Körösi eljárása, legalábbis az Orrocskákban, pointillistának mondható, az írás minden elmozdulásakor erős porlasztás tanúi vagyunk, amely legtöbbször az időjáráshoz, a porszemekhez, az esőhöz, a bogarakhoz kötődik. Ez közel áll hozzám, magam is a kis bibliai mustármagra építkezem. 
     Semmilyen rendben nem lehet egy magasabb szintű, vagyis végtelenül fölötte álló rendet másképpen megjelenteni, mondja Simone Weil, mint a végtelenül kicsi által. A mustármag, a pillanat, az örökkévalóság képe stb. 
     Szinte találomra idézek Karel, a lefokozott cirkuszi szemfényvesztő monológjából (Karel különben izgalmas figurája a könyvnek, szívesen olvastam volna még többet róla, szívesen olvasnék akár egy egész könyvet Karelról): 
     - Nézze, bennem nincsenek már kérdések, de nem azért, mert készen lennék a válaszokkal, olyan vagyok, mint a sár, amiben bármi szikladarab is nyomtalanul süllyed el, addig jó nekem, amíg vannak a cirkusznál lovak s amíg én vagyok a lovak mellett, tudja, elnézem ezeket a jószágokat, a nagy, feketebarna szemüket, ropogtatják a zabot, elképesztő, hogy mennyi zab fér egy lóba, naphosszat járnak körben a porondon, és egyre dolgozik bennük amit megettek, aztán meg itt, ezen a nyeles lapáton is látom a lószarban a félig elrágott zabszemeket, várom a verebeket, hogy ideszálljanak és kicsipegessék, ami még ezekben a citromokban megmaradt, s aztán a platánokra üljenek, ugráljanak itt egész nap a fákon és a ketreceken, fehérre szarják a járdákat és a földet, amíg az eső vagy egy Lakatos nevű ember tisztára nem mossa az egészet, gumicsővel locsolja a fák tövét, hogy beleolvassza a földbe a madárszart, s közben affélék járnak a fejében, hogy úgyis minden körbefordul, ha érti, mire gondolok, hogy minden megtalálhassa a maga útját, elinduljon és aztán visszatérhessen a kezdőpontra, felhőnyi szúnyog vagy felhőnyi eső, tudja azt mondom én, egyre megy... 
     A pontok, magok, gömböcskék (üveggömbök) mellett a másik alapegység a fonál, a csík, a szövet, a rongyszőnyeg. A megtörtént események leírása, mondja egy helyen (amely különben, egyik legfontosabb helye éppen a regénynek, ugyanis itt születik Bárány Ádámka, itt jelenik meg a fabulában, amelyben különben, mint tudjuk a lupus dominál, itt szövődik a könyv egyik legszebb képződménye, egyik központi metaforája, amely akár többet is elbírt volna, mint amennyi szerepet később majd kap) nem más, mint válogatás, színes szálacskák kihúzogatása egy olyan szövetből, aminek se a kezdete, se a vége soha nem látható. 
     Igen e szálacskákból, füvecskékből szövődik e sorok folytatásaként, különben egy meglehetősen kemény környezetben (gyilkosság, rothadó hulla etc.) az egyik legszebb metaforája a könyvnek: 
     Álldogálás, vesztegelés a folyóparton, a torkolatnál, éppen ott, ahol sok évvel ezelőtt történt, hogy egy Pikó nevű gyenesdiási kőműves a téli nádaratáskor úgy sietett, hogy már egészen előre tartott a sorral, de egyszer csak felkiáltott, mert a nádvágó előtt egy különös madárfészket, egy tollakkal kibélelt és még langyos valódi kis bölcsőt talált a jég felett az egyik zsombékon. Nem mintha a fészek ritkaságnak számítana ebben a nádban, most azonban Pikó nem mehetett tovább, mert annak a fészeknek mintha egy apró embert formázott volna az alakja, nem is kívülről, de főként a belseje, a puha tollak, a könnyű, sárgás fűszálak. 
     Szerzőnk másik fontos eljárása még: az ismétlés, amely a már jelzett természeti erőkhöz, illetőleg évszakokhoz kapcsolható körforgását adja e radikálisan porlasztott, szálazott anyagnak. Hihetetlenül szépen, megrázóan szervesülnek olykor ezek a teljesen váratlan, véletlen, új összefüggésben felbukkanó dolgok. 
     De nem lévén kritikus, másról szerettem volna mesélni itt Önöknek ma este. Se a bárányról, se a lupusról, hanem egy köztes lényről, amely mind a két véglethez odaköthető akár. Érdekes is lett volna, ha hol lupusnak, hol báránynak vélik, nevezetesen a pesti állatkertből elmenekült kengururól. De egy kis kerülővel, porlasztással, szálazással élve most magam is. 
     Én, mint egyeseknek lehet, tudomása is van róla (Grencsónak és Czabánnak persze van, többször is megfordultak volt nálam): Újvidéken éltem 34 évig, újvidékinek tudom magam, ám 994-ben feleségem szülőhelyére költöztem: Palicsfürdőre. Amikor aztán néhány háborús év után először mentem Újvidékre, méghozzá fel a várba (ahol vejem színháza, a Mozgó Ház vendégszerepelt éppen), és lenéztem a városra, Sangaj nevű külvárosától Telep és Adice nevű külvárosáig, a Betyár strandtól a Heréskertig, a Balajkáig: eleredtek a könnyeim (szerencsére már alkonyodott, s így barátaim, Mauritsék, Bánszky Mária-Róza és a pestiek nem vettek észre semmit). 
     Előtte és utána is többször próbálkoztam a város nevét szövegeimbe oldani, példul Új-Vidékként, Neuzatzként írni, New Yorknak nevezni, ahol a magyar irodalom egy új fejezetét írtuk volt meg ifjúkorunkban... De mégis mindig egyértelműen, mint városról beszélve. Mindebből érthető, hogy az Orrocskákat olvasva, felkaptam a fejem (szintén nem kis orromat) a Rákosi-Gerő fejezet (amely különben kevésbé porlasztott, mint a könyv többi fejezete, sokkal kevésbé, mint a Kádár-fejezet például) alábbi sorainál: 
     Mátyás, aki hat esztendővel volt idősebb Ernőnél, s fél évszázada az akkor még dicsőségesen kiterjedt Magyarországhoz tartozó újvidéki Adán született... 
     Azt hittem elírásról van szó, véletlen került a bácskai, illetve vajdasági helyére az, hogy: újvidéki. De később, éppen a kengurunál szerzőnk ismét él e változattal, s szinte elszégyenültem, hogy éppen én nem vettem észre ezt a szép trouvaille-t, ezt a különös változatot - amelyet valójában magam is kerestem, hiszen így, Újvidéknek nevezve Bácskát, Vajdaságot egyben palicsi és újvidéki is maradhattam volna, mint maradtam is valójában. 
     - Emberek, szedjék össze magukat, és jobb ha már most tudomásul veszik, ha az a kenguru kijutott a Városligetbe, a járókelőkre egyáltalán nem számíthatunk, és hogy értsék, miért mondom, évekkel ezelőtt történt Újvidéken, a palicsi állatkertben az az eset, hogy megszökött egy kenguru, nyáron történt... (Hihetetlen, akárhányszor olvasom újra, most is, ahogy idemásolom, mindig elámulok ettől, mármint, hogy: a palicsi állatkert Újvidéken van.) 
     És szerzőnk elmeséli, hogyan keresték a palicsi kengurut, hogyan ijesztgette a szerelmespárokat, akárha egy szatír, majd pedig azt, hogy végül is a park melletti főúton egy busz elütötte. 
     Na mármost a dolog különösségét növeli, hogy Balázs Attila, estünk másik aktív résztvevője, maga a tulajdonképpeni adatközlő, másrészt viszont a fent jelzett helyváltoztatás és az egzotikumhoz való, még gyerekkoromból eredeztethető vonzódásomból kifolyólag jómagam az évek folyamán e kis, árva, vidéki - ahogy mondani szoktam: metafizikus - ZOO krónikása lettem, krónikása vagyok, fotóztattam, festettem, sorozatot írattam róla az általam főszerkesztett Palics és környéke című újságban (amelyre, mint mondani szoktam, büszke vagyok, mint Osváth a Nyugatra, jóllehet tudjuk Osváth nem egy büszke ember volt, szíven lőtte magát etc. s a Palics és környékét sem szerkesztem már, megszűnt). De ezen kívül ráadásul még kenguru-érzékeny is vagyok, ugyanis feleségem bátyja Ausztráliában él, tele a lakás nyúzott kengurubőrből készült, molyette játékkal. Volt azóta is eset a kis ZOO kenguruival, amelyek azóta felettébb elszaporodtak, például amikor is egy radikális elkötelezettségű ember farkaskutyája beugrott és lemészárolt tíz-húsz kengurut, valahogy úgy, mint Pesten ahogyan lemészárolták a farkaskutyák az angyali flamingókat... 
     De térjünk vissza a regényben említett újvidéki, azaz palicsi esethez. 
     Amikor Palicsra-Szabadkára kerültem, egyik első terjedelmes esszémet egy festő-gyűjtő költő barátomról írtam, a Rukovet című helyi szerb-horvát folyóirat számára, sok fotóval. Mint festőt kerestem fel, képzőművészeti írást készültem írni róla, de porcelán gyűjteménye igézett meg, különösen amikor még ki is fejtette, hogy a háború elleni tiltakozás egy formájáról van szó, mármint, hogy a háború kitörésekor határozta el, hogy porcelánt fog gyűjteni. Majd a családja kezdett foglalkoztatni. Előbb csak a bátyja, aki szintén író, azután pedig bunyevácságuk-horvátságuk, specifikus nyelvük, illetve édesanyja famíliájának szlovákiai ága, amelyről sok fotót, szép, nagy emlékiratot őriznek... Befejeztem az esszét, le is fordították már szerbre, amikor a fotókat válogatandó, ugyanis a sok fotó, mint jeleztem, része volt művemnek, ismét kiszálltam a misztikus házba. Dolgom végeztével távozóban, a ház előtt egy fekete (néger) emberre lettem figyelmes. Barátom észrevette zavaromat, pánikomat. Igen, valamiféle pánik vett rajtam erőt, ugyanis kilépve akkor a házból olyan érzésem volt, akár sikerélményről is beszélhetnénk, hogy a sok semmis porcelánból, fotóból, még semmisebb tárgyakból, amilyeneket csak a vidéki kispénzű gyűjtők tudnak hangyamód összehordani, sikerült összerakni, rekonstruálni, már-már föltámasztani magát a Nagy Formát, a Monarchiát. S akkor teljesen véletlenül felbukkan egy fekete (néger). Sehogyan sem illett a képbe, majdhogynem összedöntötte a Nagy Konstrukciót. Szóval barátom halkan megjegyezte: a nővérem férje. Majd még halkabban: rendőr. A központ felé baktatva, azon morfondíroztam, hogy én valójában elvétettem a dolgot, el a nagy esszét, ugyanis nem leltem rá időben, kimaradt a tulajdonképpeni vége. A poén. 
     Már rég megjelent az írásom, belenyugodtam csonkaságába, már el is felejtettem a dolgot, amikor valaki nekem is elmesélte a kengurus történetet. (A hasonló történetek esetében persze sokszor vándormotívumról van szó, noha több más érdekes eset is történik egy állatkertben, még akkor is, ha kicsike: hol egy elefánt, hol egy zsiráf pusztul el titokzatos körülmények között, hol pedig a farkasok vadulnak meg, válnak ordasokká stb.) 
     Koncsorgott tehát a környéken a kenguru, amikor is egy Magyarországról érkező kamion a nemzetközi úton, mindössze néhány kilométerre jugoszláv-magyar határtól, a határzónában tehát: elütötte. A megszeppent sofőr kiszállt és megpillantva a kengurut, immár halálra rémült. Megtörölte a homlokát, ugyanis, noha egy görbe éjszaka után indult még szurok sötétben, és az is igaz, hogy a múlt héten Kis-Ázsiában járt, úgy emlékezett: Jugoszláviába és nem valamelyik egzotikus országba indult. De kissé megzavarodott. Bámulta a furcsa lényt, bámult ahogyan az erszénye megtelik vérrel... Közben rendőrt hívtak. A villogó-szirénázó rendőrautó hamarosan meg is érkezett. És a kocsiból: egy fekete (néger) rendőr ugrott ki. Költő, festő, illetve porcelángyűjtő barátom sógora. A soffőr elájult. 
     Nem húznám végtelen e motívumot, ugyanis nem kötődik igazán az Orrocskák bestiáriumának, fabulájának két centrális állatához. Ám az előbb, teljesen véletlenül, a sok furcsa állatkerti eset között meg találtam említeni a farkasok ordassá válását is. Ugyanis különben olyannyira szegény, keszeg lényekről van szó, hogy képtelenek a mesékkel, Piroska és farkassal traktált gyerekeknek megjeleníteni, illusztrálni a farkast mint olyant. 
     Idézzük még regényünk egyik szép, ismétlődő passzusát: 
     Az éjjeliszekrényen nyitva maradt a mesekönyv, összeolvadó, hemzsegő bogarak a fejtetőre állított betűk, s velük szemben a nagy, egész oldalas színes kép, csupa piros és fekete, mi lehet az, talán egy állat, bizony, látszik még vöröslő nyelve is, és ott vannak a hatalmas fogai, milyen jó hűvösek a párnák, fehér és még fehérebb, árnyék és félhomály, ez a körbefutó hímzés a huzaton olyan, mint holmi minták egy lepke szárnyán. 
     Szóval az újvidéki, azaz hát palicsi lupusok olyan csénevészek voltak, hogy képtelenek a fabulába vánszorogni - amikor is nemrég: egy kisfiú be talált nyúlni hozzájuk a szétrozsdásodott dróthálón keresztül. És vállban leszakították a kezét. Később a belgrádi korházban többször arról beszélt, szeretne Palicsfürdőre utazni. Miért, csodálkoztak el a szülei, az orvosok, a pszihológusok. Hogy visszakérjem a kezem a farkasoktól. 
     Befejezésül - mert hát a lényeg, akárhogy rejtegetjük is, mégiscsak: LUPUS IN FABULA - Petőfit említeném. Elvégre március idusa is van éppen. Igen, ez a könyvbemutató valamiféleképpen kötődik március idusához. De nem A farakasok dalát (amit Krleza, itt nem messze, a Ludoviceum karcerében fordított volt horvátra), hanem egy másik versét, amit én nagyon szeretek, legjobb versei között emlegetek. Egy zsánerképről van szó valójában, amelyet 1843 januárjában írt volt Kecskeméten. Elnézést, hogy ilyen szokatlanul, egy verset szavalva fejezem be ismertetésemet, de hát már a kezdetén jeleztem, nem kritikus áll itt most Önök előtt, csupán egy szerény újvidéki olvasója, hívője könyvünknek, a csodálatosan porlasztott Orrocskáknak: 
 
 

Farkaskaland 

Pajtás, te ettél, véres a fogad;
S mi szenvedünk éhségi kínokat.

Mogorva a tél, puszta a határ,
Rajt a vihar légparipája jár;

Csak ember és állatnak nincs nyoma...
de most beszélj, hol volt a lakoma?,

Igy kérdi a társát a farkassereg,
kit érkezéskor üdvözöltenek

A jóllakott nem késik szólani,
És tőle ily beszédet hallani:

Ott a vityilló a pusztaközépen,
Él a juhász és felesége benn.

A ház mögött pedig terül az ól,
Honnan juhoknak bégetése szól.

E lakhoz éjszakának idején
Két utazó suhant. Egy úrfi s én.

A pásztornéra titkon foga fájt
Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.

Ott sompolygott ő a kunyhó előtt,
Juhot nem kaptam én... megettem őt.