ITT ÜLÖK A CSILLÁMLÓ sziklafalacska, egy képernyő előtt, és amikor erősen nézem a bepötyögött betűket, nincs-e elütés, hiba benne (ami hiba lenne), amit nem jelez a helyesírás ellenőrző program, néha látom magam átsejleni, a monitor képernyővédőjén. Vagyis egy arcot látok, egy gondterheltet, ami meglehetősen hasonlít az enyémre. De most meglehetősen fáradt arcot mutat ez a homályos tükör. Mert nem attól mélyülnek gondterheltté e tükörarc vonásai, hogy mit is írhatna ebben a naplófolyamban. A fáradtság lesz a legfőbb erénye, és előnye, hiszen ez azt jeleneti, rengeteg élmény halmozódott fel az ember lelkében, nem bírja tovább cipelni, le kéne raknia valahova. Ez a napló lesz most a "gyűjtőedényem", ahol a hetek szemeteit, gondos takarítás, nap nap után lapátra téve, összegyűjthetem. Felhörpölöm tehát a reggeli második kávé maradékát, Keith Jarrett lassanként idegesítővé váló zongorajátékát elnémítom, felveszek és lebonyolítok egy sikertelen telefont, ismét nem sikerült kafkai-hrabali szépségű (barátaim mondják) lakásunktól megszabadulnunk, nem marad más hátra, megpróbálom tehát befejezni ezt a mondatot. 

FOLYTATOM TOVÁBB, felteszek egy másik inspiratív CD-t, ez mindig be szokott jönni, Bécsben turkáltam egy használt kereskedésben, a szerző-előadó neve olyan, mintha már hallottad volna, ismernéd, de nem vagy biztos benne. Ryuchi Sakamoto, ha mond valamit bárkinek is. Európai zenén iskolázott saját szerzeményeket ad elő, finom, de határozott zongorajátékkal, és mintha egy kis zen szellemiséggel is fűszerezné a dolgot, legalábbis én hallani vélem a leegyszerűsített, repetitív dallamok mögött a zen zenéjét. Néha, a kedvenc részeimnél felhangosítom, hogy süketségem ellenére rendesen átjárhasson a zene. Fölajz és megnyugtat, erőt ad, olyan, mintha innék még egy kávét. Amit már nagyon nem kéne megtennem, délelőtt egyet szoktam engedélyezni magamnak, nagy munka esetén kettőt. A jelen átállás délelőtti kettőre, nem a nagy munkának, hanem a részleges alvásoknak (és nem alvásoknak) köszönhető, hogy rendkívüli(nek tűnő) időszakot élünk meg. Második gyerekünk immár több mint két hete teljes valójában is közöttünk van, nem csak az anyja hasán keresztül érzékelve, elképzelhetetlen lényként. Közben költözésre hangolódva, újabb és újabb időpontokat tűzve ki, félig már dobozok közt élve, naponta mesteremberekkel küzdve meg. Mindeközben határidős kiadványokkal bajlódni, az Art Limes idei, Emlékezés/labrintus tematikáját megszerkeszteni, tördelésre készen átadni, képekkel-szövegekkel... Az Új Forrás botrányos gyerekirodalom tematikájára odafigyelni, esetleges hozzászólóknak eljuttatni az októberi és novemberi számokat - támadást és ellentámadást: együtt. Szépséges fiúgyermekünk, Máté, látogatóit elszórakoztatni, itatni-etetni-beszélgetni. Hirtelen kiderül ugyanis, hogy valójában mennyi barátunk van, jönnek, üzennek mind, látni szeretnék... Mi halálfáradtan, de örömmel teszünk eleget a szülői feladatoknak. (Egyre határozottabban érzékelve, hogy a látogatók száma - előbb-utóbb - véges kell legyen, ez kibírhatóvá teszi...) Két látogatás közti szünetben kitekerek a város határában lévő temetőbe, anyámhoz. Az erős, hideg szél majd leborotvál út közben a bicikliről. Kint pedig, a sírnál, szomorúan látom, a testvéreim nem voltak kint, legalábbis nem vittek semmit. (Ehhez lassan öt éve nem tudok hozzászokni. Egy normális koszorút már 600 Ft-ért lehet kapni.)

MINDEN ISMERŐS az első gyermekünkért aggódik, mi lesz vele, féltékeny-e, meg ilyesmi. Nem csinálunk belőle nagy gondot (ha csinálnánk, lenne), teljesen normális gyerek, szüksége volt egy tesóra, hét és fél éves, alig várja, hogy az öccse felébredjen, s lehessen babázni vele. Azért neki is csinálok egy külön programot, elutazunk apám sírjához Szőnybe, busszal, majd gyalog a komáromi strandig, megmutathassa a fedett, mély medencében, az elmúlt néhány hónapban mit tanult a külön fizetett úszásórákon. Bátran jön bele a mély vízbe, de be kell látnom, a gyereket végül mégis az apjának kell megtanítania rendesen úszni. 

MIKÖZBEN AZON TÖRÖM a fejem, miről is akartam az előbb írni, a lányom behoz egy verset, egy rímes, mondóka szerű opuszocskát, majdnem hibátlan ritmussal. Hiába, a gyereknek megtiltani nem lehet... Egész őszi szünetben képes-szöveges könyveket gyártott, összehajtogatott lapokból, noha mindig igyekeztem elkerülni, hogy a saját szakmai betegségemből átragadjon rá valami vírus. Úgy látszik, teljesen felesleges volt, nem lehet elkerülni a fertőzést, nyilván ezt látta itthon... Már csak az hiányzik, hogy a feleségem is beváltsa évek óta ígérgetett fenyegetését, hogy megírja, Életem egy költővel (második részként, esetleg Életem a Jászokkal) című könyvét. De amikor Sakamoto úr elhalkul, visszavesz egy kicsit a lendületéből, hallom a másik szobából második gyermekem gyönyörű sírását (tényleg kellemes, a lányomé, annak idején idegesítőnek tűnt, vagy az idegesített, nem tudjuk, miért sír, vagy azért sírt, mert idegeskedtünk stb.), megnyugszom, feleségemnek egyelőre nem lesz ideje-ereje könyvírói vállalkozásba kezdeni. Amúgy is lassan el kell kezdenie olvasni a naplóm első bejegyzéseit. Elvégre az író az olvasónak ír, nem? És legalább egy legyen!

INNEN FOLYTATOM TEHÁT a naplót, megvan az alaphang, hála Sakamoto úr remek zongorajátékának, Jász Máté szép sírásának (hosszabb távon persze rendességének, mert idővel bármilyen szép sírásba is bele lehet őrülni), Jász Anna írást serkentő költeményének, feleségem nem-író hajlamának. És hála nem utolsó sorban Jász Sanyi (ír szetter, 14 és fél éves) türelmének és türelmetlenségének, ugyanis ez idáig várta az ágy alá szorulva, hogy befejezzem pötyögésemet, kiszabadítsam, és végre levigyem sétálni a tópartra, azaz egészségügyi dolgait elvégezni, ami egy százéves öregembernél néha hirtelen és sürgetőleg jelentkezik. Este igazolt távollét, Szilágyi István erdélyi író estje, amit az isteni gondviselés, és Monostori főszerkesztő úr empátiájának hála, nem nekem kell levezetnem. Nem mintha nem tartanám nagyra az elhíresült, Kossuth díjas írót, csak hamarjában nehézséget okozott volna átvágtatnom, és átvágnom magam nem csekély terjedelmű életművén, anélkül meg nekem nem megy. 

DISZNÓSZAR. Szilágyi István (erdélyi sarok: Kő hull apadó kútba stb.) estje. Est közben (szerencsére a vége felé) egy idős hölgy megkérdezi a "tanár Urat", így titulálta az erdélyi írót valamiért, hogy szerinte hányan voltak, vettek részt a tridenti zsinaton, az Író és Főnököm, az est (le)vezetője néznek egymásra, Szilágyi Pista aztán okosan kivágja magát anélkül, hogy válaszolna. Főnököm diplomatikusan bólogat, később értem meg miért. Ő már tudja. (Mint annak idején az első nálunk, tévében vetített sci-fi sorozatban a főhős - azt hiszem David Lincent, legalábbis így hangzott -, hogy itt vannak az idegenek.) Jön is feltartóztathatatlanul a következő kérdés, hogy a hölgy unokája használhatja-e a Tanár Úr által felolvasott részben (is) szereplő szót: "disznószar". Egymásra tekintgetések, de Szilágyi ismét rutinos, megnyugtatja, és tájékoztatja, hogy tíz éves korára az unoka különb szavakat is használni fog, nagyanyai engedély nélkül is.

MIKÖZBEN ÍROK egy krimi előnytelen szereplőjének érzem magam. A poétikus, belső udvarra nyíló ablakon keresztül, amely mögött az íróasztalom elhelyezkedik, meg vagyok figyelve. Megfigyelőnek lenni azért előnyösebb valamivel. (Kivéve, ha Paul Auster regényeinek szereplője az ember.) Az író munkájából adódóan mindig megfigyelő szokott lenni, így meglehetősen zavar, hogy a szomszéd néni bolond lánya (ötven valahány évével) most engem figyel meg. Sajnos, nem érdeklődésből, az bocsánatos lenne... Aminek része a folytonos ajtó- és ablakcsapdosása, időnként éjjel is, mondván, hogy nálunk nyitva van a felső ablak stb. Leginkább a lányomra és a feleségemre szereti, rejtekből, ráengedni a kutyáját, ahogy jönnek fel a lépcsőn, s bár a kutya csak a rácsot rázza őrjöngve, le kell menni a lányomért. Ez is egy lehetséges ok a költözésre. Persze, van, akad még más is.

MEGÉRKEZIK A KÉT RIVÁLIS villanyszerelő csapatból az egyik, tegnap kellett volna jönniük, s már egy hete készen lenni. Instruálom őket, menjenek ki a házhoz, ahol a másik team már dolgozik. Aki később fejezi be, az hozza be a kulcsot. Magyarázkodások feleslegesek arra vonatkozóan, miért kell két csapat villanyszerelő. Magyar specialitás, bele kellett tanulnom, így működik errefelé a világ. Ismerőseim megnyugtatnak, teljesen normális dolog, hogy a frissen festett, javított falakat - az előzetes egyeztetés ellenére - szétverik, és a malterdarabokat beletapossák a frissen lakkozott parkettába (amit hiába próbálunk óvni, fóliával letakarva). A költözés időpontjára taktikus okokból, saját magam kímélése miatt nem gondolok. Ilyenkor az író ember nem azt és annyit olvas, amit szeretne/kéne, hanem orvosságként csepegteti magába valamely kedvenc írója mondatait. Az én nyugtatóm egy jó ideje, minden reggel Márai. A Naplóból kimaradt ’49-es jegyzetek. Ilyen helyzetekben tudod, tapasztalod meg ténylegesen, mely könyvek azok, amelyek élni segítenek. Nem vigasztal, hogy az emigráns, nagypolgári létmódhoz szokott író napról napra anyagilag-lelkileg reménytelenül tengeti életét, s helyzete sokkal kilátástalanabb, mint az enyém, ami talán hetek múlva megoldódni látszik, aztán csak a kölcsönök visszafizetése marad, míg Márainak negyven év fizikális-lelki otthontalanság. Szellemileg viszont szabad, de ez a szabadságfok nagyjából csak ahhoz elég, hogy a Naplóját vezesse, olvasó nélkül az író elveszett, léte értelmetlenné válik. Tartást is lehet tőle tanulni, meg azt, hogyan kellene írni. Szépen, magyarul. Mindenestre, sorai erőt adnak... Azonkívül Márai ’49-ben Nápolyban él, nagyjából azon a helye, ahol mi is eltöltöttünk egy hetet, úgy öt-hat évvel ezelőtt a feleségemmel. A kis utcák, a tengerre néző szerpentinek, a teraszok, a finom vulkanikus bor, a hatalmas, illatos szőlő, a édes-leves dinnye, hasonló élmények, visszahozzák lassan törlődő emlékemet. A múlt hét végén ízemlékeimet felfrissíteni lerohantam a zöldségesbe, vettem egy fürt mediterrán szőlőt, kölcsönök ide vagy oda, mindegy. A tál, rajta a hatalmas fürt, az ebédlő asztalra se kerülhet, már a konyhában lecsipegetjük a duzzadó, napfény ízű szemeket. A valóság "élvezhető" része azonban mindig rövid és véges. De ettől olyan szép. Ahogy ezt Krúdytól vagy Máraitól újra és újra megtanulhatjuk.

NEHÉZ ÍGY IS, ÚGY IS. Fogalmazódik meg bennem, barátom és felesége gyereklátogatása kapcsán. Nehéz tehát mindenképpen, még akkor is, ha tisztességes vagy, és nem adod el a lelkedet. Akkor se biztos, hogy tudsz valami jót csinálni (minőségre értve, persze). Sok kavarással folyton a menedzsmentre koncentrálva pedig csak kivételes egyének, zseniknek szokott sikerülni. Ismerünk, láttunk már ilyet is. De a legtöbbször a közvetlen környezetünkben nem ilyenek szoktak lenni...

MIT ÍRHATNÉK MÉG? Két óriási bögre kávé, lassan jövök fel, de azért még vagy három csésze kéne a normális üzemmódhoz. A szépséges és rendes gyerekből mára csak az egyik jelző marad érvényes, s remélem helytálló is, hiszen nem én magam dicsértem fel a saját gyerekemet, hanem apa-nagyapa-mester pótló barátom, Csokits János, azt állítván, életében (hetvenen fölül) nem látott még ilyen szép gyereket. Pedig életében elég sok helyen megfordult, Európa nyugati felét rendesen belakta. Esztétikai kérdésekben nyugodtan adhatok a véleményére, nem csak azért, mert Pilinszky is adott, akinek a verseit angolra fordította, Ted Hughes-zal, a poeta laureatusszal (a királynő udvari költőjével) együtt, aki szintén adott a szavára (pl. így lett a Pilinszky-kötet angolul). Hihetek tehát neki, azt is teszem. Szóval a gyerek még mindig szép, s ha hallgatni méltóztatik, csodáljuk is mindhárman, lányommal versengve rohanunk az álomból kászálódó csecsemőhöz, ki puszilgathatja össze előbb. A lányom azt mondta arra a(z aggódó) kérdésre, tetszik-e a tesó, hogy mindene olyan puszilgatni való. A tesó viszont rendesen fenn volt éjszakától hajnalig, és nem éppen csendesen szemlélődve. Ja, persze, ez természetes, mondják mások, akiknek volt, van vagy nem volt, és nem lesz gyerekük. Hát ez ilyen dolog. Csak amikor az ember egész délelőttjét a mesterembereknek kiszolgáltatva várakozik, hogy mi lesz..., aztán két buszt is lekésve szerkesztőségi ülésre rohan, majd hazatámolyogva folytatódik a szórakozás, telefonosok, villanyszerelők, parkettások, szóval karneváli a hangulat. (Bár más szempontból nézve inkább haláltáncnak tűnik.) Este maileket fogad és küld, javítja barátai szinopszisait, értekezik, mit és hogyan kellene, elolvassa költő-főszerkesztő barátja legújabb opuszát, mely szerint rokonok lennénk. Azaz, Villányi Laci továbbírta a zETNA című jugoszláv internetes folyóirat felkérésére írt Kosztolányi-jegyzetemet, mely szerint egyik ősöm, Jász Dezső (vigyázat: felvett név, az eredeti Brenner) Kosztolányi unokatestvére és Csáth Géza öccse őrzött egy Kosztolányi-vers változatot, melyet a nagyanyám hagyatékában leltem. A Villányi-szöveg sajnos túl hosszú ahhoz, hogy én most ide másolhatnám, az enyém pedig megjelent a szabadkai Üzenet folyóiratban (állítólag, de én még nem láttam, csak hallottam). A jelek szerint Villányi Laci olvasta is. Na, az ilyen felfedezések billentenek valamit a mérlegen, történt valami jó is a nap folyamán. Más kérdés, hogy a mérleg szépen visszabilleg az álomba zuhanás után néhány órával, s hajnal után elkelne még vagy fél tucat hasonló Villányi-szöveg a nagy bögre kávék mellé, hogy egyáltalán üzemképessé váljon a szellem, a motor.

FELESÉGEM FIGYELMEZTET A DÁTUMRA, nov. 7 van. Vonogatom a vállam, mormogom, hogy NOSzF és aztán? Aztán ennyiben maradunk. (Mostanság, sajnos, maximum ennyire tudok vicces lenni. Ha egyáltalán...)

MÁRAI NAPLÓJA a vége felé egyre depresszívebb, érzi, hogy anyagi szempontok miatt, ugyanis nem tud megélni Olaszországban, el kell hagynia Európát. Fájdalmas hang. Olyanokat ír, hogy a tenger hullámai átcsapnak az autóútra, s beterítik a szélvédőt, amiből ő megérti, "verset csak a versírás szabályai szerint lehet írni". Ezt én is így gondolom, csak én a tapasztalatom alapján, mely egyáltalán nem volt ennyire poétikus, inkább keserves, mint Márai "misztikus" élménye.

A KISMAMA CÍMŰ ÚJSÁG hever a kanapén, kinyitva, látom, amikor megyek ki az életadó kávéért. Egy félmeztelen, a kezdet kezdetén lévő, éppen gömbölyödő kismama zuhanyozik slaggal, alatta jó nagy badarságok, miért is jó ez (vagyis slaggal zuhanyozni a kertben, egyebek), én inkább a szexképek különös lelőhelyén csodálkozom. Nézem egy-két pillanatig a szép nő szépen feszülő melleit a vízsugár alatt, naná, hogy azért van az egész, de nem kívánom meg. Fáradt vagyok. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Kimeredek a földből.

FÁRADT, TÖRT ÁLMOK. De nincs kétségbeesés, a gyerek még mindig jól bírja a hosszú ébrenléteket. Fáradt, rutinos szülei is próbálnak felzárkózni, továbbevezni a mindennapi teendők vizén. Egyébiránt, szerencse, hogy a spalettákat behajtva a monitor üvegében nem látom az arcom, elég volt az előszobai tükör előtt elsuhanva látni a piros nyuszi szemecskéket metsző piros csíkokat. (Nem vigasz, hogy a feleségem duzzadt szemhéjai közt is nyuszikásan piros golyó úszkál.) Ilyen közelből, a jegyzetekből felpillantva, még megijednék a saját arcom látványától.

HAJNALBAN ÓRIÁSCET-CSAPATOKRÓL álmodtam, ahogy a sekély tatai tóban szántják a vizet. Kilátszik a hátuk. (Szokott-e a cet csapatostul "járni"?, meg kéne nézni a lexikonban, vagy megkérdezni a lányomat.) Játszadoztak. Szép álom volt.

VAN EGY MATERIALITÁST JELZŐ PONT, amin túl kell jutni, meg kell írni bizonyos számú naplómondatot, hogy eltaláld azt a hangot, amin elég őszintén tudsz megszólalni. Amikor elérem, rájövök: panaszkodni jó. Nem tudom, az elkövetkező időszakot illetően mit reméljek, nyugodt hallgatást vagy további panaszáradatot.

MÉGISCSAK RENDES GYEREK. Mármint a saját újszülött fiam. Az egész éjszakát végigaludta, kiderült végre, mi volt a baj. Kevés volt a kaja. Én viszont az előző napi panaszkodás ellenére, a fáradtságra, nem alszom végig az éjszakát. A hiba tehát az én készülékemben van. Visszatérő álmom, anyám jelent meg ismét két óra körül, ahogy élete végén majdnem mindig, élő-halott állapotban. (Nem szívesen fejteném ezt ki.) Kettőtől ötig nem tudtam visszaaludni, annyira nyomott, igénybe vett az álom. (Hol voltatok akkor, ti szépséges hátú és úszású, játékos ámbrás cetek?) Ötkor pedig, mikor végre süllyedni kezdett velem ismét az álomhajó, Máté jelentkezett, jelzett az adagját követelve.

FURCSA, HOGY NAPOK ÓTA EGYETLEN CD-t hallgatok, tudok csak hallgatni, a Charlie Jazz-t. A fiam is így lehet vele, mert az anyja ugyan azt hiszi, nálam jobban megnyugszik a gyerek, mint nála, de szerintem ez Charlie (Horváth) érdeme. Jó, ha legalább az elején közös a gyerek és a szülő ízlése. (A szülőnek legalábbis.) Egyetlen számra mindig visszaugrok, a legelsőre. Az elviszkizett hangú magyar énekes kimoshatatlanul beleduruzsolja a fülembe, hogy "A mama hívott ma éjjel, azt mondta, nem szeret itt lenni már..." Megértek tehát valamit ismét a tudattalan, az álmok működéséből, nem lehet tudni, mi az a lényeges vagy lényegtelen mozzanat, ami előhívhat egy-egy mélyre nyomott élményt. 

REGGELI KUTYASÉTÁLTATÁS közben - miután a lányomat elkísértük az iskolába, és az ebédhordót is leadtuk - hazafelé őgyelegtünk a parkban. Miközben a kutyám éppen két pisilés között araszolt egyik jelölt helytől a másikig, én türelmesen bambulva a fűbe, a lábam elé, egy négyleveleű lóherét vélek felfedezni. És tényleg, lehajolok, és az. Nem mintha hinnék benne, párizsi író-asztrológus barátom figyelmeztetett, a kosok nem hisznek ilyesmiben. De mégis jó, hogy valami nagyon ritkára bukkansz, én szeretem a szimmetrikus dolgokat, ráadásul ez egy mutáns. Akár a jó vers kritériuma is lehetne, legyen szabályos és egyedi. 

ÉRDEKES DOLGOKAT hoz a hagyományos posta. Nekem az igazi még mindig az, ha könyvet foghatok a kezembe, ceruzás jegyzetekkel láthatom el a fotelben ülve, egy-egy korty kávé, tea vagy bor mellett. És ha a postaládából kilógnak a levelek. Kilógnak, nagyméretű borítékok érkeznek. Egy Bánóczky Tibor nevű fotós fiú drámája, lebeg az irónia és a naturalizmus között. Egy-két prózáját is olvastam már, sőt egyet közöltünk is, nagyon autentikus. Nagy felfedezés. A drámát ebéd után kezdem olvasni, és le se tudom tenni a végéig, mintha néha a szereplők a kezükbe vennék az irányítást, ettől furcsa az egész. Brutko-naturalistának nevezem el ezt az irányzatot, magamban. Egy bolgár lap is érkezik, a barátomtól, magyar hetilapban. Még így is érdekes végignézni, kik szerepelnek és mivel, nagyjából teljesen rendben a dolog, nincs irányzatosság, elfogultság. Azt hiszem, nem szereplek benne, de ahogy most a pontosítások miatt előveszem, ’98-as kötetem, ami egy poétikus helytörténet, A lebegés története borítóképe néz vissza rám az ötödik oldalról, alatta rövid ismertetés. Nikolaj tehát nem csak azért küldte el, hogy lássam az általa szerkesztett számot (ahogy telefonon jelezte), hanem meglepetést akart szerezni. Sikerült, de ha nem írok naplót, észre se veszem, csak átböngészem gyorsan. (Tetszik a nevem bolgárul.)

FELESÉGEM TEGNAP ESTE azt mondta, milyen jó lenne, ha minden nap vezetnék naplót, szívesen olvasná minden nap. (Ki unná meg előbb? Milyen hátsó szándéka lehet ezzel a "kiírás"-sal? Lehet, hogy egyetlen igazi olvasó elég az íráshoz?) Márai hat példányban gépel, öt olvasót tart számon ötven évesen, emigránsként. (Az az ember, akinek a könyveit a harmincas években legtöbben olvasták Magyarországon.) Befejezem a ’49-es "naplóját". Vajon kinek írta, magának?, a kései utókornak? Egy biztos, az utolsó naplóját olvasva (1984-1989) kiderül, nem a feleségének, mivel megrázó és végigasszisztált halála után is tovább vezeti. (Amíg végleg fel nem adja nélküle élt életét.) A legmegrázóbb magyar könyv az öregségről, a meghalás méltóságáról... Lehet, hogy a végén (rendszeresen) naplót fogok vezetni?

LASSAN KÉT HÉT ITTHONLÉT UTÁN halálnyugodtan konstatálom, hogy a gyerekünket a legnagyobb tudatossággal kényeztetjük el. Semmi esetlegesség, mint az első gyereknél, hogy úgy alakul..., csak később veszi észre az ember, akkor meg már késő. Most, mint a rutinos szülők, mintha lenne, lehetne a gyerekkel élésben rutint szerezni. Mintha én nem szorulnék néha egy kis simogatásra, vagy szidásra, mint egy gyerek. (Ahogy ezt már egy poézisben kifejtettem.)

MA NEM MEGYEK SEHOVA. Nincs ház (se régi, se új) problémákkal, nincsenek elintézendő feladatok, lebonyolítandó ügyek. Persze, vannak. Csakhogy nem akarom, hogy legyenek. Nem veszek róluk tudomást. Regenerálódási napot tartok. Legalábbis, tervezek. Elolvasom a hét során felgyűlt apróságokat. Csiszolgatok egy kicsit az ösztöndíj lejártával az NKA-hoz leadandó kötetterven. Hezitálok, hogy a jövő heti, jubileumi (30 év) Radnóti Biennálé tavalyi, költői díjazottjaként a protokoll műsor keretében mit olvassak fel. Nem szeretem a döntést az utolsó pillanatra hagyni. Szeretem kiérlelni, érlelődni hagyni... A műsorfüzet belső borítóján Radnóti Tétova ódája, "Mióta készülök, hogy elmondjam neked..." Mióta bennem van egy válasz rá, mióta készülök én is, hogy megírjam a magam verzióját e kedvenc versre. Csak hát ez óriási kihívás. Ha nem sikerül elkapnom a fonalat, akkor többet nem tudom megpróbálni. Mégis, a múlt héten váratlanul ihletett pillanat kapott el, hívta elő belőlem a válaszverset. A felolvasáson a sok szereplő miatt csak húsz sort engedélyeztek, kértek felolvasni. Válasz-verzióm éppen tizennyolc. Csak hát ez elég friss termés, várni kéne vele egy kicsit. Vagy felolvasni lehet, a szó elszáll? A feleségem szerint az én verzióm is nagyon szép lett, de ő elfogult, na nem irányomban, azon rég túl vagyunk, hogy azért dicsérjen..., hanem maga miatt, mert róla szól. Ahogy Radnótié is a feleségéről, vagyis hozzá. Az enyém meg kicsit a tétova készülődésről, ami mindig készülődés marad. (Mire is?)

A SZOMSZÉD "BANYA" (a gyerekek nevezik ilyen találóan) megint csapkodja az ajtót és dobálja a szenesvödröket. Az enyémek meg éppen aludnának. Kirohanok, mint egy hímoroszlán (az persze nem nagyon rohangászik, de) bődülésre készen. A Banya gyorsan eltűnik a fordulóban, mormogok (bődülés helyett), hátha meghallja. Visszafelé csendesen osonhatott, mert csak az óriási csattanásra esik ki a könyv ijedtemben a kezemből, ahogy "becsukta" maga mögött az ajtót. Az élet persze megy tovább. Az alattunk tanyázó hentesüzlet biztosíték rá. Az enyémek valahogy mégis alszanak tovább. Ahogy az élet meg megy. (Ó, megváltó költözés, mikor jövel!)

ELŐKERESEM a Műhely tavalyi, Márai-számát, amit akkor csak átfutottam, szemelgettem. Van benne egy - az előző napi jegyzetemhez kapcsolódó - meglepő leltári jegyzőkönyv is. Márai műveit összegyűjtötték 1948-ban a kommunisták, és a készletet külföldön kiárusították. Összesen: 18.913 példányt. Kell-e kommentár? Szomorúak legyünk vagy felháborodottak? Nem semmisítik meg, hanem pénzt csinálnak belőle. Ezzel Márai a rendszerről alkotott pontos jellemzését igazolták.

TEGNAP ÓTA nem folyik le a fürdőszobai csap. Nyilván a kutya- és macskatányérok rendszeres belemosása miatt, plusz haj, szőr. Főszerkesztő-költő barátom mondta egyszer, hogy egy vízvezeték szerelőtől tanulta a módszert, ilyenkor egy darab dróttal kell lefelé piszkálgatni... Fél délelőtt drótot keresek, a spejzban, a garázsban, hiába, nincsen. Nem tudom magam mégsem rávenni, hogy lemenjek a boltba, Tiretért. Majdnem ezer forint. Mi max. egy hétig vagyunk még itt, sajnálom, és az egészet bele kell önteni, hogy megszüntesse a dugulást. (Tegnap savaztatni is kellett a vízmelegítőt, nem volt melegvíz két napig, egy hét miatt. Mondta is a savazó fiú kedvesen, kibírhatott volna még egy hetet...) Hirtelen ötlettől vezérelve szétcsavarozok egy golyóstollat, a műanyag betétet kiveszem, beviharzok a fürdőbe és kipróbálom a találmányt. Működik, a vége erős és hegyes, a szára hajlékony. A csaknem kicsapni készülő víz szép lassan apad. Igazi írói megoldás volt. (Veregetem a saját vállam.)

LASSAN FÉLTÉKENY LESZEK kedvenc szlovén költőmre, esszéírómra, Ales Debeljakra, akinek egyik esszéjét kinnfelejtem az asztalon, s feleségem nemcsak szoptatás közben olvassa, az rendben van, hanem a gyerek letétele után is visszavonul a fotelba, és folytatja a hosszú szöveget. Bele kell húznom a naplóírásba, Ales a végén kiszorít a saját ringemből.

A LÁNYOM SAPKÁBAN, SÁLBAN mászkál a lakásban, néhány plüss állattal a hóna alatt. Miközben gépelek, idejön, és végre közli, miért. Gyakorlatozik, ha tűz lenne, mit kéne csinálnia, gyorsan, már csak a kabátot felkapni, az iskolatáskáját nekem kéne vinnem, mint megtudom. Azért jobb lenne, ha nem lenne tűz, motyogom atyaian, és közben örülök, hogy az általam korábban okozott lakástűz (amit három évesként élt meg) nem hagyott maradandó nyomokat benne. (Vagy mégis, azért e gyakorlatozás?) Csak a kéziratok égtek el, annak ellenére, hogy a régi bölcsek azt állították, a kéziratok nem égnek el. Meg néhány könyv, számítógép egyebek. Régi történet ez is.

BICIKLIZEK A CSEKE-TÓ PARTJÁN a déli napsütésben, a sárga avarban, gyönyörű minden, mintha rendben lenne, nem is kényszerűségből mennék arra, ki az "új" házhoz, azon oknál fogva, hogy a villanyszerelő mester nem tudja kinyitna a tőlünk kapott kulccsal a kaput, ezért le kell mennem biciklivel, a város másik felébe, a jegyzeteimet félbehagyom, útközben két tó, végül direkt a hosszabbik és szebbik úton jövök haza, ha már..., legalább szép legyen. Ez a mondat olyan, mint a jelen pillanatban zajló életünk. Elnyújtott és nehézkes, de kerek. 

EGY ÁLOMBAN MINDEN MEGTÖRTÉNHET. Kibékülünk, sőt jóba leszünk a szomszéd Banyával, aki költözésünk egyik meghatározó tényezője, és az is kiderülhet, hogy apám nem halt meg több mint egy évvel ezelőtt, csak bent tartották a kórházban, ép és egészséges. Sőt még egy harmadik álomszál is belefonódott a kissé széttördelődött éjszakámba, de azt nem mesélem el, igen, erotikus természetű. (Még nincs nagy baj, feleségem a főszereplő. Vagy mégis?)

MEGÉRKEZTEK A VADLIBÁK első csapatai. Még nem láttam őket, csak hallottam jellegzetes, általam nagyon szeretett hangjukat. Este sötét volt már, reggel pedig köd burkolta őket. Egy-két eltévedt példányt láttam csak, akik kétségbeesetten keresték a többieket. Láthatatlan gágogásukba harangzúgás vegyült. Béke és nyugalom érzését sugallva ezáltal felém és a város lakói felé, üzenetként. Egy ilyen bíztatás, jelenleg, nagyon rám fér.

TULAJDONKÉPPEN PALIMPSZESZTEK ezek az egymásra íródott pillanatnyi, szubjektív jegyzetek. Folyton változó-alakuló érzések, gondolatok, benyomások rögzítései, rögzülései. Az üressé tett lapra, majd az üresen vibráló képernyőre történő újbóli ráírások, melyek az olvasás menetét nem szabják meg, legfeljebb egy időbeli irányultságot jeleznek.
 

* A terasz.hu irodalmi weblapján vezetett napló javított, átdolgozott változata.