Lovász Erzsébet válogatásnyi anyagáról, az utóbbi évtized gondosan kiválasztott-felsorakoztatott darabjairól e szeptember végi napokban nehéz patetikus hangok mellőzésével higgadtan, szakszerű tárgyilagossággal szólni. Tíz évvel ezelőtt az őt saját szavai szerint megihlető Hamvas Béla irodalmi pamfletjével való összefüggése festészetének a csirihauk világáról, akár művészetidegen megközelítésnek tűnhetett. Mit szóljunk ma, ezekben a napokban, amikor ennek az időközben - láthatóan - még nagyobb szenvedéllyel lobogó frestészetnek a szellemi táptalaját már nem (csak) az irodalom, legjelentősebb moralista esszéírónk szürreális látomása, hanem a józan emberi értelmet riadt félelemmel behálózó realitás (is) hitelesíti?
     Először is - nyugtatva magunkat - az irodalmi mű csiholta ihlet fogalma közelebbi magyarázatot igényel. Ez alkothatja a szakszerű megközelítés egyik, vízszintes irányban mozgó aspektusát. Hozták már kapcsolatba Lovász Erzsébet festészetét a vele méltányosan foglalkozó kritikusok legalább fél tucat, többé-kevésbé ismert nevű hazai és külhoni kortárs művész munkásságával; történtek érdemleges kísérletek sajátos ikonográfiája meghatározására, körülírására, az egyes elemek, jelek, tárgyak önmagukra szorítkozó verbális azonosíthatóságára, mint ahogyan festményei dinamikusan színgazdag szövetének mélyen szántó strukturális elemzésére is.
     Nyilvánvaló, hogy az irodalmi ihlet fogalma nem illusztratív értelemben veendő, a tényleges vagy mindössze "áthallásos" kapcsolatok jelen világhelyzetben mindössze formális, a tömény lényeget kevéssé érintő rokonságra mutatnak, még ha ez utóbbi azok nélkül nem is létezhetne. Az ikonográfiai elemek viszont nem egyediségükben, hanem egymást motiváló összefüggésükben, többé-kevésbé egységes jelentéskörükben értelmezhetők.
     Különben is - magam részéről ezt tartom alapvető fontosságúnak, revelatív erejűnek - a művésznő rajzainak, vázlatainak, kisméretű vegyes technikájú darabjainak tanúsága szerint a vissza-visszatérő elemek, "motívumok" egy folytonos dinamikus mozgás, változás, átalakulás "áldozatai". A művész nem valamilyen tárgyi motívummal, emberi testrésszel, emblematikus jellel "azonosul" az alkotás pillanataiban, hanem azok grafikailag-festőileg leképzett, új és új arculatot öltő, akár egymással társuló "nyomával". Magát annak tökéletesen átadván azt alkítja, fejleszti tovább. Ezért is öltenek annyira különböző, de grafikailag-festőileg "hiteles", "meggyőző" megjelenést a lényegében ugyanazok a motívumok.
     Az ikonográfiai elemek egységesnek mondható jelentéskörére a vízszintes irányú formai aspektus már kevéssé adhat megnyugtató választ. Ehhez már vertikális irányú "mélyfúrásra" van szükség, még ha ez kockázatos vállalkozásnak tűnik is. Lovász Erzusébet azonban a maga festészetét kimondva-kimondatlan létértelmezésnek tekinti, művészetének egyedisége - a formai jellegzetességekkel, rokoníthatóságokkal összefüggésben, vagy azokat akár mellőzvén - e mélyfúrás révén ragadható meg legtisztábban. Hogy korábbi magamat (Új Művészet, 91/2) Hamvasra hivatkozván még hangsúlyosabban idézzem: "Pandora szelencéjének vészhozó tartalma kiáradt (hozzátehető: a Biblia szerint az első emberpár meggondolatlansága következtében), s kérdés, vajon ellensúlyozhatja-e ezt a csapást, a sovány reményen kívül, az ember önmaga alkotta műve, tevékenysége, melynek révén a legjobb szándéktól vezérelve eredendő (ti. édenkerti) állapotának visszanyerésére törekszik."
     Nos, Lovász Erzsébet festészetének válogatott anyaga e felismerés nyomán támadt döbbenet emberi viszonylatait példázza, s ezzel egyetemben azt a leplezetlenül szenvedélyes gesztus értékű művészi erőfeszítést, amely e katasztrofális állapot feloldására irányul. Az ezt megtestesítő képek tanúsága szerint kozmikus állapotról van szó, az ember - akár az ősrégi, akár a jelenkori művészetből ismert módon metaforikusan megjelenítve -, mondjuk így: "felfokozott érzékenységű" érzékszerveivel "világraszólóan" érzékeli ezt az egyetemes léthelyzetet. Miközben végzetszerű sorsra ítélten senyved-szenved, felismervén és nem leplezhetvén az olthatatlan vágyat és görcsös igyekvést, amely e végzetszerű állapot mágikus erejű béklyóitól megszabadíthatná. E vágy és mozdulatokba merevült erőfeszítés, még ha mitizáltan is, emberi szinten, emberi síkon mozog, a "másikkal", a másik emberi lénnyel, embertársunkkal való benső "találkozásra" irányul, amely lelki-szellemi találkozásnak, minimális eszközökkel megoldottan, a nagy Egész is részese.
     Lenyűgöző látomásokban ölt testet e találkozás utáni mitizált vágyakozás, a nem szűnő fenyegetettség légkörétől kísérve. Az ikonográfiai tárgyi és antropomorf elemeket a kéz belső hévtől fűtött (de kiművelt) szenvedélyes mozgása vonja egységbe, amely ilyenformán autonóm grafikai-festői minőséggel is hivalkodhat. Ez a kettősség: a többé-kevésbé azonosítható jelképek, jelképes fragmentumok és az emlékképektől megszabaduló festői lendület egysége a legújabb olajképeken elaprózott artisztikumtól mentesen, fakturálisan fokozottan kimunkáltan szólal meg. A létnek értelmet adó "kapcsolatteremtés" nélkülözhetetlen igényét és annak végtelen "sebezhetőségét" sugallják ezek a munkák összességükben, a mindenséget uraló szeretetvágy és a mártírium egymást emésztő, egymásba záródó - rendeltetésszerűen végzetes? - jelenlétét.