Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miután megnéztem Molnár János előző kiállítását a balatonboglári művelődési házban, elementáris erejű beszélgetés bontakozott ki közöttünk a bemutatott művek generálta hangulatok vonzásában. Gondolataink a mérnöki, hadiipari technika valamint a Földgolyó élővilága és a későújkori embermivoltért érzett felelősség feloldhatatlannak tetsző ellentmondásai körül forogtak. Milyen esélyei vannak a lélek legmélyéről fakadó alkotói vágy, a "Kunstwollen" - szó szerinti fordításban: művészetakarat - felszabadító, gyógyító erejének az új évezred kezdetén? 
     Talán csalódást okozok önöknek, de úgy általában a professzionalizmusról alapvetően lesújtó véleményem van. A Kárpát-medencében az elmúlt félévszázad során előbb szocialista realista és proletkult, majd kapitalista realista és profitkult tendenciák jelentek meg. E folyamatok az irodalomtól, filmtől, építészettől és képzőművészetektől a fotográfiáig kultúránk egészében tetten érhetőek. A levitézlett ázsiai és a még agyaglábakon álló euroatlanti társadalmi berendezkedés egyaránt gyarmatosító jellegű. Mindegyik professzionális pusztítást végzett és végez bolygónk bioszférájában éppúgy, mint az egyetemes vallási, kulturális és művészeti értékekben. A két nagyhatalmi érdekszféra közt tapasztalható eltérés szinte jelentéktelen, mindkét struktúra alapvetően a Mammonizmus jegyében fogant. Ez az a jelenség, amit újabban globalizációnak neveznek, ám én a globalibugris jelzőt találóbbnak érzem. Pontosan ez az objektív, egyneműsítő, Mammonizmus generálta, "kaparj kurta" művészeti professzionalizmus az, melytől messzemenően el kell, kellene tekintenünk közösségi és alkotói függetlenségünk megőrzése érdekében. Meddig uraljuk valójában mi a technikát, a gépet és a számítógépet (akár a fényképező masinát is), és hol az a határ, amitől a technika ural minket? Mikortól válunk a Technogólem rabszolgáivá - Goethe bűvészinasához hasonlatosan - az ezredfordulós információ és képözönben, ebben a jószerével világméretű szellemi környezetszennyezésben?
     Talán többen látták önök közül azt a fotókiállítást, mely az Első Magyar Látványtár tapolca-diszeli kiállítóházában tavalyelőtt fogadta a nagyérdeműt. Molnár János itt bemutatott fényképei és a Látványtár Szubjektív című, nagyszabású válogatása közt jó néhány teoretikus és praktikus "áthallás", akaratlagosnak nem nevezhető szellemi köszönőviszony fedezhető fel. Mintha mindkét tárlat hasonló kérdésekre keresné a választ. Megfoghatóak-e a hangulatok, a mesterség mindennapi rutinjától szabadulni vágyó alkotó szeszélyek, akár a rontás, vagy a legszemélyesebb civil giccs suhintásait is meglovagolva? Amely hangulatok által a fényképezőgép objektívje oly végtelenül szubjektívvé válhat, mint a megtervezhetetlenül spontán emberi lélek...
     Molnár János képein ősibb és modernebb impulzusok, természet és ipari táj, környezeti katasztrófa és mediterrán otthonosság, építészeti giccs és mammonizmus monoton szekvenciái villannak fel. E jobbára kibékíthetetlennek tűnő ellentmondások úgy járják át és oldják fel egymást, mint mondjuk az ősi keleti kultúrákban a jin és jang. Tükröződések: víztócsákon és olajfoltokon, autószélvédőn, amúgy silány minőségű épület homlokzatán vagy épp valamely velencei lagúna hátán; vérbő latinos, már-már indiainak tetsző szín és fényvilággal, itt-ott penetránsan rozsdás ipari erotikával. Rafinált virág-portrék, nylonba csomagolt pszeudo-szobrok, esetenként az Első Magyar Látványtár leleteivel, sejtelmes alig-szobraival köszönőviszonyban. Egyfajta komplementer, "crossover" fotográfia ez, spontán utalásokkal Borges-re, Vasarelyre, Swierkiewiczre és másokra... Molnár János műveinek archaikusan újszerű szakralitása, valamely spirituális gyógyító erőt is sugároz itt, az egykori esztergomi zsinagóga Technika Házává alakított terében, csendesen jelezve, hogy ahol most összejöttünk, valamikor szent hely volt.
     Talán igazuk van akkor, ha úgy érzik, hogy a fotográfus hangulataira valójában illékony, definiálhatatlan hangulatokkal reagáltam. Nem gondolom azt, hogy ez olyan nagy baj volna. Hiszen az alkotó és befogadó közti kapcsolat, netán spontán félreértés, adott esetben a művészet megragadhatatlan lényegét érintő jelenség is lehet. Ennek igazolásául, felolvasnék néhány sort Anna Ahmatovától, amit először Beney Zsuzsa költő rádióműsorából hallottam:
      "Egyszer, alighanem félreértettük egymást Modiglianival. Elmentem hozzá, de nem találtam otthon. Úgy döntöttem, várok néhány percet. A kezemben egy csokor vörös rózsa. A zárt kapu fölött a műterem ablaka nyitva volt. Hogy valamivel elüssem az időt, elkezdtem behajigálni az ablakon a virágokat... Nem vártam meg Modiglianit. Eljöttem. Amikor találkoztunk, mondta, hogy nem érti, hogyan juthattam be a bezárt szobába, mikor a kulcs nála volt. Elmagyaráztam, hogyan történt a dolog. - ‘Az nem lehet - mondta -, olyan szépen voltak elrendezve’"
     Hölgyeim és Uraim, a kiállítást ezennel megnyitom!
 

* Az "elméleti kalandor" feljegyzései. Egy személyiség és létszemlélet (ki)alakulásának története. Műhely (Győr) 2001/4