Mióta megírtam Pilinszky Jánosról, helyesen mondva a ma, a most élő költőről öt oldalas, sűrű soros prózaversemet, amely 998-ban jelent meg Tatabányán, a Mézízű vas című verskötetemben, és ez a címe: Pilinszky János Arvo Pärt zenéje és a Grande Chartreuse kórusa között, azóta biztosabban érzem úgy, hogy aki van, arról nagyon nehéz emlékezni. Minden jó megidézésnél is nyomósabb tény az ő léte. Ahogyan a szentmise sem csak az emlékezés, inkább az "itt és most", az átváltoztatásban megszületett föláldozásának ténye, ugyanúgy a művészet is a keletkezés helye és tanúja. A képzelő erő nem játszik, hanem közvetít. Pilinszky azt mondja, a költő nem akar tudni semmit, nem tudni akar valamit, hanem a valóságról tanúskodik. Milyen tudásra gondolhatott? Olyanra, amely a részlegest véli egésznek, a részleges jellemzőjét a teljes karakterének; nem. A teljes több a részek összegénél. A teljeset nem lehet tudni, csak észrevenni. Az veszi észre, aki egész lényének összpontosításával figyeli a keletkezőt, mert éppen a teljes az, ami mindig újra keletkezik. A teljes úgy viselkedik, mintha azelőtt nem lett volna, úgy viselkedik, mintha nem volna. Ami van, de csak részleges, átmeneti, töredék, az úgy viselkedik, mintha egyedül ő volna; holott voltaképpen nincs. És mivel be fog következni, hogy abszolúte nem lesz, mert minden rész szerint való egyszer végképp elillan, most, amikor létezik, nem-létezőként létezik. Ez az, amit lehet tudni. A teljeset, minthogy csak a teljes a valóság, nem tudni lehet, hanem megpillantani. Erről a valóságról tanúskodik a művészet, mert ezt látja. És minél inkább az egészet látja, annál inkább alkotja, esetünkben írja meg a részlegest, az átmenetit, a töredéket, de azt meg is örökíti; ilyenek Pilinszkynek a vesszőnyi fái az alkonyi ég infravörösében. A teljes, az egész ott lángol a részleges mögött.

Az ilyen írásmód azt sugallja, hogy az egész valóság nem tud, nem akar megmutatkozni, mert elrejlik. Éppen ezért csak utalni lehet rá, megsejtetni. Beszélni azonban, már-már a félrevezetés gyanújával és kísértésével arról kell, ami elrejti őt. Nem is elrejti, betemeti. Nem is betemeti, letagadja. És végül már le se tagadja, mivel úgymond, egyáltalán nem érdekes. Ha a teljes valóságot le is lehet tagadni, azt, hogy ne izzék át az ideiglenesen, a homokon, hogy ki ne lobbanjon a sírból és a szóból, semmiféle módon nem lehet elérni. A teljes valóság jeleket ad. Ilyen jele például az, hogy időnként átvérzi a történelem szövetét. És nemcsak a történelemét. A mi testünk, a mi mondataink, a mi vágyakozásunk, a mi műveink, a tudományok és az irodalomtudomány szövetét is. Néha az a bolondériám támad, meg kellene teremteni a művészettörténet postexistens fejezeteit is, azaz, ki kellene következtetni a meglévő művekből azokat a lehetséges műveket is az amplitudó-elv alapján, amelyeknek ott kellene megszületniök. Erre tettem kísérletet a fönt említett prózaversemben.
     A Vigilia ezévi novemberi számában közreadták Pilinszky János néhány kiadatlan levelét. Az egyikben, amelyet az író 1975. június 16-án, Párizsból írt Fábián Mártának, a következőket olvashatjuk: "Tudod, az igazság az, hogy én nagyon kis tehetséggel születtem. Egyetlen vigaszom, hogy ezt a nagyon kis tehetséget sikerült különösebb árulások nélkül megőriznem és szóra bírnom." E mondatban: "nagyon kis tehetséggel születtem", nem az a megrendítő, hogy egy kétségkívül zseniális költő alázattal vall magáról, hanem az, hogy állítása igaz lehet. Ez a nagyon kis tehetség annyiban lehetett nem nagy, hogy nem volt dús, több rétegben is asszociatív, nem volt gazdag. Nem tellett belőle 20-30 kötet megírására. Nem használt, mondjuk ötvenezer szót. Nem dúskált a hasonlatokban, a metaforákban. Egy-egy hasonlata viszont odaszögezte a valóságot: egyetlen ütés a hold sütése, írja. Nem olyan, mint, hanem az. Az, ami: ez a valóság titka. Nem mozgatott egy nagyregényre való embercsoportot, nem tudta tucatnyi ember életét jól fölismerhető külön szálon futtatni, összefonni, és a gombolyagból kivezetni. De ez a nagyon kis tehetség mustármagnak bizonyult. Ha kicsi volt is, hihetetlen, "vadállati" erő, írja Nemes Nagy Ágnes, vezette túl minden magaslaton. Ha szegény volt, kevés szava emlékeztetett a lélek boldog szegényeinek egyszerűségére. Akkora intenzitás "pulzált" - ez az ő jellemző szava - a szinte hideglelős nyugalmában, hogy szellemileg mintegy stigmatizálta az olvasót. Szelídsége és forrósága egybeesett. Elbeszélés helyett kinyilatkoztatott. A boldogtalanok szenvedése ragyogott megértő, és szuggesztív megjelenítő képességében, mert ez a nagyon kis tehetség - a saját bevallása szerint - ismerte "Jézus éjszakáit". Innen eredhet sötétségének fényereje. Érkeztére várt az elrejlő valóság, hogy föltárja magát neki. Pilinszky János századának igen kevesei közé tartozott, akik ezt a föltáruló látványt el tudták viselni. Kitartó tekintete a látás ritka kegyelmében részesült. Ennek bizonysága az Apokrif épülete, amely a vörös termeszhangyák agyagos-mészkőből emelt, sűrűn lukacsos, toronymagas házához hasonlít.
     A hetvenes években rákospalotai lakásunkban olvasta föl Pilinszky János gyérsoros, kézírásos szövegét, első Simone Weil fordítását, kb. 35-40 lapnyit Szentjóby Tamás, Altorjay Gábor, Fehér József András, két szövegmondó színinövendék és a magam jelenlétében. A kezdő mondatok hallatán a szó szoros értelmében fogyogatott a levegőnk. Weil és Pilinszky együtt, egyben egy viszonylag szűk térben, ez azért nem akármi. A szellemi egyenrangúság azonnali bizonyosságán túl nyilvánvaló volt: Pilinszky tanult Weiltől, mint ahogy tanult mindenkitől kielégíthetetlen figyelmének késztetésére. Nem is tanult, kitette magát a hatásoknak, kockáztatva és kihívva a szellemi behatolást, de lényében megingathatatlanul, s általuk növekedve. Ma már tudom, hogy Simone Weil, aki olyan, mint egy éjszakai lopakodó repülőgép, befoghatatlan és susog, nem dörög, oldalról már-már taszító alakja van, szemből pedig két irgalmatlan, éles és hosszú szárny-él csupán, és nem bombát, hanem a villámló igazságot szórja le, szórja szét, szóval hogy Weil Pilinszky legédesebb kísértése volt, s egyben bizonyító angyala. A költő talán üdvözítő sebeket kapott a filozófusnőtől. Mindkettejükre érvényesek Paul Celan sorai: "Minden, / a legsúlyosabb is, / repülni-kész volt, semmi se / fogta vissza" őket. (Les globes, Lator László fordítása)
     Newman bíboros írja: a hit, amely "a szeretet halhatatlan magvából ered, [...] elözönli [...] szellemi életünket, kiárad gondolatainkba, vágyainkba, érzelmeinkbe, szándékainkba, kísérletezéseinkbe és tetteinkbe, ezeket egybeforrasztja, magát az embert alakítja eszközzé, és szent és kegyelmi szolgálatra, megtestesült, életfogytig tartó hittényre" erősíti meg, "szakadatlanul új gyümölcsöt érlelve". (Newman Breviárium, Salacz Gábor fordítása, 71. lap) Pilinszky Jánost magát, nemcsak a szellemét özönlötte el a hit, nem az egzisztencialista, hanem az egzisztenciális hit, mely élet-halál kérdése, s amely nem idegenedett el a vallástól, sőt a vallás legmellékesebbnek látszó mozzanatait is esetenként isteni reprezentációként élte át. Egyszersmind külsőleg el-eltávolodott a vallástól életének bénító szakaszaiban. Ilyenkor kapta, kaphatta meg azt a csöppenként gördülő kegyelmet, amely annyira emlékeztet a nagyon lassú vérzésre, s amely állapotról Keresztes Szent János így ír: "Támasz nélkül támaszkodva, / sötétben, mely sugárt nem tűr, / sorvadok el mindenestül." (Szedő Dénes: Facimbalom) Nem poklot élt, hanem tisztítótüzet. A mély homály, a bűn, a bűnbánat végletes megtapasztalása nem a középszerűek fénye, hanem a vakmerők ragyogása felé vonzotta, és ezt a ragyogást nagy bátorsággal remélte is. Hogyne kapta volna meg az Atyától, s melléje a súlyos, ékköves gyűrűt, a díszes sarut, az ünneplők köpenyét az annyira áhított lakomára.