"Nyitott könyv" szokás mondani az első pillantásra átlátható, titkokat nem rejtő, könnyen áttekinthető dolgokról. Dramaturgiai és stiláris okokból azonban a recenzens nem állíthat ilyet az általa véleményezett kötetről. Pedig kedve lenne hozzá. Ács Margit A hely hívása címmel adta közre negyed század terméséből válogatott kritikáit, tanulmányait. Első pillantásra feltűnik egyértelműsége, nyíltsága (ezért jön elő a "nyitott könyv") képzete), de elmélyültebb olvasás után előbukkannak - sajátos módon főként a legnagyobb igénnyel, elszántsággal létrehozott írásokban - a valósággal nehezen igazolható, inkább hangulatilag-érzelmileg, mintsem teoretikusan is igazolható tételek. Ezektől a recenzens zavarba jön. De nem csukja be a könyvet, hanem még többször nyitogatja. Megfejtéshez nem jut, sőt, újabb kérdései támadnak, de mégis ráismerni vél az írások sajátos hitelességére. A személyesség erejére. Ennek eredménye, hogy a szerteágazó tematikájú, egymástól távol született írásokat tartalmazó kötet egységes marad. (Annak ellenére is, hogy közben radikálisan átalakul - ahogyan a világ.) A rendszerváltás időszakáig csendesen beolvad a hatalmi rendszerrel szembeni általában néma, de minőségelvében mégis annak alapjait kétségbevonó közutálatba. A pártállam bukása után azonban a konzervatív-nemzetiliberális-népi (a politikai jobbközép) oldalhoz, annak szellemi értékrendjéhez kerül közel. És elvszerűen elutasítja, hogy ezt az irányt (nemcsak szellemi, hanem politikai alapon) ellenfelei egészében elutasítsák. Nem hajlandó elfogadni, hogy számára fontos értékeket bármilyen okból kirekesszenek a ma emberének örökségéből. Mérhetetlenül bántja, egész személyiségét sérti a "mi jobban utálunk titeket, mint ti minket" típusú gondolkodásmód, a nemzetiszonyos liberalizmus önvédelemnek vélt, valójában magának ellenfelet generáló preventív háborúja. Az így keletkező hamis alternatíva nemcsak szellemi gond számára, hanem személyes-pszichikai síkon is megélt krízis. A megosztottság olyan régi ismerősökkel fordítja szembe (olyan régi ismerősöket fordít vele szembe), akiket összetett értékrendje okán továbbra is tisztel. Elviselhetetlennek tartja, ahogyan oly sokan mások is, hogy bizonyos értékek (népi irodalom, magyarság stb.) tisztelete okán nemcsak ezek apologetájaként kell hadakoznia, hanem azért is meg kelljen küzdeni, hogy ne rekesszék ki más, általa is becsült érték (urbánus hagyaték, európaiság stb.) tisztelőinek köréből.
     Szemléletében természetesen simulnak össze a sokak szemében egymással össze nem békíthető áramlatok értékei: a népiek és újholdasok, a később a "nemzeti"-nek és "liberális"-vak nevezett szellemi-világnézeti áramlatokhoz sorolt alkotók termette művek nem zárják ki egymást. Az irodalmi érték iránti érzékenységét nem torzítja a szellemi életbe gyakran művi úton kevert politikum. Egyben azonban kérlelhetetlen: az irodalmat egzisztenciális kérdésnek tekinti, a művektől megköveteli a teljességre törekvést, a katarzis iránti igényt nélkülözhetetlennek tartja. Világképének hagyományos teljességigénye aligha független szellemi életútjától. Mint "első generációs" értelmiségi maga is megküzdött azzal a csapdával, amelybe a pártállam terelte - volna. A hagyományos értelmiség kiszorítására, leváltására szánt "új" értelmiség jelentős része nem fogadta el a neki szánt szerepet. Igazi értelmiségivé akart válni, ki akart szabadulni a hatalom gyámsága alól, vállalta, sőt kiharcolta a maga kiszolgáltatottságát. Ez a szabadságharc élete meghatározó tartalmát jelentette, de minél eredményesebb volt, annál kevésbé lehetett sikeres.
     Ács Margit, az intellektuális elit körébe került, de nem születetten oda tartozó értelmiségiként viszolygott attól, hogy helyzete a rendszer természetétől, mozgásaitól függjön. Elfogadta (miért ne tette volna?) azokat a kedvezményeket, amelyeket a diktatúra működtetéséhez, konszolidációjához szükségesnek ítélve neki is adott, de nem fogadta el a diktatúrát. Élt a lehetőséggel, amely szerint kívánatos a társadalmi mobilitás, a rátermettek emelkedése, de nem tetszett neki, hogy a hatalom a maga új elitjével a régit akarja kiszorítani. Elfogadhatatlan volt számára, hogy amit a rendszer ad, azt egyúttal a megjutalmazott számára erkölcsileg, szellemileg kérdésessé teszi.
     Ki akart szabadulni ebből a csapdából, és mert nem volt főszereplő, a konszolidálódott diktatúra viszonyai között ezt nagyobb konfliktusok nélkül megtehette, de tartósan rossz közérzetével fizetett érte. A problémára ezért különösképp érzékeny maradt. A népi-urbánus polarizációból származó feszültség második korszakára vonatkozóan érzékeli, hogy az Újhold körének engesztelhetetlen ellenérzései nem elsősorban pl. Nagy László személyének, költészetének szóltak, hanem annak, hogy ezt a költői "rajt" a hivatalos kultúrpolitika a negyvenes évek végén a "polgári" irányzatok totális kiszorításának eszközeként "emelte ki", s hogy azok - Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs érzése, értelmezése szerint - ezt a szerepet elfogadva törhettek előre. Hogy később ez a történet miként alakult, s hogy a népiek megbélyegzését szinte példa nélküli párthatározat is rögzítette (meglehetősen ördögi módon éppen a "népi"-nek számított Király István főszerepével...), annak az elmérgesedett viszonyok között már kevés volt a jelentősége. S külön szomorú, hogy nagyszerű alkotók is beugrottak a megosztás trükkjeinek, és a sértettségek, a tudatosan szított bizalmatlanság mélyen szembefordított olyan költőket-írókat, akik a dolgok természete szerint egy táborba tartoztak.
     Ács Margit szíve szerint e konfliktusok fölé emelkedne. Azt dicséri Fodor Andrásban, hogy elutasította azt a szerepet, amit hatalmi manipuláció szánt neki: "ő is meg volt kínálva ugyanazzal a szereplehetőséggel", mint Simon István, "csakhogy ő mást választott, az akkor polgári dekadensnek bélyegzett, modern művészeti nyelvet választotta". Ez a szuverenitás azért vonzó számára, mert hasonló gondokkal küzdve - közvetlen szerepajánlat nélkül is - hasonló választ adott a maga helyzetét tekintve hasonló dilemmájára.
     Ez a gondolkodásmód, értékrend, kötődés, amely a rendszerrel szembeni egység idején szinte bármely csoport felé kínált szabad vegyértékeket, a rendszerváltozás idején súlyos töréseket okozott, korábbi kapcsolatrendszerek felbomlásához vezetett.
     Ács Margit számára ez lényegét tekintve feloldhatatlan belső konfliktust jelent: egy társadalmi-kulturális törésvonal megjelenését saját, legszemélyesebb problémájaként éli meg. Nem véletlenül: évtizedeken át a szomorú véget ért Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként a később egymással szembeforduló táborok meghatározó szellemeinek közelében, azok rendszerellenességét egységként megélve nem számított arra a konfrontációra, ami a kilencvenes évek elején bekövetkezett.
     A szellemi polgárháború kialakulásának veszélyét hamar megérezve próbálta meg már 1989 februárjában A kisebbség, a többség s az ember című vitacikkében elejét venni annak a továbbiakban oly sok formában föltörő, részben az elfojtások után természetesen jelentkező, részben módszeresen gerjesztett konfliktusnak, amely a helyzettől függően oly változatos fedőnevekkel jelentkezett (népi-urbánus, nem zsidó-zsidó, MDF-SZDSZ, nemzeti-konzervatív kontra szociál-(vagy szocialista)-liberális szembenállásként).
     A folyamat politikai-szociológiai leírása aligha illene ide, annyit azonban fontos rögzítenünk, hogy a látszategységtől a tudatosan megélni kényszerült konfrontációig vezető út gyötrelme aligha múlhat el nyomtalanul. S ennek fenyegetését Ács Margit már az első pillanatokban pontosan érzékelte. Ami ellen tiltakozott, az a korábbi években megtapasztalt, a vétkesség tudatát származási alapon megkövetelő szemlélet, ami ugyanolyan kirekesztés (ez volt a rendszerváltozás első éveinek leggyakrabban használt műszava), mint az, amelyért bűnösök és ártatlanok egyaránt vétlen utódainak folyamatos szégyenérzettel kellene vezekelniük.
     A megértés esélyét értelmiségiként kereső Ács Margit intellektuális kérdésként él meg egy hatalmi-politikai konfliktust. A diktatúrával korábban szemben egy oldalon mutatkozó körök a demokráciában versenyhelyzetbe kerültek, politikai és gazdasági csoportok kulturális segédcsapatává válva antagonizmusuk nem meglepő. Összeütközéseiket Ács Margit továbbra is értelmiségi belháborúnak tekinti, olyan történetileg meghatározott, szellemileg jogfolytonos vitának, amelyben van esélye konszenzusnak, általában véve: amely szellemi téren, szellemi eszközök használatával folytatható. Csakhogy erről szó nincs. Diktatúra fölszámolásáról, diktatórikus erők alakváltoztatásáról, hatalmi pozíciók megőrzéséhez szükséges manipulációkról, megtévesztő manőverekről, a közvélemény félrevezetéséről, köztörvényes és emberiség elleni bűnök büntetlenségének biztosítását célzó álságos játszmákról. Olyasmiről, amelyhez az esetek többségükben jó szándékú értelmiségiek, jámbor filoszok és széles horizontú írók asszisztenciáját egy át-intellektualizált színjáték biztosította. A végeredmény Ács Margit esetében is az, hogy a végre megtalált szabadság boldogsága helyett tehetetlennek, frusztráltnak érzi magát, mert egy súlyosan politikai-hatalmi játszmát értelmiségi vitának él meg. De mi mást is tehetne egy értelmiségi, aki a közéletiséget nem politikusként gyakorolja?
     Ugyanez a probléma kísérti akkor is, amikor a népi írók örökségével, az általuk képviselt kérdéskör mai megjelenítésével kapcsolatosan foglal állást. A "népi hagyomány" azonban (talán a politikai indulatok beszűrődése miatt) gyűjtőfogalom marad, definiálatlan és differenciálatlan. Ugyanúgy, mint a "vádlók" dialektusában, holott a méltatlan támadások többsége már pusztán azáltal védhető volna, ha a felszínes általánosítások pontosítására is sor kerülhetne. Így azonban mindez meglehetősen ködös: a népi jelenthet parasztit, nemzeti-baloldalit, a népművészettel eljegyzettet, nem-zsidót, a népi mozgalomban politizálót és még sok mást is. De hogy aktuálisan éppen mire utal, azt igen nehéz kideríteni - akár támadásról akár védekezésről van szó. Így aztán nem annyira pontos jelentéstartalmú, mint erős érzelmi töltésű, de valós tartalmakra utaló mondatok születnek: "Az Antall-kormánynak tűrnie kellett a lábszagú, matyóhímzéses, a törzsi jelzőket[...] Tűrni, hogy besulykolják a közvéleménybe: utálja a szakértelmet, csak a melldöngető hazafiságot díjazza, de azt nagyon. Holott inkább túlságosan is felsőközéposztály-beli benyomást keltett ez a kormánytabló, s valójában a középosztályt tekintették bázisuknak. De mert tagságuk és szavazóik nagy része a népi program miatt választotta pártjukat, nem rúghatták el magukat ettől az alaptól, nem tehettek semmit a rágalmak ellen." De milyen "népi program"-ról van itt szó? Az MDF-éről? Vagy népinek számít az, amit az MDF ellenfelei korábban narodnyikságnak, akkortájt populizmusnak neveztek? De nem éppen ezt az állítást sérelmezi Ács Margit? És nem ugyanilyen "címkézés" az is, amit nem vádként ugyan, de érezhető averzióval ő is idéz - a középosztályi bázisról?
     Valójában ez a konfliktus (eltekintve manipulált-torzult felszínétől, émelyítő propaganda vonásaitól) éppen a korábban elmaszatolt értékrendbeli sokszínűség újra születését jelentette, azt, hogy a korábbi négy évtizedben a köztudatból kipusztítottnak vélt paradigmák ismét megjelentek. Ezek ellen folyt az a harc, amelyben egykori kiszorítóinak (a pártállamban formálódott véleményterroristák és nyelvi monopolisták) köre megváltozott közegben és argumentációval, de változatlanul a maga diktatúrában született egyeduralmát akarta megőrizni. Ez a küzdelem maga volt a rendszerváltás-változás-változtatás, a demokráciáért folyó csata, amelynek eredményeként jelentősen átalakult a szellemi értékpreferanciák rendszere. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy lassanként eltompult a pártállamban megbélyegzőnek szánt, súlyos ítéleteket hordozó szavak pejoratív éle, s a napi diskurzusban semleges stílusértékűvé váltak olyan kifejezések (nemzeti, konzervatív), amelyeknek a rá alkalmazása miatt a kilencvenes évek elején Ács Margit még csodálkozik...
     Nehéz egyetérteni általánosításaival. Mire alapozva mondja, hogy "senki nem hitte volna akkor [???]akkor, hogy az igazi frontvonal nem a kádárista elit és köztünk [???] húzódik majd, hanem minket választ el egymástól, az imént még szövetségeseket. Mintha akár Illyésék, akár Fejtőék Horthyval kötöttek volna szövetséget a másik ellen"- írja 1996-ban, az MSZP-SZDSZ koalíció működésének második évében. Olyan évtizedek után, amelyek során egy jól körülhatárolható szellemi körből makacs következetességgel éppen Illyésék "árulását" bizonygatták (az Új Szellemi Front ürügyén), amikor párthatározat bélyegezte meg a népi írókat, amikor szellemi B-listán szerepelt szinte minden, ami nemzeti. És ez érzékelhetően a hatalommal szemközti oldalnak csak az egyik felén számított bűnnek... Lehetséges-e ezek után, hogy "a klasszikus népi urbánus ellentét megmaradt merőben szellemi természetű vitának"?
     Elolvasva a népi irodalomról szóló mondatokat, nem teljesen világos, hogy Ács Margit miként is definiálja. Éppen úgy nem elegendő a túlságosan képlékeny a "nép" irodalma kitétel, mint a "klasszikus népi eszme" kifejezés használata. A népi áramlat "klasszikus" korszakában is igen sokféle szellemiséget, törekvést foglalt össze, s inkább csak a külső, ellenséges túláltalánosítások felől látszott - esetleg - egységesnek... De homogén eszmerendszer sohasem volt: a franciás műveltségű, Babits tanítvány Illyés, a Szabó Dezső nyomdokán a maga ideológiáját formáló européer Németh László, a Szabó Dezső indulatait újraélő Féja Géza, a halk szavú Gulyás Pál, a marxista Kodolányi vagy az "őstehetség" Sinka, a mindinkább balra forduló Erdei, a politikai antitalentum Szabó Lőrinc, a felsőbb körök felé kapcsolatot teremtő Zilahy és a csendőrök felügyelte Veres Péter a maga módján egyaránt klasszikusan népi. De egymástól majdhogynem jobban különböznek, mint némely vitapartnerüktől. És egyáltalán: a népi hagyomány irodalmi vagy politikai örökség, netán mindkettő? E kérdésekre a látottnál határozottabb választ kellene megfogalmazni ahhoz, hogy értelmezhető legyen az e hagyomány mai folytatásáról való tűnődés.

A személyesség e kérdések megoldásában a véglegesség igényének érvényesíthetőségét eleve kizárja. Ami azonban a velük való birkózás komolyságát nem teszi vitathatóvá, de más mezőre tolja ezeket az írásokat. Ezek nem is annyira tanulmányok, mint inkább kísérletek, esszék, némely esetben vitairatok. Igazi értéküket őszinteségük, személyes fedezetük adja, maradandóan rögzítve a megírás korszakának egy markáns értelmiségi áramlat gondolkodásában való tükröződését. Ebből a szempontból feltétlenül kiemelendő: Ács Margit egyike lett azoknak, akik a rendszerváltozás folyamatában kialakult kultúrharcban a "konzervatív"-"népi"-"nemzeti" (az idézőjeleket a definíció hiánya indokolja) oldal védelmében, illetve képviseletében - imponáló következetességgel és önmagát sem kímélő igazságkereséssel lépett a kűzdőtérre, miközben az eldurvuló hangnemű vitákban is megőrizte stílusa eleganciáját.
     A viták azonban lényegükből adódóan még szerencsés esetben is csak teljes folyamatukban fejeznek ki átfogó igazságokat, az egyes vitairatokban szükségszerűen fölerősödnek az apologetikus vonások, előtérbe kerül bizonyos debatteri szemléletkorlátozás. Ezért természetes, hogy Ács Margit legjobb írásai azok, amelyekben gondolkodásának tárgya az a szűkebb irodalmi közeg, amiben nagyon otthon van, ahol érzékenysége más személyiségekre rezonál, amikor közvetlenül írókkal, művekkel foglalkozik. Ott tehát, ahol anyaga kijelöli határait, rákényszeríti a maga szerkezetét. A személyesség áradásának idején (éppen a legigényesebbnek mutatkozó írásokban) a tapasztalatokra, érzésekre épülő gondolatmenetben az önkifejezés (és a gondolat folyamatába ékelődő önreflexió) kényszere szembekerül a szerkesztés ökonómiájának szempontjával. (Ezt olykor Ács Margit is érzi, s megpróbál ironikusan viszonyulni hozzá: Egy ilyen intellektuális izé címet viseli egyik írása.)

Egyidejűleg leplezni és mégis megmutatni kívánt szorongás munkál a szövegek mögött: mindkettőben a védekezés kényszere (kényszeres védekezés) érhető tetten. Ennek okait vagy csak túl egyszerűen vagy csak túl bonyolultan lehet meghatározni. Maga Ács Margit mindkettőre ad példát (több ízben utal már említett első generációs értelmiségi szorongására, a szocializmus oly kedvelt vulgárszociológiai patentjére, illetve bonyolódik az e helyzetből fakadó lelki-szellemi következmények szövevényére, a gondolkodásban is fellelhető női princípiumra, a változatos eredetű frusztrációk változatos tematikájú intellektuális teljesítményekbe forgatásának kérdésébe).
     Van egy megrendítően árulkodó bekezdéskezdet Ács Margit Mándy-tanulmányában: "Ha az ember Mándyt olvas, homályos veszélyérzet telepszik rá"- kezdi. A veszélyérzet okainak felsorolása azzal fejeződik be, hogy "nem fogja-e el újra gyermeki sóvárgás a szeretet iránt". A tétel igaz Mándyra, itt azonban többről van szó. Arról, hogy a szeretet iránti sóvárgás az utolsó esély. Amennyiben a kritikust ez veszélyérzettel tölti el, az a műelemzésen túlmutatva már a kritikus világképére utal. Arra a szorongásra, amelyben egyszerre jelenik meg a szeretetre való őszinte szomjúság és a félelem az ennek kifejezéséből fakadó kiszolgáltatottságtól. Ács Margit tanulmányaiban-kritikáiban a személyiségnek eminens szerepe van, olykor erre maga is utal. Egy Bergman filmről írt elemzésének elején bevallja, hogy a rendező alkotásainak megtekintésére "a »de jót fogunk lelkizni« kicsit restellt, de kéjes várakozásával" megy el. A vallomásban van némi önirónia, de Ács Margit kötetének egészét tekintve hitele nem vonható kétségbe. Nemcsak írói-kritikusi személyessége hitelesíti ezt, hanem az irodalommalművészetekkel kapcsolatos normarendszere. Alapjában véve a személyes szólítottság nélküli alkotás számára nem lehet fontos, s ezért utasítja el a posztmodern személytelenséget, ezért nem érintheti meg a szövegirodalom. De a posztmodern kritika mibenlétével kapcsolatos aggályai is innen erednek: ez a "kritikusi beszédmód is egyetlen olvasói metszetet ad a műről, s az, hogy ez a metszet érzelmileg teljesen, intellektuális tekintetben pedig részlegesen személytelen, nem jelent feltétlenül objektivitást, lévén, hogy a korszak bizonyos elfogultságait érvényesíti gépies következetességgel". (Érdemes figyelni arra, hogy e szerint az intellektualitás is személyes!) Máshol ezt írja: "Nem ismertetés, elemzés, kritika szándékával szólok Bodor Ádám regényéről, hanem a választ próbálom megfogalmazni, amit e meglehetősen provokatív könyvre olvasói ösztönöm adott." Másutt így fogalmaz: "...csak a kritikusi személyiség előtérbe kerülése, a személyes vélemény teljes vállalása orvosolhatja azt a bajt, amit a testületi határozatoknak vélhető kritikák hitelvesztése okozott." (A szöveg logikája szerint a mondat második állításának ellenkezőjét gondolja Ács Margit: aligha tekinti bajnak a testületi határozatnak tetsző kritikák hiteltelenségét, viszont nem tudja elfogadni, hogy ilyesféle kritikák hiteltelenítik a műfajt.) A lényeg tehát a kritikus személyes hitelének, szuverenitásának és szubjektivitásának együttese. Ez a szubjektivitás azonban nem csak személyesség, beleépül az alkotó minden ismerete, külső és belső története, alkalmasint mélyebben determinált, mint "objektivitásra" törekvő gondolati konstrukciói. S ez a meggyőződése megerősíti azt a feltételezést, hogy a (politikai felhangokkal, áthallásokkal terhelt) szellemi életben való elhelyezkedését nem csupán ideológiai, vagy irodalmi-esztétikai szempontok határozzák meg, hanem teoretikus megfontolásoknál erősebb, a lélek mélyrétegei által determinált reflexek.
     A Mándy-értelmezésben van egy másik fontos szó is: a veszélyérzet. Kicsit arrébb csúsztatva, de jelentése lényegét nem változtatva, köznapibban a félelem. Ez is nyomatékos kifejezés, Ács Margit gondolkodása mögött folyamatosan kísért. Jelenlétével, hiányával egyként központi kategória. Nemes Nagy Ágnesről emlékezve elmondja: "Húsz valahány éves voltam, megsemmisülten és reménytelenül tekintettem az irodalom ‘csarnokaira’, ahol még a barátságos fényben is a nekem járó gúny csillanását láttam." Vas Istvánról írva azzal kezdi, hogy "alighanem ő volt az egyetlen ember, akitől nem féltem". Albert Gábor novelláiról szólva közli: "Kulcsszó: a félelem." De korábbi félelmek emléke kísérti, amikor polemikusan is vállalt népi elkötelezettsége, nemzeti, konzervatív, jobboldali szimpátiája ellenére visszautasítja azt, hogy neki ilyen álláspontot (a sajátját!) tulajdonítsanak. "Most népinek, nemzetinek, konzervatívnak (következéskép jobboldalinak) minősül az a látás- és gondolkodásmód, ízlés, mondhatni szociális beágyazottság, amely negyvenévi értelmiségi-írói pályámat meghatározta, ami az enyém. Ezen nem győzök csodálkozni."Ács Margitot nemcsak a művek foglalkoztatják, hanem azoknak az irodalmi élet közegében elfoglalt helye is. Sajátos, hogy a népinek nevezett irodalomról kevesebbet szól, a népi irodalom helyzete érdekli: ahogyan megosztja a kérdés az irodalmi közéletet, ahogy értékeihez jól-rosszul körülhatároló csoportok "viszonyulnak". Az irodalmi élet egyetlen szalon, barátságokkal és ellenszenvekkel, elkülönült asztaltársaságokkal, tagoltan, de mégis egy térben. Ács Margitot úgy idegesíti, hogy nem alakul ki mindenkit magával sodró, egységes és a feszültségeket elimináló vidámság ebben a szalonban, mintha ő hívta volna össze a megjelenteket. A békebontás elkerülésének szándéka beépül véleményalkotásába is. A kötet kritikai írásaiban a méltatás jelleg uralkodik. Az uralkodó értékrendtől legföljebb abban tér el, hogy a nagy divathullámoktól függetlenül is dicsér (pl. Balázs Józsefet).

A kritika bizonyos mértékig a kockázatvállalás műfaja is. A kritikus a mű megjelenését követően megkísérli a művet nagyobb összefüggésbe helyezni, megkísérel távlatot teremteni a tényleges távlat helyett. Kijelentéseivel könnyen fölsülhet: ítéletét a későbbi fejlemények megcáfolhatják. Még akkor is (vagy annál inkább), ha a "szakmai konszenzus"-ra hagyatkozik. Ez azonban nem baj: a kritika akkor is jelent valamit, ha ítéletét megcáfolja az idő. Ács Margitnak is vannak ilyen ítéletei: pl. Pilinszky életművének egységességét, látásmódjának állandóságát költészete fontos vonásának tarthatjuk, 1976-ban, a kor szellemének megfelelően Ács Margit a költőben harminc év alatt végbement változásról ír, viszont nem ír a Kráter fölvetette sajátos poétikai problémákról. Azt viszont a szakmai közélet egyik áramlata hatásával magyarázhatjuk, hogy Hubay Miklós meglehetősen élettelen, s izzó gondolatiságúnak aligha mondható színműveit már-már a klasszikusoknak kijáró tisztelettel értékeli túl.

Vannak telitalálatai is: ezek között a legfontosabb a Szilágyi István Agancsbozótjáról írt kritikája. Elemzésének egyik aforisztikus tömörségű értékelése irigylésre méltóan pontos: "az Agancsbozót  nagy mű, de nem jó regény". S hasonlóan érzékeny (bár ennyire nem aforisztikus) jó néhány más kritikája is: Nagy Gáspár, Ágh István verseiről, Bodor Ádám vagy Ottlik Géza köteteiről. Vagyis az olykor talán túlságosan is sok vitatható tézist felvető átfogóbb igényű dolgozatokkal szemben a kisebb vállalkozások tűnnek igazán sikereseknek. Az persze már egyéni ízlés kérdése, hogy az utóbbiak lezártsága vagy az előbbiek gondolatébresztő nyitottsága tűnik-e vonzóbbnak. (Antológia Kiadó, Lakitelek 2000)