiválóan alkalmas kifejezések, de összeegyeztethetetlenek a gondolkodás pontosságával és teljesen hasznavehetetlenek a gondolat kifejezésében".
     - Az utóbbi egy-két évtizedben szövegeidben megnőtt a bölcseleti hajlam. A gondolati líra olyan területeit hódítod meg saját korod, kortársaid számára, amelyek a kilencvenes évek magyar irodalmában sokak számára elérhetetlenek, s az oda vezető út követhetetlennek tűnik. Ezért lepett meg engem például az a vélemény, amelyet nemrég az És fiatal kritikusának tollából olvastam, s amely a lapos szalonfilozofálással hozza összefüggésbe a Finnegan halála verseit. Mi a véleményed: valóban minden gondolati költészetben megvan ez a veszély?
     - Mikor a szóbanforgó kritikát elolvastam, a kritikus értetlenkedése annyira meghökkentett, hogy azon melegében asztalhoz ültem, s a csipkelődő Mondolatra megírtam a saját Mondolatomat. De aztán még idejében észbekaptam, s nem jelentettem meg az írásomat: a megcsípett Zafyr Czenczi hallgasson, mert ha feljajdul, még aztán mások is Zafyr Czenczinek tartják majd. (Kazinczy-Zafyr Czenczi sem válaszolt a Mondolatra, illetve mások válaszoltak helyette.) Arról nem is beszélve, hogy minden olvasatnak lehet értelme. Még a helytelen olvasat is hozzájárulhat a vers jelentés beli gazdagodásához: ki gondolta volna például 1790-ben (maradjunk a Mondolat környékén!) Baróti Szabó Dávid élesen antiaufklärista Ledőlt diófájáról, hogy a későbbi olvasatok pusztán "nemesi elmálló" verset csinálnak majd belőle! - A kritikusom egyébként elsősorban az Euphorbosz monológja című hosszabb versemmel kapcsolatban emlegeti az úgymond "lapos szalonfilozófiámat". Csakhogy Euphorbosz, "Maximus lovag írnoka", a "nemrég felszabadított rabszolga, a költői lelkületű filozófus" az öregedő Augustus korában, azaz a hanyatló római ("ezüst") korban "filozofál", amikor a bölcselet már csak szimpla moralizálás. Euphorbosz Seneca és a Seneca-tanítványok sztoicizmusát veszi célba, felháborítja a küzdelemnek kényelemből és gyávaságból hátatfordító közömbösség, de mindezt csak Persius vagy Juvenalis zsurnál-filozófiájának a nyelvén tudja elmondani, hisz ő is "kora gyermeke", ő sem tud a dolgok mélyére hatolni, s ő is gyáva, csak egy búvóhely (egy borospince) "súgólyukából" küldözgeti a kornak a bölcs tanításait és tanácsait. Azt a bizonyos "szalonfilozófiát" tehát csak a római "ezüstkornak" s a mű teremtette világnak az összefüggésrendjében lehet megítélni, s esetleg akár elítélni is (ha az mondjuk a szerző fenti szándéka ellenére is funkciótlan), de a "szalonfilozofáló" protagonistát magával a szerzővel azonosítani, nos, az ilyenfajta kritikusi eljárás engem erősen a Mondolat Bohógyi Gedeonjának a logikájára emlékeztet. - S íme hát mégiscsak feljajdult bennem Zafyr Czenczi, váltsunk hát gyorsan témát, hogy ne jajgathasson tovább! A gondolati líráről ennyit: "A szellemi problémák vagy akár tudományos problémák egy olyan költő számára, aki történetesen szakértelmiségi..., ugyanolyan elementáris élmények, mint teszem azt a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját" - írta valamikor 1992-ben Petri György a tárggyal kapcsolatban. A megállapítás ma is érvényes, az igazát én sem tudnám pontosabban megfogalmazni, meg sem kísérlem. Érdekes volna viszont egy kicsit megkotorni költőink szövegeit egyszer az "elementáris élmények" szempontjából általában is, nemcsak mindig a nyelv, a mondatszerkezetek működését vizsgálni bennük: azt hiszem, nagyon érdekes dolgokra jönnénk rá. A sok érdekes dolog között talán olyasmire is, hogy a gondolkodást tekintve a költészetünk az utóbbi tíz-húsz évben a szó szoros értelmében infantilizálódott. A kozmikus, emberi és társadalmi létből ma a költőink tudatába (ha úgy tetszik: nyelvtudatába) nem sokkal több jut be, mint a gyermekébe. Sőt - sokak esetében annyi, mint egy "hülyegyerekébe". Nálunk, Gömörben azt szokták mondani a hülyét utánzónak, hogy "ne csináld, mert még úgy maradsz!" Hát a nyolcvanas-kilencvenes évek költészetének nagy részében a Marcuse-féle egydimenziós ember, a fogyasztói hülye, de legalábbis a kicsit ütődött dilettáns volt az idola, a költőink tudatosan ezzel az idollal formáltatták meg verseiket, aztán - "úgy maradtak". Nem a "szalonfilozofálás" veszélye fenyeget hát, hanem annál sokkal komolyabb baj. Vannak persze nagyon súlyos és kevésbé súlyos kivételek is szép számban. Tandori Dezső, Rakovszky Zsuzsa, a már említett Petri György, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd és mások nagyon sokat tettek a magyar gondolati vers nyelvének a modernizálása, sőt "posztmodernizálása" érdekében, de azért a gondolati költészetet illetően általában - a világlírában is - ma már sokszorosan súlyosabb a "helyzet", mint 1926-ban volt, amikoris Valéry (elnézést hogy már megint vele példálózom) így panaszkodott: "Ha technikai szempontból nézzük a dolgokat, illetve műveket, a tizennyolcadik század végétől fogva a stílus elvont kvalitásaiban bizonyos hanyatlás észlelhető, és valami furcsa lemondás azokról az eszközökről és erőkről, melyeket az irodalom a gondolkodókból merített."
     - A Finnegan halála legtöbb verse szerepjáték, "az öregedő test fájdalmaitól és a mindig fiatalosan kíméletlen szellemtől gyötört tudat kényszerű metamorfózisait követhetjük, mintha a szerepről szerepre vándorló költő más és más áldozat képében találhatna enyhületet" - írja róluk Reményi József Tamás. Vajon melyik lírai alany válik a legújabb Tőzsér-versek identikus hősévé: Mittel úr, Euphorbosz vagy netán Finnegan? Mi köti össze és mi távolítja el ezeket az alakokat egymástól?
     - Tehát végül Téged is a Matrjosa-baba szubjektuma érdekel igazában! De hát a fentebb elmondottakon kívül erről a szubjektumról (főleg a magaméról) én magam is csak annyit tudok, hogy feltehetően létezik. S elsősorban éppen a keresésben sejthető meg. Kedves filozófusom, Whitehead mondja: a reálisan létező valóság: a működés. Én jobb szó híján a szubjektumról (az "identikus vershősömről") is azt mondanám: működés. Alkotó energia, kreativitás, amely nem beszél, hanem megmutatkozik. S ilyenféleképpen bárki megfigyelő többet és "identikusabbat" tud róla, mint "ő" maga. Mittel úr, Euphorbosz, Finnegan - Whitehead nyelvén szólva - aktuális entitások, olyan adottságok, amelyek nem önmagukban érdekesek, hanem egymásra vonatkoztatva; csak az entitások láncában válik láthatóvá a nexus (ez is Whitehead kifejezése), a működő struktúra. Mittel úr - a közép-szerűségét és erkölcsi lepusztulását öniróniával enyhítő túlélő; Euphorbosz - a saját tudatával szemben ható, paradox, mert tudálékos kreativitás; Finnegan - az "örök visszatérés" körforgásában éppen a halált "abszolváló", a semmibe távozó ember. De hogy ezek egymásra vonatkoztatva mit jelentenek, mit mondanak, azt meglátni, meghallani és megfogalmazni, nem hiszem, hogy én vagyok a kompetens. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc idéző technikájával és polifonikusságával kapcsolatban írja le az "interszubjektum" kifejezést. Boldog lennék, ha majd egyszer valaki az én "interszubjektumom" megfogalmazásával is megpróbálkozna.
     - A szülőföld mint problematika csak az utolsó, a címadó vers erejéig tűnik fel a kötetedben. Teljes szakítást jelent ez a pályádon, vagy csak a véletlen hozta így?
     - A szülőföld máshol is "feltűnik" a kötetemben, nem csak a címadó versben. A Leviticus című "apokrif triolettekből" idézek:
 

D. K A festő 192 cm magasra emeli
a főnővér tárgyát a szülőföldről

mit kellene írnom hogy kiderüljön
minden fóbiám belőle gajdol...

Nagyon régen volt, amikor a szülőföldről -, az akkori irodalmi divatok hatására - én is írtam néhány "panegiriszt". Azóta, ha a szülőpátriámat versben említem, mindig metaforafunkciója van, s a jelentése távolról sem mindig pozitív. Az írók a gyermekkort paradicsomnak szokták rajzolni, az én gyermekkorom, s így a szülőföldem is - a családom tragédiái, s a falum komor, könyörtelen erkölcsei miatt - távolról sem volt paradicsom, sőt valóban szinte "minden fóbiám belőle gajdol". De mint "fóbia" is meghatározó, nélkülözhetetlen jel a poétikai jelrendszeremben. Valahol nemrég (ha jól emlékszem, akkor is egy interjúban) a magyar írói ábécé negyvenegyedik hangjának neveztem a szülőföldet. A művész időnként szembe helyezkedhet vele, mint például Joyce a maga Dublinjával, vagy a mítoszok egébe emeli, mint Garcia Márquez a columbiai Aracata-Macondót, de attól az még szülőföld marad, azaz olyan szó a nyelvben, amely semmivel sem helyettesíthető, s amelynek - a kontextustól függően - nagyon sok jelentése lehetséges. A Finnegan halálában sem egyszerűen a "szülőföldet", tehát nem az én konkrét szülőföldemet akarja jelenteni, hanem bolygónknak azt az öko-rendszerét, amelyből az ember éppen kilépni készül. Az én Finnegan Timótom "iszonyatosan megnyúlt teste" (miután a gazdája a "d.-i félig kész templom tornyában" felakasztotta magát), tulajdonképpen a kihalt, személytelen űrben harangoz vigasztalanul. - A "szülőföld-problematika" tehát - szükség szerint - bármikor megint feltűnhet a verseimben. Kifejezésekkel, jelekkel nem lehet, de nincs is értelme csak úgy egyszerűen "szakítani".
     - Milyen ideális olvasót képzelsz el verseidhez? Ki lenne az a szuperolvasó, akinek olvasása közel állhat az általad ideálisnak tartott olvasáshoz vagy ahhoz, ahogyan Te olvasnád a Finnegan halálát?
     - Mikor a hatvanadik születésnapomat ünnepeltük (a nyitrai Pedagógiai Fakultáson, egy népes és elég jól sikerült szimpozion keretében), Alexa Károly az Adalékok a Nyolcadik színhez című versem kapcsán (amelynek tudvalevően Szenci Molnár Albert az egyik "personája"), azzal az abszurd kérdéssel lepte meg hozzászólásában a jelenlevőket, hogy vajon Szenci Molnár Albert hogyan olvasná Mittel urat. Az eset felelevenítésével azt akarom mondani, hogy a legabszurdabb olvasatok is lehetnek "értelmesek" és hasznosak. Mert az olvasatokban mindig két világkép (két kor, két ízlés stb.) szembesül, s a kettő vegyülésének a csodájaként születik meg a vers aktuális jelentése, de azt is mondhatnám, hogy maga a vers. Ha megszületik persze. Ha nem születik meg, ha a vers nem tud vegyülni az újabb és újabb olvasókkal és az újabb és újabb korokkal, akkor a szövege valószínűleg klapancia vagy vezércikk vagy politikai agitáció vagy reklámszöveg vagy bármi, csak nem vers, s akkor kár az olvasókról és olvasatokról beszélni is. A jó versnek csak egy haszontalan olvasata van: ha az olvasó nem saját magát szembesíti a verssel, hanem a különböző esztétikai programokat. Az esztétikai program ugyanis nem vegyül, hanem "ítélkezik", alkalmazója egyre a szerzőt akarja "megismerni" (azaz inkább "leleplezni"), ahelyett, hogy a szöveget megpróbálná önmagára vonatkoztatni, s benne önmagát (is) megismerni. Az ilyen olvasói hibát rendszerint azok a nagy tekintélyű (vagy a nagy tekintélyre éppen csak pályázó fiatal) kritikusok szokták elkövetni, akik hatalmas elméleti tudásuk ellenére sem tudják, hogy az elemi részecskéket csak speciálisan érzékeny műszerekkel lehet eredeti pályájukon vizsgálni, ellenkező esetben a megfigyelt részecskék a megfigyelés irányában "kitérnek". S a megfigyelő ilyenkor - talán nem is tudatosítja, de - csak az önmaga pályáját, a saját megfigyelő masinériájának a működését vizsgálja, s nem a verset.