A nagy, egy-egy művészettörténeti korszakot, jelenséget összefoglaló időszakos kiállítások a világ minden pontján tömegével vonzzák a turistákat. Rómában kissé más a helyzet, a művészettörténet nagyrészt nem a múzeumokra korlátozódik. Az utcán, a száguldozó motorosok között botorkáló, két dolgot nem tud nem észrevenni: több ezer év kultúrái épülnek egymásra, és idén Róma focicsapata a bajnok. Az ablakokból lógnak a csapatzászlók, a szűk sikátorokban a "hősök" színei kötik össze az egymással szemben lévő ablakokat. Láttam büszke feliratokat utcakövön, frissen restaurált barokk templomon egyaránt.
     A nagy kiállítások hirdetései nem kapnak olyan kitüntetett figyelmet, mint mondjuk Párizsban, Londonban vagy Bécsben - a Caravaggiot és korát bemutató tárlat ("Il genio di Roma Palazo Venezia, szept. 12-ig) plakátjával tömegközelekedési eszközök belsejében és a helyszínen találkoztam. A futurista kiállításnak ("Il Futurismo 1909-1944", Róma Palazzo della Esposizioni, okt. 22-ig) talán még ennél is kisebb a nyilvánossága. Ennek ellenére a látogatókra lehet számítani, nincsenek üresen tátongó termek, pont akkora a tömeg, hogy mindenki saját ritmusának megfelelően nézheti a képeket. A helyiségeket elválasztó ajtók mellett feliratok (olaszul, angolul) segítenek tájékozódni mit látunk, milyen elv szerint rendezték a műveket.
     A Palazzo Venezia mai kopottságában is tekintélyt parancsoló, az összhatást a beállított paravánok sem tudják tönkretenni. Szobáról szobára haladva egyre fokozódik a várakozás, mikor láthatjuk végre a fő attrakciót, az ígért Caravaggio-életművet. Elvétve ugyan felbukkan néhány műve, mert a rendezési elv témákra bontja a korszakot. Más-más festők, de nagyon hasonló beállítások, szereplők, kompozíciók, festészeti megoldások uralnak egy-egy termet. A sok közepes mű, a művészettörténetből kevéssé ismert név között a csattanó elmarad. Utólag visszagondolva tíz Caravaggio képet láttam. Az első csalódás után érdemes átgondolni, mit is vártam, mit szerettem volna kapni? Eleve gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a kiállítás megtekintése előtti napon a Santa Maria del Popoloban volt Caravaggio két képe: a Szt. Pál megtérése és a Szt. Péter keresztre feszítése. Akkor rendjén valónak találtam, hogy ott vannak, csodálkozva méltatlankodtam volna, ha helyükön cetlire bukkanok, mely szerint a képek éppen időszakos kiállításon szerepelnek. Két helyen egyszerre pedig nem lehetnek. Tényleg fontosabb, hogy eredeti rendeltetésüknek megfelelően tempomokban függjenek. (A többi római templomban lévő Caravaggio-képet is megtaláltam időközben.)
     Eddig az volt a meggyőződésem, hogy egy remekmű számára a múzeumi közeg a legjobb hely. Ennek felülbírálása után már más szemmel néztem a kiállítást. Így már sokkal jobban tudtam értékelni hogyan tűnik ki valaki vagy tűnnek ki valakik egy metszetében bemutatott korból. Hatalmas mennyiségű, közepes minőségű festmény nézése közben az ember, ha a neveket nem is nézi, mégis közelebb lép Caravaggio és Guido Reni munkáihoz.
     A "nagy" futurizmus-kiállításra, ha előítéletektől nem is mentesen, de óvatosabban mentem el. Miért pont most, ebben a politikai helyzetben rendezték meg? A futuristák egykori, egyértelműen nacionalista beállítottsága mekkora hangsúlyt kap a kiállításon? Kellemes meglepetésként ért, hogy a tárgyilagos bemutatásé a főszerep.
     A termekben szisztematikusan, időrendben végig követhető az irányzat a ‘10-es évektől a ‘40-es évekig. A festmények, szobrok mellett építészeti tervrajzok, ruha-, plakát- és bútortervek, fotók, fotómontázsok, egymáshoz írt levelek és a sajtóban megjelent publikációk (manifesztumok, versek) láthatók. A három hatalmas terem paravánokkal tagolt labirintusában a jó rendezés miatt könnyű tájékozódni. A furcsa, ipari jellegű zöld terekben színes pótfalakkal világosan elkülönítik a korai korszak darabjait - itt a paravánok narancssárgák - és a korszak képei zöld és kék környezetben függenek.
     Az első pillanatban feltűnik, hogy a futurizmus képviselői nem egységes képalkotó elv szerint dolgoztak. A korai darabok eltérő módon készültek, de mindenki munkáján érezhetők az előképek, olykor a kortársak hatásai: a századelő nagy francia irányzatai, a kubizmus (Braque, Picasso), a fauve-ok (Matisse), a szürrealisták, Pisarro, Kandinszkij és Malevics szuprematizmusa. A kiállított munkákban markánsan különválnak az alapítók, a "nagyobb figurák" munkái, ezek külső jegyek alapján nem feltétlen hasonlóak, de ha az életműveket külön-külön vizsgáljuk, észrevehető egyfajta stilisztikai következetesség, azonosság. Művészettörténeti közhely, hogy ők szellemi közösséget alkottak. A mechanika, az iparosodás, a technikai eszközök magasztalása alapvető programjuk. A kiállított darabokat nézve azonban megdöbbentő, hogy mégsem a munka, a gépek és emberek megfeszített ereje a leggyakoribb téma. Felső középosztálybeli városlakók nézőpontjából szemlélik a világot. Ezt mutatják a színházi kellékek, dívák, és a humortól sem mentes ruhatervek. (Balla: Úriember reggeli, délutáni és esti ruházata a hozzátervezett kanapémintázattal együtt.) A vicc mellett persze, a ‘30-as évektől láthatók a háború képei: széttöredezett emberi testek, vadászrepülőkből felülnézeti városképek. A perspektívaváltásból adódóan hasonló kompozíciók születnek, emiatt ezeknél a munkáknál új, sajátos egység jön létre a festők között, nem kötődnek semmilyen hagyományhoz.
     Szerettem volna megnézni, hogy a mostani generáció mire építkezik, hová tart, de hiába kutattam eldugott épületek omladozó emeletein a római Art Guide (itthon Index) adatai alapján, az ígért nyitva tartás helyett csak csukott ajtókat találtam. Talán máskor... Lesz miért Rómába visszajönni.