Ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk Mittel úr "mittelszolipszizmusának" olvasását (Mittelszolipszizmus 1994-1972, Széphalom Könyvműhely, Bp.). A jelenből történő kényszerű önkiiktatás, az emlékezés oda-vissza játéka azzal a poétikai élménnyel ajándékozta meg Mittel úrat, hogy "a gombák üveges belső csarnokaiban, / a nekünk valóban meglátta a magánvalót". A nem érthető leírása és azonosítása a magánvalóval, az egzisztencialitás sérülékenységének, múlékonyságának érzékeltetése és a közép-európai történet sorsszerűségének jellegzetességei most is különböző nézőpontokból jelennek meg, csak a hangütés változott.
     De az irónia és kétely távolságtartó beállítódásai immáron egy újfajta pozíciónak is helyet biztosítanak, s ez az apokaliptikus látásmóddal elegyített korkritika hangulatleírásaiban ölt testet. Azt a megváltozott pozíciót érzékelteti már a címadás is - Joyce Finnegan ébredését visszájára fordítva -, ami a későmodernitás alapérzéséhez kötődik. Visszaperelni valamit abból, ami a modern ember számára végképp elveszni látszik: a természetes életet és az ebből való értelmes távozás igényének kimondását.
     A mondás és hallgatás tisztasága jelzi az első kiindulópontot: "S hallgass! Még szádban válogasd szét / a sírást s a csendet, s csak azzal érvelj, / hogy ne valld be, amit nem követtél el. / Most ez adatott feladatként." (Sebastianus) A mindenkori közvetítés jellegzetes etikai mozzanataira utaló poéma úgy állítja reflektált helyzetbe a közép-európai jelen egzisztenciális választásokra ítéltetett sorsösszefüggéseit, hogy a közvetlen megélés hitelessége kerüljön kitüntetett helyzetbe. Ami egyúttal szavatolhat a költészeti formatartalmak változó megjelenési módjainak minőségeire. Azaz, ha mindezt visszafordítjuk Tőzsér egzisztenciális fedezetet biztosító jelenvalólétére, akkor a mindig más, ám mégis önazonos én jelenik meg előttünk.
     Ami egy folyamatot reprezentál, a saját halál gondolatának viszonyfogalmával összefüggésben: "ő mindig a mások halálának a tragédiájában játszott, / sosem a magáéban, s így nem érinthette meg a szabadság, / amely csak a halálunk kiterjedésének választhatóságában / részünk" (Euphorbosz monológja). A halál választása így mint az élet filozófiájának szerves, elválaszthatatlan részeként mutatkozik meg. Ekképpen az egyes mozzanatok, a saját történethez kötődő inkognitók fölrajzolása lehetőséget teremt saját és mások szerepeinek újraértelmezéséhez. Az egyik kontextus, a Nezval-parafrázissal emléket állító remek darab, a szerep és lényegi egzisztencialitás megkülönböztetéséhez kapcsolódik: "Nehéz szerepeim ha voltak, / megküzdöttem velük híven. / Rossz (s jó) vagyok, akár e korszak, / embernek gyarló, bábu nem." (V. N. mester testamentuma) Azért fontos jeleznünk ezt a beállítódást, mert Tőzsér az önazonosság-keresés hosszabb és fáradságos útjait járta be eddig is, s teszi ezt mostani könyvében is. A szerepekben végérvényesen sohasem megmutatható lényegiségünk így változó és dinamikus téridő kontínuumban teljesítheti ki/be önmagát. Ám, hogy ez mégis megtartsa jellegzetes és sajátosan autonóm erkölcsiségét, ahhoz szükség van a mindenkori belső szabadság folyamatos meglétének tételezésére, amit eminensen jelez a honi tradíciók legjavához - Weöres, Ady, Babits, Kosztolányi - való kötődés. "S mégis, ha a külső világ bezárul / előttem, avagy - sziklaként - épp reám hull, / a szó segít. Belső terem kitárván." (Vértelen áldozat) S az is kitetszik Tőzsér helykijelöléseiből és történetértelmezéseiből, hogy az adott külső meghatározottságokra való reflexió ugyan sokféleképpen formálódhat művészetté, expresszív-aktív megnyilatkozásoktól a rejtőző-meditatív alakulatokig (s ezeket a stációkat maga is végigjárta), egy dolgot bizonyosan meg kell, hogy mutasson a költő. A mértéket, a gyorsaságot és lassúságot, hogy miképp találhatjuk meg helyünket, közepünket (Mittel úr), ebben a valójában hely és otthon nélküli világban.
     Ennek egyik formatartalma a megjelenített érzéki szabadság pátosza: "A vers: látható szabadság -" Ám ugyankkor mindennek parafrázisa, a dolgok visszája is kitüntetett helyzetbe kerül, mert másképp nem láthatjuk az előző tényleges értelmét: "nyakkendőnk ómódi szabadsága csorogjon le, s ne vér.[...] - szóval nincs olyan / együgyű isten, aki ennyi pénzből posztmodern szabadságot teremt.)" S ezt a pátosszal szembehelyezkedő, mintegy ellenfolyamatot reprezentáló iróniát a költészetre s önmagára is kiterjeszti Tőzsér: "S a semmi ágasán infúziós köcsög / pöffedez, ragyog hangtalan - / Urbánus népszínmű! A Nagy Dramaturg most / pfujolhat, ha van, s ha szákja van." (Kihűl a szó is)
     De az is látható, s ezért érdemes elsőként (jómagam is ezt tettem) talán elejétől a végig forgatnunk Tőzsér szép kiállítású kis kötetét, hogy sohasem téved egyetlen egy kiteljesítő vagy redukciós folyamat kényszerpályájára. Mert az ön- és korkritikát (The Love Song of Bill Prufrock, Vezér-monológok, Nem lesz új csontvetemény, Ezred végi sorok a könyvről) és ennek végpontján fölsejlő apokaliptikus víziót ismét egy nézőpontból láttatja velünk.
     A címadó és kötetzáró Finnegan halála a humor és kétely látószögéből éppúgy megvilágítja a 20. századi történelemfilozófiai és poétikai ihletettségű panorámát, mint a valóságos én érzékelését reprezentáló bizonytalansági relációk szemszögéből. Nem tudjuk, hogy most egy jól kivitelezett költői álomargumentum részesei vagyunk-e avagy éppen egy valóságos folyamat végpontjáról kapunk tudósítást. Mindkét változat lehetséges. Hogy kinek mikor, melyik, miképpen jelenti azt a bizonyos fogódzót és kapcsot, amivel az értelmes élet és saját halál egyként válik megélhetővé az már egyediségünk zálogának titka: Tőzsér Árpád sajátos nézőpontjai ehhez mindenképpen hozzájárulhatnak:

(Virrad hát. Már nincs itt dolgom,
s ez éppen egybeesik azzal a földtani korral,
hogy az embernek már nincs itt dolga. Nézelődöm,
az álmom, mint húsos, nehéz parasztlányok hátulról nézve,
távolodik, a szó bontóvasa még nyomul és élvez, de már
tudja, hogy hajléktalan, hogy a gyerekkocsiban,
amit ma tolni fog, nem gyerek lesz, hanem
a sírok urnáiból kigyűjtött motyó.

Rég nem lakott fejek, ti, ha a részletekhez
enyv kell, hamu a vers falához, ím megint titeket
égetünk meg. A mi üvegszálakkal huzagolt agyunk, PVC-
testünk már nem ég és nem, nem lehet belőlünk sem hamut,
sem humuszt nyerni, corsónkhoz nincsen recorso, szomorú
történetemnek nem Wake a vége. De azért ne sírjon senki!
Csak hát: Jó vicc, ki akar itt sírni?! "Itt a kijárat.
A múzejumból. A cipőket kérem, ha kilépünk."