Amit az elején feltétlenül el szeretnék mondani (legfőképpen azért, mert a következőkhöz nincs köze, mégis fontosnak tartom), az az, hogy habár nem ismertem Mikó Andrást, az 1997-ben elhunyt, tizenkilencedik életévét éppen betöltött szerző tragikusan korai halála olyan irodalmon kívüli, talán irodalomtörténeti esemény, ami óhatatlanul megérinti az olvasót, a recenzenst. Orbán János Dénes, a Serény Múmiák tagjai közé sorolja a szerzőt, Befejezetlen történetek tárháza című posztumusz kötetének Jegyzetében, fel kell azonban hívnom az olvasó figyelmét arra, hogy Mikó András életműve már azáltal betagozódott a magukat Serény Múmiáknak nevező fiatal erdélyi írók alkotói közösségébe, hogy gyűjteményes kötete 1998-ban megjelent az Erdélyi Híradó kolozsvári kiadónál, annak az Orbán János Dénesnek a szerkesztésében, aki költőként, novellistaként, esszéíróként, irodalomszervezőként és újabban irodalomtörténészként egyaránt méltán aratott sikert a Kárpát-medencében, a Duna mentén. 
     Mikó András a jegyzetíró tanúsága szerint fiatal kora ellenére jelentős mennyiségű irodalmi alkotást hagyott hátra. A vékonyka, alig nyolcvan oldalas kötetke ezek szerint a jegyzetíró-szerkesztő szigorú válogatásának eredményeképpen Mikó András művészetének esszenciáját kellene, hogy tartalmazza. Ennek megfelelően az olvasó tobzódhat a műfajokban. A főként rövid novellákat tartalmazó gyűjtemény meglepően nagy számban foglal magába verseket, vagy jobb híján versnek nevezhető szövegeket, amelyek a szerző merész kísérletező kedvéről és káprázatosan könnyed nyelvjátékos-tehetségéről egyaránt árulkodnak. A válogatás két leggyengébb mozzanata a két - föltehetőleg nem fiktív - levél és a filmnovella. Az előbbi műfajt még mentheti a szerkesztőnek az az olvasók által is jól ismert törekvése, amely az irodalom mindenhatóságának elismertetését célozza meg, és szerzői bravúrjával félirodalmi, álirodalmi, sőt nem-irodalmi szövegtesteket is sikerrel emel be a szépirodalomba, bár ezúttal végképp nem Orbán János Dénes a szerző; a filmnovella azonban - bár helyenként eredeti ötletei figyelemre méltóvá tehetnék - régóta ismert és a társművészetekben lassan száz éve jelen lévő motívumaival nem képes az eredetiség alkotásává lenni. Mikó András kötetének minden bizonnyal legkiemelkedőbb alkotása A meg nem írt regény, ami habár nem regény a szó szoros értelmében, de megírt regények hosszú sorát utasítja maga mögé az esztétikai megítéléskor.

A kötet két első szövege a "Ki a csodát magában hordja" és A kaméleon reggelije, mintha az agy, vagy sokkal inkább a lélek teremtő tevékenységét boncolná. Közhely, hogy az irodalmi alkotás tökéletességéből szükségszerűen kilép abban a pillanatban, amikor hordozójával, megvalósítójával, a nyelvvel érintkezésbe lép, viszont megvalósulni sem képes e nélkül a tökéletlen "anyag" nélkül. Az első, lírai apró kép éppen poétikai megformáltsága, ugyanakkor egyszerűsége révén lép túl ezen a közhelyen, A kaméleon reggelije pedig azzal, ahogy - a magyar posztmodernitás szerzőitől már ismert módon - a nyelvi kifejezés eszközeinek érvényességét a megélt időtől és a léthelyzettől teszi függővé. A köszöntő pozícióba helyezett két szöveg ugyanakkor a költői eszközök enumerációjaként is olvasható. A megkezdett gondolatmenetet folytatja a Történet, szavakban című novella is. Mikó szerint a történeteknek, pontosabban a történetek elmondásának legnagyobb problémája az lehet, hogy míg a történetek megtörténnek, azaz alapvetően ontológiai természetűek, addig kifejeződésük - egyúttal értelmezésük, az emberi tudatformákba való kerülésük - nyelvi, mint ahogy az emlékezet aktusa is nyelvi aktus. A léttel közvetlen viszonyban lévő fogalmak, vagy azok, amelyekről úgy tűnik számunkra, hogy közvetlen kapcsolatban vannak a lét elfogadott megjelenési formáival, tökéletesnek tűnnek, illetve tökéletesebbnek, mint a nyelv világának létezői. A probléma csak az - és Mikó András művében ez már alap a finom humorra -, hogy Wittgensteint idézve: "Nyelvem határai világom határait jelentik." Létünk tökéletességeinek bizonyítékait tökéletlen körülmények között kell hallgatóink vagy olvasóink elé tárni, bár a sokféle lehetséges módozat, ahogy ezt megtehetjük játékosságra, és ismétlődésre csábítja az írót, aki a pályakezdő művészek őszinte kíváncsiságával fordul az elbeszélés szerkezetei, módozatai felé. Novellát ír a cselekmény megérkezéséről, az Ahová elindulni címűt, megmutatja, hogy kellő elbeszélői fölkészültséggel bármi lehet történet, bármi lehet kaland, vagyis egy unalmas vasúti utazás is az irodalom építőkövévé, archimédeszi pontjává válhat. 
     A kötet első részében található novellák legnagyobb részét úgy is olvashatnánk, mint egy tökéletesen magányos ember naplójegyzeteit. Ez az ember azonban filantróp. Mintha történetei lennének a barátai, néha azonban úgy tűnik, hogy azok az emberek, akikkel nem mer vagy nem akar kapcsolatot létesíteni, a számára - kitalált - történeteken keresztül értelmeződnek-értékelődnek. "Naplóírónk" folyamatosan ígéri, hogy történettel szolgál olvasóinak, de végül mindig meggondolja magát. Számára az imént múlt század kilencvenes éveinek második felében új divat volt a "diskurzus"; olyasmit jelképezhetett, amivel, úgy tűnik nem értett egyet, ezért Addig még című rövid prózájában tompítatlan kritikai éllel és iróniával fordul ellene: "Gondosan figyelek arra, az ige nehogy a megfelelő helyre kerüljön, a mondat meg legyen minél kuszább, körülményesebb. A szakkönyvekből vett idézeteket nem jelölöm, és ha egy szónak hangzatosabb az idegen megfelelője, felcserélem. De a jólhangzás nem követelmény, a szakszerűség a fontos. (Az ilyesmit újabban diskurzusnak nevezik.)" Szkepszisét fokozza, hogy alkalmi, vasúti beszélgetéssel hozza kapcsolatba a nyilvánvalóan irodalmi-irodalomelméleti fogalmat: a diskurzus az utazás idejére összeverődött emberek laikus, de valószínűleg éppen ezért intenzív politizálása a poggyászok részére fönntartott fülkében. 
     A kötetben közölt két levél túlzottan kiszolgáltatja az olvasónak az írót, a megengedhetőnél biztosan jobban, különösen az irodalomból (Weöres Sándortól) vett megszólitás ("Psyché!") és az aláírás (Krúdy Gyulától: "Szindbád") túlzottan bensőséges és intim ahhoz, hogy egy irodalmivá fikcionált levélben olvasható lehessen. Az idő árnyékában című filmnovella nagy kihívás volt az író számára, de vázlatban maradt az egyébként talán nagyszerű ölet. Az Őszi sétát a benne lévő kedves ötlet teszi egyedivé és hangulatossá, valamint Mikó András művészetének legfontosabb eleme: az egyszerűség. A szavak teljes lecsupaszításával eljut ahhoz a tautologikus kifejezési módhoz, amely a szanszkrit szutra stílusnak és a zen buddhista példázatoknak egyaránt sajátja, és a nyugati civilizációban valószínűleg csak a múlt század első felében honosodott meg. A Vagy-vagy című szöveg utolsó részében ez a tautologikus bölcsesség fejeződik ki a "miért"-ek kapcsán. Hajnóczy Péter, a kötetben többször megnevezett előd, "ősposztmodern" prózapoétikája lehetett az Én is? című szövegre nagy hatással. Mikó András rövid prózája mindenesetre ennek a hagyománynak a legjobb folytatója apró képeiben, gondolati összetettséget sugalló szerkezeti egyszerűségében és abban a különös, szerényen a sorok mögé bújó szociális érzékenységben, amely szintén a legjobb Hajnóczy-művek sajátja.
     A verstermésből kiemelhető a Jánk Károlynak ajánlott Tehetetlenség, amelyet meglepő címe ellenére ars poeticaként olvashatunk. Írója hangulatokból és a nyelvhez fűződő tartózkodó kapcsolatából építi föl líráját. Hát megint elkezdtünk havazni című versére is igaz az apró képek egymáshoz fűzése, ezúttal azonban mintha nem jönne létre a mikrokozmosz megjelenítéseinek egymásutánjából a nagyobb összefüggés. Kiemelkedik azonban ebből a költészetből a Fegyelem című alkotás, amely megformáltságában és föltehetőleg mondanivalójában is abba az újabb hagyományba illeszthető, amely az erdélyi magyar költészetben Kovács András Ferenc és Szőcs Géza, valamint a Szőcs Géza körül csoportosuló fiatalok, a Serény Múmiák költészetével jelentkezett, és legfőbb jellemzője talán éppen az, hogy képes újrateremteni és újraformálni a klasszikus költészeti hagyományokat, legfőképpen azok formáinak érvényességét élesztve föl, nem kis mértékben éppen a szövegköztiség alkalmazásával. Mikó András személyes vallomásai szerint neki is a szövegköztiség a leginkább kedvelt területe az alkotás folyamatában. Ez a szövegek közötti párbeszéd akkor érvényesülhet a legjobban, ha a költő olyan takarékosan bánik vele és olyan pontosan és jól választja meg az idézni kívánt szöveget és az idézet mennyiségét, mint éppen a Fegyelem című vers Babits-idézetének esetében. A fiatal erdélyi költő verseiben szinte mindig ősz van. Néha tél. A leggyakoribb mégis mintha egy olyan évszak lenne, amely túlnyomó részt novemberből áll. Különös módon éppen a szövegköztiség nem tapasztalható olyan mértékben a költeményekben (de ez Mikó András többi művére is jellemző), mint ahogy arról a szerző vall, de ez csak előnyére válik a szövegeknek.
     A nyelv a világba próbál hatolni a Befejezetlen történetek tárházában. Mintha azokra a területekre is igényt tartana, amelyek éppen a csend, a hallgatás által jönnek létre, vagy lételemük az, hogy nem lehet róluk beszélni. A kötet Leginkább című novellájában valósul meg leginkább ez a törekvés, mégpedig úgy, hogy Mészöly Miklós, Bohumil Hrabal vagy Danilo Kiš hatását vélem fölfedezni benne, pontosabban: olyan próza teremtődik a Leginkább című szöveggel, amely az ő Közép-Európa szövegeikkel tarthat rokonságot, mellesleg véleményem szerint a kötet egyik legjobb novellája.
     A gyűjtemény talán legnagyobb ötlete és legkidolgozottabb alkotása A meg nem írt regény. Mikó András ezzel a művével mutatta meg, hogy milyen módon lett volna képes átfogalmazni a magyar prózai hagyományt. A paródiára, humorra, iróniára és az állandósuló szó- és nyelvi játékokra mindenkor hajlandó alkotó képe mellett kirajzolódik az anyanyelvét féltő-óvó pontossággal használó művész portréja. A "nagyonkisregény" (a szerző műfaji meghatározása) ugyanúgy a mottómban jelzett problémával küszködik, mint a kötet legtöbb alkotása. A szó használatával, leírásával elveszti érvényességét: "ha megírom, meghal. Hazugság, gyilkosság lesz minden leírt szó. A szó tartalmának, ideájának akár, a halála." - írja, majd önmagával vitatkozva így folytatja: "Ideák mint olyanok nem léteznek. Csak akkor, ha van, ami részesedjék belőlük. Csupán ezekben léteznek. Ahogy a regény. Az sem létezne, ha nem lenne megírva. Az elképzelt regény még nem regény." Mikó Andrásnak valóban sikerült regényt írnia. Mikó András regénye születésének a regényét, ahogy ő írja egy helyütt: meta-regényt. A regény írására való fölkészülés belső vita, amely talán a platóni filozófiával is kacérkodni próbál, mindenesetre az idea kifejezést föltűnően sajátosan használja az ifjú szerző, önmagával folytatott vitájának dialogicitása idézhetné csupán az iskolateremtő görög filozófust, hiszen az idea nem képzeletfüggő, sokkal inkább a megvalósuláshoz járuló forma, vagy elvontabban: meghatározó érték. Ahogy a névadás problémáját oldja meg az író, az ismét alapos olvasottságról tanúskodik, valamint arról, hogy Mikó András nem annyira a teremtő ihlet véletlenjeiben bízva alkotott, hanem sokkal inkább prózapoétikai ismereteinek birtokában megfontoltan vetette papírra elbeszélés-technikai elképzeléseit. A VI. fejezet ironizálása a bölcseleti fejtegetésekről Karinthy Frigyest idézi, és nemcsak a paródiaíró Karinthyt, hanem legalább olyan mértékben a regényírót is. A következő két fejezetben pedig már interaktívvá és összművészetivé válik a regény, amikor az író az olvasót kéri föl arra, hogy hathatósan kapcsolódjon be az alkotás folyamatába, és nem pusztán az olvasás tevékenységével. Rajzoljon, firkáljon, a könyvbe képeket ragasszon bele. Ez a tevékenység pótolhatná a "fölösleges" leírásokat és lélekrajzokat. A IX., a regény mondanivalójáról szóló rész legfontosabb kérdésfölvetése talán az, hogy "Kell-e egyáltalán üzenni valamit? Az az igazi, amikor az a mondanivaló, hogy nincs mondanivaló. Ellentmondásos, ezért igazi és szép. Az lesz a regény értelme, hogy nincs értelme (persze attól nem lesz még regény, hogy az író beismeri, hogy nincs értelme a művének, és az író sem művész csak azért, mert beismeri, hogy ő nem művész). Éppen azért lesz elfogadható, mert nincs értelme, mondanivalója. Csakis akkor lesz elfogadható, ha nincs mondanivalója." Persze ebbe a kérdésbe az is beleérthető, hogy szabad-e a szerzőnek mondania valamit, üzennie valamit, azon kívül, hogy: "SZIA, MAMI!" Fogalmazhatunk úgy is, hogy Mikó András regényének tizenegy fejezetében a szövegelmélet legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozik humorosan-játékosan.
     A kötet szerzőjének kevés ideje volt arra, hogy életművét megalkossa, ráadásul nem tudhatta, mint ahogy egyikőnk sem, hogy ideje kevés. Ez a tény mindenképpen befolyásolja a Befejezetlen történetek tárházát. Azt is el kell azonban mondani, hogy ez alatt a rövid idő alatt is olyan műveket alkotott Mikó András, amelyek ha nem lennének, hiányoznának a magyar irodalomból.