"Élni Eszterrel nem könnyű. Alapjában véve közönséges nő - én mégis vele. 
     Eszter szeszélyes, túlfűtött, frigid, mohó és durva. Anyai, kemény, unalmas. Máskor érdekes. És gatyafeszítő. Mint mindenki más. Eszter egy tucatnő. 
     Az egyetlen nekem. 
     Eszter nem mos, nem főz és nem takarít. Mindezeket én végzem el. Sokszor, miközben ezeket végzem, meg tudnám ölni... Felveszi a ruháimat, zoknitáramat is minden lelki probléma nélkül használja. Eszébe sem jut, hogy olykor kimossa őket. Ha elfogy a tiszta, rámnéz, és megkérdezi, nem számonkérő, hanem rosszabb, közönyös hangon: 
     - Van egy póló? 
     - Lesz - csikorítom a fogam, mosóport szórok a kádba, beáztatom, kimosom, kitisztálom és kiteregetem a szennyest, közben kétszer hívnak, á, nem lehet, nem tudok lemenni, írok éppen, sajnos holnapra kell, jó, mulassatok jól, bassza meg, aztán mosogatni kezdek, mert már nem fér a kagylóban. Esztert méltóságunkban sérti (»Engem méltóságunkban sért«), hogy nincs sem mosó-, sem mosogatógépünk, hogy én még mindig kézzel - s mindkettőt - végzem. 
     Nálam él, fekszik és kel, de tényleg csak ennyi, reggel ágyba kéri és kapja a kávét, s tüzet sem adhatok neki, csak már meggyújtott cigarettát. Meg sem köszöni, mert ez természetes. (»Ez csak természetes.«) 
     Gyakran fáj a feje, másszor meg menstruál. »Örülj, hogy megjött«, és én örülök. Eszter elmagyarázta, hogy szánalomból jár velem. »Mert olyan szerencsétlen pofád van - magyarázza kedvesen -, nem is kellenél másnak. Örülj, hogy szerethetsz.« Ennek már nem örülök annyira. 
     »Egyszer majd nagy ember leszel, akkor leszek ám büszke rád«, vigasztal, mikor mérgemben elkeseredek. (»Jól meg kéne verni«, mondta egyik barátom, aki boldog párkapcsolatban él.) 
     És Eszter naponta biztat, hogy legyek már híres, meg nagy ember, s ilyesmi. 
     De én csak hiába igyekszem. Túl sokat mosogatok el a nagy emberré válásra szánt időből. Hja, ha ezt megértené, mélázok el gyakran, mikor a kávét főzöm. 
     Eszter nevet olykor, mikor én nagy ember akarok lenni. 
     »Kicsi ember nagy ember«, kacagja, és előrehajol, s pólóm alatt látom a melleit rezegni a nagy kacagástól. 
     »Igen, de nagy bottal jár«, mondom én, és belegyömöszölöm a botot. Szereti, s utána megintcsak meggyújtom neki a cigarettát. 
     Eszter ugyanakkor egy ringyó. Csak az ég tudja, hányszor, kivel csalt meg. A szemem előtt is gyakran. Ő ugyanis diáklány, előttem kitartották, s használat után eldobhatta minden ruhadarabját, kapott újakat. Az idős férfiakkal ment ez. Nálam most csak lakik. Albérlő vagyok, de azért nálam. Azért e tulajdonosi szemlélet, mert én rakom helyre a rugókat abban az ócska ágyban, hol életünk fele folyik. 
     Sokszor meséli, hogy iksznek milyen lakása és pláne ágya volt. A szeme sarkából figyel (a szemem sarkából látom) ilyenkor, hogy még meddig feszítheti. S ha igen, elmondja azt is, hogy az egy dolog, hogy én hoztam neki egy szál rózsát, de ipszilon egyszer harmincat hozott. 
     Bólogatok, cigarettázom. Vérszemet kap, tovább játszik. Hogy tudom-e, hogy ő nem bírja az italt? Tudom, felelem gyanútlanul. No, ha igen, akkor tudjam meg, hogy ő olyan italokat ihatott volna, amilyeneket én még csak látni sem fogok soha. De neki nem kellett. Mert nem bírja. És sóhajt. 
     Ilyenkor elmegyek otthonról, kicsit nagy ember lenni. Vannak, akik között annak érzem magam. 
     Aztán hazamegyek, s ő vár, újabb adalékokat szolgáltat sötét múltjából, miközben felszolgálom a vacsorát. Vigyázz, mondja, mert akár meg is ölethetlek. Aztán megint nevet. (Rengeteget nevet.) Ilyenkor eszembe jut, hogy tényleg, és megáll a vajaskenyér kenése. Ha egyszer elkapnak? Ha kilép a múltjából egy fekete alak, s tíz centiről fejbelő? Megéri nekem? 
     Tovább kenek, aztán kitöltöm a teát. »Milyen tea ez?«, kérdi. S tudom-e, hogy ha ő bírta volna az ekte ("az ekte", sic mondja!) feketeteát, mennyit ihatott volna? 
     Egyszer ráöntöm az egészet. Isten engem úgy segéljen. 
     Gyakran elmegy. Dolgozom éjjel, mikor megérkezik. Kipirult arccal, mint Störrné. Reggel új illatot fedezek fel rajta. Tudom, hogy Gucci. Vagy Kenzo. Vagy mi. Nekem csak Calvin Kleinra telik. De az már eleve rossz, mert uniszex. És egy igazi nő... »Egy díva!«... 
     Eszter ugyanis egy díva. (»Én egy díva vagyok.«) Elég homályos a díva-fogalma, mert szerintem nem az. »A te díva-fogalmad homályos«, érvel ilyenkor, és le vagyok győzve. Ha szégyent vallok az ágyban - mert bizony megesik, annál is inkább, hogy valami miatt még sosem volt hüvelyi orgazmusa - megpuszil, és azt mondja: »Nem baj, én így is szeretlek.« Az így is-t a kelleténél jobban hangsúlyozza. Még vigasztalni sem tud. Nem értem, miért nem mindegy, hogy meddig, és hogy, ha úgyse?! Ha úgyis csak nyelvvel és csiklóval. Az én nyelvemet használja ilyenkor is, mondhatni. 
     A témánál maradva, el kell még mondanom, hogy bizony sokszor másként is játszik velem. Például végignyal olykor, mikor soványan az ágyon heverek. Odafordulok, kezdenék rámászni. Érzem, hogy gerjedek, lecibálom róla a zoknimat, mert szeretem látni a lábujjait. Ellök, duzzog,aztán megint végignyal. S eszelősen kacag. Elbizonytalanodom. Leáll. Ekkor megragad, magához húz. Mire felállna, újra ellök. És így, sokszor. Aztán mikor már megunjuk, a farkammal együtt, akkor magára ránt. "Gyere, gyere, ahhh...« mondja, de közben száraz a hüvelye, s akárhogy is kínlódom, a farkam már nem veszi be az újabb ugratást. Valahogy benyomorgatom, kezd jó lenni, mire ő: »Olyan durva vagy«, s a nyakamba harap. Mozgok, élvezem, szerelmes szavakat suttogok. Ahogy kell. "Szeretlek", mondom, s ilyeneket. »Mondd, hogy szeretlek, te kurva! És hogy szétbaszol!« Mondom, nem sok meggyőződéssel, mert már sokszor mondtam, s még mindig itt van a nyakamon a lába, s rajta az egész teste. De azért mondom. Eszter szeme felakad, valahol máshol van. Meggyőződésem és lökő mozdulataim veszítenek ritmusukból és erejükből. Félrelök, maszturbál. Rágyújtok, heverészek. A földre hamuzok. Eszter nyög, ellöki kezem s fejem is, mikor próbálkoznék egy kicsit. Második cigaretta. Eszter visítva élvez mellettem, keze a csiklóján rángatózik. Aztán elernyed, üveges szemmel néz, és megint azt mondja, hogy így is szeret. 
     Egyszer a csiklóján fogom elnyomni a csikket. 
     Eszterrel rettenetes sétálni. Több okból kifolyólag is. Egyrészt állandóan kommentálja az öltözékemet. »Ízléstelen vagy«, így mondja. Ha zakót veszek, sznob vagyok, és biztosan késdobálóba akar menni. Ha pólót és valami dzsekit, akkor szakadt, és biztosan színházba megyünk. 
     Másrészt állandóan bámul. Ez a legidegesítőbb az egész Eszterben. Felnőtt nő, huszonkét éves. És mégis tátott szájjal szokott bámulni. »Miért szoksz tátott szájjal bámulni?«, ha megkérdezném, azt mondaná: »De hiszen én nem szokok tátott szájjal bámulni.« Pedig dehogynem. Megfordul az autók után, amelyek szebbek, és a helybeli arisztokrácia-újgazdag réteg birtokában vannak. Ha katonát lát, bámulja. Izomtrikós fiatalembereket is. De nem csak úgy egyszerűen. Hosszan, és még miután elhaladtunk mellettük, akkor is visszafordul, és - bár néha hálistennek megbotlik - sokáig néz utánuk. De arca nem fejez ki semmit. Tényleg hülye volna? - gondolom, és visszarángatom, a karjánál fogva. Legalább egyszer kapnám el a tekintetét, amint lopva rámveti, lám, idegesít-e. De nem. Csak bámul. 
     Persze mindenki félreérti. Disznóságokat kiabálnak neki, el sem mosolyodik, csak visszanéz, megint. Tűzbe jönnek, "Megbasznánk!", kiabálják neki, és én süllyedek el. A kis zakómban. Vagy pólómban, mit vézna felsőtestemre húztam. És persze nem tudom már, jobb volna-e elengedni a kezét, vagy röhögtessem magam tovább azzal, hogy fogom. 
     Mint egy lehullani kész körte, úgy érzem - bizony - magam. Hallom, hogy röhögnek. Engem is. Hogy milyen mamlasz vagyok. A saját kezem fogta nő mellettem kajtat félre. Nem tudom elengedni a kezét. 
     Eszter sokat beszél. Sosem unom. Unalmas apróságokat mond, de nagyon tisztán képzi a hangokat. Az o betűi fergetegesek. Örülök, hogy megadatott nekem: láthatom. Hogy láthatom, miként képezi az o betűt. A nagy O-ról nem is beszélve. A nagy, hosszú Ó-t már nem is említem. Igaz, azt máskor mondja, de ha éppen nem szívat, meg tudnám enni ilyenkor. 
     Gyakran nézegetem magam: kis piros pöttyöket keresek magamon, valami duzzanatot, a vérbaj jeleit. Persze, nem találok semmit. Még nem kaptam el tehát semmit. De lehet, hogy már két éve éces vagyok. Mióta velem van. Vagy ma kapok el tőle valamit, mikor kitudjahonnan hazajön. Miért nem használ óvszert, ha már úgysem érez semmit, mikor megcsal? Bosszantó. 
     Eszter nagyon féltékeny tud lenni. Kétszer kapott sírógörcsöt valami vörös hajszálért, amit állítólag a kabátomon talált. »Jó tegyük fel, hogy igen, de akkor hogy került pontosan a kabátomra?!«, érvelek, mire ő tovább sír, s megint elvesztem a játszmát. Harmadszor megpofozott, pedig hajszál sem volt. Elrohantam, a barátaimmal akartam inni. De már nem voltak barátaim. 
     Lassan koptak le mellőlünk. Mert Eszter gyűlölte őket, és lépten-nyomon szidta. Azért talán, mert túl okosak voltak hozzá, s mert szerettek engem. Ha együtt voltunk, egyfolytában pofákat vágott, s rugdosta a lábam az asztal alatt, hogy menjünk már. Ha csak nem mentünk, akkor flörtölni kezdett velük, s ekkor sürgősen távoztam. Azt hitték, féltékeny vagyok, kinevettek. Mert ilyenek a barátaim. Aztán megunták, hogy mindig lelépek, s ha hívnak valahová, akkor örökké írok. Kapcsolatom velük most már formális. S ebbe nem fér bele a búfelejtő együttivás. 
     Maradtunk ketten. Két egymást tépő héj. (A madár már régen elröpült.) 
     Egyedül ittam hát, s egy idő után éreztem, hogy hazamegyek, s kidobom a kilencedikről. (Nem mindig jön fel a melegvíz. De ha feljön, fenn van. Lassú víz, de partot mos. Eszter melle alatt egyre mélyíti az árkot. Öregszünk.) De örültem, hogy egyáltalán hazaértem, egész éjjel hánytam, ő pedig aludt, és reggel utálkozva elment. 
     Tudom, hogy nem fájna neki, ha kidobnám. Vagy csak egy félóráig. Utána már találna mást. Ki kellene dobni. Így, hogy leírtam s elolvastam, milyen, erős vágyat érzek, hogy kidobjam. Én egy mamlasz férfi vagyok, az, igen, úgy látszik. Nemsokára hazajön. Illatosan, vidáman, talán betegen. Ki fogom dobni. Esküszöm. Remélem lesz elég erőm hozzá. De az is lehet, hogy egy mosollyal levesz a lábamról. Hiszen ő tett férfivá, még ha ilyenné is. (A fű kinő utána.) Erős leszek. Nem mosogatok, le fogja vetni szépen a zoknimat, a pólómat, s mehet. Nem érdekel. Úgy kidobom, mint a pinty. Vége, bébi. Mehetsz, mondom majd neki, s elfordulok, nehogy nézni tudjon. Igen, így teszek majd. Vagy azt mondom neki, húzz el. Nem, nem, azért nem érdemli ezt. Egyszerűen csak: Ne haragudj, vége. 
     Na, megjött. Zárja az ajtót. 
     Remélem nem felejtem el visszakérni a kulcsomat."